Röviden Tömören│Inglourious Basterds (2009)

inmfc - 2009.09.05. - 3 komment

Az első s legfontosabb teendő, hogy hagyni kell a történelem órán hallottakat: el kell felejteni mindazt, amit ott regélnek hasábokon keresztül kisbetűben, több oldalra lebontva. Aztán meg tessék teljesen kikapcsolni, s valami tök bizarr háborúra gondolni, ahol minden másképp történik, mint amit te nebulóként oly szorgosan hangyamódra bemagolsz órára-órára. Megvolt? Na akkor kérem, jó helyen jársz, mert ez itt a jó „öreg” Tarantino világa, aki kezébe veszi a háborút, s úgy levezényli neked, ahogy az még egy karmesternek is igen csak nehezére esne. Amit érdemes tudni a történetről, s ami már az előzetesből is kiderült, hogy Pitt összetoboroz pár embert, majd azokkal náci skalpokat gyűjt, de minél többet. Ezen kívül van itt még egy csomó szál, amiről tudsz, és nem tudsz, miközben Hitler nem hisz a szemének, hogy ilyen előfordulhat(ott) már az ő idejében. Azaz lesz itt felfordulás gazdagon, csak ne hogy megtévesszen ez, mert közel(ebb)ről már minden képkockának helye van, mint a hangjegyeknek a kottán. Tessék.  

 
Nem árt még egyszer leszögezni, hogy aki történelemre szomjazik uram bocsá’, az itt nagyívben eltévesztette a házszámot, mert itt semmit, hangsúlyozom semmit sem lehet komolyan venni. De különben is, van olyan, aki így ülne le Tarantino mozija elé, haha. Hisz Ő, a mesélő ugye, aki ehhez ért a legjobban, mármint szórakoztatni, s a stílusával olyan nyomot hagyni a filmtörténelemben, mint amilyet Pitt tett a késével olykor-olykor. Ezzel is megbélyegezve a szabadon engedett nácit, hogy ne felejtse el pár év múlva kivel volt dolga, s ki is volt ő akkortájt. Még tovább folytatva, igaz ez a filmre is, mert azt se lehet egyhamar elfelejteni. Hisz a direktor úr szó szerint húzza el a szemünk előtt a mézesmadzagot, valamint énekli ki a sajtot a szánkból a Zsidó vadásszal, Cristoph Waltz színésszel együtt (aki látta, érti mire célzok itt), aki egymaga vitte hátán a filmet a kiváló, hibátlan alakításával. Persze mellette is nem akármilyen nevek sorakoztak fel, mint a sokat említett Brad Pitt például, aki ugyancsak kitesz magáért, beszél már mindenféle nyelven, s szállítja a mosolygós, nevetős pillanatokat is, de már az első szavak is megérik a pénzüket, ahogy elmondja a friss húsiknak mi a teendő, mit vár rájuk. Si?! Correcto. Amúgy meg az egész becstelen társaságot lehet dicsérni, szóval igazán ütős kis csapat jött itt össze, szerencsénkre.
 
Bár a hangulattal nem tudtak mindig levenni a lábamról, s voltak benne azért unalompercek bőven, de a nagyon jól megírt dialógusokat, s igazán üdítő képkockákat még így sem tudja kitörölni a fejből, mindhiába. Nagy jelenetek követik egymást, hol véresek, hol groteszkek, hol humorosak, a skalpok pedig gyűlnek, a tagok egyre fogynak, s mindig előkerül a zsákból valami új arc, valami tarantinos megoldás. Egyszerre tud brutális, és megmosolyogató lenni, a zenével se spórol, úgy ahogy a nyelvekkel, nesze neked eu. Egyszerűen, ahogy ő lerendezte ezt a háborút, azt tényleg senki nem tudta volna jobban így képkockákba bugyolálni, s vászonra vinni. Komolyan, addig-addig dolgozott rajta, amíg csak nem sikerült neki, le a kalappal előtte. Hét pont a jutalma, nem több, egész korrekt volt, mind emberileg, mind szakmailag, egészségünkre.

