Köszöntelek a Beatdown világában, az ajtó nyitva áll, kérlek, fáradj be. De vigyázz, mert te, ki itt belépsz, hagy fenn minden reménnyel. Még gondold át újra, hogyan is jutottál el ide, és csak azután dönts erről, mert figyelmeztetlek fiú, ezen az ajtón, vagy győztesként, vagy vesztesként fogsz távozni. Eddig kijártad a jövő felé vezető rögös utat, most már csak egy lépés választ el, fiú. Higgy magadban, vegyél egy nagy levegőt, emlékezz, hogy miért, kiért, s minek vagy itt.

Ne felejtsd, hogy ki volt a mestered, a tanítód, aki bevezetett ebbe a külön világba, lássad, a szemed előtt azt, aki jól cserbenhagyott és aki miatt ma itt vagy, tudjad, hogy otthon vár rád valaki, ne járj úgy, mint apád, ne kövesd őt, és ne kövessél el új hibát, ne hibáztasd magad olyan dolgokért, amelyek nem miattad történtek. Emlékezz egy arcra, egy női arcra, aki veszélybe sodort, de mégis rabul ejtette szívedet, és aki csak téged szeret. Fiú, látod már! Dönts tehát, nézz a szemembe, és mond ki, hogy Jake vagyok, és küzdeni jöttem.

 

***

 

Kezdjük ott, hogy valamiért már régóta szimpatizálunk az ilyen jellegű kicsit harcos, karatés darabokkal, melyekben általában nincs sok fantázia a forgatókönyvet illetően. De mi nem is ezért szeretjük az ilyeneket elsősorban, hanem a bunyós, verekedős, megküzdős jelenetei miatt. És hát legyünk őszinték, a Never Back Down-ban (ebből) minden benne van, amit már a korábbi elődei is sikerrel, vagy kevésbé hangosabb sikerrel hajtottak végre és adagoltak nézők millióiba.

Amint mondtam szeretjük, bár ez kicsit túlzás, inkább kedveljük, ezt a műfajt, szeretjük nézni a küzdelmet, és szeretjük nézni azt, ahogy egy tinit rocky-t megszégyenítő módón átvarázsolnak férfivá, harcossá, és egyben a műfaj legjobbjává. Oké, nem irigykedünk, de mégis furcsán hangzott ez utóbbi, a szánkból, mert azért erősen klisés, de szépen végigjárja a jól kitaposott útat, melyre alig ha lehet egy rossz szavunk, ugye. De hát hiába, a jó jelenet, és küzdelmek sora (melyekből azért lehetett volna több), mi nem tudjuk levenni a figyelmünket a már sokat említett forgatókönyv gyermeteg hibáiról, lásd kiszámíthatóság, és egy-néhány erőltetett mondat, mint például: te azért harcolsz, hogy ne kelljen tovább harcolnod.

Történetileg, annyit megoszthatok a nagyérdeművel, hogy főhősünk új iskolába teszi át a helyét, persze nem önszántából. Megismerkedik egy szíp szőke leányzóval (bombázó), valamint annak barátjával, aki jól móresre is tanítja. És ő ezért, na meg a nőért, a becsületétéért, a múltjáért, meg úgy kvázi mindenért a világon úgy dönt, hogy megtanulja a dolog (MMA) csínját-bínját egy mestertől, aki persze még nevelési tanácsokkal is ellátja a harc mellett. Aztán ennyi. De ez is gondolom ismerős már valahonnan. Nem is kell nagyon megmozgatni agytekervényeinket, számos karatés, kickoboxos alkotásra igazak nagyrészt az imént említett sorok.

Na de azért ne csak szidjuk a Never Back Down-ot, mert van mit „szeretni” rajta ezen kívül, vagy ezen felül is. Hisz be kell vallani, jól szórakoztunk a másfélóra alatt. És talán egy kicsit elhamarkodott kijelentés, de úgy véljük, hogy egyszer meg is érte a rászabott/töltött/fordított időmennyiséget. Többször nem biztos, hogy élveznénk, de ez egyszer így jó volt, persze nem annyira jó. Ami igazán dobott a hangulatán, és amit az utóbbi időben igen csak figyelünk, az a zene, ami jól lett kiválogatva a hírhedtebb timek számaiból. Mindenképp érdemes belehallgatni majd, szerintünk.

