Szerintünk - és talán - nincs olyan ember a világon, aki a most következő 4 darabból ( Ó testvér merre visz az utad, A nyughatatlan, A remény bajnoka, A part) ne látott volna legalább egyet, nagy valószínűséggel kettőt. Jelentjük, mi már láttuk mindet, és nem is tehetjük meg, hogy ezekről nem számolunk be legalább egy RT rovat keretében. Lehet, sőt biztos, hogy még több sort is szánhatnánk reájuk, de most azt hiszem így is elmondhatjuk, hogy jelentős lemaradással küszködve, de kezdünk bepótolni pár dolgot a régebbi filmeket illetően. Amelyekről sokan vélekednek úgy, hogy micsoda filmek voltak azokban az időkben, de mi, megcáfolva az iménti kijelentést, bevallhatjuk teljes őszintéséggel, hogy most is, és mindörökké ott lesznek kedvenceink között, amíg a világ, a világ. Jól mondom?

Ó, testvér, merre visz az utad 

 

Coenék mondhatni, már, jó pár 10 éve ott vannak filmes piacon, s csak dőlnek belőlük a jobbnál-jobb alkotások, elég csak Fargóra, a nagy Lebowski-ra, az NVVV-re gondolni, és már is tudhatjuk, hogy nem akárkinek köszönhettük ezt remek a másfélórát, mellyel megajándékozott minket az Ó testvér, merre visz az utad.

Amit már most itt, előre szeretnénk leszögezni, hogy Roger Deakins operatőri munkájára itt sem lehet egy rossz szavunk, nagyon várjuk, hogy végre már egyszer megkapja azt, amit szerintünk megérdemel, de most már tényleg.(lásd idén JJ meggyilkolásáért pl. meg kellett)

 

A filmet nem nagyon kell bemutatnom. Biztos sokan ismerik, szeretik, nem szeretik, kinek inge vegye magára, de annyit én is idebiggyesztenék, hogy a gazdasági világválság idején, délen, megszökik három rab összebilincselve, egy határozott cél elérése érdekében.

Ez az újkori, modern Odüsszeia „utánzat” nagyon is belopta magát a szívünkbe egyrészt a hangulata miatt, másrészt a színészi alakítások láttán. Persze a forgatókönyv se kutya, akarom mondani rossz, de itt azért annyit mindenképp érdemes megemlíteni, hogy néha megállunk egy percre, vagy többre, és ez nagyon nem tesz jót mind hangulatunknak, mind a magának a filmnek egyébként. És akkor a nem tetszésünket ebben a fent említett egy sorban el is intéztük, ha jól gondolom, s tudom. Mert ezenkívül minden más nekünk nagyon is tetszett hál’ Istennek. Gondolunk itt a kis humorra, amely Coenékből kiindulva, nem az a földön hempergős, fekvős fajta, hanem a kuncorgó, kicsit finom humorból átvett érzet az övöké. Vagyis, mi így érezzük, a lényeg, hogy sokkal, de sokkal több mosoly hagyja el az orcánkat, mint mostanság a vígjáték felirattal ellátott darabok esetében. És ez akkor rájuk nézve hízelgő úgy gondolom.

További piros pontot érdemel a zene. Nagyban rányomta bélyegét a film közbeni és utáni hangulatunkra. A soundtrack „meghallgatása” már megtörtént, és nem árulunk el nagy titkot, ha azt mondjuk, ez igen jó anyag volt a javából. A zenéről ugrunk egyet a színészekre, akik közül George Clooney vitte a pálmát. Nem érdemtelenül zsebelt be ezért az alakításért egy GG-t. Szerintünk. De rajta kívül majd mindenki szenzációsat nyújtott, akár főszerepben, akár mellékszerepben volt látható az illető színész. A fényképezésről már esett szó, csak dicsérni tudjuk.

 

Egyelőre ennyit tudtunk feljegyezni erről a filmről, mely a nagy kritikusi pozitív visszhangok után a nézőközönségben már nem tudott ekkora sikerérzetet, kiváltani. Sokan mondták unalmasnak, humortalannak, és az egyik leggyengébb Coen filmnek, de mi kitartunk szilárd elhatározásunk, és véleményünk mellett, miszerint az Ó testvér, merre visz az utad, egy nagyon jó kis alkotás, vagy több is annál, amely tőlünk itt a kilenc pontot jelenti nagy örömünkre, és fejet hajtva előtte.

***

A nyughatatlan

 

James Mangold rendezésében született meg és született újjá egy legenda, név szerint, Johny Cash, aki country zenéjével hódította meg a fél vagy egész világot, bolondította meg a nőket, azokban a régi szép, és jó időkben. 

