Year One (2009)

inmfc - 2009.10.07. - 2 komment

Van, mikor egyszerűen már semmi sem jön össze, na és én pontosan így voltam ezzel a darabbal is. Miért is? Mert a maximumból szó szerint „sikerült” kihozniuk a minimumot, amit csak el lehet képzelni éppen. Bár mondottam sokszor, az ingerküszöb, a nevetésre való hajlam az már csak személyre szabottan változó, s mindenkinél más, de ember legyen a talpán, aki például a Year One kapcsán, láttán tudott már lélegezni is a soksok nevetéstől, vagy a legszélsőségesebb esetben is a földön feküdt volna egy-egy képkocka zseniális humorbonbonjai miatt. Egyelőre még nem kell jelentkezni – azt mondom, csak tessék továbbolvasni a kép alant, aztán úgyis mindenre fény derül.

 
Visszacsatolva az első sorokra: pedig összejöhetett volna kérem szépen. Vagyis adott volt egy olyan kor, egy olyan téma (Biblia) görbe tükör elé állítása, melyben mindenki érezhette a kisebbfajta sanszot, lehetőséget, amivel csak nem tudtak élni itt a készítők. Egyébként ez a visszanyúlás a kezdetekre tényleg jó húzás, s akkor még két ilyen színészt is összekukáztak egy film erejéig, akikkel még jobban el lehetett adni az amúgy se szürkének vagy hétköznapinak nevezhető Year One-t. Persze ez a számítás bejött, mármint, hogy nekem speciel eladták, viszont az utolsó kártya az sajnos nem került a helyére. Az ott maradt a kezünkben, várva arra, hogy még a végén tényleg történik valami vicces-humoros képkocka is egyszer csak. Azonban nem volt mit tenni, be kellett érni ezzel, a kész produktummal, ami sajnos elég messze került az eredetileg várt színes-szagos jelzőtől. Miért?
 
A Year One elvileg vígjáték, gyakorlatilag azonban ez már erősen megkérdőjelezhető. A humort nagyítóval kell keresni benne a játékidő nagy részében, amihez éppen a színészek is csak asszisztálni tudtak, mást nem nagyon. Persze azért az nem vitatom, senki nem vitatja, hogy ne lenne humorkocka legalább egy, a filmben, sokkal inkább a minőségről van itt szó. Nem a mennyiség fontos elsősorban, hanem a minőség, ugye. Azaz, melyek azok a poénok, poénosnak vélt jelenetek, beszólások, melyek igazán célt találnak, elérik azt, kvázi mosolyt, ebben az esetben kötelező nevetést, egy jóleső érzést váltanak ki a nézőből, belőletek, belőlem. S miközben ezeket a karaktereket szentelem erre a filmre, rá kell jöjjek, hogy ezekből vajmi kevés volt itt. Alig-alig van olyan pillanata, ami igazán megragadt volna.
 
Na ilyenkor érzem valahogy mindig azt, s súgja a fülembe a kisördög baloldalt, hogy a forgatókönyv a hibás. Ergó több echte poénos jelenet kellett volna, s kevesebb suta, alpári meg humortalan fajtából. Mert az igazság, amit lehet csűrni-csavarni, hogy csak 2-3 esetben volt csak mosolygás, míg nevetésből tényleg semmi… inkább erőltetett szagú meg idétlen poénok tömkelegét zúdította ránk. S ebben az esetben (mert van ellenpélda is) egyáltalán nem esik, nem jött jól.
 
Ahogy írtam fentebb a színészek se tudtak mit tenni már. Jack Black nagyon úgy néz ki egyre lejjebb adja, pedig még lenne plusz kiló, kakaó, de ilyen izékkel aligha fog egy másodvirágzást is valamikor elkönyvelni a kis filmes pályafutásos noteszába. Filmbéli partnere a fiatal Care már egészen más tészta. A Juno és NNIP féle alakításokkal azonnal ott találta magát az ígéretes talentumok listáján, s csak reménykedni lehet igazán, hogy az ilyen s hasonló yeroneos szkripteket ezentúl nagy ívben elkerüli majd. Rajtuk kívül rengeteg ismerős arc tűnik fel egy pár percre, de ők se tudtak változtatni a már-már szomorú hangulaton.
 
