Történetünk egy kis városkában játszódik, ahol egy fiatal ifjú (feltaláló) egyrészt megunva az állandó halas kosztot, menüt, ami az esetek legnagyobb többségében szardíniából tevődik össze, és másrészt megunva a balul elsült kísérletek, találmányok sorozatát, fejébe veszi, hogy megalkot egy olyan gépet, masinát, ami a lakosságnak, annak legnagyobb örömére ételt kreál, állít elő. Nem egyfajtát, nem is halasat, hanem valami „normális” átlagos ételeket, amiket máshol, a világ más részében akár minden nap fogyaszthatnak az emberek. Fel is találja annak rendje és módja szerint ezt a gépezetet, ami legnagyobb megdöbbenésére működik is. A baj csak az, ami egyben szerencse is, hogy ez az égbe kerül véletlenül, s ott indul be, kezdi el szállítani az ételeket. Értsd ez alatt: pizzák, hamburgerek potyognak nem kis méretben az égből, az emberekre, a kezükbe, a fejükre, a házukra, és így tovább. Ezek után meg gondolom már teljesen felesleges olyan kérdéseket felvetni, hogy te mit tennél ilyenkor, meg képzeld el, hogy ez megtörténik, mert megtörténik és pont.

 

Animációs mese, tanmese ez, kábé a jobbik fajtából, de messze a jótól. Ahogy az utóbbi években tehát az bevált(?) módszer lett, a meséket nem csak bájjal-kedvességgel látják el, szerethető alakokkal, figurákkal, hanem pici mondanivalóval, kvázi tanulsággal. Mindkettő jóformán már alapkövetelmény lett, kicsinek és nagynak egyaránt. Itt, ebben az esetben is megtalálható, tisztán kirajzolódik a társadalomkritikára való szkénák összessége. S ha egy kicsit is jobban belelátunk a képkockák mögé, akkor tényleg észrevehetjük, hogy a klisés mondanivaló jelen van, egészen az első képkockától az utolsóig. Persze humorral leöntve meg fincsi kajákkal megfűszerezve, csak hogy ne essen rosszul az üzenet, ami átjön, még ha fel is, vagy nem is vesszük fel szubjektíven, személyre szabottan. Mert rólunk (is) szól, emberekről, akiknek semmi sem elég, mindig többet akarnak, pénzből vagy akár ételből éppenséggel. Új és új ízekre vágynak, mindig többre és többre, eluralkodik ez felettük, az igényeik egyre növekednek, s a végén már nem lesz kiút, nincs megállás.

 

Mindeközben, a korábban fekete bárányként elhíresült feltaláló ifjú a városka bálványa, s híressége lesz, leváltva a korábbi gyerekes arcot. Ez persze tetszik az élete születésétől kezdve nagy álmokat, terveket szövögető fiúnak, viszont be kell látnia, hogy a könnyen jött (?) népszerűség, siker, csillogás megárthat, mert mondottam volt: nem minden arany, ami fénylik. Azonban soha senki nem állt mögé, apja mindig a boltjával volt elfoglalva, nem igen érdekelte fia kísérletei, zűrjei, amiket egyedül csak anyja nézett el neki, még idővel. Egyedül maradt igazi barát és apa nélkül, így nem meglepő, hogy nem habozik, amikor ő neki adják oda az überollót, és az ő nevét skandálják, ki tudja hányan még a világon. Ergó az ő nevétől, s feltalált holmijától hangos a sajtó, ami miatt a kisvároska csendes élete napról-napra színesebbé és szagosabbá válik. Megjelenik a média, vele együtt érkezik el a nagy (n)Ő, aki bár nehezen tanul bele a szakmába, de ő is mindent megtesz, hogy ott állhasson a kamera előtt, még a csúf szemüvegét is elfelejti, amikor azzal nem csak hogy szebb volt, az ifjú feltalálónk szerint, de még látott is vele. Újabb példa ez a mai világra.

 

Apa-fia kapcsolat, szerelem, híressé válás, feláldozás, minden, ami egy tanmesébe kell és kellhet, ezzel nem igen spóroltak a készítők. Azonban bármennyire is sablonos ez a mai világban már, sikerült annyira határon autózva, egyensúlyozva tálalni ezt, inkább mosolygós, nem éppen humoros, nagy nevetős, jelenetekkel, hogy csak néha válik unalmassá, szájbarágóssá. A PM figura volt az, aki a legjobb minta volt azzal, hogy állandóan plusz kilókkal felvértezve jelent meg, majd a bajban már elsőként, a lakossággal mit sem törődve ugrott be a menekülő hajóba. Mert a baj az csőstül jön, s ilyenkor mindenki egymásra, vagy egy valakire mutat, de aztán felébrednek a mély ízletes álmukból, s rájönnek, hogy csak együtt képesek kimászni a slamasztikából, amit közvetve-közvetlenül ők is okoztak.

 

Röviden és tömören erről van szó itt a Cloudy with a Chance of Meatballs című filmben, ami így vagy úgy, kisebb meglepetéscsomagot hozott magával, amire igazán nem is lehetett számítani. Bár az animáció nem ér pixari magasságokat éppenséggel, elég csak látni a figurákat, de ebben az esetben mégis a mosolygás, a pici szórakozás faktor az, ami elég ahhoz, hogy ne sajnáljam rá a hat és fél pontomat. Jó volt ez, csak néha megadta magát a hangulat, s akkor már a lepottyanó termékek se tudtak lázba hozni, mint, ahogy az a legelején történt éppen. Az biztos, hogy az alapszitu nem akármilyen filmet ígért, de mindent összevetve azért nem lehetett leesni miatta a székről. Az apa-fia jelenetek egytől-egyig mosolygósak lettek például, de a másik oldalra is tudnék példát említeni, ami nem igen tetszett. Étvágygerjesztő, kicsiknek kiváltképp ajánlott, de ki tudja még hányas karikáig…