8 óra 33 perckor történik valami. Valami, egy esemény, egy történés. Melyre senki nem számított, senki nem volt felkészülve, és mely elől senki, de senki nem menekülhet. Egyik pillanatról a másikra, mindenféle jelentősebb ok nélkül, New Yorkban, egy parkban elszabadul a pokol, ha lehet így fogalmazni, majd pár másodpercre rá, már csak halottak fekszenek és vannak mindenütt. Mi történt velük? Kik ölték meg őket? Terrortámadás áldozatai lettek…és így tovább. Lehetne még boncolgatni a megdöbbenésünknek helyt adott esemény kiváltó okaira megfogalmazott kérdéseket, nem csak a rémült emberekben, és a médiában, hanem bennünk is, de nincs időnk ezen agyalni, hisz a furcsábbnál-furcsább, rémisztőbbnél-rémisztőbb esetek és jelenetek sora/sorra követik egymást az első megtörtént esemény után. Hisz egyik helyen emberek ugrálnak le épületekről, másik helyen fegyverrel vetnek végett életüknek. Borzalmas. Kell, hogy valaki tudjon rá választ adni. És biztos, hogy létezik egy ilyen ember, aki biológiát tanít, és akinek beigazolódik az ebben a helyzetben legkiválóbb terve, gondolata, hogy jobb futni, mint megijedni, vagy meghalni. Ő tudja a választ, és minél távolabb akar lenni családjával attól a várostól, ahol mindez a katasztrófa bekövetkezett még 8 óra 33 perckor, és mely támadást "indított" az emberiség ellen.

 

***

Emberek valamiért kezdik "megadni" magukat, önkontrolljukat, és a lehető legegyszerűbb módon hallnak meg, öngyilkosok lesznek. De miért? Már a trailerben, már Wahlberg kissé túljátszott tekintetében is kerestük, de hagytuk erre a másfél órára a válaszokat, hát ha tényleg lesz helye a megdöbbenésünknek, s csodálkozásunknak helyt adni. Azonban hiába M. Night Shyamalan neve, aki számunkra is nagy névnek örvend, szóval hiába az ő által készített, írt, rendezett, dirigált Jelek, a Sebezhetetlen, a Hatodik érzék ( és akkor a falut, meg a vízest nem is láttuk) tök jó emlékei, ezek itt mind valahogyan eltörpülnek a végfőcím bevillanásakor. És nem tudjuk, hogy mi is volt ez?

Mert ettől a filmtől nem sokat vártam (jójó, persze a név adva volt), de amit tudtunk a sztoriról az még azért valamennyire jó előjel is lehetett s volt, de amit láttunk már ezután abban a másfél órában, az már jócskán hagy maga után némi kivetnivalót. Mert az, hogy potyognak az emberek, már elnézést a kifejezésért, azt egy b kategóriájú horror filmben is láthatunk. Húh, ez erős volt.

De tényleg így gondoljuk, mert annyira, de annyira semmilyen volt ez történet, hogy egy percre nem tudott minket lekötni. És ennek megszámlálhatatlan okai vannak. Talán azt még beismerhetjük, hogy jól indul, de ami azután történik, az már kész csalódás. Egyre jobban veszít erejéből, értékéből, s hangulatából (ha egyáltalán volt olyan számunkra) a darab, amely a végén is romba dönti a még meglévő reményünket egy jobb befejezés és pontszámot illetően. Mert a nézés közben még reménykedtünk egy igazi, jó „shymalan-i the endre”, de itt ez most nem jött össze, mint ahogy semmi sem.

Kevés, nagyon kevés ez, a mai világban. Hiába van ott a nagy név a plakáton vagy a háttérben, akinek munkásságát még egyszer hangsúlyoznám azért elismerjük eddig, itt azonban már valami olyat alkotott(?), ami nem csak a közönségnek, hanem neki is jó tenne/lenne/esne, ha gyorsan elfelejtné.