Nincs miről beszélni tehát, a Year One gyenge lett, egy gyenge eresztés. Alapvetően kevés volt nekem az igazán komikus pillanat, helyzet, beszólás. Ennél úgy érzem több kell, sokkal több, a mai világban. Hiába a Biblia, az utalások, a kor, ha nincs olyan tényező, egy adag kártya a kezében, ami miatt egyszer három pontnál többet adjak érte, vagy kettő, amiért újranézném bármikor, amikor nevetésre, jó kedvre lenne szükségem.

Címkék: 3 2009 year one

Surrogates (2009)

inmfc - 2009.10.06. - 2 komment

Képzeljétek el, hogy a jövőben lenne belőletek még egy. Mármint, egy hasonmás, ami igazán megkönnyíthetné az életedet, a mindennapjaidat, meg tényleg mindent. Neked jóformán ki sem kellene mozdulnod, te csak a négy fal közé zárkóznál be, s ott feküdnél majd egész nap, amíg a hasonmásod, aki persze robot vissza nem tér a töltési nyughelyére, s akkor következnének csak a te perceid, a te óráid. De még ez mind semmi, hisz a hasonmásod kinézhet szebben, alacsonyabban, fiatalabban-öregebben, ahogy azt te kívánod éppenséggel. Kvázi testre szabhatod, ahogy azt szeretnéd. A robotok tehát újra csak átveszik irányítást, bár picit másképp, mint azt eddig megszokhattuk a filmvásznon képkockákba bújtatva.

 
Érdekes utópia ez, már első hallásra is, amiben az ember már ki sem mozdul az utcára, mindenhova a hasonmását küldi, az dolgozik vagy tanul helyette. A robot végez el minden feladatot, s alig akad olyan ember már, akinek ne lenne legalább egy ilyenje. Természetesen, vannak akik ezt nem veszik igénybe, külön élnek, egy külön városrészt kapnak, és állandóan tiltakoznak, felemelik a hangúkat a robik ellen. De nagyon úgy fest a helyzet mindhiába, mert az emberek többsége már hozzászokott a kényelmes, izgalommentes élethez, ahol a legnagyobb problémát a robi kinézete jelenti. Az echte emberek már nem járnak össze, nem is találkoznak, még a családtagok is csak percekre futnak össze, mielőtt vagy miután a robik lépnek a helyükre.
 
S habár a robik ma már nem számítanak új keletű ideának a filmvásznon, de az ötlet maga azért megér egy misét. Mindenképp jó húzásnak bizonyult ez, s úgy néz ki, hogy van még mit kisajtolni ebből a robis utópisztikus világból. Még akkor is - azt mondom, ha ilyen felemás darabok születnek, amiket szó szerint megölnek, elszúrnak, pedig lenne bennük sansz, de hiába. Így vagy úgy, pedig a Surrogates is erre a sorsa jut. Lenne és van is értékelhető, felfogható üzenete, mondanivalója, amit nem rág annyira a szánkba túlzottan, de minden ami körülötte van, a csomagolás az annyira mű és kiszámítható, hogy nem tudja teljesen átadni magát az ember a látottaknak, az élménynek (?)
 
Egyszerűen ennél több kell. A megvalósításba is több ponton hiba csúszik, nem egyszer, s nem kétszer, de még inkább a semmilyen hangulata, s szó szerint wrong befejezése miatt lehet a fejet a falba verni, állandóan. A nyomozás rész különösen idegesítő volt, mert alig telt el fél táv, és már tudtat mi következik, még ha nem is legközelebb, de a the endet biztosra vetted. Idegesítő volt még ezzel kapcsolatban a nyomozás sutasága, ami csak nem akart úgy igazán élvezetes lenni vagy izgalmas akár, ahol tényleg valami nagydolog, életek vagy mit tudoménmi múlik éppen. Ment előre az egész, lassú víz partot mos felfogásban, egyre inkább többet beszélt, s keveset mutatott, ami aztán jó párszor megbosszulta magát. Unalomba fulladt, amin még a beharangozott akció se tudott segíteni. Bár vannak itt leszakadt karok, meg veszélyes kütyük, de összességében nem igen jött át ez se a nyomozásos dolog mellett.
 
