Egy kiosztásra kerülő Nobel-díj, egy előre megtervezett emberrablás, sok-sok nullából álló váltságdíj kikötés, levágott ujjak a borítékban, egy pszichopata mindenre elszánt autószerelő (?), s szakképzett nyomozók bevetésen. Valahogy így néz ki ez a Nobel Son címszavakban, ami nem más, mint egy - bizonyos Miller házaspár (férjrendező & feleségíró) által megálmodott, elkészített - krimi vígjáték a javából. A történet szerint a nem éppen tökéletes család egy tagját (a fiút, persze) rabolják el némi pénzért cserébe. Mindeközben az apuka megkapja a jól megérdemelt díját kilométerekkel arrébb, s csak utána, már a limuzinban pezsgőt kortyolva értesül (haha) arról, hogy fiát tényleg elrabolták, azaz nem kamuzott az neki a telefonba még percekkel az átadás előtt. Indulhat is a játék, melyben képkockáról-képkockára változnak az erőviszonyok, az események, és még az emberek is maszkot húznak, új arcokat fednek fel…
 |
A kezdeti felirattal is teletűzdelt megismerkedési fázist követően már nagyjából körvonalazódik az emberben, hogy kiről és miről mit kell tudni a családban, a családról, akik szerves részét képezik persze a történeti gerincnek. Hisz nézzük csak… Ott van a fiú, messze a családjától éppen doktoriját írná a kannibalizmusról (enyhén wtf), ott van az anyuka, aki a férj mellet kisebbségi komplexusban szenved, nem csak azért, mert az megcsalja minden fiatal tanítványával, hanem elsősorban azért, mert a férfi, az apa tele önbizalommal, és egóval tekint le [fentről] mindenkire, az egész családjára. Ő van über alles, ami miatt mindenki elmenekül tőle. Na ezen az amúgy se idilli, rózsás helyzeten ront még a neki ítélt nobel-díj is. Azonban minden jó egyszer véget ér, hisz beüt a gebasz: elrabolták a gyereket. E miatt nem lehet teljes az öröme, s még azt is fontolóra veszi, hogy a mihaszna fejére kitűzött váltságdíjat se fizeti ki.
 |
Az van, hogy a Nobel Son simán kategóriájának egyik nyertese lenne, ha nem esett volna túlzásokba, a félidő után. Nem tudok jobb szót elsütni rá, mint hogy túljátszották, túlerőltették a krimi szálat, ami nem tett jót az egész mozinak. Szokásszerűen: többet akart ez is markolni, mint amennyit független létére elbírt volna. Pedig megvolt benne sansz, ott voltak benne a nem kis nevek, s megvoltak az ember tíz ujját megnyaló fordulatok. Viszont ez mind semmi kérem szépen, ha egyszerűen a második félre már semmi új idea nem maradt az asztalon, a készítők fejében, s csak annyira futotta már, hogy az addig látottakat tolták el (akár a szó szoros értelmében) 180 fokban egyszer, kétszer, meg mitudomén hányszor. S ez nem elég.
 |
Habár azt is túlzás lenne kijelenteni, hogy a film második része kidurrantotta volna az elsőben jó nagyra felfújt lufit, mert annyira azért jelentem: nem sikerült elszúrnia, de egyszerűen az egész vesztett a lendületéből, több lett az unalmas perc azáltal, hogy kiszámítható lett, de nagyon. Egy idő után már nincs min meglepődni, minden úgy történik, ahogy az a nagy könyvben megvan írva. De mégis egy bűnöm van gyerekek: megettem az egészet, s hagytam, hogy sodorjon magával a történet. Becsületére legyen mondva, hogy már a legelejétől kezdve berántott, s attól kezdve például a váltságdíj összekukázos jelenetén is elszórakoztam, pedig tisztán kivehető volt akár ott, abban a jelenetben is, hogy nem sok pénzt fektettek a moziba, inkább a színészekre mentek rá, a nevekre, hogy eladható legyen. De kik is ők valójában?
 |
A mindig jó, és itt is az egoista szerepkörben lubickoló Alan Rickman szolgáltatta a legjobb alakítást - ez nem kérdés, de azért az anya szerepében Mary Steenburgen, vagy a fiúéban: Bryan Greenberg sem bújhat el a sarokba a mutatott produkciókkal. Valamint Shawn Hatosy is hozta a kötelezőt a rabló képében. Rajtuk kívül sikerült még olyan neveket csempészni a moziba, mint Bill Pullman, Danny De Vito (amúgy teljesen felesleges szerep volt az övé) vagy Eliza Dushku személyében. Habár ez utóbbi [színész] inkább a férfi szemeknek hivatott jelen lenni azért a pár percért, úgy gondolom.
 |
Azért nem ma vagy tegnap láttam utoljára egy ilyen víg krimit, mint amilyent most itt megcsodálhattam. S végtére, a Nobel Son hibái ellenére is szerethető s fogyasztható darab lett. A zenéket például nem említettem még, pedig kellett volna, mert különösen jól szóltak az izgalmasabb vagy még különösebben a langyibb részek alatt. Néhányuk Paul Oakenfold keze munkáját dicséri, de a többi is jól cseng füleimnek, s bizony néha-néha kárpótolnak a látottakért. Még egy valamit nem lehet elnézni neki, az a vígjáték faktor, s ezt teljes joggal. Nem is azt mondom, hogy nem mosolyodtam el rajta legalább egyszer, hisz a béna nyomozók vagy az előre kitervelt tervek utáni "eztdeszépenösszehozták" érzést azért nem lehet leírni, látni, átélni kell, de valahogy úgy néz ki, hogy a túlerőltetett krimi miatt kellett háttérbe szorulnia. Az egyik szemem sír, a másik nevet, a mérleg mindkét nyelven akadnak súlyok rendesen, a hét pont azért jár neki, élveztem gyerek módjára. Te meg ne feledd: Keep your eyes on the prize.
