Valamikor réges régen, a 17 században, amikor még kalózok tartották rettegésbe és félelembe az egész Karibi térséget, na akkor élt és alkotott Jack Sparrow, a kapitány. Hajójával, a Fekete Gyönggyel uralta a tengert egészen addig, amíg el nem vették tőle. De ő nem búslakodott soká a rum társaságában egy szigeten, - ahova kitették s száműzték, hanem két teknőshöz kötve magát újra bejelentkezett a Gyöngyért, miközben már azt hitték, hogy meghalt. De segítségére és szerencséjére mellé szegődött egy kovács, akiben nem mellesleg kalóz vér folyt. És aki meg akarta menteni kedvesét, élete szerelmét, a kormányzó leányát, aki már csak a tisztánlátás véget, és mese kedvéért, éppen a Gyöngyön tartózkodott fogságban Barbossa kapitány kezei alatt. Tehát így indult a történet, melyből máig sem derült ki, hogy boldogan éltek-e, míg meg nem haltak. Ám maradjunk annál, a velős és mégis egyszerű megállapításnál, hogy Kalóznak lenni, jó-hó-hó!

 

***

A 21. században, annak is az első felében, a készítők a filmes ipar nagyjai, és szülöttei, olyat tettek le az asztalra, gondoltak ki, és vittek vászonra, mely minden kalóz és nem kalóz rajongónak, csak egyszerűen a filmnézőnek felettébb ínyére válhatott és ami láttán kedvére megnyalhatta mind a tíz ujját, nem érdemtelenül, nem hiába –következett is még két rész. Ahogy mondottam már sokszor, manapság divat visszanyúlni a régi gyökerekhez, de ez, ebben az esetben nem csak pénzre, hanem fülekre is talált (siker lett), vagy is hát a mind kettőre, ok-okozat ez, vagyis annak véljük mi. A lényeg, hogy amire úgy igazán felkapta a fejét a nagyérdemű, az a kalózok téma, akik újra támadásban, a vásznon. Mert senki nem temette el őket, senki nem feledte a régi kalózos darabokat, s most újjászülettet, szerencséjére, a legjobb pillanatban, amikor a közönség még/már/újra kapható volt rá.

 

Hiszen a tengeri rabló (nevezhetjük is a kalózt), ha akarjuk, ha nem, egy foglakozás, mesterség volt akkortájt. Sok tudás nem kellett hozzá, egy kis fifika, ravaszság, ügyesség, karddal való bánás, meg ha úgy hozta a sors, akkor vezetői, szervezői = kapitánysági feladatokat, teendőket ellátó készségek elsajátítása. Aztán ezzel le is tudtuk a főbb ismérveket, jellemzőket. Munkakörük nem más volt, mint kincsek, aztán mások kínszenvedett munkájával előállított anyagi javainak erőszakos megszerzése a tengerén. De leginkább a felsőbb tízezer hajóinak zavart keltése újra meg újra csak hogy lássák, ki is az úr a tengeren. Kellett még egy valami nagy, valami strapabíró, el nem süllyeszthető, mindenféle ágyúval, meg finomsággal felszerelkezett fából összerakott vízen gyorsan haladó „jármű”, kvázi egy hajó - nagy vitorlákkal. Aminek még nevet is adtak, de olyat, amire azért a szomszédos vizeken mások is felfigyeltek. Akikkel, egyedül nehéz lett volna küzdeni, és így szépen – lassan gyűltek, szaporodtak a népek, tömegek egy-egy hajó köré. Amivel meg is született a legénység intézménye, akik nélkül alig ha lehetett volna eljutni ’A’-ból a ’B’-be, vagy partról-partra. A siker az ő érdemük is volt, nagyrészt. Istenük volt a kapitány, akinek minden parancsára, lélegzetvételére készültek, és álltak, futottak, másztak, vagy éppen kardot rántottak, ha azt kellett. Szenvedélye, szenvedélyük, a tenger, a kaland, az ital, és hát persze a harc. Kalóznak lenni nem volt egy jó életbiztosítás, úgy hisszük. Mert egyrészt bármikor eltalálhatott egy fránya golyó, állhatott beléd egy kard nyele, ne talán tán hajód még el is süllyedhet, de ha ezt túlélted, még akkor is, másrészt elkaphattak, mint egy bűnözőt, és kötél általi halálra ítélhettek, ha csak valakinek nem hiányoztál, és meg nem mentett téged. Egy szó mint száz nem volt egyszerű a kalóz élete, és dolga. De unalmasnak se mondanánk éppenséggel. Ahogy azt filmünkre se tudnánk elsütni rossz pontként. Hisz a Karib tenger kalózai szépen építkezik a „kalózos kalandokból”, mendemondákból, klisékből, de úgy, hogy arra nem is tudunk figyelni, mert nincs rá időnk, és talán nem is akarunk. Élvezzük a látottakat. Kalózra fel!