A film Ő róla szól. Egy életrajzi dráma. Mely nem csak felületesen mutatja be életét a születéstől a „halálig”, hanem kitér problémáira mind a drogokkal, az alkohollal,  a nőügyeivel, és az édesapjával kapcsolatban. Nagyon szépen felépített forgatókönyve egyszerűen mindent elmond az énekesről, holott az ilyen filmek kötelező kellékét, a narrációt alig használja, ha emlékezetünk nem csal. Szóval a film végére megismerhetjük azt a Johny Cash-t, aki valójában, akkor élt, s akkor alkotott máig híres zenei remekeket, s akinek életében a semmiről való elindulás, a hányadtatás nem csak egy hétköznapi fogalom volt, hanem testén, lelkén, kellett átélnie minden egyes szenvedést, megpróbáltatást.

Azt hogy át tudtuk „érezni”, s megtudtuk érteni JC karakterét, vívódásait az élettel, az elsősorban az őt alakító színésznek, Joaquin Phoenix-nek köszönhető, de nagyon. Phoenix olyat nyújt, amely előtt talán csak leborulni tudunk, bár lehet, hogy ezek nagy szavak, mi mégis komolyan gondoljuk azt, hogy Joaquin teljesen megérdemelten vehette át az akkori GG legjobb vígjáték vagy musical színésznek járó díjat. És talán partnere, Reese Witherspoon is olyat tesz elénk az asztalra, amin nem csak meglepődünk, hanem amitől tapsolunk is örömünkben.  Hisz ki hitte volna, hogy Reese ilyen jó alakítással is elő tud rukkolni, hiszen korábbi filmjeiben nem éppen erről tett nekünk tanúbizonyságot. Nagy és szép meglepetése volt ő darabnak. Az Oscar díj jó helyre került, jelentjük. Tehát a színészi játékokat szerettük.

A nyughatatlanban a színészeken kívül még dicsérhető, a zenéje miatt elsősorban, mely legnagyobb csodálkozásunkra igen is fülünkbe mászott a darab végeztével. De úgy, hogy nem tudtuk megállni a Soundtrack meg nem hallgatását, melynek élménye is pótolhatatlan, holott előtte nem nagyon rajongtunk az ilyen fajta zenékért. Nagyon furcsa. 

 

Már az értékelés megkezdése előtt, tudtam, hogy elfogult leszek, de véleményem szerint minden amit leírtam, az igaz is erre a szenzációs darabra, melyet azóta már többször is megtekintettem. Egyszerűen, és nagyszerűen nem tudok nem adni rá 10 pontot, mert egyik legnagyobb filmélményeim, közé tartozik, s ha jól gondolom nem csak nekem.

***

A remény bajnoka

 

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Ebben a pillanatban jelenik meg az, akire már vártunk, és aki a nehézsúlyú bajnoki cím megszerzéséért vezető út végállomásához érkezett akkor, amikor kilépett az öltözőből, és elindult ide a ringhez. Remélem, Önök is hallják ezt. Csend van...Nehéz ilyenkor szavakat találni. De hát kérem szépen, nem akármilyen tettet hajt ma végre ez az úriember, akinek szűk egy éve még a munkanélküliség volt a legnagyobb ellenfele. S azon fáradozott nap, mint nap, hogy három gyermekét etethesse, eltarthassa úgy, hogy közben megjárta a poklok poklát, hisz törött kézzel volt hajlandó, kellett munkába állnia, ha éppen kiválasztották őt. Őt, aki ma tényleg kiválasztott lett. Szerencséjére, vagy szerencsétlenségére. A fogadóirodák nem is számolnak egy esetleges nevével fémjelzett győzelemmel. Sokan, még abban is kételkednek, hogy kibír -e egyáltalán egy menetet a nagynevű ellenfele ellen. De mindenki tudja, hogy ő honnan jött, s hogy meddig jutott. Nagy utat tett meg csak azért, hogy most itt legyen, és ne okozzon csalódást feleségének, gyermekeinek, és az ő érte szurkolóknak, tudva azt legbelül, hogy akár bele is hallhat a küzdelembe. De egyre csak közeledik, és közeledik. Nagyon kíváncsiak vagyunk, vajon most mi járhat a fejében? Felesége? Aki, ahogy az már lenni szokott, inkább otthon követi figyelemmel az eseményeket. Gyermekei? Akik várják odahaza apjukat, hogy széles mosollyal és teknősökkel kezében újságolja el a jó hírt, hogy nyertem. Vagy az elmúlt 1 év pillanatai játszódnak le előtte? Nem tudjuk, de elérkezett az idő, hisz mindjárt megjelenik mögöttünk.…Ott is van. Gyorsan odaköszönünk neki:….James, sok sikert. És akkor következzen az, amire már tényleg mindenki várt a felvezető után. Tisztelt Hölgyeim és Uraim. A szorítóban az est egyik főszereplője James J. Braddock.