Címkék: 2009 7 inglourious basterds

State of Play (2009)

inmfc - 2009.09.04. - 2 komment

Egy sokat látott, megélt 6 részes bbc minisorozat, egy sok-sok plusz kilóval felvértezett Russell Crowe, egy-két rejtélyes haláleset, kíváncsiskodó újságírók, rengeteg információ és kérdőjel, azaz minden megvan kérem, ami egy jó kis feszült, izgalmas politikai thrillerhez (mondjuk együtt: krimihez) is kell, kellhet. Na ezt se gondoltam halálosan komolyan persze, mármint Russell barátunk plusz kilóit igen, de az izgalmakat meg a nagy fordulatokat nem éppen. Az egész onnan ered amúgy, hogy Az utolsó skót (király)rendezője egy bátor illető, aki megmerte lépni azt, hogy a már-már túljáratott, s rendesen kifacsart politikai képkockákat úgy csomagolja s tálalja felénk, hogy abba összeesküvés-elméletet gyártva még valami nézhető dolog is kijöjjön kétórában, a hatból természetesen. Mondom, nem akármilyen bátorság kell ehhez, ebben a mai világban, amikor ez megy végbe nap mint nap élesben, s már senki sem csodálkozik rá. Nincs ebben semmi új, csak a politika, meg a vállalatok, akik s ahogy átveszik, vagy átvették az irányítást már évek óta. Vagy ez mégsem ilyen egyszerű?

 
Röviden arról van szó, hogy semmi sem az ami látszik, ahogy az már csak lenni szokott, hogy minden egyes új információ új megvilágításba helyezi az addig lefestett képet, helyzetet, s mindig történik valami, amivel egyre mélyebbre ássuk magunkat a történetben. Kezdésként meghal a kongresszusi képviselő asszisztense (ergó szeretője), ami elég ahhoz, hogy robbanjon a bomba, hogy az újságírók azonnal ráharapjanak, mint a csalira. S minő véletlen, kérem, van is valaki, aki jól ismeri a képviselőt, az újságírók közül, azaz indulhat is, együttes erővel, az igazság kiderítéséért folytatott harc. De ahogy egyre fogynak a képkockák, úgy lesz egyre sötétebb, homályosabb ez a(z ön)gyilkossági történet. Az pedig csak természetes, hogy senki sem tudott semmiről, a néző meg az újságírók is rácsodálkoznak a másodpercenként bejövő új információkra, hogy mik nincsenek. Az igazi nagy tűzijáték azonban még hátra van - azt mondom…
 
A film egy dologra simán rávilágít számomra. Mégpedig arra, hogy egyszerűen elmúlt az a világ, amikor a filmekben szó szerint megküzdöttek minden egyes csepp információért. Mert itt, persze haladva a korral - érthető, ott terem az, egy szempillantás alatt, úgy, hogy közbe a zsurnalisztának vagy akárkinek még a füle botját se kellett nagyon megmozdítania, így egy perc idegeskedés nélkül megy végbe számára az egész történet. Kvázi, amit ebből ki szerettem volna hozni, az az, hogy ezek a filmek már a gyorsan, relevánsan összeszedett információval dolgoznak, s nem azon, hogy mindezt valahonnan előkerítsék. Ott vannak rá az emberek, a technika, a kapcsolatok, s így kicsit az egész talán varázsát veszti, oda a fene nagy izgalom, egyedül talán - jelen esetünkben - csak a parkolós jelenet mozdítja meg, ébreszti fel a nézőt a nagy információáradatból, amely addigra már szó szerint megfojtotta.
 