 

A KTK tehát mind a három részével hamvaiból élesztette újjá ezt a kalózságot, mind filmbeli témát és a kalózt, mind központi figurát. Jól tette. Sokan szerették, talán azért, mert gyerekkorukban még farsangkor kalóznak öltöztek, vagy felnőttként, nem csak emlékeznek a régi idők moziaira, hanem éppenséggel még egy kalóz hajós makett is díszeleg valahol ott a lakásban. Egy a lényeg, sokak kedvence lett, amely elsősorban Jack Sparrow-nak is köszönhető, vagy inkább a legnagyobb érdem az övé, szerintünk. Miért is? Jól eltalált karaktere, maszkja, és szereplése hihetetlenül megfogta a nézőket, köztük minket is. Johny Depp ki tudja hányadik arcát mutatta meg nekünk, és nem tudjuk hányszor leírni már, vagy hangsúlyozni, a pali már régen megérett egy nagyobb díjacskára, szerény véleményünk szerint.

 

Szerették, és most persze a saját nevünkben is beszélünk, csatajelenetei, humora, és kisebb izgalma, feszültségei, zenéje miatt, mert ahogy írtam pár sorral feljebb nem unalmas a kalóz élete, ugyebár. Csatajelenetek elmaradhatatlanok. Anélkül nincs ám tengeri rablós film. De ahogy azt kivitelezték, az igen csak jóra sikeredett és vártuk is jó szerivel a csatákat, hogy dagadjon a vitorla, meg dördüljön az ágyú, és forogjanak, meg „csattogjanak” a kardok. Ellenségek is vannak, úgy ahogy azt kell, a jó és a rossz, meg ilyenek. Ott a királyis család, flottás ellenség, aztán Barbossa kapitány, meg Davey Johnes. És jöhetett is a kiváltó ok, indíték, - ami miatt sor kerülhetett a harcra, az ütközetre -, mely legtöbbször egy kulcsról, tájolóról, egy személyről szólt itt.

Egy kis érzelem, szerelem faktor se hiányozhatott, meg is adták a készítők ezt is a népnek. Elég csak itt említenem Swann kisasszonyt.

Míg említett humora az egyik legnagyobb erénye, mert azt olyan stílusosan adagolta belénk a KTK mind három része, amire talán nem is számítottunk, és amivel le is vett a lábunkról egyrészt. Fényképezésre itt szerintünk felesleges lenne kitérni, fekete árbocos hajók, tenger, satöbbi. Az izgalom pedig mindig ott van a levegőben, és mindig történik is valami, amivel még egy lépést haladunk előre a végkifejlet szempontjából. De az igazi izgalmat, Sparrow figurája alapozza meg a darab során, aki állandóan oda áll, ahonnan a szél fúj, ha csak nem készteti még erre egyéb tényező is.

A film zenéje, melyet sokszori változtatás után Klaus Badelt szerzett, igazán jól illik a filmben látottakhoz. Szóval újabb piros pontja ez a KTK-nak. Ám azonban, ami nagyon szúrja a szemünket, és böki a csőrünket, az hogy, a harmadik részben szakítottak az előző kettő zenéjével, és újítani próbáltak nem annyira sikerrel, legalább is a szemünkben, és lelkünkben nem így látjuk és érezzük. Kár volt érte.

A három rész együttes értékelésénél, mindenképp könnyebbséget jelentett, hogy alig-alig tudtak hibázni a készítők, és majd minden részben ott vannak a pozitívumok, amik miatt megszerették, megszeretették ezt a filmet. Az első rész az újdonság érzetével, persze az egyik legjobbként tartható számon, de úgy véljük, és határozattan állítjuk, hogy a második ezt felülszárnyalja nem csak pontban, hanem izgalomban, befejezésben, „kalandban”. És hát mi ezt is tartjuk a trilógia a legjobb részének. Míg a „legrosszabbat”pedig a harmadik rész kapja meg tőlünk. Ami persze nem volt olyan rossz, de a korábban látottak alapján jóval elmaradt a szinttől, amit elvártunk tőle.