 

A kissé hosszúra nyúlt bevezetőm után, talán alig kell már többet elmondanom A remény bajnokával kapcsolatban. Életrajzi dráma ez. Melynek forgatókönyvét az élet írta. És melyből bepillantást nyerhettünk a szegénysors, a győzni akarás, és a család iránti szeretet képeibe egy embert(b)ől, azokban az időkben, amikor még 30’at írtak a naptárakra. A fényképezése hűen visszaadja a kor világát. Mármint, amit, mi is tudunk róla, ugyebár. Russel Crowe játéka pedig élményszámba megy a mi körünkben. Fantasztikus a pali. Úgy ahogy Paul Giamatti-t is csak dicséret illet . Ellenben Renée Zellweger már nem annyira. Hiába, sajnos ő nem tudott semmi pluszt hozzátenni ehhez a gyönyörű darabhoz. De annyira nem tudja elvenni a kedvünket.

 

A Rocky sorozat óta, az egyik legjobb bunyós film, amelynek van alapja, igaz története, egy legendája, és egy szép befejezése. Az általunk említett remeket nem tudja lekörözni nálunk, s szemünkben, de James J. Braddock megérdemli azt, hogy kilenc pontot kapjon a megfilmesített életrajzi drámájáért, A remény bajnokáért.

***

A part

 

Danny Boyle által rendezett remeket, már jó régen megtekintettük, de akkora hatással volt ránk, hogy e sorok gépelése közben is, azon gondolkodunk, hogy újra és újból elő kéne venni a polcrúl, mert hihetetlen nagy filmnek tartjuk és nem biztos, hogy majd ezek a mondatok visszatudják adni élményemet azzal 2 órával kapcsolatban. De nézzük miért is annyira jó?

 

Talán azért, mert forgatókönyve nem mindennapi. És akkor itt újra felidézném, hogy főhősünk eljut a paradicsomba, a partra, ami teljesen megváltoztatja, és ahol végre megtalálja azt, amit már jó pár éve keresett. Mondhatjuk, ezek nagyon slágerszövegek, de ez esetben nagyon is igaznak véljük. Hisz a film mondanivalójával elég rendesen le tudja döbbenteni a filmnézőt, aki maga se tudta a megnézést megelőzően, hogy mire is számítson. Mert hát van a fiatal ifjúnk a parton, aki végre semmitől és senkitől nem zavartatva éli mindennapjait. Messze van a város gondjaitól, zajától, életétől, egy sokkal jobb és nyugodtabb „társadalomban” lelte meg az ő üdvösségét. És találta meg az igazi életét. Amelyet már otthonának tekint, és amelytől nem akar, nem tud elszakadni semmi pénzért. Magába szívja a gyönyörű táj, és az „őslakosok” szeretetét, életképét, értékrendjét. Igen, neki sikerült eljutnia a Paradicsomba. Azonban, nem minden arany, ami fénylik. Egy idő után nagyon is megváltoznak a dolgok főhősünkben, s körülötte. Az első látásra még szépnek és csodálatosnak hitt hely is meghazudtolja magát, egyszer minden végett ér.

A sztori tehát nem klisés, igazán jó ötletes alapanyagból építkezik, melyből mondhatjuk sikerült kihozni a maximumot. A film erényei közé tartoznak, a csodálatos képi világ, melytől már mi is transzba esünk egy idő után. Aztán a látnivaló mellett, a fülünkre is hagyatkozni kell néha, mert jó, és erős zenék, dallamok csendülnek fel a darabban. És nem is hagyhattuk ki ez esetben sem a Soundtrack meghallgatását. Mely nagyon nagy piros pontja a darabnak, úgy ahogy a színészi játék is. Mert Leonárdo DiCaprio megint megmutatja, hogy ő aztán a színész javából. Senkit ne tévesszen meg a gyermeki arc, mert mögötte egy igazi színész látható. Aki most sem hagy minket cserben. Sőt. Nagyon jó alakítással teszi fel a pontot az i-re. De mellette azért megemlíthetjük Tilda Swinton-t is, aki ugyancsak jól játszik. Tapsot nekik, azt mondom.
Amit mindenképp szeretné hozzáfűzni még az elmondottakhoz, hogy a film egyik csúcspontja, és legnagyobb jelenete közé tartozik az, amikor bekövetkezik a változás, és Richard „bekattan”, majd felfegyverkezve járja a sziget erdőit. Na ez a rész még most is előttem van.

A film minket is magával ragad. Miután legördül az utolsó képkocka, megjelenik a végfőcím, akkor mi már azon vesszük észre magunkat, hogy újra és újra nekiesnénk A Partnak. Mert egyedi élményével, stílusával, hangulatával teljesen lenyűgözött minket. Mi is elgondolkodhatunk, hogy vajon milyen is lehet számunkra az igazi Paradicsom. Ahol végre nem kell többé senkivel, és semmivel foglalkozni. Ahol az vagy, aki vagy. És végre az lehetsz, aki akarsz lenni. És nem kell senkitől függni(nőd). Illúzió ez vagy csak álom, nem tudjuk.

