Lars von Trier nem hazudtolta meg önmagát. Még egy kicsit sem. Ahogy az tőle elvárható volt, hozott egy olyan filmet a széles palettára, aminek biztosan lesz vagy már van (tessék csak az előzetest megnézni) utóélete, hangja, amit csak úgy egyszerűen nem fogunk elfelejteni. A dán művész ezen műve is sokakat ijeszt és botránkoztat meg elsőre, azonban, úgy mint az eddigiek, ez is kibontása vár, nem szabad messziről ítélkezni felette. Hisz előzetesen nem árt leszögezni, hogy sokkal többről van szó itt, mint öncélú szeretkezésekkel teli moziról, ahol tényleg keresni kell nagyítóval a történetet. Ez nem, nem Von Trier-re jellemző, mert ő olyan megvilágításba helyezi az embert, amit sokan mások nem mernek megtenni, s úgy szegezi oda, a keresztre, a „fajunkat”, hogy annak minden rossz vonását, jellemét: a gyűlöletet, a bánatot, a félelmet helyezi előtérbe. S ezt is mutatja be nyomdafestéket nem tűrően a legújabb ékes darabja az Antichrist által.
 |
Prológus.
Miközben nő és férfi egymáséi lesznek, az ártatlan - kíváncsi természet - kisfiúk elindulni felfedezni az ismeretlent, ami körülveszi. Ekkor látja meg a rést az ablakon, felmászik oda, majd leugrik és meghal. Ez lesz az a pont, amikor a háttérben futó mosógép is leáll, s a szeretkezés is "beteljesül", véget ér.
Csönd lesz.
Ezt, egy gyerek elvesztését, magát a traumát, nehéz lehet feldolgozni. Innen indul a történet, de aztán a végére már ez csak egy kis része lesz az amúgy tökéletesen, olajozottan működő gépezetnek.
Ilyenkor, hatalmas kövek, súlyok nehezednek az emberre, a szülők vállára. Vajon én vagyok-e a hibás? Mit tehettem volna másként? Miattam halt meg, csak én miattam? Pár kérdés a sok közül, melyek nap mint nap, percről-percre ott motoszkálnak a fejekben, még ha nem is mondják ki ezt egyértelműen. Csak bent/magukba tartják, miközben egyre jobban megfojtja őket ez az érzés, a gyász, a reménytelen és kiábrándító helyzet, a múlt képei, emlékei, amiért ők is egyaránt felelősek. Bár megpróbálnak továbblépni, továbbélni, de mindhiába, mert a fájdalom, a szomorúság nem hagy nyitott ajtókat maga mögött és előtt, csak becsukottakat.
 |
A két fél közül főként a nő gyötrődik. Őt viselik meg jobban a történtek, és nem is tud megszabadulni a kisfiú arcképétől. Még mindig a történetek hatása alatt áll a gyászmenet során, amikor összeesik, és kórházba kerül. A terapeuta férje az, aki segít neki kigyógyulnia a gyászból, mégpedig azzal, hogy elviszi őt az erdőbe, az erdei házukba, ami a feleség, a nő számára a félelmet jelenti. A férfi szerint, ha a nő szembesülne, kimondaná, majd legyőzné ezt a félelmét, amit a természet jelent számára, akkor az mindenképp pozitív hatással lenne a sokk, a gyász feldolgozására, és a gyógyuláshoz is hozzájárulna.
 |
A káosz uralkodik. A férfi által lerajzolt, felvázolt piramisban egy már-már nyomasztó kérdőjel szerepel állandóan, méghozzá a legfelső csúcsos részben. Ez jelöli, jelenti a legnagyobb félelmet a nő számára, amiről ő se tudja még pontosan mi az. Mitől félhet legjobban, ami ennyire képes elragadni, s eltaszítani a rendes gondolkodástól és élettől, amit a férfi nem mer, nem akar, s nem tud észrevenni. Egyre inkább messzebb kerül el tőle, már csak a szex az egyetlen szoros kötelék, kapcsolat, ami tényleg összeköti őket. A férfi azonban mindvégi mellette marad, de elsősorban azért, mert nem ébred fel, nem látja meg a nőben idő közben kialakult gonoszt, az Antikrisztust, aki már régen nem a felesége, hanem egy minden rációt nélkülöző ember. De, ha észre is veszi, akkor is harcol tovább az igazáért, hogy a felesége nem olyan nő, mint amilyet von Trier megálmodott. Mert az ő Antikrisztusa, nem más, mint maga a NŐ.
 |
A női természet - ezen elmélet szerint - sokkal gonoszabb, mint az elsőre látszik. Ott lakozik az minden nőben, amit jelen esetünkben, történetünkben, az 1 évvel korábban elkezdett, azóta be sem fejezett, nőkről, boszorkányságról szóló munkától kezdve vezetjük le. Mi, a néző, a kisfiú elvesztésekor kapcsolódunk a történetbe, de később megtudjuk, hogy ez már csak olaj volt a tűzre, ami végképp megmutatta a nő igazi arcát, s természetét: az Antikrisztust. Azt, aki nem veti meg az erőszakot, aki saját magát kínozza, de mint kiderül másokat is ugyanúgy. Elindul a küzdelem, a harc a nő és férfi között, az erdő egyre sötétebbé, hangosabbá, veszélyesebbé válik, miközben a három állat betoppanása jelenti az ítéletet, de nem biztos, hogy a véget is egyúttal.
 |
Egy biztos a színészekkel alaposan bevásároltak, mert a nőt alakító már díjjal is elhalmozott Charlotte Gainsbourg kiválóan alakít. A szeszélyes, mosolygó- üvöltő nőt is, azaz a két végletet is hiba nélkül hozza. Míg mellette Willem Dafoe is jót nyújt az erős férfi szerepben, aki a legutolsókig hiszi, hogy felesége az ő felesége, s senki más. Nem egy egyszerű film lett ez, de ki várt mást éppen. A zenéivel, egyszer a nagy csenddel, beszéd nélkül, másszor a makkok idegesítő, frusztráló pattogásával mindenféle érzelmet kivált belőled.
 |
Az Antichrist két színésszel, majd egy helyszínnel, ilyen kamaradarab stílusban ki és megérdemli az év egyik legellentmondásosabb filmje címet. Lars von Trier depresszív alkotása még ha nem is az eddigi legjobbja, de ezzel az emberábrázolással, gyűlölettel és Antikrisztus elmélettel sikerült fülekre találnia. Olyanokra, akik meghallják, amit ő itt lefestett Handel muzsikától kezdve, - azzal az amúgy tök zseniális kezdéssel, a színes operatőri képekig mindent, s olyanokra is, akik ezt már nem akarják megérteni, meghallani, de mégis foglalkoznak vele. Mindenképp valamikori újranézés indokolt számomra, a dán művész fanatikusainak pedig ez így ebben a formában kihagyhatatlan, de más is levonhatja a saját konklúzióját a látottakból. Persze nem minden arany, ami fénylik, hisz picit az unalom is bejön pár képkocka erejéig, de a nyolc pontot semmiképp se sajnálom rá. Kérdés: vajon minden nőben ott a gonosz?