Volt itt ugye pár holtest, vér, oda nem illő, mégis nagyon észrevehető, belógó mikrofon, magyarán baki, meg a kicsit gáz befejezés, és szél azt ennyi. És akkor még a színészek is kudarcot vallottak, de teljesen, meg, mint frontálisan. Markról eddig is tudtuk, hogy egyrészt, nem tartozik a kedvencünk közé, ezután sem fog, másrészt, pedig ez a teljesítmény, ez a jaj most mi történik, félni kéne, futni kéne effektus, mimika, meg arcjáték valahogy nem tudott sok hatást elérni szívünkben, vagy lelkünkben egyaránt. Plusz ehhez, akkor még nem is szeretném megemlíteni, és kibontani, a hihetetlen a méhes előadást, és az abban elhangzott összes fontos tudnivalót, melyből elraktározhattunk kedvünkre a film végéig. Na de a színésznőnk, név szerint Zooey Deschanel is akkora negatívum, hogy azt már nem lehet leírni. Egyfolytában ugyanazzal a tekintettel néz ránk és a kamerába, legyen szó meghatóbb, ijedtebb, vagy drámaibb jelentről. Ezt nem tudjuk feldolgozni, valamint azt se, hogy ő nem mutatja ki az érzéseit. Jelentjük mi kitudnánk, de blogon keresztül elég nehéz lesz - az általa nyújtott produkcióra szavakat találni.

Akartunk, de nagyon valami izgalmat, valami feszültséget, valami jó forgatókönyvet, de ebből vajmi kevés jelent meg és volt látható a két szip szemünk láttára. Ha most összegeznem kéne, akkor annyit tudnék lezárásként s jó tanácsként felírni mindenkinek, hogy ha van egy kis sütnivalója, akkor vagy kihagyja ezt a darabot, vagy szigorúan egyszer nézi meg. Pontszámunk egy hármas, tele jóindulattal, mert elég erős volt bennem a késztetés arra, hogy kettest adjak a Happeningre. Melynek címe még próbál erőt adni a nézőnek, aki még nem látta esetleg, hogy itt tényleg történik és történni fog valami. Ne higgyétek, csak szimplán fúj szél, majd legközelebb már én is megijedek, ha a fák „megmozdulnak” és fellázad a természet.

A neve: Hancock. Foglalkozása: szuperhős. Azaz veszélybe jutott embereket ment meg nap mint nap. De ő más. Ő különb minden szuperhősnél. Hiszen hiába van emberfeletti, természetfeletti - kinek, mi és hogy tetszik - képessége, lásd repül, landol, sebezhetetlen, halhatatlan, és gyilkos erővel bír, hiába van pozitív mérlege a megmentettek számáról, őt bizony nem szeretik. Nem kedvelik, legszívesebben arra gondolnak a legtöbben, hogy milyen jó is lenne az életük Hancock nélkül. Lehet, hogy igazuk is van, de lehet, hogy nincs. Ahogy mondottam Ő egy kicsit más. Magányos, mert senkinek se tud a kedvébe járni. Próbál segíteni mindenhol ahol, csak tud, azonban mindig minden a visszájára fordul, és több kárt csinál, mint hasznot húz és hoz a hazának, a városának, és az embereknek. Egy tapsot sem kap, se egy dicsérő szót, se egy meleg kézfogást, csak állandó utálatot érez és kap vissza a médiától és a lakoktól. Akik jogosan, tesszük hozzá, még azt is szemére vetik, hogy alkoholizál bőséggel, tehát nem veti meg az italt, azaz italba fojtja bánatát és ragozhatnánk az egyik legégetőbb problémáját az életében.

Fel is merül a kérdés, akar -e egyáltalán valaki így hős lenni. Alkeszként, egyedüliként, bunkóként. Hát nem nagyon. De ezen akarna változtatni egy valaki, aki hisz abban, hogy főHősünk jelleme megreformálható, és imázsát, a „piárját (vagy péerjét)” jobban is ki lehetne használni, építeni, egyrészt azért, hogy az öntelt, lusta és csökönyös emberek rájöjjenek arra, hogy ő igen is nélkülözhetetlen, másrészt azért, hogy maga Hancock is végre rátaláljon a saját boldogságára mindegyúttal, mindezáltal.

 

***

 

Amit elsőre leszűrtem még anno az első trailer megfigyelésekor, hogy szuperhősökre mindig is volt, van és lesz szükség. Egy kiaknázatlan aranybánya, ez kérem szépen. Ki ne gondolkodott volna el azon, egy percre legalább, hogy ő aztán tud repülni, meg autókat emelgetni csak úgy kisujjal minden nagyobb erőfeszítés végrehajtása és igénybe vétele nélkül. De hagyjuk veszni menő ábrándúnkat és nézzük ezt a nem mindennapi hősies darabot, melyből talán, többet is kilehetet volna sajtolni, és akkor pozitívan számolhatnánk be arról a bizonyos megfigyelt másfélóráról.