A színészek legtöbbje még csak most kezdi az igazi életet a filmes berkekben. Nem is titkolt szándék volt, hogy valaki esetleg, ne talán tán, felfigyeljen majd valamelyik ígéretes talentumra. Szóval ott a főhős, akinek a fizimiskája elég megtévesztő első ránézésre. Mert valahogy CéRonaldó és Tom Cruise reinkarnációjaként, hasonmásaként marad meg emlékezetünkben. A játéka nem volt rossz, de speciel semmi természetfelettit nem kellett csinálnia, mint, hogy adja a végsőkig kitartó példás harcos tanítványt.

Megemlítjük azért Amber Heard nevét is. Aki a gyönyörű leányzót testesítette meg a filmben. Nem volt neki nehéz, nah. Persze ő se tud nagy színészi játékkal levenni minket a lábunkról, de a vizuális élmény, amondó vagyok sokadszorra is egy jó dolog.

Ezek tekintetében, és ismeretében, adunk egy ötöst a Never Back Down-ak. Mert hát tényleg megérte, és egyszer azért nem olyan rémisztő, a tinik nagyon nem tudják elvenni a kedvünket. Szóval lehet nézni.

Harold és Kumar alig heverte ki azt a harminc és ki tudja hány hambuger megemésztését, és pihente ki az örült éjszaka minden egyes pillanatát, nem sokat töpreng azon, hogy mit is csináljon az elkövetkezendő rá váró üres percekben, órákban, napokban, hisz van egy úti céljuk, nevezetesen Amsterdam, ahol Maria várja őket, vagy inkább nem várja őket, a lényeg, hogy útra fel/kelnek. Hisz a szerelem nem várhat alanyi jogon, ugye.

De mielőtt felszállnak, még megtörténik a találkozás a repülőtéren a régi ismerőssel, majd nem sokkal később pedig már egy cellában találják magukat, valahol messze mindentől, de leginkább az eltervezett, és kitűzött úti céltól, Amsterdamtól. Guantanomban csücsülnek a hűvösön, a dutyiban azért, mert az india és a kínai terroristánk végezni akart több száz amerikai állampolgár életével, egy újabb szeptember tizenegyedikei katasztrófát újra/előidézve. De a nemzetbiztonság most a helyén van, és lecsap, az már más kérdés, hogy megint nem azokra, akik a bűnösök lennének, és megérdemelnék azt. Elkezdődik a hajsza, a menekülés, és a véget nem érő bonyodalmak sorozata/tömkelege.

 

***

Amint az olvasható itteni beszámolónkról, az első nem igen nyerte el tetszésünket, és ezért oly sokat nem is vártunk a másodiktól, mely minden csodálkozásomra egy fokkal még jobb is lett elődjénél. Ki hitte volna? De azonban ez még mindig nagyon kevés nekünk, ennél több és valahogy mást kell kérnünk, kapnunk és látnunk, mert akkor in medias res, csapjunk a lecsóba, unjuk már a füvezős dolgot nagyon. Nincs semmi bajunk ezzel, de úgy igazán megint csak csalódtunk ezerrel, ennek oka lehet a trailer kihagyása, és oka lehet a mi jóhiszeműségünk egy jobb folytatást illetően. Most gondolom sokan a fejemre vetik, hogy hát mi mást vártam volna? Válaszom nagyon egyszerű lenne: vígjátékot, de többet, normálisabbat, elfogadhatóbbat. Nem akarunk ebbe a télmába, és részletkérdésbe nagyon elmélyedni, mert azért a szipancsok vannak, voltak, lesznek, de valahogy úgy érezzük, hogy készítőink keze alatt elfogyott papír, és megállt a tudomány akkor, amikor főhőseink előveszik a táskájukból a vízipipájukat. És erre kell, hogy építsenek úton útfélen az egész darab során. Fel is sóhajtunk, ilyen nekünk nem kell. Azonban nem lehet kikerülni a tényt, hogy mi lett volna, ha nem lett volna ott az a vízipipa, el se kezdődött volna. De így meg egyfolytában azon elmélkedünk, mikor fogy el a türelmünk, és mikor kezdünk el belepörgetni, egy kicsit, ja nagyon is erőltetett jelenet láttán.

