Hány, és hány mozi kezdődik úgy, hogy iksz darab ismeretlen arcot „bezárnak” egy szobába vagy mit tudom én még hova? Egy csomó persze, melyekben mindig olyan emberek találkoznak össze egy másfélóra és szkript erejéig, akik nem igen tudnak egymásról semmit, azt se tudják pontosan hol vannak, de a cél az közös általában, túlélni azt a napot, kvázi megoldani a feladatot, amit kérnek tőle, s begyűjteni érte a jól megérdemelt összeget. Első hallásra ez tényleg nem tűnik óriási emberpróbáló vállalkozásnak, viszont ahogy az már csak lenni szokott, itt is van valami vagy van valaki az ajtó, az üveg túloldalán, aki néz le rád, s éppen úgy játszik veled, mint én a figurákkal a sakktáblán. S bár az idő múlásával tisztul a kép, de én mondom, továbbra is full sötétben tapogatózol, mert a csattanó még várat magára.

Na kérem, ezt nevezem én akciófilmnek az echte műfajon belül, ami tényleg nem kislányoknak való limonádé. Bár inkább akcióthriller lett ez, amolyan versenyfutás az idővel, ahol egy kissrác kezébe jutott, amúgy gyilkos fegyvert kell visszaszereznie főhősünknek azelőtt, hogy a police, és az oroszok találnák meg azt, vagy éppen őt. S ettől a pillanattól kezdve pedig elindul a halálos hajsza (ej de buta cím). Nincs megállás, ürülnek a tárak, s még izgalomban sincs hiány, a két óra olyan gyorsan leforog, hogy észre sem veszed. Gyorsan elő is a fegyvert, mert szükség lesz rá, mégpedig akkor, ha túl akarod élni ezt a veszélyekkel teli kalandos éjszakát. Fuck.

Mi kell a jó filmhez? Mi kell ahhoz, hogy egy ilyen jó vígjáték sci-fit láthassunk? Mindenképpen, kell egy jó idea, hatalmas dumák, beszólások, három szereplő, egy kocsma helyszín, sci-fi (science fiction!) nem kis adag humorral leöntve, és kész is 2009 egyik legnagyobb meglepetése, számomra legalább is. Az ismeretlenül nagyot szóló kategória megkérdőjelezhetetlen nyertese ez, amelyik tényleg a semmiből érkezve ütött egy akkorát, amilyenre tényleg elég régen volt már példa. Az angolok ismét nem hazudtolták meg önmagukat, és semmi nagy cgivel, nevek nélkül, egy olyan iparos független munkát adtak ki a kezükből, melyre bárki, értsd a többi filmgyártó hatalom irigykedhet, teljesen jogosan, s megérdemelten. Egyszerűen minden klappol, az alapanyag, már az idea levesz a lábamról, ahogy minden apró kis részletre odafigyeltek, a megvalósításról pedig már nem is tudok több színes-szagos jelzőt elsütni szégyenemben.

Mit is írhatnék most tényleg? Írjak az első posztól, az első kommentelőről, az első nagyon látogatott  és jól sikerült írásról, vagy egyszerűen csak erről az egész évről, annak minden egyes hónapjáról napra lebontva? Nem, inkább nem. Miért? Mert minden, ami itt van, oldalakon keresztül, az már önmagáért beszél, - úgy gondolom, tehát felesleges is ragozni meg magyarázni az amúgy jelesre sikeredett ffk bizonyítványt.

Nagy meglepetés csomagot igazán nem tudok átadni, csak további jó, jobb, mégjobb írásokat ígérni, ezek után is, remélhetőleg. Nem tudom mit hoz majd ez az év, de talán mindenki emlékszik rá, hogy voltunk törölve is többek között, aztán voltunk párszor címlaposak is, amit nem mindig a győztes kategóriába sorolnék, de az élet nem áll meg akkor sem, az megy és forog tovább, na igen.

Az első még olyan gyerekcipőbe való tapogatozás, meg szárnybontogatás volt inkább, ezt a másodikat már tudatos építkezés követte, remélem jobb és élvezetesebb írásokkal. Nem vagyok nagy beszédes man, szóval köszönöm mindenkinek, aki picit is ajánlotta ezt az oldalt az ismerősének, dobott egy linket az írásomról (írásainkról) és még akár kommentben is elmondta a véleményét olykor. Tényleg köszönet nektek, olvasók, mert nélkületek ez sehol sem lenne.

Közbe persze már teljes inmfc vírus terjed a neten: twitteren, tumblr-n, valamint posterouson is rám lehet akadni, míg legújabb vállalkozás gyanánt még kicsit sportba is teszem a megjegyzéseimet a híres Csapatleépítés blog egyik - eddig még nem nagyon aktív - tagjaként. Mindez azonban, a reklám és ffk happy birthday mellett csak másodlagos lehet. Élvezzük ki együtt ezt a fantasztikus pillanatot, mert ilyenre komolyan, csak egy év múlva lesz majd lehetőség. Én szóltam előre!

Lars von Trier nem hazudtolta meg önmagát. Még egy kicsit sem. Ahogy az tőle elvárható volt, hozott egy olyan filmet a széles palettára, aminek biztosan lesz vagy már van (tessék csak az előzetest megnézni) utóélete, hangja, amit csak úgy egyszerűen nem fogunk elfelejteni. A dán művész ezen műve is sokakat ijeszt és botránkoztat meg elsőre, azonban, úgy mint az eddigiek, ez is kibontása vár, nem szabad messziről ítélkezni felette. Hisz előzetesen nem árt leszögezni, hogy sokkal többről van szó itt, mint öncélú szeretkezésekkel teli moziról, ahol tényleg keresni kell nagyítóval a történetet. Ez nem, nem Von Trier-re jellemző, mert ő olyan megvilágításba helyezi az embert, amit sokan mások nem mernek megtenni, s úgy szegezi oda, a keresztre, a „fajunkat”, hogy annak minden rossz vonását, jellemét: a gyűlöletet, a bánatot, a félelmet helyezi előtérbe. S ezt is mutatja be nyomdafestéket nem tűrően a legújabb ékes darabja az Antichrist által.