Mert az igazság néha fáj, de be kell ismerni, ez korántsem volt olyan jó, mint ahogy azt akár az ismertető, vagy a 2 perces intro sugallta azt (mi)felénk és belénk. A készítők próbáltak egy nagy vegyes minden műfajjal, s stílussal megpakolt darabot kiadni a kezükből. De erről a véleményünk az, hogy pont emiatt lett ilyen semmilyen ez számunkra.

Magába foglalja, a vígjátékot, drámát, akciót s annak minden egyes elemét, részletét, de annyira, hogy ne tudjuk eldönteni, mi is volt valójában ez a Hancock, vagy mit is akartak elénk tárni és megmutatni ott fent vagy nagyon messze az okosok, akik sokadszori nekirugaszkodás után döntöttek a most látott verzió mellett, lehet, hogy nem önszántukból és jóakaratukból fakadóan. Azonban ez a lényegen nem változtat, csalódás volt ez egy kicsit és pont.

Pedig jól indul, és egészen a film feléig élvezzük is a látottakat. Képbe vagyunk a sztorit illetően, melyről meg kell állapítani, hogy jó kis forgatókönyve tényleg adott volt egy jó darab megszületésének, de az említett a időszaktól kezdődően valamiért minden romba dől. Minek kell egy másik, minek kell a család, minek kell a dráma? Valamiért minden jó, amit addig láttunk szó szerint feleslegessé, válik ezáltal, és ezen még a kisebb „fordulat” (ha az nem lett volna) se tud segíteni számunkra s a szemünkben. És akkor még a befejezésben is túlságosan átestek a ló túloldalára azzal az utolsó képkockával. Összegezve biztató, jó kezdés, aztán egy nagy zuhanás a semmibe, majd végfőcím.

Vígjátékból azért kaptunk valamit, ennyi dicséretet mindenképp megérdemel. Sokszor elmosolyodunk FőHősünk dumáin, vagy tettein. És amondó vagyok, hogy ebből a vonalból kellett volna még rápakolni jószerivel, és akkor még többeknek lett volna szerethetőbb és befogadhatóbb a Hancock. Bár nem kétlem, hogy sokaknak így is tetszik, tetszett. Örülünk is neki, de nekünk nagyon nehezünkre esne (esni fog) egy replay Will-t, az alkoholizáló supermant illetően.

Színészektől is vártunk volna többet, de hiába. Will sajnos most nem tudott olyat nyújtani, amire talán legbelül, a szívünk a mélyén vártunk tőle. Azért is, mert nagyon jó kis színésznek tartjuk nem utolsó sorban. De itt egy kicsit felejthetőt alkotott. Majd legközelebb. A többiek közül Charlizera nem annyira, Jason Batemanra annál inkább érdemes szót, és sorokat „fecsérelni”. Mert ő volt még az, aki talán próbált valamennyire együtt élni a piáros szerepével. És akár el is hihettük neki. Úgy lényegében itt sincs mit dicsérni, sajnos.

Az, hogy a piáros-piálos páros csak öt pontot érdemel tőlem, az leginkább a plakátnak, a film első felének és néhány jobb periódusának és humorosabb jelenetének a gyümölcse. Kár érte, ez így nagyon nem jött össze.

WALL-E, egy robot. Aki tisztit, nem csak szemetet, hanem emlékeket, problémákat, hibákat, melyeket Valakik okoztak, és melyeket neki kell „kijavítania”, a Földön. Egyedül van. Senki nem tudja, hogy ő létezik, de talán ő maga sem tudja, hogy létezik e valahol még civilizáció a messzeségben, létezik-e egy társ, egy barát, akinek kezét nyújthatná úgy, ahogy azt a táncoló emberkék teszik százszor is visszanézve a filmben.

Magányos. Minden nap fedez fel új dolgokat, és hajthatatlanul, fáradhatatlanul űzi a beléprogramozott feladatát, talán azért legbelül, hogy valaki rátaláljon, vagy hogy ő valakire ráleljen a már hosszú évszázada tartó tisztogatás eredményeként, vagy alkalmával.

