Persze nem könnyű ilyen esetben sem meghúzni a határvonalat, hogy mind a régi, mind az új kor emberének megfeleljen a film minden egyes képkockája, de itt azért tisztán kivehető a szárnypróbálgatás, ami miatt kimondom: egyik fél sem lehet igazán elkeseredve. Emellett még az sem számít nagy újdonságnak, hogy mozi nem csak ad, hanem el is vesz sokszor, de mindezt úgy teszi, hogy Noel Coward színdarabját szem előtt tartja, mindvégig. S ez az, ami miatt egyszerre lehet kedvelni, szeretni az Easy Virtue-t, és lehet egyszerre a fejet fogni, ingatni, meg felszisszeni, hogy most ez kevés volt, és nem igen működött abban a pár percben, amikor talán igazán kellett volna. Természetesen ezt is embere válogatja, de ha megengeded akkor kibontanám neked a továbbiakban, hogy miről is van szó pontosan itt.

 

Van egy egyszerű, már-már siralmasan egyszerű sztorink, ami azért az idő előre haladtával kezd picikét (nem picit) bonyolultabbá és érdekesebbé válni. Arról van szó röviden, hogy a család egyetlen fiacskája visszatér a szülői házba, hosszú évek után, de újdonsült feleségét is magával hozza, az anya legnagyobb bosszúságára. Miért? Az ara több szempontból sem felel meg a kissé nagyon konzervatív anyának, mamának, mivel nem először kötelezte el magát egy férfi mellett, mivel nem brit, hanem tiszta amerikai, s mivel autóversenyző a drága, ami éppen egy vidéki embernek inkább köröm alatt a piszok esete. Nincs is min csodálkozni, amikor az első benyomások, face to face találkozások után az anya fejébe veszi, hogy minél előbb és hamarabb megszabadul a mennytől. El is indul a háború, melyben csak egy valaki nyerhet, de vajon ki lesz az az egy?

 

Azt se lehet elfelejteni ámbátor, hogy a feleség még először mindent megtesz azért, hogy az anyuka kedvében járjon, de aztán belátja majd egy nap elteltével, hogy az inkább megfojtaná, nem hogy kegyeibe fogadná, s elismerné őt, mint fiának párját. A mama tehát nem sokat teketóriázik, minden nézésével, szavával, mozdulatával azon mesterkedik, hogy elűzze, de mindhiába, mert a napok csak múlnak, s semmi sem változik, semmi sem történik.  Sőt, még hallgatag, nem túl beszédes, kicsit fura férje is az ara mellé áll, habár nem mondja ki, de ínyére van a küzdelem, s el-elmosolyodik a látottakon, ahogy a lenézett amerikai hölgy minden sarokba szorított helyzetből sikeresen kivágja magát. Pedig a hosszú harc, háború alatt vannak aki elesnek, s van mikor tisztességtelen eszközökhöz nyúlnak a felek, viszont egyik sem enged a másik javára, az utolsó leheletéig küzd. A feleség szemmel láthatóan szereti a férjét, s mindent meg is tenne érte, ezért belemegy ebbe a játékba, míg az anya mindent kihasznál, még a múltat sem tiszteletben tartva, hogy elérje a célját.

 

 

Azonban annyit érdemes még előjáróban elmondani róla, hogy az anyának is megvan az oka az keserűségre, a fiúnak is megvan az oka az önmarcangolásra, úgy ahogy a feleségnek is a tettekért, amiket elkövetett, de őt mégsem lehet igazi negatív hősként lefesteni. Hisz ő az, aki mindent megtesz a szerelméért, s bármire képes, ha az még az addig kialakított kapcsolatába is kerül. Így aztán ki lehet a végén a nagy győztes, egyáltalán. A válasz a filmben rejlik, na meg itt a sorokban elbújva.

 

Mindent összevetve az Easy Virtue jó kis könnyed, mosolyoktól, s váratlan helyzetektől sem mentes limonádé lett, ami azért nem úgy akart működni, mint ahogy az elvárható lenne, éppenséggel, de becsületére legyen mondva, hogy nem akármilyen pillanatokkal próbál kedvünkben járni, s elfeledtetni a gyengébb, unalmasabb pillanatokat. Mindig újít, vagy inkább kísérletet tesz rá, de sajnos nem telik el sok képkocka, s már a színdarabból adódó kevés színész miatt leszűkülnek a lehetőségek. Pedig mind a vadászat, mind a tangó jelenete nagy élvezet, s élmény volt javából. A beszéd, s a már fent említett helyzetkomikumok ülnek, de nem mindig, hiába a szellemes, már-már cinikus, groteszk csipkelődés a szavakon túl. A másfélóra azonban elérte a célját, azaz, hogy amilyen könnyen jött, olyan gyorsan el is ment. Oké, nem gyorsan, helyenként lassan, de mégis sikerült egy olyan befejezést letenni elé, ami miatt nem lehet nem mosolyogva elhagyni a küzdőteret. S ha már a véget említettem, akkor nem árt leszögeznem, hogy hiába Jessica Biel féle kiváló éneklés a legelején, valahogy az alatt lepergett események nem igazán tudtak berántani, ahogy kellett volna. Tipikusan továbbpergetős volt számomra.

 

A színészek közül Jessica Biel továbbra is gyönyörű, bár azért most a játékkal sem maradt adós, Colin Firth habár keveset szólal meg, de azt hiba nélkül megoldja. Míg Kristin Scott Thomas az, akiben most sem lehet csalódni, jól hozza egyszerűen az ördögi terveket szövögető, legbelül már régen összezuhant anyát. Nem lehet senkit se nagyon kiemelni, nem is tenném, mindenki hozta a szintet, az elvárhatót, a kötelezőt, s ennyi. Meg az is igaz, hogy az ennél több már ebben a darabban csak rosszat szült volna.

 

Easy Virtue. A legutóbbi ilyen után, amióta eltelt már egy kis idő, az igazat megvallva ez még jól is esett, egyszer. Voltak benne nagy pillanatok, meg a mérleg másik nyelvén ugyanakkor üres percek is. A hangulat nem mindig volt kerek és teljes, sokszor már a zene is kevés volt a megmentő szerepében, ami amúgy azért kellemes, s könnyed volt. Ami még kimaradt a korrajz, autókkal, ruhákkal, öltözékekkel, melyekben nincs hiba, s nem mellesleg, az egészből áradt a vidéki szag, ahova egy városi lányka betette lábát, hatalmas szerencsétlenségére. Egyszerűen hat és fél pontnál többet nem tudok rátenni az előbb és sokat említett üres percek plusz intro miatt, de kevesebbet se, mert nem nagy limonádé fogyasztóként azért a rászabott másfélórát én nem bánom, s nem is tagadom, hogy sokszor elmosolyodtam a rózsák háborúján. Let’s misbehave!