Azonban mégis mindezek ellenére kijelenthető az, hogy a State of Play még ha nem is tud semmi újdonsággal szolgálni, de azért a rászabott játékidőt kitölti, pici unalommal, kisebb meglepetésekkel, csattanós már-már túlfeszített befejezéssel, s amúgy jó színészi teljesítményekkel. Bár Ben Affleck eléggé savanyúra vette a figurát, s lehet a szerep ezt követelte meg tőle, de mégis oly nagy érzelmeket nem tudott kiváltani az emberből, hiába volt itt nagy sírás-rívás meg ilyenek. Vele szemben Russell volt az, aki hozta a kötelezőt, meghízva, miközben elhúzták előtte a mézesmadzagot. A régi idők újságírója ő, aki pontos információkat, tényeket akar az olvasó szájába adni, s nem holmi feltételezéseket, pletykákat az interneten például, mint az egyik fiatal kollégája. (ő Rachel McAdams persze, aki jól mutatott a darabban, nem mellesleg)
 
Bár nem tudott mindvégig feszes lenni, maradni, pedig tényleg zúdították ránk a műfaj kihagyhatatlan eszköztárának "fő és mellékkellékeit" állandóan, de azért tisztességgel helytállt a mozi. Egyszer jól fogyasztható darabka ez, csak senki ne várjon nagy izgalmakat, aki meg a politikát gyűlöli, az úgy se áll neki - gondolom. A befejezésre meg jöhet a taps, már akinek, de úgy hiszem voltunk páran, akiknek ez így abban a formában nem okozott meglepetést. A hét pontot azonban nem sajnálom rá, mert komolyan nem aprózták el a készítők. Miért is? Nincs itt szó egy darab szálról, hanem csomóról, mert nincs idő nagyon unatkozni, percről-percre történt mindig valami, amivel azért odaszegezte a figyelmemet legtöbbször, nem mindig, s mert csak sikerült egy évben egy normális, átlagos, olyan klisés tanulságú meg lezárású poltikai thrillert letenni az asztalra. Megvolt, jó volt, többször ezt sem veszem elő szagú lett.

Címkék: 2009 7 state of play

The Taking of Pelham 123 (2009)

inmfc - 2009.09.03. - 2 komment

Röviden: Tony Scott elszúrta, ez a nagy igazság. Nem azért, mert nem akciófilmet akart készíteni, nem azért, mert nem ért hozzá - tessék csak visszalapozni a múltba, hogy miket tett le az asztalra, vagy nem azért, mert nem volt meg a minőségi alapanyag vagy csak a minőségi színészek a tarsolyában. Hanem egyszerűen azért, mert minden ezredik évben neki is kijöhet egy ilyen gyenge próbálkozás, amikor semmi se klappol igazán. Vagyis klappolhatott volna ez, mert adott volt a ’74-es alaptól kezdve a mindig jó Denzel papától a hamvaiból feltámadt Travoltáig a metrórablásig, a túszejtésig, a váltságdíjig minden, ami szem és szájnak ingere, azonban néha ez is kevés a megváltáshoz, vagy a bizonyos már-már elvárt (átlag)szint feletti túlszárnyaláshoz. S akkor hol itt a hajsza?

 
Jöhet a rizsa akkor: minden úgy indult azon a napon, ahogy máskor is, emberek szálltak fel és le a metróra, egészen addig, amíg valaki a tervét jó előre alaposan kiszámolva meg nem törte a szürke hétköznapok monotonitását azzal, hogy kis csapatával elfoglalta az egyik földalatti járgányt, ezzel is túszul ejtve az ott rekedt embereket. Természetesen pénzt akart, sokat, az esetleges késésért, vagy rossz nemekért, válaszokért pedig emberekkel fizet már, kvázi lelövi őket. A vonal túlsó végén az egyik alkalmazottnak mondja el a követeléseit, de egy idő után már csak vele hajlandó beszélni, s tárgyalni, hiába jön oda a police meg ilyenek. Kábé ennyi a történet, mert ez megy állandóan, talán csak a pszichés hadviselés emelhető, szűrhető ki még a hívlak-ne hívj-vetted üzenetek tengeréből igazán. A többi a szokásos képlet szerint történik: néha lesz egy-egy áldozat, a pénz késik, az idő fogy, miközben csak nem tudják kideríteni, hogy ki ez az ürge, aki ennyire ért a matekhoz.
 