S ilyenkor hiába izomtrikós Bruce barátunk, mert ő se tudott világmegváltást hozni, más frizurával, robis mozgással meg külsővel. Habár tényleg nem érheti panasz a ház elejét, mert megpróbálta, s hozta a kötelezőt, kvázi nem miatta, rajta ment el a nagyobb bumm, durranás, élmény lehetősége, de hiába akkor is. Ebből várat építeni nem lehetett, mert az izgalom valahol eltűnt a vágóasztalon. Persze közbe-közbe azért volt egy pár reménysugár, fény az alagút végén, lásd az ellentábort, az antirobot népet, az ő vezetőjüket, de mint írtam, mondottam volt: nincs nagy meglepetés vagy csattanó a végére. Minden úgy történik, ahogy azt elképzelted. Vagy inkább helyesbítek, ahogy nem, mert a the end kritikán alulira sikeredett, olyanra, ami után fogod a fejed, s nem hiszed el, hogy vége van. Vége van, így, ezzel?!
 
Mindent összevetve tehát a Surrogates el lett szúrva. Pedig mondom, tényleg megvolt benne egy igazán jó kis alkotás lehetősége, de ezzel a megvalósítással, látva a kész produktumot, sikerült mindent hazavágnia. Akart volna működni, erőlködött is ezerrel, viszont ez csak így egyszeri nézésre ajánlott meg kábé négy egész pontra. Túl sok volt nekem az unalomperc, az üresjáratfaktor, hogy azt mondjam bármikor: újranézném. Pláne, ha a befejezésre, vagy a nagy végi csattanóra gondolok. Inkább, köszönöm nem, úgyis lesz és van utánpótlás akár robik témában.

Címkék: 4 2009 surrogates

Fast Track: No limits (2008)

inmfc - 2009.10.05. - 1 komment

Na kérem, Németországot is elérte - persze jó pár éves komoly csúszással - az illegális autóversenyek és felspécizett járgányok világa. Mondom én, picit elkéstek vele, de nagyon úgy néz ki, eddig ültek a babérokon, mert feltérképeztek, megfigyeltek, lehetett is mit éppenséggel, ugye. Aztán most eljött az idő, s az eddigi felhozatalból egy brain storming során és után összedobtak egy nem túl acélos szkriptet inkább b szinten. Pedig, komolyan, mindenből tettek a közösbe, ami már totál megszokott, sablonkocka és szöveg lehet: jó csajokból, szép verdákból, zsaru szálból, rossz arcokból meg hasonlókból egy raklapnyira valót... viszont így is némileg meghazudtolták önmagukat, a precizitást valahol otthon felejtették a vágóasztalon, s jött össze ez a gyenge eresztés. Nesze neked gyorsaság, meg határ csillagos ég jelzőkkel - azt mondom.

 
Ha a városban kialszanak a fények, s már a zsernyákok se mernek kimenni a sztritre, akkor indul be csak igazán az élet Németországban. Persze zajlik az napközben is, eldugott helyeken, utcákon, ipartelepeken, ahol a madár sem jár jóformán. Itt a forródrót nem ismeretlen fogalom, hisz ha bejön valami gebasz, akkor mindenki egy szempillantás alatt elhúz onnan, mintha ott se lett volna azelőtt. De, mint mondtam, nem kell félni, csak egyszerűen élvezni a látottakat, vagy mélyen a zsebbe nyúlva fogadni a legjobbakra, a végső befutóra. A képlet adott: elindul x nem akármilyen spéci dolgokkal felvértezett autó az a pontból, s aki előbb érkezik a b pontba, az nyer. Közben persze, aki rafinált, s talál magának egy rövidebb utat, az könnyen elől találhatja magát, s akkor az aljas húzásokról még nem is beszéltem. Ezt ad össze!
 