De higgyétek, hogy két spangli eldurrantása között,vagy után meg-megrejlik egy jó kis jelenet, egy jobb poén. Mi mégis húzzuk a szánkat, mert tudjuk legbelül, és láttuk, hogy a zacskóban lévő terméket már jóval a jelenet előtt elfogyasztódták főszereplőink. Ez Amerika? És akkor már tényleg jól belebonyolódtunk ebbe. Mert láthatóan, biztos, hogy kint élvezték, talán, mert róluk szól. De ennek is az a pikantériája, hogy azért jócskán górcső alá veszi az Usát, Bushostul, meg mindenestül. Ami így kívülállóként elég jól el is sülhetne, de ez a társadalom, meg usa kritika így nagyon érvényét veszti, hisz ezt már, be kell vallani, eddig is tudtuk, és ezen ha akarnák, se tudnánk olykor a jelenetek láttán, jóízűen nevetni. Na bumm.

De persze nem akarjuk sárba tiporni a film becsületét, hisz amondó vagyok, lehet velem van probléma, de ez már nekem sok, és ahogy az kitűnik az eddigi visszajelzésekből sokaknak így is tetszett. Szóval ezenkívül talán kicsit hosszúnak érezzük még, és azt hiszem, akkor ennyit a negatív dolgokról részemről.

Mert ott vannak a jók, a jobbak, a pozitívabbak, melyek mindenképp szót érdemelnek. Lásd, a színészek játéka is halad a korral, és előre. Mert fényévekkel jobb alakítással adták a nevüket a kettőhöz. Szóval így ez nem volt rossz. És azért a hölgyemények minden pillanata nekünk, és számunkra nagyon kedvező, hízelgő, na meg lebilincselő. Amint már mondottam az elsőben, Paula Garcés forever. De apropó gyönyörű nők, szokásosan nem maradunk ki a női test szépségeiből ezúttal se. Tizennyolcas karika elkéne, ezért azonban nem értetetlenedünk, a szem most sem marad szárazon.

Ahogy  a fülünk sem, hisz a zene hallgatása közben is csak azon gondolkodom, hogy tudtak ennyi jó slágerest beleaprítani a Soundtrackbe, meg a filmbe. Ez is újabb jó pont. És ahogy arra már utaltam, néha tényleg volt okunk nevetni. És ezek tényleg ütöttek, csak éppen ezekből volt kevés. Kár érte.

Nah, röviden ennyit Harold és Kumar második epizódjáról. Melyre akkor adunk egy ötöst, mégis csak jobb volt egy foknyival mint elődje, szerintünk.

Várjuk is az észrevételeket, hogy ki mit gondol erről a jó hosszasan fel/le/vezetett gondolatmenetemről. Mert nem nagyon akarnám (de nem is tudom) befolyásolni azokat a nézőket, akiknek még nem volt szerencséjük belepillantani ebbe.

Egy étteremben vagyunk, ahol egy fiatal pincérnő beszél valakivel, telefonon. Láthatóan és hallhatóan nincs minden rendben, valami miatt a vonal túlsó végén egy lehangoló, csendes, visszafogott férfi hang hibáztatja magát egyes okokért. Addig-addig próbálnak ők ketten válaszokat keresni és találni gondjaikra, amíg az étterem igazgatója végett vett ennek, és megígérik egymásnak, hogy majd ezután megbeszélik négyszemközt. De a férfi már nem akarja, a férfi inkább elköszön. A nő pedig munkához lát, hogy minél előbb hazafuthasson Ő hozzá, akit mindennél jobban szeret, és akit nem akar elveszíteni semmi pénzért. De amint a lakására ér, már csak egy cetli, és a telefon zaja várja, melyeket olvasva és hallva, úgy dönt, elmegy, elmegy onnan. Mert neki már ott nincs helye. Összepakol, de a telefon közben újra megcsörren, elfut. Vissza se néz, meg se áll egy szigetig.