 

A KTK mind 3 része egy-egy nagyon igényesen, tudatosan és jól összerakott 2 órányi játékidőt ígér nekünk. Mely alatt egy percre sem fogunk unatkozni. Aki nem látta, az gyorsan tegye meg. Bár tvpremierként már ki tudja hányszor lehetett a kocka alakú készülékünkben. Mi csak most láttuk, először, de nem utoljára. Ha pontozni kéne akkor, az első egy kilencest, a második egy kilenc és felest, míg a harmadik egy nyolcast kapna, szerintünk. És így a trilógia egy nagyon masszív, erős kilences pontszámot tudhat magávévá. Várjuk a folytatást, JD-vel, KK nélkül, 2010-ben valamikor. És akkor erre igyunk hát, pajtás, jó-hó-hó!

 

1960.  A helyszín London, azon belül is a Diamond Corporation. Az egyik legnagyobb vállat akkor a világon, akik speciel gyémántban utaztak. Tudják, az a kis csillogó kövecske, ami valamikor akkortájt ütötte fel a fejét, jobban mondva találták meg, és csináltak belőle hasznot, élvezetet, és egy helyet, ahol minden biztonsági előírásnak megfelelően, s azon túl tárolták egy „teremben” (páncélteremnek hívják), melybe bárki nem tehette be a lábát, ugye. De ebben nincs is semmi különös, eddig. Azonban a gyémánt ereje, áldozatokat követelt. És ezért/emiatt egyre többen vonultak utcára, ami hát nem tett jót a vállalat hírnevének. S kezdtek is a gomolyfelhők szépen gyülekezni a vezetőség fejei fölött. Akiknek aztán ennél sokkal több gondjuk lett, miután egy reggel kinyitották a páncélterem ajtaját. És lőn világosság.

 

*** 

Kezdeném azzal, hogy mindig is érdekeltek ezek a bankrablásos történetek, sztorik. Ahogy kitervelik az egészet, majd végrehajtják azt. És a végén pedig már a Bahamákon sütettik a hasukat azok, akiknek még sikerült elmenekülni a rafinált és minden hájjal meg ésszel megkent nyomozó elől.

Pénz, aranyrudak, ékszerek legtöbbször ezek állnak/vannak az érdeklődés középpontjában és a bankok ki tudja milyen hiper szuper felszerelésű védelemmel ellátott páncéltermében. Ahova bejutni képtelenség, de valahogy, valamiért ez valakinek mindig sikerül, aki túljár az egész kamerás, biztonságiőrős szakaszon, és nem utolsó sorban még a kódot is tudja, amellyel nyílik az ajtó, s ami mögött ott lapul a nagy zsákmány, jelen esetünkben a több tonnányi gyémánt.

A lényeg, hogy mindig legyen egy tervünk, és egy indítékunk, ami miatt véghez akarjuk vinni a világ egyik legnagyobb gyémántrablását. És ez nem mindig a pénzről szól, ugye. Vagy? A legjobb szerintünk, ha sötétedéskor kezdenek hozzá a terv megvalósításához, kivételezéséhez, amikor nem mászkálgatnak ott össze-vissza nagy fejek, csak legfeljebb pár security man és kamerman figyeli a zsákmányt. Aztán fontos még, hogy mindig legyen még egy emberünk, aki, ha a szerencsénk van, éppen az adott bankban, intézményben dolgozik, és régóta álmodozik egy hatalmas vagyonról, tiszteletről, becsületről, amit ő eddig nem kapott meg a vezetőségtől, vagy az élettől. És ezeket összeadva, megszorozva, már készen is áll a csapat, akik csak a nagy napra várnak, hogy ott minden hiba nélkül, kisebb nagyobb szerencsékkel fújják meg a kis ékkövek egy részét, amelyek talán fel sem tűnnének senkinek másnap reggel vagy azután(ig). De itt minden másképp alakul, ahogy azt talán(?) eltervezték.

A Flawless tehát beáll a sorba, és szépen lassan vázolja fel az eseményeket, a tervszövögetési szálakat egészen az akcióig. De nem állunk le ezen a ponton, hanem menjünk tovább, és próbáljuk megfejteni az igazságot, és választ kapni abbéli egyszerű kérdésünkre, hogyan? Hogyan sikerülhetett "mindaz" neki? Hogyan csinálta azt ő, egyedül? Mindenképp érdemes volt egy kis pluszt beletenni a forgatókönyvbe, mert a lassú víz partot mos jellegű tempója nem volt számunkra megnyerő és sokaknak ez majd nem is fog tetszeni és el is riaszthatja őket ettől. De hát az is igaz, hogy nem is vártunk egy nagyon gyors lefolyású "krimi-drámát", ám mégis hiányzott belőle a feszültség, a kicsi izgalom, amit talán elvárnánk egy ilyen témájú alkotástól. Szerintünk.

