Több ezer ember (közönség) vár egy valakire. Arra a valakire, aki már hátul a színpad mögött és árnyékában még éppen az utolsó teendők, feladatok elvégzésével bajlódik, cipőfűzőjét köti,  belövi séróját, megigazítja nyakkendőjét. Majd egy hatalmas levegő befújás és kifújás közepette elindul a színpad felé, hogy átélje azt a nem mindennapi pillanatot, amire talán már évek óta várt. És el is jött az, amikor már szinte tapinthatóvá válik a feszültség, és egyre hangosabban hallatszódik a Charlie, Charlie skandálás. Mert megérkezett, a színpadon van Ő. Akinek neve: Charlie Bartlett. Öröme érthető, hisz mindenki őt akarta látni, tőle akart hallani azt az egy mondatot, de talán mindez csak túl szép, hogy igaz legyen. Lehet ez csak egy álom, és a való világban már Charlie-nk, nem annyira központi és szerethető figura, holott talán nagyon szeretné ezzé válni, ilyen lenni, de valahogy sohasem sikerül elérnie ezt, hogy őt is befogadják, szeressék, és ordibálják a nevét. De erre a betegségre, panaszra, gyógyír és megoldás lehet egy kis pszichológiai tanácsadás, és máris az álmod egy csapásra valóra válik, de még se úgy, ahogy azt te szeretted volna Charlie.

 

***

 

Spontán és hirtelen ötlettől vezérelve úgy gondoltam, hogy megéri majd megnézni a Charlie Bartlett-et. Így utólag pedig be kell ismerni, hogy megérte, jelentjük, nem tettük rosszul, hogy adtunk egy kis időt az életünkből eme darabnak.

Pedig az ismertető nem igazán nyűgözött le minket semmi plusszal, újdonsággal (a plakát is kicsit csicsás), de mi mégis, úgy éreztük, hogy újra és hosszú idő után megint látnunk kell egy gazdag fiúcskát, amint éppen próbál beilleszkedni az új gimijébe. Mert hát erről van itt szó, és nem is volt okunk miért pofára esni, a forgatókönyv tényleg folytatja a híres receptet: vegyél egy jó anyagi körülmények között élő tinit, és tedd be valami ok árán, és folytán egy teljesen normális, hétköznapi emberekkel teli gimnáziumba. Ahol minden egyes embernek is nagyobb a gondja annál, mint hogy egy ilyen új húsival foglalkozzon, hisz annak úgy is megvan mindene és nincs semmi problémája az életében/vel. De ahogy azt már megszokhattuk a látszat néha csal. És akkor következzen, jöjjön a kicsit már ütött és kopott közhelyes bemondás: a pénz nem minden. Nem lehet mindent megvenni érte, rajta, értjük ez alatt jelen esetünkben a barátságot például.

A film azonban mégis elnyerte a tetszésemet, mert megpróbálta elkerülni az elkerülhetetlent, és sikerült is neki. Próbált újítani, több-kevesebb sikerrel, és próbált egy picit elrugaszkodni, az ilyen és ehhez fogható témájú alkotásoktól, melyek szó-szó egy kaptafára épülnek, és melyekben, melyeken nincs min tényleg meglepődni. Mondom úgy-ahogy sikerült a Charlie Bartlett-nek túljutnia ezen, de azért persze az alma nem esik messze a fájától, és nagyon is érezzük, tudjuk, látjuk, hogy csak egy dolgot említsek mi is lesz a vég szerintünk. Na de amint az már elkotyogtam pár sorral feljebb, egy kis pszichológiával akar újítani, azaz a gimisek, ahogy az a trendi ma már: depisek, meg lelkifurkájuk van, szóval jó ha van a közelükben egy agydoki, akinek minden ilyen „betegségre” van gyógyszere, és megoldása, s akinek egy mellékhelyiségben van a rendelője. Na de többet már tényleg nem árulunk el. Nézni.

Forgatókönyv kipipálva, kitárgyalva. Nem rossz, de erősen hajaz korábbi testvérire, mi mégis jót mulattunk, szórakoztunk rajta. Kellemes kikapcsolódás volt, melyről azt hittük, hogy bés unalomba fog fulladni ezerrel ahogy éppen elérkezik a cselekmény tetőpontjához.

De nem, mert dráma, vígjáték adagolva csak szép szerivel. Nem kell zsebkendőt elővenni, se azért mert nevetni, vagy sírni lenne kedvünk. Úgy érezzük, hogy a Charlie Bartlett egy kicsit komédiás, kicsit feketés. És ez nekünk nagyon bejött. Úgy ahogy, a zene is. Totál jó. Teljesen rendben volt. Meg is lett az új favoritunk erre a hónapra, hallgasd te is, tehát a Hey man, now you’re really living című nótát, és az egész Soundtrackét, valamiféle felcsigázás részeként.

És ha még mindig nem villanyozódtál volna fel eddig, akkor bedobnám az utolsó meccslabdám, és azt mondanám, a színészek is ott voltak. Nem csak tették azt, amit kell, hanem jók voltak. Sőt. A főszereplő fiú, Anton Yelchin kifejezetten pörfekt alakítással rukkolt elő. Taps neki, biza. Eddig nagyon nem hallottunk róla, de adatlapját fürkészve biztos állíthatjuk, hogy ezután már egyre többet fogunk, húh micsoda filmekben fog virítani. Azta.
De mellette ott volt még a hamvaiból feléledt, és újjászületett, Robert Downey Jr, aki remekül helytállt a tanár, vagy igazgató szerepben. Visszatért, de igaz ezt már megállapíthattuk az Iron Man-ba, de az is igaz, ez megelőzte az imént említett remeket, szóval már itt visszatért és kész.

Összegezve a halottakat, leírtakat, olvasottakat, mindenkinek csak melegen, nem túl forrón, de ajánlani tudom a Charlie Bartlett-et, Jon Poll legújabb rendezését, hogy az ő nevét se felejtsem ki még a nagy pontszám bejelentés előtt, mely akkor hetesre rúgna. És talán még egy újranézésre is akadna valamikor még lehetőség. Szerintünk. Ja egy ráadás:

 

People like you

ARE THE REASON

People like me

NEED MEDICATION