 

De amit tudunk, hogy A part semmit nem veszít lendületéből, egész végig kordában tart minket. Nem látunk semmi olyan okot ez esetben, ami miatt ne tudnánk (de nem is akarunk) nem adni rá egy kerek tízest. És most azonnal irány a sziget.

Pókember paródia Szitakőtővel, meg Leslie Nielsen-nel. És akkor itt álljunk meg egy szóra. Láttunk egy jó kis trailert még anno, melyben a hülye gyerek próbál sokszori földre kerülés után feljutni a buszra több – kevesebb sikerrel.

 

***

 

Már akkor azt kellett mondanunk magunkban, a jelenet láttán, hogy erőltetett. És az is lett, nem hiába, a mentális energiánk, s erőnk nem hagyott minket cserben.

A film ahogy azt már legelső mondatom is sugallta, a Pókembert próbálja, még egyszer hangsúlyozom, próbálja kiparodizálni, szitakötő csípéssel, fotózással, hülye gyerekkel. Hiába vetettek be minden eszközt a készítők, ez valahogy nem úgy sült el, ha lehet hinni a kritikusok, s bevételek adatainak, ahogy azt talán megálmodták még a forgatókönyv kiötlésekor. De hát nincs is nagyon min/ s miért meglepődni, már mint ezeken az eredményeken, mert a Superhero Movie minden, csak nem vicces. Az hogy erőlteti a dolgot, azt már régóta tudjuk, hogy nem vezet semmi jóhoz. Tanácsunk talán csak az lehetne, hogy le kéne már szokni a szellentős, és ehhez hasonló nem vicces képsorok állandó játszásától. Hiszen most már majd minden évben ezekben kell „gyönyörködnünk”, holott pedig már mindenkinek elege van belőle. Jó lenne, ha észre vennék ott fent a nagy okosok, ez már nagyon nem menő a XXI. Században. Plusz ehhez hozzá lehetne még tenni, a százszor lerágott csontú jelenetek tömkelegét, melyek teljes unalomba fullasztják a reményünket a szebb és jobb film érdekében, sikerében.

És hiába akarnak jobb jelenetekkel kooperálni, lásd (zuhanós jelenet) valahogy mindig sikerül a következő képkockákban elrontani azt a kevéske kis jó kedvünket, hangulatunkat. Talán a legabszurdabb elgondolás volt a darabban, a tolószékes fazon oda nem illő és helyt álló dumái mindenről. Sőt, azt már fel se merem tenni kérdésként, hogy ő speciel mit keresett ott?

Ne akarjunk, s próbáljunk válaszolni költői kérdésekre, hanem fejezzük ki sajnálatunkat, a filmet illetően. Hiszen egy újabb paródia film lett bukásra ítélve. Elég csak nem emlékeznem a spártais bohóckodásra, és már is elmegy az ember a kedve ettől a műfajtól.

Persze bennünk azonnal elkezdett motoszkálni az a végett nem érő és már jó pár ideje foglalkozott tény, hogy a poénok többsége már látható volt az előzetesben, és ezenkívül már alig tudtak újjat mutatni nekünk, a filmbuziknak, a készítők. És mennyire igazunk van. Egy kicsit kevesebb, egy kicsit sejtelmesebb 1 perces összevágott introval talán jobban is zárhatott, és befuthatott volna. Továbbá már nem is akarjuk feszegetni azt a régóta bennünk rejlő igazságot, hogy milyen is volt régen e műfaj. Milyen jó kis darabok születtek akkortájt, mostanság pedig, ilyen vicces darabokkal árasztják el a piacot. Márpedig a nézőknek szükségük is van nevetésre, szükségük van erre a műfajra, de ennél azért sokkal, de sokkal többet várna el, várnánk el szerintem.

 

***

 

Egyszóval ha értékelni akarnám a látottakat, akkor azt mondanám rossz volt. Igen, ízlések és pofonok, tudom, de azért sajnos ebbe bele kell törődnünk, hogy manapság a filmiparnak e „műfaja” válságát éli, és igen csak rossz alkotások kerülnek ki azokból a bizonyos kezekből. A lényeg, hogy gondolatmenetünk végére érve letegyük szavazatunkat a Superhero kapcsán, mely nem más mint egy hármas, és innen drukkolunk teljes erőnkkel egy igazi jó paródia megszületéséért.

Folytatása megtörtént, jelentem. Az, hogy ennek a ténynek, megállapításnak örülünk e, azt már nem tudjuk eldönteni. De egy biztos. Hogy ez sem tudott levenni minket a lábunkról. Magyarul elég gyengére sikeredett, holott talán azért, többet vártunk volna.