Ezek után mondom én azt, hogy a cím kissé túlzó na meg elhibázott, hisz semmiféle hajsza nincs a föld alatt, legfeljebb az idővel van küzdelem, a váltságdíj kifizetése miatt. Na de jelen esetben, mégis, ez a legkevesebb, mert van itt más, amiért foghatja a fejét az ember gazdagon, nem egyszer, s nem kétszer.
 
Szóval ott tartottam még a legelején, hogy Tony ezt a remake-t nem fogja kitenni az ablakba biztosan egyhamar. Hiába játszott minden a kezére, akkor se sikerült egy izgalmas, feszes tempójú alkotással megajándékoznia a nagyérdeműt. S a helyzet az, hogy nem is kell nagyon keresni az okokat, mert azok eléggé szembetűnők. Gondolok itt az alaposan mellényúlt kezdésre, valamint totálisan elfuserált befejezésre. Ez utóbbi esetében sok mindent lehetne számon kérni a direktor úrtól - nem csak tőle persze, de egyet biztosan, hogy miért kellett az utolsó fél órával eltolni mindazt, amit addig szépen felépített legalább másfélórán keresztül. Akár a feleség, akár a nagy dráma képbekerülése teljesen felesleges húzás volt, de az egyéni hőstett akciók is erőltetett szagú szkénák voltak egytől-egyig, melyek csak rontottak a helyzeten, s fúrták az élményt egészen a kidurrant lufiig.
 
Az első képkockák alatt hallható zene volt az első igazi baklövés, amit aztán követett egy pár még tisztességgel. Ez a zene mindenre jó volt, csak arra nem, hogy elkapjon a hangulat, berántson magával, kvázi egyszerűen nem illet oda akkor, de talán máskor sem. E mellett voltak még kibontatlan figurák, karakterek, akikről semmit nem tudunk meg, mert minden a vonal két oldalán álló félről szólt. Ami teszem hozzá, nem lenne baj éppenséggel, csak hát a többiek mellettük úgy voltak, álltak, ültek, mintha nem is léteztek volna olykor. Aztán a PM [polgámester] szerepe a mondataival együtt klisé, de rajta kívül is akadt pár a szkriptben még olyan előre tuti kiszámítható jelenet, amit borítékolsz percekkel azelőtt, hogy megtörténik. Habár a végkifejlettel nem így számolsz, oké, arra mérget veszek, de az akkor aligha érdekel a sírás közepette.
 
A színészek pedig nem tehetnek semmiről, Denzel Washington vagy John Travolta is csinálja, teszi a dolgát, helyesen, s profin. Amúgy Denzelnek ez kisujjból jött, nagyon nem rázta meg magát ezért, míg Johnynak voltak meredekebb pillanatai, amikor érezhetően már picit túljátszotta, túlharsogta a dolgot, azonban még így is csak dicsérni lehet a párost, ahogy ezt behúzták, s megpróbálták élvezetessé, izgalmasabbá tenni, ha már alapból nem jött össze, s nem is sikerült. A PM vagy nyomozó szerv volt az az említett kibontatlan rész számomra, amivel igazán nem tudtam mit kezdeni, mert hol ott voltak, bejöttek, hol eltűntek, mint a kámfor.
 