60’as évekbeli Angliájával és keretes történetével, valamint a körülbelül fél óra utáni lassú kezdést felváltó „izgalmasabb” részekkel már azt mondanánk, hogy élveztük a látottakat. Lekötött oly mértékben, hogy kitudjuk a várni a végkifejletet, mely Hál’ Istennek azért tartogatott még meglepetéseket. Így mindenképp teli önbizalommal, és önelégülten álltunk fel székünkből, mint akik jól végezték dolgukat, és egy jó darabot választottak maguknak megtekintés céljából. Továbbá dicsérhető még a zene. Ami nem utolsó szempont számunkra.

Demi Moore és Michael Caine kettőse adta nevét ehhez a krimihez, akiktől és akik miatt talán nem is remélhettünk egy rossz darabot, egy rossz akármit. És nem is vallottak szégyent. Bár Demi eddigi alakításaitól sem estünk hanyatt. Itt se kell, az biztos. De szépen helytáll(na), azonban Caine mellett ez nehéz feladatnak tűnt. Aki mint mindig, most is azt nyújtja amit tőle elvár(hat)unk. Jó kis színésznek tartjuk Claine-t, de ami igaz, az igaz, hogy egy ilyen szerepet a kisujjából könnyen „lezavarja”. Szóval elég közepes így a színészek értékelése. De ez nem olyan rossz végtére is.

A Flawless egy igen jól összerakott darab, ami csak néha adja meg magát a forgatókönyv üresjáratai miatt. S amint már mondottam a film első felének a keresztje ez. De összességében visszatekintve, visszapörgetve az eseményeket, úgy gondoljuk, megér egy hetest. Egyszer nézni ajánlatos, mindenképp, de szigorúan csak szerintünk.

Zohan izraeli és nem szereti a munkáját. Tehát nem kedveli, hanem már egyenesen utálja az egész háborút, és legszívesebben elutazna, elmenne onnan. Elmenne onnan egy olyan helyre, ahol végre beteljesülhetne az álma. Ami nem más, mint hogy fodrász lehessen, minden idők legjobbika egy nyugodt környezetben messze a puskaporos világtól, meg a terroristáktól. Ám azonban a képlet nem olyan egyszerű, mert miután sátrat ver, persze képletesen értjük, izraeliként a nagy mézes mázos Amerikában, sehol sem tud helyet találni magának, talán azért, teszzük hozzá gyorsan, mert még nincs gyakorlata a fodrász szakmát illetően. De a szerencse pártfogoltjaként nem telik el sok idő, miután végre bebizonyíthatja mindenkinek nagy tudását, ügyességét nem csak hajszárítóhoz, hanem a nőkhöz is egyaránt. És ezek után, ezek tudatában már az sem érdekli, hogy ő bezony egy palesztin lányra vetett szemet, egy palesztin célközönséggel megáldott fodrászatban, a nagy csihi-puhi (háború) idejében. Milyen szép is az élet!

 

 

***

 

A kritika elején azonnal leszögezném, hogy „ez nagyon/marhára nem volt vicces”. Gondolkodtunk is azon eleget, sokat, hogy megérdemel-e egyáltalán egy külön posztot vagy dobjunk három mondatot róla és akkor megnyugodhat a szívünk ezek után. De hiába győzött a kritikusi vénánk, s belecsaptunk a lecsóba, azaz egy kis kibeszélés, lehúzás Zohánnal, Zohánnak és Zohánról, akinek filmjéről ha akarnánk se tudnánk, nagyon elsütni, hogy ez aztán olyan lett, mint amilyenre nem vártunk. Mert az előzetes most se hazudtolta meg magát, mindent lelőttek abban a két vagy ki tudja hány percben. És a többi pedig már csak maradék volt az amúgy se szaftos és finom hússal teli csonton. Tehát itt állunk, kérem szépen. Na de nem akarunk mi itt keményen fellépni, és sokakat lebeszélni erről a vígjátékról (?), azonban be kell ismerni, hogy megint csak fején találjuk a szöget az idevágó már jó párszor elsütött mondásunkkal: miszerint ami nem megy, azt nem kell erőltetni, azt kész. Így van, ez így helyes.