 

***

A Szex és Lucia egy művészdarab, egy művészfilm, melyhez foghatót az utóbbi időben nem igen láthattunk (láthattam). 2001-es múltra tekint vissza, és nem is tudjuk, hogyan akadtunk rá teljesen véletlenül. Hiszen nem szoktunk nagyon művészies alkotásokból csemegézni, sőt mostanság, amikor mindent az akció, a horror, meg a nulla vígjáték elemek uralnak. Mi mégis rátaláltunk, elolvastunk valamit az ismertetőből, egy pillantást vetettünk a 1) rendező kilétére, nevére, - lásd Julio Medem, - korábban egy művét nem láttam, és 2) a színészekre, akik közül még Paz Vega neve sem volt számomra nagyon ismerős, 3) a forró plakátra,  tehát így indult a Szex és Lucia két órája. Bele az ismeretlenbe, sokan mondják, így és ez a legjobb.

Elkápráztatott. Felemelő élmény volt. Sokáig nem felejtjük. Az biztos. Elsőre valami ilyesmi körvonalazódik fejemben, mielőtt megjelenik a végfőcím és miután legördül a szemem előtt a stáblista. De ahogy annak módja és rendje szerint nem tudtunk vele betelni, és azonnal jöhetett replay, már csak, a jómagam által sokszor emlegetett tisztán látás és értés/ végett szempontjából.

A cím nem nagyon hazudik, de valljuk be történt itt sokkal, de sokkal fontosabb tényező a szexnél. Hiszen szól Luciáról, szerelemről, érzelmekről, felejtésről, bánatról és akkor a szexről, meg még lehetne folytatni a sort, a lényeg, hogy a cím kicsit csalóka. Kicsit hazudik. De persze nem annyira, minket mégis ezentúl, és ezek felett teljesen le ne nyűgözött volna.
Ha már szóba került a szex téma, ami itt kikerülhetetlen, akkor meg kell jegyeznünk, hogy nem nagyon értjük, a számtalan felháborodást a jeleneteket illetően (nem/prüd vagy -e?), pár ország részéről. Hiszen ezt olvastuk valahol, mi csak mosolygunk bajszunk alatt, és legyintünk egyet, hogy vajon kinek lehetet gondja vele, hisz minden második horror filmben lehet ilyet látni, és ha lúd, akkor már legyen kövér, Paz Vega nem csúnya, egyszóval gyönyörű, szerintem ezt ő is tudja, akkor már miért kell az élményt lerombolni. Mert nincs itt semmi kivetnivaló, sőt, érzéki, szép és minden ízlésvilágon, határon jócskán belül mozog. Na, de hagyjuk.

A forgatókönyv nagyon ügyes, kiforrott, és jól összerakott, mesteri. Végre megtaláltam a helyes szót, Mesteri. De tényleg. Mese a javából. Van benne múlt, jelen és jövő, párhuzamos szálak, kisebb (?) fordulatok, regény és fikciókeveredés, egyszóval minden, ami igazán elég lehet egy filmbuzi számára, szerintünk. Elég kell hogy legyen, mondom. És akkor még van itt még utalás, kapocs ezerrel, amire csak a replaykor fogsz rájönni, és fogsz nagyon ledöbbeni, mondom, csak másodszor. Mesteri harmadjára is. Ismerősek egymásnak, találkoztak már valahol, de ők ezt nem tudják. Mi sem. Fikció és valóság, ne hagyd magad becsapni! Szóval élvezni, meglepődni, majd visszatekerni.

Ragozzuk tovább, a fényképezés gyönyörű. Van, ahol szürkébben, van ahol világosabban látjuk a dolgokat. Érzelemtől függően. Vagyis mi így gondoljuk. De lehet rá más magyarázat is. A sziget, közkedvelt célpontja ugye a menekülök számára, különösen érzelmileg lerobbant személyeknek. És hát képek szempontjából is levesz minket a lábunkról. Ne tovább szimbólum is lehet meg annyi minden, de most már le kell állnunk ezzel.

A kép megint csak egy volt, a színészek pedig megint csak egy új összetevője a jól működő gépezetnek. Paz Vega-ra, ha jól gondolom itt figyelt fel először a filmes piac. És ezután már jól „eladható” termékké vált. Kellett ő is hozzá, természetesen, a szépsége, a játéka mind-mind üdítő volt, és bámulatos, érzéki, ne hogy rabul ejtsen. Már csak emiatt is belenézzünk a többi Vegás filmbe is. Megígérjük.

Filmbéli partnere, párja: Tristan Ulloa is jót nyújtott. Eddig nagyon nem ismertem pályafutását, és rákellett jönnöm, ennek oka, az, hogy eddig kimaradtak életemből a spanyol filmek.