 
Összegezve: nincs meg benne az a valami, amitől robbant volna úgy isteniesen. Az állandó percek, órák múlása is zavaró még, s akkor a laptop elég buta szerepéről nem is beszéltem, semmit. Maradjon ez meg mind a jövőre nézve, oszt ennyi, bár alig ha fogom ezt újra elővenni. Az egészet valahogy le lehetett volna vágni, másképp befejezni, mert a párbeszédek helyenként nagyon jól meg lettek írva, s a színészek pedig tudták a dolgukat, s akkor a hangulat tényleg a tetőfokára hágott. Majd jött a hullámvasút, és ezt még párszor eljátszották a játékidő alatt, miközben próbálták kideríteni, hogy ki van a vonal túlsó végén. Plusz ami tetszett még, az az igazság volt, mármint a túszejtő, pénzt követelő = rabló személye, s terve, valamint elképzelése a jövőre nézve. Ilyenkor van az, hogy sírok itt magamban, mert egy jó befejezéssel aligha nem többet kapott volna tőlem a Taking of Pelham 123, mint négy egész pontot. Kár volt ezért, Tony, nagyon kár.

Címkék: 4 2009 the taking of pelham 123

Chak de! India (2007)

inmfc - 2009.09.02. - 1 komment

Egyszerű ez: amíg a férfiak sportolnak, és izzadva kergetik a labdát kint a pályán, addig a nők szépen legyenek otthon, főzzenek-süssenek, azaz álljanak vigyázba szépen a tűzhely mellett. Nekik ez a dolguk, ahogy arról a sportvezetők is egyöntetűen vélekednek akkor, amikor szóba kerül újra és újra a női krikett team szereplése a világbajnokságon. S mivel a kutyát, a nézőt, a népet sem érdekli a műfaj ezen nemeinek összecsapása 70 percnyi időkeret alatt, így nem is nagyon szükséges a vezetőknek kiküldeni ezt a csapatot, mert úgyis hatalmas pofonba, meg vereségbe szaladnának bele a lányok. Sőt, még hírértéke sincsen a csapatnak, kvázi nem áll mögötte a média minden egyes másodpercben új csepp információért lihegve, kvázi olyan mintha nem is léteznének. A legnagyobb gondot azonban mégis az jelenti, hogy nincs, aki kivezesse őket, nincs edző, akinek nem lenne veszteni valója, s simán belevágna minden sírás nélkül ebbe a veszélyes kalandba. Még úgy is - halkan jegyzem meg, hogy a csapatot, a legkülönbözőbb államokból kertészkedték össze, s csak is a legjobbakat, persze. Senki nem ismer ilyen edzőt, na ugye! De én ismerek, a neve: Kabir. Kabir Khan.

Címkék: 7.5 chak de india

The Damned United (2009)

inmfc - 2009.09.01. - 2 komment

Egy valamit, biztosan leszögezhetek már itt a legelején. Mégpedig azt, hogy az utóbbi idők egyik legjobb „focitémájú” filmje lett a The Damned United. Hiába is jönnek - azt mondom, itt nagy gooooalok meg kemény futballhuligán ellenfelek egyelőre, hiába. Még úgy is tartom a véleményemet, hogy a játékidő alatt mindössze csak néhányszor kaptunk bepillantást a régi idők focijába, kvázi a labdakergetés csak másodsorban kapott képkockákat, de ez megbocsátható, mert itt és most a menedzsereken volt a hangsúly. Pontosítva egyetlen egyen biztosan, aki olyan hőstettet hajtott végre a huszadik század közepe után a szigetországban, amit persze, azóta, halandó egyszer sem tudott megközelíteni, nem hogy megismételni akár. A nevét nem felejtette el a világ a mai napig, legfőképp a Derby Country szimpatizánsai, szurkolói emlékeznek vissza rá szívesen, miközben szívüket melegség tölti el. Ő, Brian Clough, aki bár volt fent s számtalanszor megízlelte a győzelem ízét, viszont megjárta a poklot is, például a Leeds United edzőjeként. S ez csak a kezdet, ne tessék hátradőlni…