 

***

 

Az első rész se tudott minket lenyűgözni, de vártunk egy jobbra. Azonban a Caspian hercegnek se sikerült oly nagymértékben kijavítania a gyermeteg hibákat, amelyekből most is kap(t)unk jó sokat. El is gondolkodunk, hogy hol voltak a készítők az első rész megszületését követően a világban, s filmes iparban, mert jó nagy adag szomorúság lesz úrrá azon, aki egy picit is jobban beleássa magát a II. forgatókönyvébe, szereplői játékába és krónikájába. És ilyenkor kár is elsütni azt a mondatot, kibúvót, hogy mese volt. Mert a kezemet a szívemre téve, mondhatom, hogy ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy 12 év alatt, vagy felett élvezhető e jobban eme alkotás. Mi nem tudjuk, de nem is akarjuk megtalálni, meglelni rá a pontos választ. Mi csak képet adunk arról az ezt követő sorok végtelenében, hogy nekünk mi is jött le a játékidő leforgása utáni percekben erről az egész fantasys projektről.

 

A történet szerint, visszatér a négy ifjú, akiknek most meg kell menteniük a beszélő állatokat, a fákat, stb…, tehát egész Narniát, mert azt, Miraz király el akarja pusztítani. Segítségükre van még Caspian herceg, aki hívta őket, s aki egyben a jogos trónörökös is. Szóval már öten szállnak harcba, mögöttük egész Narniával, a bitorló király ellen.

 

Kerekperec kijelentem, hogy összességében nem tetszett. Hogy ne húzzam az időt, és ne "raboljam" a sorokat, ezért rövid leszek.

Amit elsőre megállapíthattam, hogy egy fokkal jobb, mint az Első. Ez akár dicséret is lehetne manapság, de sajnos, ez jelen esetünkben nem kecsegtet semmi jóval. Hisz van egy pár negatív élménye(m), utóhatása a látottaknak, mint például

1) a forgatókönyv kliséi, a történetvezetéssel, lásd a keretbe foglalás vonattal való megoldása

2) a színészi játékok csúfos leszerepelése, a mi szemünkben különösen. Nem tudom, mit hittem, de elsőre meglepődtem, hogy továbbra is képkockákat szentelnek a négy gyerkőcnek, holott már az elsőben is csak bábuként, elriasztás céljából voltak jelen. Szerintünk. És akkor itt megemlíteném a gonosz szerepében lévő királyt, akinek elég gyatrára sikeredett ez a narniás projektje. Na ezt nem teszi ki az ablakba.

3) továbbá a szövegkönyv szörnyűségére nem is igen akartunk már figyelni. Mert párbeszéd ügyileg mondhatni nem sokat javult erre a részre sem. Sok az üres locsogásfecsegés.

 

Na de nézzük a pozitív jelzőket, amelyeknek sorát:

a) képi világ nyitja, mert hát Narnia, azért szép hely összes lakójával együtt, mesés alakok sorával(?)találkozhatunk. Akik közül az egér karaktere kifejezetten bejövős volt számunkra.

b) Míg a csatajelenetek is eléggé tetszetősek voltak, ezen a részen látszott igazán, hogy valamit sikerült előre haladni a korral a készítőknek, mert az éjszakai „behatolás” a palotába talán az egyik legjobb pillanata volt ennek a Kettőnek.

 

Pro és kontra. De azt hiszem, nagyon is nyilvánvaló az, hogy a mi szívünk melyikből látott többet „megvalósulni” a vásznon. Sajnos. Talán a következő?!

 

***

 

Konklúzió tehát: ezek szerint még van mit javulnia a darabnak, a készítőknek, egy harmadik részt illetően. Hiszen továbbra se tudtunk megbékélni a szokásos hibákkal. Amelyeket nem sikerült kellő mértékkel kiküszöbölni Így hát hosszas vívódás után a pontszámom a négyes alá, alá rúg, ami nem tartogat "sok" jó előjelet a folytatást, vagy az újranézést illetően.

Két ok  lebegett a szemünk előtt, ami miatt meg akartuk tekinteni a The Air I Breathe -t. Az egyik, a plakáton a neves, hírhedt szereplőgárda megpillantása. A másik, az alapsztori érdekessége, amely egy kínai ősi közmondásra hajaz, miszerint az élet négy dologból, érzésből áll, tevődik össze, azaz a boldogságból, a bánatból, a gyönyörből, és szerelemből. Ezek után ki az, aki visszautasítja ezt a darabot?

