Bárki bármit mond, egy ilyen műfajú (lásd misztikus thriller) film esetében a két óra, mint játékidő, azért nagyon ijesztő tud lenni. Tényleg egy igazán, jól felépített mozgalmas-izgalmas-hangulatos mozinak kell lennie ahhoz, hogy mindvégig fenntartsa (hasa) a néző érdeklődésének, figyelmének legapróbb szikráját. Mostanság azonban nem hogy kettő, még egy órával is alig tudnak megbirkózni a műfaj készítői, sajnos. Pedig a feladat adott és egyszerűnek hangzik: az első képkockától az utolsóig bezárólag kell olyan feszített atmoszférát teremteni, melyben a levegőnek már-már ára is van. Vajon az Orphannak sikerült ez? Olvass tovább a kép alant.
 |
Az Orphan azonban nem tett többet, mint beigazolta az előre feltett gyanúmat: a hosszú játékidővel ő sem tudott mit kezdeni. Sokszor megadta magát és az unalompercek is be-beköszöntek jó párszor. Talán, ha sokkal bátrabban nyúltak volna az ollóhoz, akkor most egy sokkal feszesebb, erőteljesebb mozinak lehettünk volna a szem és fültanúi. Komolyan gondolom, hogy ebből kisülhetett volna valami szebb és jobb, annak ellenére, hogy semmi olyan nem történik benne, amit ne láttunk volna már kismilliószor, képkockákba bugyolálva. Klisés is, kiszámítható is, de azért lehet benne mit szeretni, azt mondom. A kezdés például kapásból a székbe szegez, kérdést nem tűrően, de aztán az egész átmegy ilyen családi drámába.
A történet amúgy egy fiatal házaspárról szól, akik adoptálnak egy aranyos-kedves kislányt. Azonban a bájos külső, zord lelket takar vagy mifene, ergó nem az, akinek látszik, csak megjátssza magát, s nem az, akinek mondja magát. S pont egy olyan családhoz kerül, ami már megjárta a poklok poklát nem egyszer-nem kétszer, a született gyerekek s meg nem született/elveszett gyerek miatt. Ezen, pedig, nehezen tudja csak túltenni magát az anyuka, italhoz is nyúl, rossz álmok is gyötrik, de aztán beleegyezik Esther érkezésébe, aki különleges, s más, mint a többi. Nem tűnt fel?
Na igen, semmi új nincs ebben a filmben, csak a szokásos veszélyes kiscsaj, aki rosszban sántikál, s aki állandóan keresztbe tesz anyucinak, meg úgy általában véve mindenkinek, aki csak az útjába áll például. Szövögeti az ördögi tervét, közben fűbe harapnak az emberek tisztességgel, de aztán egy idő után már játszótársa, kvázi ellenfele is akad, aki hamar meglátja benne az igazi arcát, s átlát rajta. Lényegében ez az Orphan kicsit nagyon hosszan, hosszú lére eresztve. Az igazán izgalmas (már ha lehet annak nevezni egyáltalán) részek, jelenetek azok csak a második félidőtől datálhatóak, mert az első inkább a drámára ment rá. Gondolom az is direkt volt, hogy a legelején megismerteti velünk kicsit a családot, hogy ne legyenek felesleges miértek a nézés közben, s ne legyenek elvarratlan szálak sehol. Ezzel a lépéssel azonban inkább húzza az ember idegeit, aki egy idő után már csak arra vár már, hogy mikor kerül képbe a kislány. Mert igen, nagy az öröm az első pár percben, de aztán beindul a mozi, egyre sötétebbé, egyre titokzatosabbá válik minden a család, s az új jövevény körül.
Jaume Collet-Serra (tudod, Viasztestek, ismerős) legújabb mozijának igazából nagyobb volt füstje, mint a lángja. Tiltakoztak ellene ezerrel, amivel akarva-akaratlanul kicsit nagyon ráirányították a néző figyelmét a darabra, de csak nem akart, tudott kitörni a középszerből, csak nem sikerült neki, hiába. Pedig Esther nem finomkodik, az őt alakító Isabelle Fuhrman teszi a dolgát, az anyuka szerepében Vera Farmiga is egy elég korrekt alakítást nyújt, a küzdelem rendben van, az igazság az meg már csak meglepő, ahogy az lenni szokott, a szereplők túlélő hajlamairól nem is beszélve, és mégis kevés. Az öt pont azért szálljon reá mindezzel együtt is, csak ez a tagline („There's something wrong with Esther”) ne fájna ennyire, amikor meglátom újra és újra. Ki akar akkor ezek után gyereket örökbe fogadni, valaki?