Vár, és vár. De nem tudja, hogy mennyi ideig kell még egyedül lennie, bejárnia a föld minden egyes zugát, hátha talál még egy hozzá hasonló robotot. Azonban egyre inkább fel és megerősödik benne az a gyanú, feltevés, tény, hogy ő tényleg egy „hátra maradt” robot, aki senkinek nem hiányzik, mert odafent valakik az autorobotok irányítása közepette már teljesen elfelejtették, hogy honnan is jöttek, hogy pontosan mit is tettek ők a Földdel, akik talán már azt sem tudják, hogy mi is az és hol is van az pontosan.

Hiszen ott fent, minden ragyogó, csillogó, tökéletes, szervezett, és sorolhatnám, egy perc idegeskedés és felesleges mozdulat megtétele nélkül dőlhetnek hátra székükben, vagy kelhetnek fel az ágyukból. Ennél jobbat alig ha lehet számukra elképzelni. Na de ugorjunk vissza a Földre, ahol egy pillanat alatt megváltozik minden. ÉS ez robotunk szempontjából a leginkább helytálló megfogalmazás, úgy hiszem. Mert megjelenik az égből valami, és valaki, akiről az első pillanattól kezdődően kétkerekű masinánk le sem veszi górcsőjét és tekintetét. Utána ered, ott lohol a nyomában. És nem tudja, hogy merjen e bemutatkozni, közeledni, vagy inkább jobb messziről konstatálni a fejleményeket típusú verziónál ragadjon le inkább. De megtörténik a találkozás Eve-vel, aki nem éppen barátkozni jött le erre a planetre masinánk legnagyobb szomorúságára. De a történet még csak ezután veszi kezdetét. Folyt. Köv.

 

***

Hát volt alkalmam betekintést nyerni a Wall-E-be, mely minden bizonnyal (talán) sokak kedvence lesz majd a premier megtekintése után. De ne haladjunk annyira előre, hanem maradjunk annál a kijelentésemnél, hogy a Wall-E egy igen csak jó animációs mese a Pixartól, mely már 1 évvel ezelőtt is jó magasra feltette a lécet önmagának és a nézőknek is a L'ecsóval. Az akkori főzősdi a patkánnyal talán még kicsit meglepő volt első hallásra, de azok utána már a kungfuzó pandán, és egy roboton meg se lepődünk, azt hiszem. Jó pont a készítőknek, hogy sokakat már előre megvettek kilóval, szavazattal, jó ponttal meg mi egymással a szerethető karakterük által. Aki igaz, hogy sokat nem beszél a darab során, - mert hát a robot miért is beszélne, ugye -, de annál több felejthetetlen élményt nyújt a nézőnek. És nem árulok remélem zsákbamacskát ha azt mondom, hogy beszédre és szövegre nem nagyon kell figyelnünk, mert nem lesz mire. Bár amikor van és hallható, akkor annak elég nagy jelentősége van, mármint mi ezt gondoljuk, innen a bőrfotelből.

A Wall-E tehát nem tudott kudarcot vallani. Ezt azért is merem erőteljesen hangsúlyozni, mert igen csak benne volt a pakliban egy ilyen hatalmas hype-al övezett projekt esetén. Mely visszagondolva a számtalan trailerre, plakátra, widget funkcióra, mégis letudott minket venni a lábunkról egy"itis" fejű robot főszereplésében. És hát elérte célját, mert az Imdb-n ott a legjobbak között, és sokak szerették, szeretnék megnézni a hulladéktól és szeméttől alig ha mentes Földet és a jóképű robotot, melynek egyedül kell, hogy végezze a dolgát.
Legnagyobb örömünkre a Wall-e élt a lehetőséggel, és nem adta meg magát, a ma már egyre divatosabbá váló s említett hypeolásnak. Hanem azon a 2 percen és stbken kívül is önfeledt szórakozást és kellemes kikapcsolódást nyújt a másfélóra, mely nagyon gyorsan eltelik a szemünk láttára.
A Wall-e nem csak egy mese, ahogy azt már megszokhattuk mostanában, hanem egy kis mondanivalóval, tanulsággal megfűszerezett animáció, melyre, ha nem akarnánk se tudnánk elsütni, hogy nyomasztóvá, görcsössé vált volna akár egy percre is, hanem a végfőcím megjelenésekor kezdünk el úgy igazán gondolkodni, hogy pontosan mit is akart a film felénk sugározni. Mert elég sok megközelítése van ennek a mondanivalós fatornak, de ezt inkább már tényleg nem részletezném. Bár utólag eszünkbe jut, hogy mi mindennek is volt nagy szerepe a darab során, a megértést, befogadást, és sugározást, továbbadást illetően, és nem is tudjuk, hogy megint csak a 12 év alatti korosztály hogyan is fog majd viszonyulni ehhez a témához, a látottakhoz.