 

***

 

Na utánagondolva a fent említett érdekességnek, megállapíthatjuk van benne némi igazság, a lényeg azonban, hogy valami olyasmit tettek a készítők elénk, ami miatt nem estünk hanyatt, de ami miatt nem mondanák azt, hogy, még egyszer nem néznénk meg. Hiszen egy jól összerakott darabról van szó, amely csak néha-néha áll le egy pillanatra. Vesztére, sajnos. De aztán visszazökkenve, már megint élvezhetjük az egyes érzelmek megnyilvánulásait a szereplőkőn keresztül, mert hát erről van itt szó, kérem szépen, azaz, hogy az egyes szereplők testesítik meg az érzelmeket, amelyek egy-egy óvatlan pillanatban találkoznak, persze idézőjelben szántam, egymással. Tehát eléggé imponálóan hat ez a fajta alapkoncepció, mind forgatókönyv-ügyileg, mind emberileg, mind szakmailag. Jó volt ez. De kitérve az érzelmekre, és azok megnyilvánulásaira már …..

Boldogság. Megnyered az ötös lottót, nyer a kedvenc csapatod, átmész a vizsgán, és sorolhatnám a boldogságot, mint érzést megelőző folyamatok összességét. Jelen esetünkben, egy irodai robotról van szó, aki tanulásról tanulásra kapaszkodik feljebb, de valahogy soha se keríti hatalmába a boldogság egy perce. Már pedig nagyon szeretné átélni, csak ezt nem tanulás során sajátíthatja el, ehhez váratlant kell húznia, amit nem tanult meg az évek során a könyvekből, és meg is teszi a következő lépést….

Gyönyör. Főhősünk éppen természetfeletti képességekkel rendelkezik, látja a jövőt. Egy maffiafönők nem utolsó sorban, de nem tudja maximálisan élvezni az életét. A már előbb említett képessége miatt se. Hiszen mindig tudja mi lesz a következő lépés. Így semmi váratlan nem éri az életében, amitől hanyatt dobná magát, vagy amitől élvezné azt. Napról napra ugyanazt az utat járja be, ugyanazokat az embereket fenyegeti meg, és pofozza meg, veri meg úgy, hogy tudja hova jön a következő balhorog. Azonban az élet mindig tartogat meglepetéseket.

Szenvedés. Nem ismeretlen számunkra. Néha már túl sokat kapunk belőle, és kikészülünk. De megint csak egy sikeres, látszólag boldog énekesnőben ölt testet. Aki sztár, és akinek az élete nem fenékig tejfel, hiába is mosolyog percenként ki a kamerába, hiányzik valami az életéből, amitől a mosolya valódi is lehetne. Szenved éjjel- nappal, miközben még az igazi nevét se meri elárulni a nagyvilágnak.

Szerelem, szeretet. A legjobb, ami valaha történhet emberrel a boldogságon kívül. Lehet néha keserédes, néha mámorító, itt pedig titkolt és tiltott. Mint az alma, hiszen doktorunk addig-addig álmodozott álmai nőjéről, amíg legjobb barátja le nem csapott rá. Oké, ismerős. De egy nap mégis előbújik belőle az elfojtott vágy, ami évek óta ott volt legbelül a testében. Hiszen szerelmét neki kell megmentenie.

Röviden, tömören ennyit lehetne elmondani az egyes érzelmekről, és akkor rátérve a forgatókönyvre, amely azért dicséretet érdemel, mert hát szeretjük az ilyen összefüggős darabokat, azt hiszem. És különösen szeretjük akkor, ha mind az, amit látunk egy pozitív értékelésbe megy át a befejezést követően. És ez most „megvalósult”. Mert kerekperec mondom, hogy tetszett. Hiába a néhai megállás, a kicsit vontatott sztori, azért mi így is szeretjük, mert nem mindennapi sztorival, és szereplőgárdával sikerült azt elérnie a készítőknek. Szép volt.

 

Itt aztán volt minden(ki) ami szem szájnak ingere, már mint a szereplőket tekintve. De tényleg. Azonban hiába a nagy nevű és hírhedt szereplő lista, akkor se tudunk szuperlatívuszokba beszélni a darabról, mert a színészek kijelenthetem, hogy nem nagyon – ha lehet ilyet mondani – rázták meg magukat. Senkit nem lehet kiemelni, sajnos. Mert Garcia a főnők, SMG a megcsömörlött ifjú sztárocska, Forrest az irodai alkalmazott,Brendan a megmentő, míg Bacon a szeretet érzésében kelt bennünk illúziókat, hisz ő nekik ez a fajta játék nem volt megerőltető, semmi pluszt nem adtak ki magukból, amit talán elvárnák. Mindannyian egy középszerű játékkal adták nevüket ehhez a darabhoz, sajnos.

 

***

 

A The Air I Breathe kap tőlünk hét pontot. És minden bizonnyal egy újabb lehetőséget. Egy vissza/újranézésre. Mert mindenképp egy üde színfolt volt - és lesz - a palettán, melyre sokan felkaphatták, felkaphatják a fejüket, s melyet biztosan mások jobban is dicsőítenek, mint mi itt az FFK-n. A lényeg, hogy nézése erősen ajánlott és pont.