Hát, húh, majdnem el is felejtettem, hogy spanyol filmről van szó. Innen már akár asszoicálni is lehet mediterrán, fülledtség érzetre és jellemzőkre. Spanyol honból is szépen érkeznek az ígéretesebbnél-ígéretesebb darabok a műfaj minden ágazatából/tekintetében. És akkor ezt a Szex és Luciát is bedobhatjuk e legjobb „eszpányás” darabok közé.

Olyan, ami nem tetszett, nem is volt. Talán kötözködésképpen a kezdés jobb is lehetett volna, de ez csak pár perc zavaró tényező, ami gyorsan el is múlik és koncentrálhatunk teljes elménkkel a meseszál(ak)ra.

Így a végére maradt a pontszám kinyilvánítás, melynek eredménye, hogy a Szex és Lucia kap tőlünk egy tízest! Na igen. Most aztán mindenki vadul essen neki a gépének, a netének stb.. Nekem tetszett nagyon. Csodálatos, gyönyörű, és már csak a sokat lerágott jelzőkkel tudnék itt élni a filmmel kapcsolatban.

De útravalóként, annyit elkotyoghatok: Te is részese lehetnél, tele van fordulatokkal, mert a végén...lesz egy lyuk, amin át elmenekülhetsz. A mese kellős közepébe, hogy megváltoztathasd az egészet, ha akarod.

A bloghonban egyre inkább divatossá válik egyfajta napló vezetése a megtekintett filmekről, melyekről vagy bővebben, a későbbiekben/ korábban már nyilatkoztak, vagy nem nyilatkoztak, csak közérdekű közleményként osztották meg az alkotások pontszámait.

 

Mi is haladunk a korral, ugye. Ezért bevezettük mi is a Pontról – pontra nevezetű külön kis bejegyezésünket. Melynek szerkezete, lényege megegyezik nagyrészt az előbb felsorolt jellemzőkkel, de nem mi lennénk, ha nem újítottunk volna rajta egy kicsit, egy keveset. Ami elsősorban a régi jó öreg történelem dolgozatnak, fogalmaknak, és legfőképp az azt tanító tanárnőnek az érdeme. Tudniillik ugyanis, hogy ő megrögözött híve volt a hármas számnak, és elvárta, hogy minden egyes fogalomhoz, terminus technikushoz, vagy mihez 3 értelmes és odavágó mondatot kellett odabiggyeszteni a jobb jegy érdekében, persze. Szóval gondoltunk egy nagyot, és miért ne, megpróbáljuk véghez vinni a lehetetlent és 3 mondatban összegezni a látottakat az adott darabbal kapcsolatban. Nekünk nehéz, hisz tudnánk sokat regélni. De minden ami új, az nehéz, és előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Vagyis mi így vélekedünk efelől/róla. A lényeg, a lényeg, mostantól az oldaldobozban lesz elérhető a Pontról-pontra. Mely mindig frissen várja majd az odalátogatókat, és melynek néhány rövidebb kis „kritikájából” persze hosszabb hangvételű és lélegzetű iromány is meg fog születni.

 

 

Ami úgy általában az FFK-ról érdemes elmondani, hogy csináljuk rendületlenül. Mert filmet nézni jó. És hát annyi, de annyi idő kimaradt „posztatlanul”, amiért elnézést is kérünk. De hagyjuk magunk mögött a múltat, és foglakozzunk a jövővel, mert nem akármilyen vár ránk. Nem csak az FFK-t illetően, hanem a filmes palettát is szemezgetve. Továbbra is megyünk előre, kirakjuk azt, ami éppen terítéken volt. Köszönjük mindenkinek, aki továbbra is olvas, látogat minket. És külön köszönjük annak, aki még kommentel is az adott témához. Mert filmet nézni jó!