Na de, van itt szerelem, magány, hős és a többi érzelem érzet megnyilvánulás, melyet nagyon szépen tudtak adagolni és elosztani a készítők. És azért a humor, a nevetés sem marad ki a repertoárból. Néha jókat nevetünk, kacorászunk robotunk ügyetlenségén például. Ami még beledobható a pozitív kupacba, az a képi világ, csodálatos, látni kell, majd jobban persze. Ne tovább a zene, megadja a film hangulatát. Ha sokan keresnék, akkor itt mondanám, említeném, hogy Louis Armstrong - La Vie En Rose című száma csendül fel oly sokszor a masinánkból. De persze a Soundtrack meghallgatása is kötelezőérvényű lesz szerintünk, nem csak számunkra.

Aztán külön öröm(tudom, már harmadjára szerepel a szövegben) volt, hogy a kezdés után nem nagyon húzták időt, hanem gyorsan nekilátott a Wall-e nevével fémjelzett robotunk egy új világba repülni, új barátjával, barátnőjével Evával.
Igazából keresem az igazán jó szót erre a darabra, de a szuper, profi, tökéletes, ötcsillagos többször megtekinthető jelzőkkel szeretnék akkor itt és most élni a Wall-E-vel kapcsolatban, mely egy olyan alkotás, ami mindenképp üde színfoltja, van annál több az idei felhozatalnak, és ami 10 pontot valamint hatalmas gratulációkat érdemel tőlünk. 

Képzeld el, hogy egyik nap még csak egy vagy a sok (átlag)ember közül. Nem nehéz elképzelni, tudom. De vegyük azt például, hogy egy irodai robot vagy, akinek nem éppen ez volt az álma még réges régen, és akinek tele is van a hócipője nem csak a munkájával, hanem főnöke viselkedésével is. Mindennap ugyanezt kell elviselned úgy, hogy közben még barátnőd is nyaggat, és „betegséged” is megnehezíti az amúgy se ötcsillagos életed. De eljön az idő, amikor egy csapásra megváltozik minden körülötted, hiszen megjelenik, és feltűnik egy titokzatos idegen, egy nő, akinek feltett szándéka, hogy megment téged, valaki elől, akiről eddig nem tudtál, és aki nem mellesleg csak a koporsóban szeretne legközelebb téged látni. Elég komplikált már így is a helyzet, de mindezt tetézi a halálhír, és az a kijelentés, hogy neked helyed van a Szövetségben. És ekkor kezdenek megfogalmazódni benned olyan nem csak költői kérdések, hogy: Mi is az a Szövetség? Te hogyan is kerültél a képbe? És mit keres melletted egy fegyverekkel elég jól bánó gyönyörű nő. Nem tudod, és talán nem is akarod megkapni ezekre a válaszokra a kérdést. De amint ezen agyalsz, nem hiszel a szemednek, hisz a fegyverből az ellenfélre eleresztett golyó félkörívben kezd suhanni a levegőben majd ugyanígy éppen feléd tart egy. Amondó vagy, nincs idő itt összerakni semmiféle puzzle darabkát, mert az a golyó csak egyre közeledik, jobb ha elkiáltod magad: ó baszki.

 

***

Nem tudom, ki hogy van vele, de azért ez a Wanted nem is volt olyan rossz. Szerintem. És akkor csapjunk is bele a közepibe, meg a lecsóba, mert nincs itt miért s mire sorokat pazarolni.
A Wanted egy igen jó akciófilm, amibe azért belecsempésztek egy kis humorfaktort is, ne hogy már annyira ne higgyünk a szemünknek. A fülünknek is kell, hogy jól csengjen valami, és a készítők ezt az akadályt jól vették. Van okunk néha, még ha nem is hangosan, de rendesen elmosolyodni, és kuncorogni a látottakon. Ha már belementünk a képi világba, akkor mondhatjuk a szem nem marad szárazon. Hiszen itt csak is olyat látsz majd két órán keresztül, amire úgy igazán sok esély, vagy reális magyarázat nem igen adható. De van akiknek ez igen, míg másoknak kevésbé jön be. És akkor itt el is lehet különíteni a két tábort, lásd, aki ilyet várt, és látott anno a trailerben, és lásd aki, nem hitte, hogy ilyen lesz, legfeljebb csak Jolie kisasszony miatt ült be megnézni ezt az akcióorgiát. Eszerint is nagyon is megoszlik a közönség a véleménye, mi talán az első tábor felé húzunk, a lényeg, hogy akadtak dolgok, amíg igen csak tetszettek nekünk. Ide sorolnám a már említett szenzációs képeket, a kisebb humort, a színészek produkcióit és a jó kis szórakozást, mely talán rövidebbre vágva jobban is hathatott volna.