 
Brian Clough sok mindent nyert, de legalább annyit, ha nem többet el is veszített életében. A sajátos figurája, jelleme sodorta őt a bajba, de húzta is ki olykor - abból, ha már minden veszve volt. A tipikus egoista, aki saját magát helyezi előtérbe, mindannyiszor, a többi kollégájával szemben, s aki nem tud betelni egy vereséggel, neki mindig, minden esetben, győznie kell. Egy győztes típus, aki nem szereti, ha semmibe veszik, még kezet sem fognak vele, mert ő az ő neve akkor is, mindig is Brian Clough. Szó se róla, kérem, egy zseniális edzőről van itt szó, de a nagy pofájával (a mai felhozatalból José barátunk lehet az utódja), az állandó szövegeléseivel mégse tudott örökké elélni, s a kitűzött célokat teljesíteni, s a bajokat elkerülni. Habár nagy sikereket ért el, melyeket a mai napig nem tudnak megdönteni, elérni, azonban ez mind semmi, mert edzői pályafutása alatt azért voltak nehéz napok, periódusok, amikor a bájvigyor, a nagy dumagép kénytelen volt elhallgatni. Negyvennégy nap. Igen, negyvennégy nap. Miről van szó?
 
Történt: tudniillik, miután Clough saját önfejűsége miatt kirúgatta magát a Derbytől, majd kapott egy nagy sanszot arra, hogy az akkori sikercsapat Leeds menedzsere legyen. Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére, a korábbi mindent, kvázi minden trófeát megnyerő kolléga otthagyta azt a széket, a válogatatott miatt, így lett az üres, számára. S habár, egy más csapatnak már korábban elígérkezett ő, mégis habozás nélkül elvállalta. Mondani se kell hiba volt, rossz döntés. Negyvennégy napig bírta, kirúgták. Miért történhetett meg mindez? Vajon miért és hogyan mondott csődöt egy olyan edző, aki addigra azért megmutatta a foga fehérjét, s kupák tömkelegét gyűjtötte be? Lehet túl nagy falatnak bizonyult neki a nagy csapat, azok után, hogy kicsikkel dolgozott addig a pillanatig. Lehet, hogy nem bírta el a rá nehezedő súlyt, s elvárásokat? Ugyan mi lehet már a titok nyitja, a kulcs, ami miatt kénytelen volt elhagyni azt a csapatot: a vezetőség, a sikertelenség, a szurkolók? A válasz azonban sokkal egyszerűbb, mint azt hinnénk. Hisz, Clough ellenfele Clough - azaz saját maga volt, a harcban.
 
Leszögezhető, hogy a The Damned United a híres játékosok után A menedzsert állítja a középpontba, végre valahára. Nem is akárkit persze, s nem is akárhogyan. Mindent leírtam már, amit tudni lehet Clough-ról, de az látszik tisztán, hogy ez nem igazán egy életrajzi film lett. Sokkal inkább indul ki, szemezget, valamint épít David Peace (fiktív) regényére, amely azt a bizonyos negyvennégy napot meséli el, egy sokak által igencsak formásra-pofásra sikeredett pár oldalban, 1 könyv erejéig. Viszont itt nem arról van szó, korántsem, hogy lineárisan csordogálnának el a negyvennégy nap eseményei a szemünk láttára, képkocka módjára. Hanem arról, hogy vissza-visszatekintünk a múltba, ahonnan és ahogyan elindult a coach. Természetesen, ennek van (lesz) nagy jelentősége a sztori és Clough „leedsi ámokfutása” szempontjából, ez nem kérdés. Más megközelítésből viszont nagyon jól megoldották ezt múlt-jelen szálak szövögetéseit, az állandóan ugráló évekkel, hol előre - hol hátra, s egyszer se érezni azt, hogy az már erőltetetté válna, vagy szükségtelenné, hatástalanná.
 