A történet amúgy pár fiatalról szól. Egy zsaruról, aki titokban űzi a mesterséget [a versenyzést], az ő csajáról, aki autókat bütyköl az erősen eladósodott műhelyében, egy pizza futárról, akinek persze a versenyzés az álma, miközben mindenhonnan elkésik, na meg egy szőke nőszemélyről, aki picit véletlenül kerül ebbe a körbe, de aztán már nem tud elszakadni tőle, beszippantja őt is ez a világ, a gyorsaság, az autók meg minden. Nem nehéz ezek alapján kitalálni a sztorit, ami annyira egyszerű (vagy bonyolult) mint az 1x1. A zsaru segít a csajának versenyzéssel megmenteni a műhelyét, mialatt a pizza futár is elkezd autókázni, csak éppen nem a saját járgányával, amit még össze is tör. Aztán jönnek a rosszarcok és kábé ennyi karakterben leírható a Fast Track.
 
Szépen összelopkodták innen-onnan a németek ezt a mozit, ami már csak azért se akart normálisan működni. Mutatóba azért betettek pár szép autót, meg egy-két versenyt, inkább csak pillanatképeket, hogy mégis valamennyire illeszkedjen ez az alapszituhoz, a témához. A nők esetében egy fokkal jobb volt a felhozatal, de mindhiába, mert a hangulatot nagyítóval kellett keresni, miközben a b szint néha már átcsapott zs-be szemmel láthatóan. A színészek sem tehettek sokat, ennél többet a nemes cél érdekében, ennyire futotta a tisztelet körökből, na. Az egész probléma forrása amúgy a forgatókönyvből ered, de kiterjed az még a rendezésre is. Ami leginkább csípte a szemem a jó muzsikák teljes hiánya, érthetetlen, hogy pont egy ilyen moziba az autók, a nők mellé miért nem sorakozott fel valami piciny hangulatot is adva a langyos szárnypróbálgatásos vállalkozásnak.
 
Kábé két pont, meg a jó szívem. Egyszer megvolt és kész, de inkább nem ajánlom senkinek, legfőképp annak nem, aki még komolyan is akarja venni majd fan jelszóval. Amit még nem igen tudtam hova tenni magamban, az a majd három perces előzetes, ami egyszerűen indokolatlanul vágtak össze bután, s ilyen hosszra. Érthetetlen már ez is, hiszen aki azt látta, annak teljesen felesleges már megnéznie a filmet, mert annál többet azt se nyújt igazán, csak rétestészta jelleggel elhúztak valami történetféleséget. Tessék elkerülni - azt mondom, a szívem pedig közben darabokra törik, hullik szét, mert rég volt már a témában valami értékelhető is, s erre jönnek be a képbe ilyenek. Tényleg no limits!

Címkék: 2 fast track no limits

Szeptember│09

inmfc - 2009.09.30. - Szólj hozzá!

Ez is megvolt, szeptember már a múlté. Ebben a hónapban lett 2 éves a blog nem mellesleg, amúgy meg tényleg hihetetlen, hogy már megint itt tartunk, és nemsoká' pár hónap múlva már érkezik az igazán erős mezőny díjakra is esélyes darabokkal. Nehéz, nagyon nehéz lesz kivárni. Na de, ez már a jövő zenéje, egyelőre foglalkozzunk inkább a jelennel, hisz abban is vannak meglepetések, nagy durranások, elég csak a District 9-re gondolni, ami eddig az év legjobb darabjaival veszi fel a harcot simán, nem meglepetésre persze. Viszont vannak ismeretlenül nagyot szólóak, mint például az angolok vígjátékos űrszkifije, vagy focis-menedzseres filmje.

Most is voltak olyan darabok, melyek kimaradtak a hó végi leltárból, ott van Lars von Trier Antichristje, amely talán az év legellentmondásosabb kategóriájában fog majd feltűnni az utolsó lista szerkesztésekor, de most még se kapott s talált helyet magának. Vagy akár Tarantino becsetelen társaságára sem lehet nagy panasz, úgy ahogy bwood legújabb gyöngyszemére a Chak de! India-ra sem, viszont egyszerűen nem fértek be. Megemlítés szintjén azért itt szerepelnek elójáróban, míg a többiek már  lentebb vannak, hosszabban kibontva, jók és rosszak. Ez utóbbiból csak egy lett igazán, mert bárhogy törtem a fejem, nem tudtam még egy gyengét megemlíteni mellé. Soha ne legyen rosszabb, na...