Nem tudok szó nélkül elmenni a színészek mellett, akik közül James McAvoy olyat tett, amit nem igazán hittem volna. Elég szkeptikus voltam a McAvoy & akciófilm vonal tekintetében. De rám cáfolt(ak). És ez leginkább a főhős karakterének köszönhető, akit nagyon jól hozott összességében a James fiú. Most már megmutatta magát egy ilyen stílusú filmben is. Lehet, hogy mindenhol megállja helyét, majd meglátjuk.

Jolie kisasszony azért nem nagyon rázta meg magát. Sokszor nem is kellett nagyon közbe avatkoznia, bár azért az agyontetovált testére ráfókuszáltak a készítők, mégis csak lásson valamit a közönség, ha már néhányuknak a soványság már nem nagyon nyerő. Szerintünk?

A Wanted tehát  be kell ismerni hogy az a film, mely agyatlan, eszetlen, képtelenségekkel és lassításokkal, replayokkal teli és mégis messze menőkig cool, akciós darab így visszagondolva. Sokan ezért elfordulnak, és nem tetszésüket nyilvánítják ki ezzel kapcsolatban, mi azonban egy nyolcast adnánk erre a nem mindennapi darabra, melynek jelen esetben, valamikori újranézése kötelező lesz majd.

Van egy hely, az erdő közepén, messze mindentől, ahol a Spiderwick család birtoka, s háza fekszik. Elhagyatottan, üresen, csak arra várva, hogy végre valaki(k) benépesítsék azt zajaikkal, mozdulataikkal. És ez a várva várt nap is eljön egyszer, hisz megérkezik egy család, a család, akik, nem mellesleg a már nem élő spiderwick famíliának a leszármazottjai, s akik komolyan gondolják abbéli elhatározásukat, hogy ők aztán hátrahagyva, meg elmenekülve a nagy és gonosz várostól egy ilyen szép kis nagy házikóban fogják eltölteni napjaikat egy jó ideig biztosan. Az új lakokról annyit érdemes megemlíteni, hogy csonka családról lévén szó (lásd: apuka rossz fát tett a tűre) 3 gyerkőc és egy anyuka vág neki az új életnek, kihívásnak és ismeretlennek, amit a beköltözés pillanatában még nem is sejtenek. Szépen, lassan magukévá s otthonosabbá teszik az ódon házat, melyben az anyukán kívül senki, de senki nem szeretne egy percnél, vagy napnál is többet eltölteni, hiába a sok méz, és egyéb nyalánkságok, az amúgy is pillanatnyilag elég rossz alapokon álló családi „intézmény” és összetartás egyre jobban azt érezteti, hogy itt újabb költözés van a láthatárón, és a napirend(b)en.

Azonban a ház az új jövevények érkeztével el kezd újra „élni”. Amit először a legkisebb kisfiú vesz észre (ne már a legnagyobb, ugye), akinek határtalan fantáziája bontakozhat ki, azután miután hall furcsa dolgokat, és nyomozásba kezd egyedül - senki nem hisz neki - a titok nyitjának kiderítése érdekében. Jelentjük az expedíció sikeresen eléri célját, ne tovább még ennek jóvoltából megismerkedhet a ház egyik törzslakójával, egy hobgoblinnal.Majd az ő felvilágosítása által képet kaphatunk a házon belül és kívül élőkről egyaránt, akiket saját szemünkkel nem láthattunk.

Talán még most is minden a legnagyobb rendben zajlana ott a Spiderwick házban, ha a gyermeki kíváncsiság nem sodorta volna bajba a ház lakóit, s magát, és családját, miután sokszori tanácsra és felszólításra fittyet hányva, kinyitja a könyvet, amelyet nem nagyon szabadot és kellett volna. De mi csak dicsérhetjük főhősünket e tétéért, mert e nélkül sztorink és filmünk mit sem ért volna. Tehát az eset konklúziója, hogy ne higgy senkinek, és ne tartsd be a szabályokat, mert úgy tudsz egyről a kettőre jutni.