A történet szerint…már csak a tisztánlátás végett, csapó in-dul: Zohánunk, izraeli, aki aztán elmegy a nagy Usába, hogy ott végre beteljesítse álmai álmát, azaz hogy ezután fodrász legyen, és ne terroristákra vadászó harcos. Mert hát torkig, meg eddig, eddig elege van a háborúsdiból, és ki akar lépni, meg, meg akar szökni oda, ahol végre az lehet, aki akar, s aki szeretne. Csak közbe jönnek olyan kisebb bökkenők, mint például, egy palesztinékkel teli fodrászat, és találkozás egy-néhány régebbi kuncsafttal, ismerőssel, akik meg holtan akarják látni szegényt. Vagy inkább azt hitték. Na mindegy.

Ne keressük nagyon a forgatókönyvben az ésszerűséget, a relációt, mert az itt aztán nincs. Ám ezzel nem is lenne baj, ha legalább humor lett volna. Értjük mi, és el is kaptuk a labdát a film üzenetével kapcsolatban. „Szurkolj, ne háborúzz”, jaj ez nem az, a másik miszerint a (izrael-palesztin) háború az oka mindennek, meg az Usa. Ezért nem lehet nyugodtan élni a Földön, és ezért nem lehet csak úgy hatalmas szakállal, meg parókával a fejünkön megjelenni egy repcsin, mert akkor aztán kitör a pánik, még felszállás előtt, s jön a háború. Mondom, komolyan mondom. Valami ilyesmi volt leszűrhető a nagy pacsizás, meg én nem bántalak, és nem ütlek meg téged soha többet című részt végigszenvedve. De akkora már azt hiszem elvesztettem az önkontrollt, szóval szabad a vásár lehet vitázni. És az is lehet, nem is volt semmilyen üzenet, mi csak beleképzeltük, hogy legyen miről írni. Ki tudja?

Nagyon sok mindent nem értünk, és nem akartunk megérteni, látni a másfél óra alatt. Ide sorolnám a nekem is már túl elmebeteg, és unalmas, lapos jelenetek tömkelegét. Amikben jöttek a hatalmasabbnál hatalmasabb nyú humorröppentyűk, lásd kinek nagy a bréje (brékó, brékó), aztán idős nénikkel való hancúrozás hátul a fodrász szalon, vagy mi fene szobájában, egy kis paródia rocky stb.. módra és a többit már tényleg nem lőjük le gondolva a nagy Adam Sandler fanokra.

Mert mi is az ő személye miatt tekintettük meg, holott előtte már lehordták a filmet mindennek. Mi akkor is bíztunk, reménykedtünk, de hiába láttuk a két szíp szemünk előtt, hogy Sandler egyre lejjebb ereszkedik (lehet már nincs hova, ezek után), szóval hiába bírjuk a buráját, ez szörnyű volt. Piros pontként feljegyezhető valahova Emmanuelle Chriqui személye, és Mariah Carey feltűnése a vásznon és darabban néhány perc erejéig. Végre valami pozitívum is napvilágot látott így a bejezéshez közeledve. De jáj, itt a vége, és jön a kettes, nem az ötből, hanem a tízből, mint pontszámból. Szóval figyelmeztetlek, hogy ne szórakozz Zohánnal, azaz a cím is sugallja neked, hogy ha van valami sütnivalód, akkor tényleg nem szórakozol ilyen darabokkal, hanem elmész inkább máshova szórakozni, szerintünk. Szerinted?

1925-öt írunk. Az amerikai futball egyre nagyobb berkekben kezd mozgolódni és szétterjedni. Az emberek egyre többször döntenek úgy délutánonként, hogy kimennek megnézni a kedvenc csapatukat, ami sajátjuk is egyben, és buzdítják a játékosokat amíg a torkukon kifér. Vagy éppen ellenkezőleg nagy körömrágás közepette, a feszültség nagy hevében, egy szó sem szólva, imádkozva szeretnék elérni, hogy ma is, akkor is, mindig is, a győzelem legyen a legelfogadhatóbb eredmény nem csak számukra, hanem a csapat és mindenki számára. Mindenki tudja, hogy furcsa sport ez, amikor még szabályok sincsenek. De nem is kell nekik. Ők jól szórakoznak, ők azért mennek oda és ülnek le a lelátóra, hogy egy-néhány nagyobb ütközést, meg jó pár hazafutást láthassanak a kedvenceiktől. Azonban ez nem mindig válik valóra. Ahogy álmaink se. Hiszen tudják ők is, hallják, vagy látják, hogy ez a sport nem éppen kifizetető, hisz egyre több csapat bomlik fel. És van is bennük félelem, hogy itt is vége lesz valamikor, ha folytatódik a nagy pech sorozat, a vereségek növekvő száma. De ők a nézők, az emberek, akkor is ott vannak, buzdítanak, egy csodára várva, egy ifjú sztárjátékos jövetelében, szerződtetésében bízva. Aki egyszer csak megérkezik a semmiből, és váratlanul jő el hozzájuk a sztár, a szerencse, és a véget nem érő győzelmek sorozata. De nem minden arany, ami fénylik, ugye?