Szeptember legjobbja. District 9
 
Az utóbbi évek legjobb scifije, ez nem vitás. A hatalmas, felépített hype áradat sem hogy megbosszulta volna magát, hanem éppen ellenkezőleg egy pluszt adott az amúgy se gyenge rendezésnek, s forgatókönyvnek. Az áldoku szál, Wikus karaktere, az idegenekkel való szimpatizálás (?) és a végén érkező akció szkénák is kiválóak voltak. Várom a következőt.
 

Szeptember legnagyobb durranása. FAQ About Time Travel
 
Ha már lúd, legyen kövér alapon, a sci-fi megkapta a görbe tükrét is az angoloktól, ahogy azt kell. Humorosan, minden apró részletre figyelve, miközben három fiatal próbál visszatérni a jelenbe. Az időtörések, párhuzamos világok ideje nem járt le, erről tanúskodik ez a mozi is, ami teljesen megérdemelten kiérdemli ezt a címet, nem lehet FAQ.
 

Szeptember meglepetése. The Damned United
 
Ha még emlékeztek rá, akkor azt írtam, hogy az utóbbi idők egyik legjobb focitémájú filmje lett ez, s tartom, emelem. A menedzserek élete kerül górcső alá, meg negyven valahány nap, amikor a Leeds-nél próbált szerencsét Clough coach. Michael Sheen brilliant alakítása teszi fel a pontot az i-re. "I wouldn't say I was the best manager in the business. But I was in the top one."
 

Szeptember filmzenéje. FAQ About Time Travel
 
Egyszerűen kénytelen vagyok újra a legnagyobb durranáshoz visszanyúlni, mert a soksok meglepetés mellett még a zene is közrejátszott abban, hogy ennyire filgúd legyen ez alig több mint egy órában. Nem egy officiális ostről van szó, csak egy két jó régi kiváló számról, amik együttes erővel azonnal helyet kaptak az ipodon. Forever's gonna start tonight...
  

Szeptember csalódása. The Taking of Pelham 123
 
Micsoda? Micsoda rendező, micsoda színészek kérem szépen, s mégis mi sült ki belőle... semmi, mert elszúrták. Hiába a nevek, hiába remake, ha ez a forgatókönyv nem sokat ért így ebben a formában. Már rosszul kezdődik, s akkor a végéről már inkább nem is beszélek. Szó-szó ennél azért többet vártam tőle, és nem csak én vagyok így ezzel, szerintem.
 

Szeptember legrosszabbja. 12 Rounds
 
Láttuk, hogy lehet jó akciófilmet készíteni, ezzel szemben érthetetlen picit az, amikor ilyenekbe fut bele az ember. Pankrátor hős színészek, irreális butaságok, összelopkodott klisék ezerrel, miközben az action és brutalitás képkockáinak alig jut hely. Van itt macska-egér játék, meg harc, de vigyázat csak elméletben, mert a gyakorlatban fájó élmény tud lenni.
 

Cloudy with a Chance of Meatballs (2009)

inmfc - 2009.09.28. - Szólj hozzá!

Mikor már azt hittük, hihettük, hogy holmi főző patkányokat nem lehet felül vagy alulmúlni, akkor kérem előállt a Sony Pictures Anamation harmadik nagyjátékfilmjében ezzel a tervével, ideájával, miszerint - tessék kapaszkodni - finomabbnál-finomabb ételek potyognak az égből, a bevált, megszokott csapadék helyett. Úgy gondolom, azt mondani se kell, hogy meredek, abszurd ötletnek, projektnek tűnik ez első hallásra, s akkor még nem is láttad, láttuk a kész produktumot, ami megszületett a széles-változatos ételek eszköztárával, amik szó szerint ott hevernek az utcán, a tetőn, a kéményen meg mindenhol. Természetesen ez is, mint majdnem minden, egy könyvvel kezdődik, ez az alap, onnan a lehetetlen elgondolás, amit aztán érdemesnek véltek vászonformába önteni kicsik és nagyok számára egyaránt három dében, animációsan, meg mittudomén még hogyan. Jó étvágyat hozzá!