Kincskeresés kicsit komolytalanul, kicsit viccesen, kicsit romantikusan - így tudnánk röviden, tömören összefoglalni a látottakat. Minden évben nekirugaszkodnak a készítők ennek az emberpróbáló projektnek, hogy egy másik oldaláról, a viccesebbről, a komolytalanabbról mutassák be és érzékeltessék a kincskeresősdit. Kiváltképpen szükség volt erre ebben az évben szerintünk, mert ha máskor nem, akkor most tényleg nem fog unatkozni a mozinéző e műfaj berkein belül, szóval jókor jó helyen volt a Bolondok aranya. Amely egy kis plusszal még jobb is lehetet, volna. Bár kétség kívül megadta az alaphangot az év keresős hátralevő részét illetően.

 

***

 

A Bolondok aranya a jól bevált és sikeres receptből indul ki, azaz, van egy kincseknek élő búvárunk, aki persze az életben, a szerelemben nem igen szerencsés, és aki már jó ideje keresi A Kincset (ami már jó régóta porosodik, vizesedik ott lent a tenger mélyén), amitől egyenesbe tudná hozni életét, s adóságait. De mivel egyedül nem megy, ahogy azt hallottuk már sokszor. És párban könnyebb, ezért még egy nő is csatlakozik (hozzá) és az ő kalandjához. A színezetét a dolognak és a kis team-nek az adja, hogy a nő a bizonyos feleség, aki elvált búvárunktól. Tehát van ismeretség bőven szerivel. Azonban a lényeg a Kincs. Amelyre nem csak ők pályáznak, hanem még jó páran rajtuk kívül, amitől lesz aztán igazán érdekes a történet. Amit, mint mondottam, nem kell, nem szabad komolyan venni.

És ez is a legfőbb erénye, hogy nem akart komoly lenni, nem akarta fel venni a versenyt, mert mégis mi sült ki volna ebből, ha tényleg komolyan vesszük mindazt amit láttunk abban a másfél órában.

Mondani se kell a forgatókönyv, hogy csúnyán fogalmazzak egy jó nagy adag innen-onnan összelopkodott klisé halmazra épül, de azért annyira ez nem tudja elrontani a kedvünket az egésztől, mert már a trailerek is ezt sugallták és az volt leszűrhető, hogy kicsit sablonos, de a poénos jelenetek láttán szerethető darabot fog megnézni az, akinek eme alkotásra esik a választása egy délután vagy este a jó melegben.

És tényleg az volt. Persze nem tudunk glóriákat zengeni a Bolondok aranyáról, mert ott van a már említett sablonosság, a néha fel-felbukkanó üresjárat a nagy rohanásban, no meg a kissé bárgyú színészi játék, amelyből elég kevés mutatkozik meg a vásznon számunkra. Hiába tesznek a moziba egy szép nőt, Kate Hudsonnal, vagy egy kicsit izmosabb és jóképűbb fazont, mint Matthew barátunkkal, valahogy a vizuális élmény (mindenki a saját neméből kiindulva persze) mindenkor s minden esetben megelőzi a színészi teljesítményt, sajnos.

 

***

 

Ez nagyon is befolyásolja a hangulatunkat, azután miután felkelünk fotelünkből, és nagyon befolyásolja a pontszámunkat is, mely jelen esetben azt hiszem úgy hat pontra rúgna, és ez úgy ideális, meg reális, meg ki tudja milyen. És most mindenki dobálhat kővel, de ez a pontszám elsősorban a zenének, a látványnak, s nem utolsó sorban egy pár viccesebb snittnek a gyümölcse, szóval nekik köszönheti a film, hogy most így az értékelés végén pozitív jelzőkkel élhettem és zárhattam le a mondivalómat ezzel kapcsolatban.

Ismeretlenül nagyot szóló film? Ez jelen esetben a legfőbb kérdés, amit fel tudunk tenni a megnézést követően. A film 2006-os múltra tekint vissza és semmi életjelét, nem mutatta mifelénk eddig, se mozikban, se kiadványokban, se hírekben. De hát nem mi lennénk, ha nem láttuk volna, és nem tudnánk róla egy pár sorban nyilatkozni, csak azért, hogy mások is lássák, élvezzék, mert kell, és mert megérdemli. Azt hiszem ennél szebb bevezetést nem is kaphatott volna. Szóval nézzük, hogy tényleg megérdemli e.

 

***

 

A film elsősorban három?(de van az több is) emberről szól, érzelmekről, a sötét múltakról, a baljós jövőről, és nem utolsó sorban emberi kapcsolatokról. Amelyek egyik pillanatról a másikra változtak meg, vagy lettek semmisé. Ez a pillanat  emberek életét „tette” tönkre, vagy tette mássá.