 

 

***

 

Kaland fantasys, klisés könyvadaptáció a Spiderwick Krónikák című film, szerintünk. A film nem csak egy kötet tartalmát öleli fel, tehát ezáltal sokkal, de sokkal több mindenhez juthatott hozzá a filmnéző, abban a bizonyos másfélórában. A film alaphangulata egész szépen kirajzolódik már a kezdéskor, mely nem is veszít nagyon értékéből, lendületéből a végfőcím megjelenéséig. De az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem is kell a körmünket lerágni, vagy a szemünknek kiesni a látottaktól, halottaktól, mert olyan hű de új dolgot, ez a mozi sem ígér és mutat be nekünk. Elvégzi azt a feladatot, amit el kell végeznie, belecsempész egy kis történet szálat, gyerekeket, szerethető és nem szerethető figurákat, valamint egy bölcs mondást: ne nyisd ki a könyvet, amely a kulcs jelen esetünkben, ami mindenkinek kell. S amit a rosszak meg akarnak szerezni.

Nagyon nem akarom húzni az időt, ezért összefoglalnám, hogy egy egész jó kis, talán többestés darab ez. Melyben felvonultatnak jó pár fantasys lényt, a hobgoblintól, a trollón át, a griifig (magdárig). És ezzel nincs akkora probléma, értem ezalatt a „kinézetet”, de talán a szívünk sajog, és az egyik szemünk sír, mert többet ki lehetett volna hozni belőle, több meseszerű figurával, kicsit több izgalommal, és rövidebb felvezetéssel, meg ilyen hasonló dolgokkal.

A gyerkőcök elég normálisan teljesítettek. Mindenki hozta azt, ami megkívánt a forgatókönyvben (könyvben) jól megírt karaktere. De semmi extrát nem préseltek ki belőle, bánatunkra. David Strathairn epizódszerepe számunkra azért jó élmények közé tartozik. Talán többször is fel kellett volna tűnnie, de ezt nem nekünk kell eldönteni, és meghatározni, mert hát nem voltunk ott.

A film elmondottak tükrében kellemes kis kikapcsolódásnak nevezhető. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy egy percre is unatkoztunk a Spiderwick krónikák képkockái alatt. De mégis hiányzott belőle valami több, ami által jobb és másabb is lehetett volna. De ne akarjunk teljesen ítélkezni a darab felett, mert a zene, a mesés lények, a történet úgy-ahogy rendben volt. Szóval egy hetest adunk ennek a gyerekfantasynak, melyről megint csak nem lehet kideríteni pontosan, hogy 12 alatt vagy felett lehetett rajta jobban szórakozni. Mi élveztük, és szeretnénk majd egyszer viszontlátni, most azonban irány nyissuk ki a Spiderwick köteteket ezek után már csak a kíváncsiság faktor miat is.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sziget. Egy olyan sziget, melyről talán csak mesék, kalandfilmek és álmok tudnának még többet mesélni, de képzeljük el, hogy amerre a szem ellát tenger, pálmafák, homok mindenütt, és valahol ott középen helyezkedik el egy nagy vulkán, mely ősidők óta alussza a nagy álmát, s melynek később nagyon nagy szerepe lesz történetünkben. De ne szaladjunk ennyire előre, hisz ott tartunk, hogy ki tudja hányadik szélességi és hosszúsági fokon elhelyezkedő szigetünknél alig ha lehet szebb és csodálatosabb helyet elképzelni. És ez illúzió? Vagy tényleg valóság? Nem tudjuk, de szigetünknek lakói is vannak, s itt nem állatokra gondolunk (persze majd róluk is szót ejtünk), hanem egy apára, és a lányára. Akiket már csak a mesénk komolysága miatt is ellátunk két képzeletbeli névvel, csak ne hogy valaki is magára ismerjen: Az apa a Jack, míg a kislányunk a Nim nevet fogja viselni a történetünk folytatásában. Ahogy azt már biztos ti is kitaláltok, szigetünk a nevét a kislányról kapta. Aki nagyon aranyos, és nem utolsó sorban szeret olvasni, kvázi képzelőereje az egeket súrolja, és legyen a kedvenc regényírójának a neve Alexander Rover. Akinek hollétéről nem akarunk semmit elárulni, hisz maradjon valami meglepetés, nektek is! Jack, az apa, legyen egy tudós, aki fél életét planktonok társaságában tölti, és néha-néha el is meséli élményeit a National Geographics periodika aktuális számában. Hű, de laza.
Amit nem felejthetünk ki semmiképpen sem, hogy a hely, ahol élünk titkos, tiltott, mindenki számára elérhetetlen, és megközelíthetetlen. Csak két ember tudja, hogy pontosan hol is fekszik. Igen, ők. De a sors elválasztja őket, és reménytelennek tűnő helyzetekben kell, hogy a túlélésért küzdjenek, minden egyes nappal, arra gondolva, hogy újra látják majd egymást a következő nap felkeltekor. De egyszer csak: önnek egy új üzenete érkezett! Lássuk csak, vagy inkább még se. Gondolunk rátok, de azt hiszem, és ha jól tudom, ezzel a kis mesével sikerült felkelteni figyelmeteket a Nim szigetével kapcsolatban, ahol legjobb barátod az oroszlánfókád, a teknősöd, pelikánod, s a gyíkod.<