 
Történetünk egy kis városkában játszódik, ahol egy fiatal ifjú (feltaláló) egyrészt megunva az állandó halas kosztot, menüt, ami az esetek legnagyobb többségében szardíniából tevődik össze, és másrészt megunva a balul elsült kísérletek, találmányok sorozatát, fejébe veszi, hogy megalkot egy olyan gépet, masinát, ami a lakosságnak, annak legnagyobb örömére ételt kreál, állít elő. Nem egyfajtát, nem is halasat, hanem valami „normális” átlagos ételeket, amiket máshol, a világ más részében akár minden nap fogyaszthatnak az emberek. Fel is találja annak rendje és módja szerint ezt a gépezetet, ami legnagyobb megdöbbenésére működik is. A baj csak az, ami egyben szerencse is, hogy ez az égbe kerül véletlenül, s ott indul be, kezdi el szállítani az ételeket. Értsd ez alatt: pizzák, hamburgerek potyognak nem kis méretben az égből, az emberekre, a kezükbe, a fejükre, a házukra, és így tovább. Ezek után meg gondolom már teljesen felesleges olyan kérdéseket felvetni, hogy te mit tennél ilyenkor, meg képzeld el, hogy ez megtörténik, mert megtörténik és pont.
 
Animációs mese, tanmese ez, kábé a jobbik fajtából, de messze a jótól. Ahogy az utóbbi években tehát az bevált(?) módszer lett, a meséket nem csak bájjal-kedvességgel látják el, szerethető alakokkal, figurákkal, hanem pici mondanivalóval, kvázi tanulsággal. Mindkettő jóformán már alapkövetelmény lett, kicsinek és nagynak egyaránt. Itt, ebben az esetben is megtalálható, tisztán kirajzolódik a társadalomkritikára való szkénák összessége. S ha egy kicsit is jobban belelátunk a képkockák mögé, akkor tényleg észrevehetjük, hogy a klisés mondanivaló jelen van, egészen az első képkockától az utolsóig. Persze humorral leöntve meg fincsi kajákkal megfűszerezve, csak hogy ne essen rosszul az üzenet, ami átjön, még ha fel is, vagy nem is vesszük fel szubjektíven, személyre szabottan. Mert rólunk (is) szól, emberekről, akiknek semmi sem elég, mindig többet akarnak, pénzből vagy akár ételből éppenséggel. Új és új ízekre vágynak, mindig többre és többre, eluralkodik ez felettük, az igényeik egyre növekednek, s a végén már nem lesz kiút, nincs megállás.
 
Mindeközben, a korábban fekete bárányként elhíresült feltaláló ifjú a városka bálványa, s híressége lesz, leváltva a korábbi gyerekes arcot. Ez persze tetszik az élete születésétől kezdve nagy álmokat, terveket szövögető fiúnak, viszont be kell látnia, hogy a könnyen jött (?) népszerűség, siker, csillogás megárthat, mert mondottam volt: nem minden arany, ami fénylik. Azonban soha senki nem állt mögé, apja mindig a boltjával volt elfoglalva, nem igen érdekelte fia kísérletei, zűrjei, amiket egyedül csak anyja nézett el neki, még idővel. Egyedül maradt igazi barát és apa nélkül, így nem meglepő, hogy nem habozik, amikor ő neki adják oda az überollót, és az ő nevét skandálják, ki tudja hányan még a világon. Ergó az ő nevétől, s feltalált holmijától hangos a sajtó, ami miatt a kisvároska csendes élete napról-napra színesebbé és szagosabbá válik. Megjelenik a média, vele együtt érkezik el a nagy (n)Ő, aki bár nehezen tanul bele a szakmába, de ő is mindent megtesz, hogy ott állhasson a kamera előtt, még a csúf szemüvegét is elfelejti, amikor azzal nem csak hogy szebb volt, az ifjú feltalálónk szerint, de még látott is vele. Újabb példa ez a mai világra.
 