 

***

Ahogy azt meg lehetet jósolni, és ahogy azt már lehetet tudni, ebben az évben se marad(hatt)unk ki az amerikai foci minden gyönyörű pillanatától, hazafutásától, meg tácsdáunjától vagy mitől. Bár az is igaz, hogy most George barátunk rendezésében kicsit visszaforgathatjuk az idő kerekét arra az időszakra, amikor ez a sportág még erősen "gyermekcipőben" (szabályok?) járt és táncolt, és senki sem hitte, hogy majd jó pár év múlva, emberek millió fognak majd izgulni, e miatt, de mi még is előre vetítjük, hogy ez így is nagyon kevés volt a sikerhez. Érthetjük ezalatt, a csúfos betlit, a kasszáknál. Ugye, elég csak amerikára gondolni, ahol virágzik, és soha nem látott népszerűségnek örvend a foci, ennek ellenére nem igen tódultak az emberek, a filmnézők erre a darabra, talán tudták is előre, nem érdemes, inkább otthon egy hideg sör mellett bekapcsolták a tévét, aztán visszanézték az idei sziporkázó "fútbal" szezont vagy döntőt, szerintünk, mert jobban megéri.

Azért persze nem akarnánk nagyon belemenni itt a részletekbe, mert mi aztán tényleg nem nagyon vágjuk a football eme csodálatos műfaját, annak minden szabályát, meg gyönyörűségét, szóval mi inkább arra próbálnánk felhívni a nagyérdemű figyelmét, hogy hiába nem szeretjük, kedveljük ezt a sportot, mi nekünk mégis nagyon jó emlékeink vannak a híres ameriaki focistákról, vagy csapatokról, akikről film is készült, és nem is akármilyenek, nah. Kár is erre külön emlékezni, vagy belegondolni, mert akkor csak sajog a szívünk a legbelül, hogy pontosan mit is akartak ezzel a készítők, soraiban George barátunkkal, mert jókora pofon az ami ért minket, a néhány évnyi visszatekintősdi jó emlékek távlatából. Mert mondjuk ki, pozitívan ültünk oda elé. Clooeny neve, vagy a fent említett különösen kellemes memoárok mind-mind azt sugallták, éreztették, ez még jó is lehet, kis vígjátékkal megspékelve. De nem, megint naivak voltunk , s sokadszorra, mert ez egy gyenge darab, amit jobb ha mindenki próbál majd elkerülni, szerintünk.

Történetileg arról van szó, ugyebár, hogy valamikor a 20. század közepén egy kiscsapat nagy fegyvertényt hajt végre azzal, hogy leigazolja, megszerzi magának, az akkori legjobb playert, mindenki örömére, és megdöbbenésére. Aki aztán hozza is azt, amit elvártak tőle. Azonban szembe kerül a csapat kapitányával, játékosával, akivel éppen ugyanarra az újságírónőre vettetek szemet és hajtanak.

Már itt ez a pár sor, is jelezte, hogy nem nagy erőssége a forgatókönyv a darabnak. És nem is lett. Egyszerűen olyan lapos, érdektelen, hogy nem is tudjuk megmondani, hányszor merült fel bennünk, egy befejezést kiváltó igény/kényszer. Egyszerűen nem is volt miért „izgulni”, mert minden cselekvése, történése a vásznon, azt hiszem, érezhető, kiszámítható volt. Elég csak a befejezésre gondolni.

Valahogy nem volt meg a hangulata, amely lekötött volna minket, pedig próbáltuk élvezni, és keresni a legjobb, legviccesebb pillanatok pár képkockáját, de ez itt annyira, de annyira kevés volt. Nem mondanánk, hogy csalódtunk, de igaz, ami igaz, ennél sokkal többre számítottunk. Ez van.

Elméletileg vígjáték, meg kis romantika látható a másfélórás játékidő alatt, de gyakorlatilag, ebből vajmi kevés valósul meg. Inkább már ilyen limonádés, ami a könyvtárakban olvasható, meg a tvben ilyen premier felirattal ellátott darabokban látható.