 
Így megismerjük a picit gyerekcipőben merész álmokat szövögető edzőt, valamint a szószátyár nagy arcot is, kvázi miből lesz a cserebogár alapon. Megismerjük az embert, a társát, akivel az évek során együtt, már-már összenőve vették az akadályokat. S megismerjük a jelent, ahogy a Leeds padja egyre kényelmetlenebbé válik számára, s ahogy megpróbál újra győzni és győzni. Persze, hogy ez lesz a veszte majd. Semmi mást nem akart, csak még többet elérni, mint elődje. A játékosokra nem figyel, csak saját magával, az egojával van elfoglalva, miközben a keze alól kicsúszik az irányítás. A csapat már nem, talán nem is volt, az övé. Nevelni akarna, de nem tud, új játékost hoz be, de nem jön össze, s a család, mint fogalom, már semmit sem jelent a klubnál. Bizony Clough elemeire esik szét, miközben a játékosok, a szurkolók a régi edzőért kiáltanak.
 
Michael Sheen „szemkápráztatóan” hozza a coach szerepét, de tényleg. Ő, az egyik legnagyobb pozitívuma a darabnak, ez kétségtelen, de a filmnek, a készítőknek is egy külön öröm lehetett, hogy sikerült megnyerni, s vele eljátszani Clough szerepét. Amit, itt, megint  nyújtott Sheen, lásd a legutóbbi Frost után szabadon, arról csak nagybetűvel, és szuperlatívuszokba lehet beszélni, egyszerűen. Persze, ok, nagyon elfogult vagyok a színésszel szemben, mert nagy kedvenc ő, viszont akinek nem, az se hiszem, hogy ne tudna egy szép szót szólni ebbéli produkciójáról. Komolyan elnézést a többi színésztől, de itt valaki kiénekelte a sajtot a szátokból, ezvan.
 
Még itt, az utolsó sorokban is tartom az utóbbi idők egyik legjobb „focitémájú” filmje titulust. Miért is ne? Egy jó forgatókönyv, jó rendezés, kiváló színész, a hangulat is rendben van, csak időnként veszít pár képkocka erejéig az erejéből, valamint a kor is visszaköszön a zenékkel, autókkal, ruhákkal meg mindennel. Azt azonban be kell látni, hogy itt nem egy focikkal, gólokkal, pazar megoldásokkal, cselekkel teli filmet látunk (ki látott már olyat?), hanem egy „húsvér” menedzsert, aki olykor még az irodájában ülve keresztbe tett kezekkel szorít és izgul a csapatáért, miközben a közönség újra és újra tapsol kint a nézőtéren. Engem meg/legyőzött ez a mozi teljesen (az interjúkat szándékosan nem is említettem pl), kapja is megérdemelt nyolc pontját. Összerakott film, semmi világmegváltás, mégis egy nagyon fogyasztható másfélóra, azaz szép volt ez, habár lehet másodjára már nem nézném újra, csak M.S. miatt. Míg Brian Clough nevét meg ezek után ne tessék elfelejteni, vili.

Címkék: 2009 8 the damned united

Augusztus│09

inmfc - 2009.08.31. - Szólj hozzá!

A nyár utolsó hónapja ezennel hivatalosan is véget ért. Fájó is meg minden, de ennek a hónapnak bizony az lett volna a feladata, a küldetése elsősorban, hogy megmentse a mundér becsületet [a nyárét, persze]. De mivel, ott a feltételes mód a mondat első felében, így érezhető, egyenlő azt jelenti: nem tette. Bár ahogy az alant is jól látszik, azért két mozi ott van, szerepel a legjobbak között nullakilencből, de bálivúdot egyikük se tudta letaszítani a trónról. Ahhoz bizony több kellett volna, úgy ám.