Apa-fia kapcsolat, szerelem, híressé válás, feláldozás, minden, ami egy tanmesébe kell és kellhet, ezzel nem igen spóroltak a készítők. Azonban bármennyire is sablonos ez a mai világban már, sikerült annyira határon autózva, egyensúlyozva tálalni ezt, inkább mosolygós, nem éppen humoros, nagy nevetős, jelenetekkel, hogy csak néha válik unalmassá, szájbarágóssá. A PM figura volt az, aki a legjobb minta volt azzal, hogy állandóan plusz kilókkal felvértezve jelent meg, majd a bajban már elsőként, a lakossággal mit sem törődve ugrott be a menekülő hajóba. Mert a baj az csőstül jön, s ilyenkor mindenki egymásra, vagy egy valakire mutat, de aztán felébrednek a mély ízletes álmukból, s rájönnek, hogy csak együtt képesek kimászni a slamasztikából, amit közvetve-közvetlenül ők is okoztak.
 
Röviden és tömören erről van szó itt a Cloudy with a Chance of Meatballs című filmben, ami így vagy úgy, kisebb meglepetéscsomagot hozott magával, amire igazán nem is lehetett számítani. Bár az animáció nem ér pixari magasságokat éppenséggel, elég csak látni a figurákat, de ebben az esetben mégis a mosolygás, a pici szórakozás faktor az, ami elég ahhoz, hogy ne sajnáljam rá a hat és fél pontomat. Jó volt ez, csak néha megadta magát a hangulat, s akkor már a lepottyanó termékek se tudtak lázba hozni, mint, ahogy az a legelején történt éppen. Az biztos, hogy az alapszitu nem akármilyen filmet ígért, de mindent összevetve azért nem lehetett leesni miatta a székről. Az apa-fia jelenetek egytől-egyig mosolygósak lettek például, de a másik oldalra is tudnék példát említeni, ami nem igen tetszett. Étvágygerjesztő, kicsiknek kiváltképp ajánlott, de ki tudja még hányas karikáig…

Címkék: 2009 6.5 cloudy with a chance of meatballs

Fireflies in the Garden (2008)

inmfc - 2009.09.27. - 2 komment

Az apa-fia kapcsolat filmvásznon történő képkockákba való öltöztetése már régóta kezdetét vette, kérem szépen. Bár néha csak egy kisebb szál erejéig köszön vissza, azonban van, amikor egy film alapjait határozza ez meg alapvetően. Mindkettőre számos példát lehetne itt felemlíteni, de a mostani darabunk, a Fireflies in the Garden esetében, éppen ez utóbbi az igaz. Hiszen, minden a két férfi körül forog, rajtuk szól, a múltról, a jelenről, a jövőről, az ő „elhidegült” kapcsolatukról. Kettőjük életében a biztos pontot a nő, a feleség, az édesanya jelentette, aki bármit megtett, csak hogy senkinek se essen bántódása, de néha már túl késő volt, ő se tudott mit tenni. Egyszerűen feláldozta magát - elsősorban - gyermeke érdekeit szem előtt tartva, mindezt éveken keresztül, miközben a család intézménye felbomlott darabjaira, mintha nem is létezett volna. De valahogy megpróbálta összefogni, amíg még tehette…

 
Miután már a gyermek felnőtté „cseperedett”, elhagyta a szülői házat, némi teret adva ezzel anyjának, hogy olyat is véghez vigyen, olyat tegyen, tanuljon például, amit addig nem tehetett meg egyszerűen. Azonban, mielőtt még az első évek kemény munkájának gyümölcs beérne, egy szörnyű autóbalesetben életét veszti, miközben férje mellette, a volán mögött, életben marad. A gyász nem csak, hogy összehozza az egész családot, apát és fiát, de az elfojtott érzelmeket, s ki nem mondott súlyos szavakat is felszínre hozza. Kitör az minden egyes emberből, akinek szívét-lelkét nyomta az éveken keresztül. Olykor azonban egy cselekvés, egy nézés is felér a szavak kimondásával, az idő pedig a sebeket nem gyógyítja be, ahhoz szükség van a felekre. Hangsúlyozom: mindkét félre.
 
