Egy balul elsült bankrablás, rossz helyre, címre kiszállított dobozka, sok-sok kis tégla, azaz indulhat a nagy összecsapás elméletben-gyakorlatban, ahol minden résztvevőt ugyanaz inspirálja, a pénz, amiből, mint tudjuk: soha sem elég. A történet szerint a béna, töketlen arcokhoz becsengett a kiszállító fiú, hogy vegyék már át nagyméretű dobozt, ami őket megilleti. Ők, először nagyon nem is figyelnek oda rá, csak pár másodperc múlva esik le nekik, hogy nem vártak semmilyen csomagot, azaz nem is jó helyre jött az, tehát nem az övék. Magyarán, oda lehet adni annak, akinek a neve, címe komolyan szerepel a dobozon. Ám, mielőtt még átfutnának a két ajtóval odábbi címzetthez, előtte felnyitják még tudatlanul persze, hogy mit is tartogat számukra a packet. Egy biztos, amit ott találtak, arra nem igen gondoltak. De az is biztos, hogy az láttán már nincs ember a földön, aki csak úgy megszabadulna tőle, oly gyorsan. Igazam van? Vágjad neki, broder!

A jövő. A szuperhatalmak, s "óriás" mamutvállalatok, cégek veszik át az irányítást, ahol már a víznek is ára van, és ahol már távmunkában zajlanak a nagy építkezések. S habár az öregek, öregebbek még megpróbálják a régi értékeket megmenteni, de érzik, tudják ők is, hogy mindhiába, mert az élet már másról, jóval többről szól, mint holmi kis földdarabkáról, s annak folyamatos pátyolgatásáról. Az élet elhaladt mellettük szélsebesen, de a fiaikat, a fiatalokat már a jelenkor új vívmányai s szellemiségének fő rugói mozgatnak előre és tovább. Minden gépesített, minden a technika körül forog, így csak az élheti túl, aki egy kicsit is hajlamos, vagy érez késztetést a hi-tech gyárakban való munkára, a kapcsolódásra, egyszóval együtt élni az új világ által támasztott (farkas)törvényekkel.  

Na kérem, ezek után  tessék azt hangoztatni fűnek-fának, hogy a könyvtáros szakma fehér köpenyestül, katalúguscédulástul egy fabatkát sem ér, vagy hogy unalmas lenne az akár csak egy perc erejéig. Mindig történik ott valami, akár a raktárban, akár falakon kívül, és erről Flynn Carsen tud nekünk bővebben mesélni. Meg is tette ezt már egyszer, aztán kétszer… s most már a harmadik másfélóráján van túl, amikor kilépve, kitörve a könyvtári imidzsből felveszi a kesztyűt a gonosszal, a rosszal, miközben tényleg élete forog kockán - kis túlzással persze. Ami a lényeg, hogy az oly annyira szeretett, kedves könyvtáros kollégánk újra visszatér, s egyből két tűz között találja magát, ahol a júdás kehely a titok nyitja, meg a kulcs, amit egyesek rosszra szeretnének felhasználni. Mielőtt azonban még tényleg eljönne a világvége, közbelép ő, szabadsága kellő közepén, hogy megtalálja azt, megszerezze a rossz kezek elől.

Van, amikor jól működik egy összelopkodott-klisés mozi, van, amikor nem. Na ez utóbbi igaz sajnos a 12 Rounds-ra. Azt, hogy milyen hibákat követett el, az a napnál is világosabb, viszont ezek többsége olyan, amin egyszerűen nem lehet szemet hunyni, se most, se máskor. S ilyenkor hiába van ott a die hard és sok más egyéb alkotásokból összegyúrt amúgy se acélos szkriptje, mert ezeket a hihetetlen szkénákat, valamint a vérszegény hangulatot feledtetni nem tudja számunkra. Jóvan, kimondom: ha unod a banánt, kvázi, hogy hülyének néznek, akkor nem biztos, hogy élvezni tudod majd a látottakat. Mármint élvezni rendesen, nem nevetni, és jókat kacarászni azon, hogy éppen a rendőrünk üldözi az autót futva jó pár kilométeren keresztül még mindig és mindig, miközben a fejed fogod, s nem hiszed el, hogy ez megtörténhet például.

Nem is tudom igazán, hol kezdjem. Talán ott, hogy alapvetően a Gigantic nem lett egy rossz film, csak egy olyan erősen furcsa és különös, amilyet már az előzetes is beígért. Úgy írnám le az egészet, hogy tipikusan az a film, amelynek ha meglátod a képkockák közötti varázsát, a szépséget, akkor nincs mese, a rabjává válsz, de ha nem, akkor igazán felesleges is próbálkozni vele, mert kis idő múlva biztosan otthagyod. Nem olyan könnyedfajta, hanem inkább kedves kis alkotás, amely tartogat meglepetéseket a másfélórában, meg csalódásokat is bőven. Pozitivat és negatívat egyaránt. Erre viszont mindjárt ki is térek a kép alant.

Elismerem rendben, ezt tényleg jól kifőzték. Engem megvettek, s megkajáltam, pedig tényleg nem nagy elvárásokkal ültem be elé. Igazából, az egy-két altesti humortól eltekintve itt minden karakternek megvan a saját története, a szerelme, a gyengéje, az erőssége, amit a másik ismer, cikiz, kinevet, vagy együtt érez azzal. Ők egy csapat, még ha szeretik is, vagy utálják is egymást. Bár, ez utóbbi, nem éppen rájuk illik, gondolva csak éppen a kellemetlen és állandóan bosszús vendégre, s annak menüjére, akit együtt közösen „intéztek el” egy-egy határozott mozdulattal. Persze ezen felül mindegyiknek ott a saját gikszere is, akár fiatal csajok képében, vizelet ügyben, a szerelemmel hadilábon állva, vagy a jelenen sírva váltásra felkészülve. Egy csipet drámát azért sikerült belekeverni az összképbe, de még így is könnyen, lazán fogyasztható lett a Waiting.