Mosolyogni, most komolyan, ha háromszor volt okunk, míg romantische szálunknak kijelenthetjük sok értelme nem volt. Nem igazán tudták eldönteni ott fent az okosok, hogy pontosan mit is akarnak bemutatni a filmbuzinak. Egy képet a régi idők focijáról, vagy egy kis high love storyt a gyengébbek kedvéért. Nem igazán tudták egyértelműen meghúzni a határ/elválasztóvonalat, és így jöhetett létre egy kicsit sablonos, lapos, műfajilag eléggé kevert, és semmilyen darab, melynek címe Bőrfejek, ez se semmi.

Színészileg se tudják megmenteni a dolgot, a csúfos öt pont alatti leégéstől, hiába egy Renée Zellweger, vagy George Clooney, nem igazán tudják megmutatni az igazi képességeiket ebben a darabban. Bár Clooeny azért dicsérhető, mert mondjuk ki, még mindig ő a legnagyobb pozitívuma a Bőrfejeknek, és neki köszönhetően kap egy hármast. Igen az a pontszám volt kérem szépen. Egy hármas, meg a mi telis-teli határtalan jóindulatunk. Pedig a ketteshez jóval közelebb volt. Na gyorsan be is fejezzük eme értékelést, ne hogy meggondoljuk magunkat a pontszámot illetően és felől.

Reggel van. Hallasz valamit, még félálmodban. Te kinézel a paplan alól és egy határozott mozdulattal, megszünteted a számodra már túl hangosan, és kényelmetlenül szóló órát. Tudod, hogy ébren vagy és eszedbe jutnak e tegnap képei, melyeket újra és újra lejátszanál, csak azért, hogy megint megtörténjen veled. Kinyitod a szemeid, felnézel a fehér falra, és kikászálódsz nagy nehezen ágyadból. Első utad a tükör elé vezet, melyben meglátod saját magad, azt, akit akarsz látni, vagy éppen ellenkezőleg, azt akit nem. Miközben még keresed saját magad a dohányzóasztal mellett ülve, rájössz, hogy el kell indulnod, mert ,az az,  egyetlen esélyed, a szenvedélyed ellen. És ez a munkád, hogy tanár vagy, hogy oktatsz, gyerekeknek történelmet, de egy teljesen más megvilágításból, ahogy azt nem tanítják és írják a történelemkönyvek. De te szereted ezt csinálni. Vagy lehet mégse. Lehet csak azért csinálod, hogy pénzt kapjál érte, és megkapd a következő cuccot, amitől megint csak nem éreznéd magad furcsán. Mert igen, a te életed, és egy napod, két részből áll. Van amikor szenvedsz, és van amikor újjászületsz. Szenvedsz, mert az életedben valahogy minden szar. Egyszerűen nem tudsz már szembenézni a rád zúduló problémák hadával. Pedig te is ember vagy. És neked is küzdened kell. De te nem, hiába, rajtad már semmi sem segít. Megint újjá akarsz születni. Azt akarod, hogy üres legyen a fejed. És ne aggasszon semmilyen problémád ezután. Erre és talán csak is erre gondolsz aznap, miközben a kosárlabda mérkőzés alatt tördeled kezeid, és a szorongás válik úrrá rajtad. De téged talán hidegen is hagy az, hogy vereséget szenvedet csapatod, te azonnal a mellékhelyiségbe sietsz, hogy ott újra és megint az legyél, aki szeretnél, és aki szerettél már volna lenni, reggel óta. Egy kis idő múlva már minden megváltozik körülötted, de egyszer csak valaki kopog az ajtón. És azt kérdezi: van e bent valaki. Majd benyit, és ezáltal valami elkezdődik az életedben. Valami új, valami más kezd kialakulni körülötted, amire neked szükséged is lenne. Szükséged is van. De te nem tudsz róla. Nem akarsz tudni róla. Mert vagy a kokain, vagy a járhatatlan út. Te döntesz!

 

***

Ha akarnánk se tudnánk megszólalni vagy akarnánk, de nem tudunk megszólalni. Itt mind a két megfogalmazás helyt álló, és teljesen igaznak ítéltetik, vagy véljük ez esetben, ez egyszer, szerintünk.

Nehéz. Nehéz szavakat találni akkor, amikor vetjük e sorokat csak azért, hogy a legjobb és legszebb mondatokat, szavakat, kifejezéseket tudjuk átadni a Fél Nelson-ról, melyről ha akarnánk, se tudnánk rosszmájúan nyilatkozni, mert minden pillanata magával ragad, és egyben a szakadékba ejt. Magával sodor a végfőcím megjelenéséig, és addig nem is ereszt el. Oda vagyunk láncolva talán szó szerint is a képernyőhöz, mert ilyet egyhamar talán nem fogunk újra és újból látni. Ezért mindenképp emlékezzünk meg róla, mert megérdemli.