Több ezer ember (közönség) vár egy valakire. Arra a valakire, aki már hátul a színpad mögött és árnyékában még éppen az utolsó teendők, feladatok elvégzésével bajlódik, cipőfűzőjét köti,  belövi séróját, megigazítja nyakkendőjét. Majd egy hatalmas levegő befújás és kifújás közepette elindul a színpad felé, hogy átélje azt a nem mindennapi pillanatot, amire talán már évek óta várt. És el is jött az, amikor már szinte tapinthatóvá válik a feszültség, és egyre hangosabban hallatszódik a Charlie, Charlie skandálás. Mert megérkezett, a színpadon van Ő. Akinek neve: Charlie Bartlett. Öröme érthető, hisz mindenki őt akarta látni, tőle akart hallani azt az egy mondatot, de talán mindez csak túl szép, hogy igaz legyen. Lehet ez csak egy álom, és a való világban már Charlie-nk, nem annyira központi és szerethető figura, holott talán nagyon szeretné ezzé válni, ilyen lenni, de valahogy sohasem sikerül elérnie ezt, hogy őt is befogadják, szeressék, és ordibálják a nevét. De erre a betegségre, panaszra, gyógyír és megoldás lehet egy kis pszichológiai tanácsadás, és máris az álmod egy csapásra valóra válik, de még se úgy, ahogy azt te szeretted volna Charlie.

 

***

 

Spontán és hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, hogy megéri majd megnézni a Charlie Bartlett-et. Így utólag pedig be kell ismerni, hogy megérte, jelentjük, nem tettük rosszul, hogy adtunk egy kis időt az életünkből eme darabnak.

Pedig az ismertető nem igazán nyűgözött le minket semmi plusszal, újdonsággal (a plakát is kicsit csicsás), de mi mégis, úgy éreztük, hogy újra és hosszú idő után megint látnunk kell egy gazdag fiúcskát, amint éppen próbál beilleszkedni az új gimijébe. Mert hát erről van itt szó, és nem is volt okunk miért pofára esni, a forgatókönyv tényleg folytatja a híres receptet: vegyél egy jó anyagi körülmények között élő tinit, és tedd be valami ok árán, és folytán egy teljesen normális, hétköznapi emberekkel teli gimnáziumba. Ahol minden egyes embernek is nagyobb a gondja annál, mint hogy egy ilyen új húsival foglalkozzon, hisz annak úgy is megvan mindene és nincs semmi problémája az életében/vel. De ahogy azt már megszokhattuk a látszat néha csal. És akkor következzen, jöjjön a kicsit már ütött és kopott közhelyes bemondás: a pénz nem minden. Nem lehet mindent megvenni érte, rajta, értjük ez alatt jelen esetünkben a barátságot például.

A film azonban mégis elnyerte a tetszésemet, mert megpróbálta elkerülni az elkerülhetetlent, és sikerült is neki. Próbált újítani, több-kevesebb sikerrel, és próbált egy picit elrugaszkodni, az ilyen és ehhez fogható témájú alkotásoktól, melyek szó-szó egy kaptafára épülnek, és melyekben, melyeken nincs min tényleg meglepődni. Mondom úgy-ahogy sikerült a Charlie Bartlett-nek túljutnia ezen, de azért persze az alma nem esik messze a fájától, és nagyon is érezzük, tudjuk, látjuk, hogy csak egy dolgot említsek mi is lesz a vég szerintünk. Na de amint az már elkotyogtam pár sorral feljebb, egy kis pszichológiával akar újítani, azaz a gimisek, ahogy az a trendi ma már: depisek, meg lelkifurkájuk van, szóval jó ha van a közelükben egy agydoki, akinek minden ilyen „betegségre” van gyógyszere, és megoldása, s akinek egy mellékhelyiségben van a rendelője. Na de többet már tényleg nem árulunk el. Nézni.

Forgatókönyv kipipálva, kitárgyalva. Nem rossz, de erősen hajaz korábbi testvérire, mi mégis jót mulattunk, szórakoztunk rajta. Kellemes kikapcsolódás volt, melyről azt hittük, hogy bés unalomba fog fulladni ezerrel ahogy éppen elérkezik a cselekmény tetőpontjához.

De nem, mert dráma, vígjáték adagolva csak szép szerivel. Nem kell zsebkendőt elővenni, se azért mert nevetni, vagy sírni lenne kedvünk. Úgy érezzük, hogy a Charlie Bartlett egy kicsit komédiás, kicsit feketés. És ez nekünk nagyon bejött. Úgy ahogy, a zene is. Totál jó. Teljesen rendben volt. Meg is lett az új favoritunk erre a hónapra, hallgasd te is, tehát a Hey man, now you’re really living című nótát, és az egész Soundtrackét, valamiféle felcsigázás részeként.