 

Egy ember, akit csak pár perc választott el attól, hogy sztárjátékos legyen. Majd később pedig már egy szakács, - aki „visszavonult az élettől” - egy étteremben. Abban az étteremben, ami testvéréé, és aki ugyancsak nem erről álmodott azelőtt a bizonyos visszafordíthatatlan esemény megtörténte előtt. Két ember, akik nem hitték, hogy ennyire megváltozhatnak körülöttük a dolgok pár másodperc leforgása alatt. Két ember, testvér, akik különböznek, hisz míg az egyiket a pénz hajtja, a biznisz, és nem törődik már a múlttal, addig a másik nem tudja túltenni magát a történteken, és évek előrehaladtával se tudja elfelejteni azt az arcot, amely élete végéig kísérni, kísérteni fogja. De ebben segít neki Nina, akivel eltöltenek egy napot a nagy NY-ban és közösen szembenéznek a múlttal, a jövővel, ami ugyancsak nem kecsegtet semmi jóval. Összehoz két sérült lelket és életet a sors, amely feledhetetlenné válik számukra és számunkra. Az egyik képviseli a múltat, a másik a jövőt. Kölcsönösen segítenek egymásnak bajaik felszínre hozásában, átsegítésében, döntések hozatalában, melyek egy (újabb) emberi életről is szólnak, s közben maguk is tudják legbelül, hogy ez már róluk, kettőjükről is szól legfőképp.

 

A film ha lehet ilyet mondani, nagyon egyszerűen az életet mutatja be. Az életet két szemszögből nézve. Ahogy két összetört ember egy nap megnyílik, és minden bajukon enyhítenek az addig ki nem mondott szavak, történetek elmesélésével. Nagyon szép történet, mely hátrahagyva, és mellőzve minden amerikai klisés szirupot, és csöpögést, történést, teljesen egyedien, életszerűen bizonyítja, hogy igen is, nem tudjuk mi irányítani életünket, ahhoz mi túl kevesek vagyunk. A kiszámíthatatlanság, és a véletlenek nagyban befolyásolják életünk alakulását, igaz ez a szerelemre is. Amely itt még ha nem is teljesedik ki szemünk láttára, de érezzük, tudjuk, hogy jelen van. Mert erről (is) szól a Bella.

Nem túl drámaian akar szívünkbe hatolni, hanem a maga egyszerűségével, egyediségével, s mint mondottam életteliségével vesz le minket a lábunkról. Nem kapunk a nyakunkba jó nagy adag érzelmi csomagokat, hanem a szereplőket, és azok megnyilvánulásait pásztázva éri el, hogy bennünk is megmozduljon valami. Elég csak emlékeznem a vak úriember szavaira, vagy a nyelvi identitás miatti meg nem értés jeleneteire.

Elég egy oda nem figyelés, azaz figyelmetlenség, és már is ott a baj, amely rendesen rányomhatja a bélyeget az életünkre,  -  jövőnkre, múltúnkra. Nagyon, nagyon sok mondanivalója van még a Bellának, minden egyes dialógusa, vagy képkockája nem véletlenül történik a vásznon, mindennek helye van, holott látszik, hogy nem több dollár milliárdból összerakott darab, hanem csak Alejandro Gomez elsőfilmes rendezése és írása. Amelynek másfél órája a szemünk láttára repül el. Minden egyes percben, vagy fejezetecskében, újabb és újabb emberi értékek, képek nyilvánulnak meg, melyek állandóan kérdéseket vethetnek fel bennünk, és melyekre választ is kaphatunk a későbbiekben. A befejezéstől talán kicsit többet vártunk volna, az addig látottak alapján, de mondhatjuk teljes vállszélességgel, hogy jóízűen, mosolyogva, önelégülten állunk fel fotelünkből a végfőcím megjelenésekor.

 

A színészekről annyit érdemes megjegyezni, hogy mind a Jose-t alakító Eduardo Verástegui, mind a Ninát játszó Tammy Blanchard nem nagy név a filmes szakmában, de mégis ennek ellenére, és legnagyobb örömünkre, hihetetlenül jól helytálltak. És akkor most még szerény voltam. Szép volt. Erre sincs panasz, egy rossz szavunk nem lehet.

 

***

 

Ezek tükrében és ezek ismeretében a Bella minimum kilenc pontot kap tőlünk és egy jó nagy adag elismerést, tapsot meg mi egymást. Ahogy szétnézünk a film háza tájékán, látható, hogy nem maradt "díjazatlanul", sokan látták úgy, ahogy én is, hogy maximálisan megér ez egy másfél órát az életünkből, hiszen akár rólunk is szólhatna, és szólhat még. Dráma volt ez kéremszépen a javából.