Na szóval, ennek a nőfalónak van egy öccse, aki már teljesen más tészta. Nagyon elütött, elüthetett tőle, hisz éppen - a sztori szerint - venné el a nagy Őt, a kedvest. Ennek a tervnek tesz keresztbe viszont a meghívott testvér, aki egyszerűen mindent tönkretesz a nagy nap előtt, s ezzel még a házasság is zátonyra fut, azaz ágyő holtodiglan meg hasonlók. Mielőtt még azonban több zűrt is okozna, inkább visszatérnek az excsajok (hárman) szellemként, hogy kicsit ráncba szedjék a fiút azzal, hogy időutazásra kötelezik. Egy szó mint száz megismerjük a gyerek, tini, fiatal, bohém Connor Mead-et, aki egykoron még normálisan is viselkedett (hihetetlen!) a lányokkal… de aztán történt valami törés, jött az öreg, a nagybácsi tanácsai, s minden attól kezdve megváltozott az életében…

 

Röviden ennyit érdemes megtudni előjáróban a sztoriról, ami habár kiszámítható, s nem nagyon mutat újat, de azért a romantikus vígjátékok fogalmának, s igényeinek eleget tesz, ámerikásan persze. A gyenge kezdésből való kikászálódás után sikerült a múlt képeivel, jeleneteivel valami hangulatot, valami bájt kölcsönözni a képkockákra, de csak rövid ideig. Mert ebbe rondítanak bele, jó sokszor, a jelen eseményei, melyek minden tekintetben valahogy gyengén muzsikálnak. Nem akarnak működni, s már várod a percet, amikor újra és újra feltűnik az egyetlen üde színfolt a darabban: Michael Douglas alias Wayne bácsi. Ő volt az, aki talán a karaktere miatt is dobott egy pluszt mindig az állandóan visszaeső hangulatra, ezzel együtt megmentve a mozit a teljes lebőgéstől. Mert a többiek: Jennifer Garnertől Matthew McConaughey-ig sok mindent nem csináltak, az a nagy igazság. Pedig őrült fazonok, arcok, karakterek tömkelege mászkált ki-be a darabba, elég csak az örömapára, a koszorúslányokra, vagy akár a mennyasszony kitöréseire gondolni. S tényleg megvoltak a saját személyre szabott percek mindenkinél, de valahogy az egész produktum nem akart összeállni egy nagy egésszé.

 

A műfaj is erősen kérdéses, mivel a vígjáték azért ferdítés, hiszen nem voltak akkora szópárbajok, vicces snittek, beszólások, hogy azokon gondolkodás nélkül nevetni lehetett, kellett volna. Van pár megmosolyogtató scene, ez nem vitás, de azért szó sincs itt nagy és igazi nevetésről. A romantika pedig inkább vagy ismét pengeélen táncolt, s nem is volt akkora meglepetés, hogy sokszor ment át unalmas, ezerszer látott, megélt, átélt közhelyekbe, giccsbe és folytathatnám még a sort tovább és tovább. Pedig oké, vevő vagyok az ilyenre, mert mégse tűnt annyira veszélyes, reménytelen próbálkozásnak ez ilyenkor, de el kell ismerni, messze volt a tökéletestől, de még a jótól is, sajnos.

 

A Ghost of Girlfriends Past simán olyan lett, mint amiről a film szólt, kvázi amiről CM élete, életfelfogása szólt még a legelején - a nőkkel kapcsolatban. Azzal a különbséggel persze, hogy itt az élvezeti értéket nagyítóval kellett keresni, s nem is igazán leltem benne örömöm, valahogy. Nem kapcsolt ki, nem szórakoztatott, ami ilyen esetben kötelező, elvárható lett volna. Nem, nem lehetett itt tökéletesre gyúrni, ezt mindenki tudja jól, nem lehetett arra várni, ismerve az előzményeket, az előzetest, oké. Ám mégis az a szomorú, hogy a következő héten se fogok már rá emlékezni, mert annyira tucatkat lett, semmi több. Nesze neked Charles Dickens. Ez bizony négy pont.