És ha még mindig nem villanyozódtál volna fel eddig, akkor bedobnám az utolsó meccslabdám, és azt mondanám, a színészek is ott voltak. Nem csak tették azt, amit kell, hanem jók voltak. Sőt. A főszereplő fiú, Anton Yelchin kifejezetten pörfekt alakítással rukkolt elő. Taps neki, biza. Eddig nagyon nem hallottunk róla, de adatlapját fürkészve biztos állíthatjuk, hogy ezután már egyre többet fogunk, húh micsoda filmekben fog virítani. Azta.
De mellette ott volt még a hamvaiból feléledt, és újjászületett, Robert Downey Jr, aki remekül helytállt a tanár, vagy igazgató szerepben. Visszatért, de igaz ezt már megállapíthattuk az Iron Man-ba, de az is igaz, ez megelőzte az imént említett remeket, szóval már itt visszatért és kész.

Összegezve a halottakat, leírtakat, olvasottakat, mindenkinek csak melegen, nem túl forrón, de ajánlani tudom a Charlie Bartlett-et, Jon Poll legújabb rendezését, hogy az ő nevét se felejtsem ki még a nagy pontszám bejelentés előtt, mely akkor hetesre rúgna. És talán még egy újranézésre is akadna valamikor még lehetőség. Szerintünk. Ja egy ráadás:

 

People like you

ARE THE REASON

People like me

NEED MEDICATION

Dicky egy kis gyerkőc. Anyja már nem él, míg apja pedig nap-mint nap azon fáradozik, hogy hogyan is taníthassa őt, akit mindennél s mindenkinél jobban szeret, egy szem gyermekét. Akinek nem biztos, hogy elitiskolába lenne a helye az anyagi körülményeket illetően, és miatt, de neki egy jobb és szebb életet kell majd élnie, ha felnő. Vagyis így vélekedik, és ebben a szellemben neveli fel gyermekét az apa, aki egy építkezésen dolgozik, és ottani keresetét, csak Dicky „tandíjára” költi, a már előbb említett, ne legyél olyan mint én megrögződött nevelésfelfogás alapelveként/tételeként. Mondhatjuk szegények, és pár négyzetméteren kell, hogy éljék mindennapjaikat, de ők egy a család, és minden egyes együtttöltött perc maga az öröm számukra. Hisz amint kilépnek a házból, már egy másik élet kezdődik számukra, amely messziről, de leginkább közelről se tűnik annyira jónak és szépnek. Dicky tehát „tehetősebb” gyerekekkel jár egy iskolába, akik nem igen fogadják be őt, sőt tudomást is alig vesznek róla, mert hát, s miszerint ő szegény. Tanárai se akarnak foglalkozni vele, elég kirekesztetnek érzi magát a fent ecsettelt „problémák” miatt. Azonban, egyszer csak megjelenik a CJ7, akit nevezhetünk űrkutyának is, és aki képes arra, hogy megmutassa azt akarva akaratlanul, a két embernek, hogy tényleg a család a legfontosabb, és vannak dolgok, melyeket pénzért, nem lehet megvenni.

 

***

Különös és érdekes is egyben a CJ7. Már csak azért is, mert forgatókönyve egy kicsit az itis projekt dologra hajaz, és amiért már meg is vádolták érte sokan anno, meg hát azért is mert sokaknak tűnik sablonosnak az amerikai végtermékek hosszú sorra láttán. Azonban bizton merem állítani, és kijelenteni, hogy ez igen is más, mint az ilyen made in usás tucat filmek tömkelege, talán mert Kínában készítettek, írták, és kínaiak is szerepelnek benne. Na de ezzel nem arra céloztunk, hogy valami bajunk lenne vele, félre értés ne essék, pont az ellenkezőjére akartuk felhívni a nagyérdemű figyelmét, miszerint a kelet igen is zárkózik fel, és nem csak a horror részlegben kíván bitorolhatatlan (jól írtam?) uralmat elérni és kiépíteni.

