Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sziget. Egy olyan sziget, melyről talán csak mesék, kalandfilmek és álmok tudnának még többet mesélni, de képzeljük el, hogy amerre a szem ellát tenger, pálmafák, homok mindenütt, és valahol ott középen helyezkedik el egy nagy vulkán, mely ősidők óta alussza a nagy álmát, s melynek később nagyon nagy szerepe lesz történetünkben. De ne szaladjunk ennyire előre, hisz ott tartunk, hogy ki tudja hányadik szélességi és hosszúsági fokon elhelyezkedő szigetünknél alig ha lehet szebb és csodálatosabb helyet elképzelni. És ez illúzió? Vagy tényleg valóság? Nem tudjuk, de szigetünknek lakói is vannak, s itt nem állatokra gondolunk (persze majd róluk is szót ejtünk), hanem egy apára, és a lányára. Akiket már csak a mesénk komolysága miatt is ellátunk két képzeletbeli névvel, csak ne hogy valaki is magára ismerjen: Az apa a Jack, míg a kislányunk a Nim nevet fogja viselni a történetünk folytatásában. Ahogy azt már biztos ti is kitaláltok, szigetünk a nevét a kislányról kapta. Aki nagyon aranyos, és nem utolsó sorban szeret olvasni, kvázi képzelőereje az egeket súrolja, és legyen a kedvenc regényírójának a neve Alexander Rover. Akinek hollétéről nem akarunk semmit elárulni, hisz maradjon valami meglepetés, nektek is! Jack, az apa, legyen egy tudós, aki fél életét planktonok társaságában tölti, és néha-néha el is meséli élményeit a National Geographics periodika aktuális számában. Hű, de laza.
Amit nem felejthetünk ki semmiképpen sem, hogy a hely, ahol élünk titkos, tiltott, mindenki számára elérhetetlen, és megközelíthetetlen. Csak két ember tudja, hogy pontosan hol is fekszik. Igen, ők. De a sors elválasztja őket, és reménytelennek tűnő helyzetekben kell, hogy a túlélésért küzdjenek, minden egyes nappal, arra gondolva, hogy újra látják majd egymást a következő nap felkeltekor. De egyszer csak: önnek egy új üzenete érkezett! Lássuk csak, vagy inkább még se. Gondolunk rátok, de azt hiszem, és ha jól tudom, ezzel a kis mesével sikerült felkelteni figyelmeteket a Nim szigetével kapcsolatban, ahol legjobb barátod az oroszlánfókád, a teknősöd, pelikánod, s a gyíkod.<

 

***

 

Egyelőre kis hazánkban  életjelet még nem adott magáról. De ami késik, az nem múlik. A film egy nagyon jó kis sztorira épül, ha valaki nem tudná – esetleg - Wendy Orr novellája alapján készült el, s készítettek el. Aminek, mondhatjuk örülünk is. Mert nem volt rossz. Valljuk be, rosszabbra számítottunk. Valahogy a két színész fizimiskája nem igen passzolt szerintünk a szépséges, és festőien gyönyörű tájba. De lehet, hogy ez csak nekünk szúrta a szemünket. Annyi baj legyen. Legalább tudtunk pozitívan, meg kellemesen csalódni, úgy gondolom.

Mert rövid, kissé mégis hosszú mesénk megtévesztő lehet elsőre sokak számára, akik besorolnák ezt egy szokásos kalandfilm kategóriába, ahol majd minden úgy történik, ahogy az lenni szokott már jó pár éve és ideje a mozikban. Azonban ez korántsem ennyire egyszerű és igaz, mert írónőnkkel teljesen megkavarják a dolgokat, és felkavarják az állóvizet, annyi szent. Az ő karaktere kimondva kimondatlanul nagyon nagy húzás lett, és ebből kiindulva meg is tetszett nekünk. Bár az őt alakító Jodie, még az első percekben elég furcsán hatott abban a szerepkörben, de a történet előrehaladtával már egyre jobban megbarátkozunk vele, és meglátásunk szerint már Jodie is magáévá tudta tenni az agórafóbiával küzdő, és leveseken élő writert. Ha már ennyire átestünk a ló túloldalára, kvázi ennyire belementünk a mozi jó pontjaiba szerintünk, akkor ne is változtassunk ezen, hanem folytassuk is, mert ott volt még egy Abigail Breslin nevezetű „tünemény”, akiről még olyat mertem kijelenteni korábban, hogy fílmes pályafutása felfelé ívelőben van, és igaz, ami igaz, itt is megmenti játékával a darabot. Piros pont volt megint csak a gépezetben, ugyanúgy, ahogy a zene, a látvány=képi világ, s a háttérben meghúzódó vígjáték elemek is mind tetszetősek voltak számunkra.

Ahogy az várható volt, essünk is vissza a realitás talajára, és lássuk a negatív élményeket, melyekhez Gerard Butler nevét említeném elsősorban, akit lehet, hogy mi csak szimplán nem komálunk, de itt egyáltalán nem tudott kedvünkben járni (csak Alex Roverként tudott valamit előhúzni abból a bizonyos színészi kalapból). Ám még az ő produkciójánál is gyengébbre sikeredett meglátásunk szerint a kezdés, amely valamiért nem indult el úgy, ahogy annak rendje és módja szerint kellett volna, már csak az azt követő részekből indulunk ki. Kicsit hosszabb, kicsit izgalmasabb, kicsit jobb befejezésű is lehetett volna. De ne legyünk ennyire telhetetlenek, és rosszmájúak, mert akkor is be kell vallanunk, hogy tetszett a Nim szigete, mely apró kisebb hibái ellenére (kislány szakértelme mindenhez, a vulkán kitörése stb..) is kap tőlünk egy hat és felest. Majdnem hetet. De lehet, hogy holnapra már az is lesz. Majd még jobban megrágjuk ezt a dolgot. A lényeg, hogy senki, de senki nem tudhatja, hol élnek Ők.