 

***

 

Egyelőre kis hazánkban  életjelet még nem adott magáról. De ami késik, az nem múlik. A film egy nagyon jó kis sztorira épül, ha valaki nem tudná – esetleg - Wendy Orr novellája alapján készült el, s készítettek el. Aminek, mondhatjuk örülünk is. Mert nem volt rossz. Valljuk be, rosszabbra számítottunk. Valahogy a két színész fizimiskája nem igen passzolt szerintünk a szépséges, és festőien gyönyörű tájba. De lehet, hogy ez csak nekünk szúrta a szemünket. Annyi baj legyen. Legalább tudtunk pozitívan, meg kellemesen csalódni, úgy gondolom.

Mert rövid, kissé mégis hosszú mesénk megtévesztő lehet elsőre sokak számára, akik besorolnák ezt egy szokásos kalandfilm kategóriába, ahol majd minden úgy történik, ahogy az lenni szokott már jó pár éve és ideje a mozikban. Azonban ez korántsem ennyire egyszerű és igaz, mert írónőnkkel teljesen megkavarják a dolgokat, és felkavarják az állóvizet, annyi szent. Az ő karaktere kimondva kimondatlanul nagyon nagy húzás lett, és ebből kiindulva meg is tetszett nekünk. Bár az őt alakító Jodie, még az első percekben elég furcsán hatott abban a szerepkörben, de a történet előrehaladtával már egyre jobban megbarátkozunk vele, és meglátásunk szerint már Jodie is magáévá tudta tenni az agórafóbiával küzdő, és leveseken élő writert. Ha már ennyire átestünk a ló túloldalára, kvázi ennyire belementünk a mozi jó pontjaiba szerintünk, akkor ne is változtassunk ezen, hanem folytassuk is, mert ott volt még egy Abigail Breslin nevezetű „tünemény”, akiről még olyat mertem kijelenteni korábban, hogy fílmes pályafutása felfelé ívelőben van, és igaz, ami igaz, itt is megmenti játékával a darabot. Piros pont volt megint csak a gépezetben, ugyanúgy, ahogy a zene, a látvány=képi világ, s a háttérben meghúzódó vígjáték elemek is mind tetszetősek voltak számunkra.

Ahogy az várható volt, essünk is vissza a realitás talajára, és lássuk a negatív élményeket, melyekhez Gerard Butler nevét említeném elsősorban, akit lehet, hogy mi csak szimplán nem komálunk, de itt egyáltalán nem tudott kedvünkben járni (csak Alex Roverként tudott valamit előhúzni abból a bizonyos színészi kalapból). Ám még az ő produkciójánál is gyengébbre sikeredett meglátásunk szerint a kezdés, amely valamiért nem indult el úgy, ahogy annak rendje és módja szerint kellett volna, már csak az azt követő részekből indulunk ki. Kicsit hosszabb, kicsit izgalmasabb, kicsit jobb befejezésű is lehetett volna. De ne legyünk ennyire telhetetlenek, és rosszmájúak, mert akkor is be kell vallanunk, hogy tetszett a Nim szigete, mely apró kisebb hibái ellenére (kislány szakértelme mindenhez, a vulkán kitörése stb..) is kap tőlünk egy hat és felest. Majdnem hetet. De lehet, hogy holnapra már az is lesz. Majd még jobban megrágjuk ezt a dolgot. A lényeg, hogy senki, de senki nem tudhatja, hol élnek Ők.