Ennek az előbbi eszmefuttatásom részeként lehet megemlíteni Stephen Chow-t aki itt nem csak a CJ7 direktoraként, vagy írójaként tarthat számon a közönség, hanem szereplőként is oroszlánrészt vállal filmjében. Az apát alakítja nem mellesleg. A lényeg, hogy eddig be kell vallanom nem sok Chow filmet láttam, azaz most már egyet, de ez láttán egyre csak erősödik bennem a tudat, hogy ami késik nem múlik, ugyebár.

A film nem csak egy kis családias, szkifis történet a ki tudja honnan idepottyant kutyaszerű lénnyel, hanem mondanivalóval bír, és üzenete van számunkra. Nem is akármilyen. De nem akarunk, nagyon belemenni ebbe, a lényeg, hogy szegénység, család, ufók, kirekesztettség, harc az élettel, pénzzel és folytathatnám mi mindent láthat az megvalósulni, akinek egy száraz, forró délutánon, vagy este alkalma nyílik bepillantást nyerni a  Cheung Gong 7 hou-ba, azaz ez a kínai címe ez azt hiszem, de maradunk már csak a rövidség, megértés miatt is a CJ7-nél.

Szóval ott fejeztem be, hogy szkifi, család, dráma, vígjáték műfaját keveri meg és jeleníti meg a darab. Sokszor van okunk mosolyogni, de ugyanakkor néha-néha elkap minket egy lágyabb drámaibb képkocka is, mely véleményünk szerint sokkal erőteljesebb is lehetett volna. Talán erre a részre jobban fókuszálhattak volna. Nem tudom. De nem is akarok nagyon rosszmájú lenni, és kötözködni (a befejezést is bedobnám a negatív kupacba), mert lehet, hogy sok Chow fanatikus ezen már meg se lepődik, mi azonban megállapíthatjuk azt a tényt, hogy nagyon jól szórakoztunk a fent kitárgyalt kisebb apróbb hibák mellett is a másfélóra alatt, mely hihetetlen gyorsan telt el a szemünk láttára.

Talán azért, mert jól megrendezett és kitalált forgatókönyve igen is fülekre talál, és „magával” ragad. Elég csak arra a bizonyos kutyás izére gondolni, aki nagyon levet minket lábunkról, avagy kajakra megvet minket, de ezt már tudtuk akkor, amikor megpillantottuk először a plakátot, vagy megláttuk az okos gúgléban keresgélve, hogy kint már fogyasztócikknek, vagy minek számít eme lény. Melyből feltételezhetjük, hogy beraktározták akkoriban a boltok, ne hogy már valakinek ne jusson címszó alatt. De hagyjuk ezt bizniszt, meg termék, kereslet-kínálat összefüggést, és vonalat, és térjünk rá arra, hogy állatkánk, simán harcba szállhat minden pixaros, meg dreamwearkos 3ds lénnyel, talán a cukipofa kifejezést ilyenkor még nem is olyan gáz elsütni, remélem.

Szóval főhősünk tetszett. Míg a „többi” színész is hozta amit kell. Neveket írok, de mindenki lelkére bízom, hogy kiolvassa, vagy továbbolvassa azt. Megérdemlik, nah. Stephen Chow az apuka jó volt. Summa summarum akkor se tudunk bővebben nyilatkozni, mondjuk azt, hogy tényleg ő volt ennek a filmnek (is) a motorja, és akkor mindent el is mondtam, amit akartam vele kapcsolatban. Jiao Xu, a gyermek, név szerint Dicky nagyon jót nyújtott. Nem mellesleg, senki ne lepődjön meg, ha azt merném számra venni, hogy ő egy lány. Na igen, ki hitte volna, na bumm. Jó volt és kész. De még mindenképp szót, és dicséretet érdemelnek a mellékszereplők is, gondolok itt a nebulókra, ugye. Színészi játékokra tehát nincs panasz, az biztos.

Befejezésként annyi tanáccsal szolgálhatnék, hogy bárki, aki vevő az ilyen keleti, Chow-os, scifis, cukipofa lényes (jajdegáz) dolgokra, az ne hagyja már ki, mondom, komolyan mondom ezt a CJ7-t. És ha az előbbi kritikám, fülszövegem, és minden dicséretem ellenére se tudnám nagyon rávenni a nagyérdemű és olvasó figyelmét, akkor most ideböknék nagyvonalúan, persze az utolsó sorba egy kilencest, mint pontszámot.