Egyrészt sikerült jó és nagyon rossz filmekbe is beleszaladni ebben a 31 napban, másrészt azonban nem sikerült mindenről értekezni, írni, amiről szerettem volna. Viszont öröm az ürömben, hogy a legfontosabbak még így is kaptak egy külön posztot, hol hosszút - hol rövidet. Fájó azért, hogy példának okáért, a Drag me to hell, az Up vagy csak a Inglorious Basterds sem tudott kikerülni írás formájában, bár nyugtatom a népet, csillapítom a kedélyeket azzal, hogy az utóbbi kettővel azért nem árt számolni a közeljövőben itt az ffk hasábjain, mert lesz róluk szó még így vagy úgy.

Most azonban a szavak helyett jöjjenek a legek, a durranások, a meglepetések, s a legrosszabbak is egyaránt, egy helyen. Csak itt, csak most, csak nektek! Használati útmutatót most nem nagyon csatolnék ide, ha jól gondolom mindenki tisztában vele, hogy hol akar és mit megtalálni, ha szeretne s késztetést érez rá. The end. Egészségetekre.


Augusztus legjobbja. Rang de Basanti
 
Na kérem, újra egy bwoodi film a csúcson, tessék csak leesni a székről. Az RdB a világ tetején állva, néz le a sok amerikai szórakoztató tucataktegóriás á mozira, miközben olyan három órát ad, amit ember biztos nem felejt el. Egy igazán kiváló alkotás, nem csak hazafiasságról. Ez a film a filmben.
 

Augusztus legnagyobb durranása. The Boat that Rocked
 
A rock. A hajó. A djk. A zenék. A színészek. A beszólások. Azaz a legnagyobb durranás lett ez, ebben a hónapban, a hangulat  van mindenek felett, tényleg. Egy kalózrádió a központban, ami nyomatja tilosban a kiéhezett nép által megkövetelt zenéket. Egy film, ami szimplán szórakoztatott, s ennyi.
 

Augusztus meglepetése. Adventureland
 
Nem az lett belőle amit vártam, többen is vártunk, de ez esetben nem is lett akkora baj, mert amit kaptunk a vígjáték helyett, az úgyis simán megállja a helyét ebben a vérszegény esztendőben. Problémás, álomdozó, szerelmes, érezelmes fiatalok, akiket összeköt a vidámpark. Oh, azok a nyolcvanas évek.
 

Augusztus filmzenéje. Adventureland
 
A történethez annyi mindenképp hozzátartozik, hogy itt sokáig az RdB zenei anyaga csücsült, s tényleg már megkérdőjelezhetetlen volt a győzelme, de aztán bejött ez a kalandpark ost. Ami a nyolcvanas évek zenéjével a hónap végén egyszerűen elrabolta a szívemet forever Kötelező anyag.
  

Augusztus csalódása. G.I.Joe
 
Ezek a figurák sem maradtak ki a szórásból, pedig jobb lett volna, ha mégis. Az ember oké nem várt sokat, de még azt keveset se adta meg a szánalmas dialógusiaival, buta cgi jeleneteivel meg klisés kukába való forgatókönyvével. Egyértelmű csalódás volt ez, számomra, nesze neked alakulat. Bár Siena Miller feketében dögös.
 

Augusztus gyengepontja. Observe and Report
 
Úgy érzem, hogy erre a darabra (nem, nem filmre) már annyi, de annyi karaktert fecséreltem, hogy többet annál, ennél, nem is érdemel meg. Szánalmas, felejthető, simán kihagyható próbálkozás lett ez Rogentől, ami mentes az igazi poénoktól. Nem lehet nevetni rajta, míg az erőltetett, gagyi poénokat meg dobálja felénk másodpercenként.
 

Augusztus legrosszabbja. G-Force
 
Inkább nem szántam rá sorokat, elég volt a kidobott játékidő is az ablakon, amit erre a filmre (?) fordítottam. Alapvetően egy gondja lett, hogy irtó rossz megvalósítással bír. Se gyereknek, se felnőttnek nem befogadható, komolyan. A szkript semmire nem való amúgy ezekkel a világuralomra törő robikkal. Szégyen.
 

süti beállítások módosítása