A Dennis Lee által rendezett Fireflies in the Garden, némi önéletrajzi inspiráció segítségével egyfajta betekintést ad a néző számára, hogy milyen nehéz is az, amikor az apa vasszigorral, kemény tekintettel, példát statuálva bánik egy szem fiával. Ahogy nem veti meg a kegyetlen bánásmódot, a kemény, szigorú büntetéseket, mert az ő elve szerint így kell együtt tartani a családot. Ez a helyes nevelés - szerinte, ahol a gyerek meg tanul engedelmeskedni, s megtanulja a helyét a világban, hogy hova tartozik, hova nem, s mit szabad tennie, mit nem. Ennek ellenére a fiú fellázad sokszor, nem teszi azt, amit apja parancsol neki, majd évek múlva is fittyet hányva a gyászszertartásra, inkább fent az emeleten ismerkedik meg közelebbről a régi-új barátnőjével.
 
A két férfi tehát annyi év és trauma után sem tud megbékélni egymással, az összejöveteleket, vacsorákat, ebédeket, mind-mind feszült atmoszféra jellemzi, ahol már a levegőnek ára van. Állandó szópárbajok és viták elnyomják az igazi értékeket, a gyász csendjét, miközben a múltra is fény derül, s a titkokra. A film nem csak a jelent, hanem a múltat is bemutatja, két síkon, ezen az idősíkokon keresztül. A flashbackek visszarepítenek minket az időbe, láthatjuk, ahogy az apa bánt fiával, míg a jelen már a gyász utáni újratalálkozásra helyezi a fő hangsúlyt. Kvázi, mi történik akkor, hogy az egyetlen biztos pont eltávozik az életükből, s már csak ők maradnak meg egymásnak. Ki a felelős mindezért, van- egyáltalán felelős, és nem késő-e még változni, változtatni az életben, az életükön?
 
 
A Fireflies in the Garden több szempontból is érdekes film. Kicsi, aztán független, egy rövidfilmes rendező ugrása a film piacára, de mégis nagy, mert olyan színészeket vonultat fel, és olyan szépen meséli el ezt a történetet két síkon, hogy nem lehet nem megemlékezni róla egy pár sor, karakter erejéig. Az idősíkok váltakozása ügyesen lett megoldva, bár nem mindig jól, míg a hangulatba is sikerült nagyon feszült (néha mosolygós) perceket szereznie, néha pedig semmilyeneket. Igazából a nagy drámaiság, a nagy kitörés hiányzott a filmből, valahogy ez a bomba itt nem robbant. Olyan volt, mintha a rendező egy jónak nevezhető szkripttel és még jobbnak nevezhető színészi brigáddal a háta mögött picit megnyugodott volna, hogy elég lesz ez. Pedig nem, nem elég ez, olykor megadja magát, vontatottá válik, bár becsületére legyen mondva, tényleg egyszer sem megy át giccsbe vagy lesz csöpögős éppenséggel, viszont az echte drámai kövek elmaradnak, amik lehúznának a mélybe.
 
Még akkor is elmaradnak, ha Dafoe az apa szerepében például kiválóan teljesít. De mellette ott van még Emily Watson, Ryan Reynolds, Julia Roberts is, akik ugyancsak abban a pár vagy több percben is megállják a helyüket, s hozzák a kötelezőt finoman szólva. Rájuk nem lehet panasz, az biztos, de a fiatalabb színészpalántákra sem.
 
Jó kis dráma lett ez, amiből - azt mondom - több is kisülhetett volna. Persze az is lehet, hogy egyszerűen ebből az apa-fia kapcsolatból nem lehet már újat és jobbat mutatni, például ennél. A videózás emlékei, az egy asztalnál való étkezésekből eredő feszültségek kevesek ahhoz, hogy igazán mély nyomott hagyjanak az emberben. Akartam volna szeretni, de minél többet gondolok vissza, nem tudom annyira, hogy hat ponttól felfelé tegyem le a voksomat rá. Jó volt, szép volt, nem kis színészekkel, ilyen good muzsikával még, de igazán egyszer nézhető, többször nem. A magyar cím meg megint a ráadás ugye, hisz a Szentjánosbogarak a kertben elvileg a fiú megjelenő könyvének címe, szóval nem is kitaláció, s akkor lehet nem érteni, honnan jött, s miért a Közös titkunk?

Címkék: 6 fireflies in the garden

süti beállítások módosítása