A látottak, s azoknak élményei teljesen letaglóztak minket, s talán örökkön-örökké meg is maradnak bennünk, amíg világ a világ, hisz briliáns, vagy ahogy olvastam máshol erőteljes, elgondolkodtató, hihetetlen volt ez a film, nagybetűkkel, aláhúzva. Mert megérdemli ezt a titulust, vagy inkább kiérdemli azzal a kétórás játékidővel, ami maga mögött hagyja egész Amerikát, a kliséjével, mindenféle szirupával, és erőltetet mondanivalójával együtt. Ez más, ez valami egyedi, valami tökéletes, ez az élet, amiről nehéz nyilatkozni, és amiről még nehezebb forgatókönyvet készíteni. De úgy gondolták, itt az ideje, és jól tették, hogy vászonra vitték ezt a csodás, szívbe markoló történetet lebilincselő színészi játékkal, és egy háttérben meghúzódó üzenettel. Ami nem egyenlő a nyakunkba öntött mondanivalóval, hanem ez más, ez olyan, aminek a befejeztével még mindig ott ülünk a fekete nagy semmiben, magunk elé nézünk bambán, és nem tudjuk hova tenni azt, amit láttunk, nem azért, mert nem értjük, hanem azért, mert ilyet még tényleg nem láttuk.

Szomorú és egyben nagyon is valóságos a Half Nelson, melynek forgatókönyve egy tanár körül forog, aki kábítószer-függő, és akit egy nap rajtakap a tanítványa. És ettől a pillanattól fogva/kezdve, megváltozik az élete(ük). Egyre többet találkoznak, és próbálnak segíteni egymás bajain, problémáin. Úgy, hogy rajtuk kívül más nem is tudja mi zajlik le bennük.

Lehet, hogy csak ők fordultak el a világtól, de lehet, hogy az fordult el tőlük. Mert minden nap, ugyanaz a nap, ugyanaz a reggel, ugyanaz az este, semmi nem változik, és ez így van rendjén. Nekik így jó, nekik így tetszik, de ha akarnák se tudnák, ezt félbehagyni, mert ez már beléjük ívódott, ez már az életük. Itt nincs menekvés, itt már hiába nének vissza. De a sors itt a közbeszól.

Dráma volt ez kérem szépen, vagy ahogy írtuk, annál több. Mert az élet maga egy dráma, a mosolygós pillanataival, a szörnyűségeivel, kiszámíthatatlanságaival, és szenvedéseivel.  És sorolhatnám még ezeket az érzelmeket, melyekből majd mindet láthatjuk megvalósulni a darabban. Vissza is pörgetjük fejünkben a képkockákat, hogy melyikhez melyik illik. És nem hazudunk, előttünk vannak még mindig jelenetek, és ki tudja még meddig.

Ryan Gosling alakítása, mutatott teljesítménye, produkciója, egyszerűen nem önthető szavakba, leírhatatlan. Annyira hiteles, hogy az már nem igaz. Nullahétben ezért jelölték is a legjobb férfi színész kategóriában az Oscaron, de sajnos nem ő kapta meg, pedig nagyon megérdemelte volna, szerintünk. Már csak ő miatta is kihagyhatatlan, remek/alapmű a Half Nelson. (Nem is titkolom, jómagam is miatta néztem meg, és hát amit kaptam érte…)

A filmnéző két fajta film közül választhat meglátásunk szerint a kábítószeres, drogos témában. Vagy megnéz egy ökörséget, ahol szereplőink próbálják bemutatni eme fehér por üdítő varázsát, vagy választ egy komolyabbat, ahol igen is láthatja a két szíp szeme előtt mire nem képes egy emberrel ez a por. Hogy mivé nem tudja változtatni, ha az ember engedi, és egy idő után elhagyja „magát. Azt hiszem nem is kell mondanunk, a második verzió nekünk sokkal, de sokkal jobban kézenfekvőbb, és megnyerőbb, de elfogadjuk azt a tényt, hogy ez a film is már sokaknak túl erős, túl életteli, túl hiteles.

Eddig már sok mindent leírtunk a darabbal kapcsolatban, de úgy hiszem, hogy erről lehetne még mesélni reggelig is. Mi itt a végén akkor csak annyit írnánk ide, hogy tízes. És akkor ez csak egy szám, de ami fontos nekünk, s nektek, az a film, melynek címe sokadszorra elmondva Half Nelson.