Valamikor réges régen, a 17 században, amikor még kalózok tartották rettegésbe és félelembe az egész Karibi térséget, na akkor élt és alkotott Jack Sparrow, a kapitány. Hajójával, a Fekete Gyönggyel uralta a tengert egészen addig, amíg el nem vették tőle. De ő nem búslakodott soká a rum társaságában egy szigeten, - ahova kitették s száműzték, hanem két teknőshöz kötve magát újra bejelentkezett a Gyöngyért, miközben már azt hitték, hogy meghalt. De segítségére és szerencséjére mellé szegődött egy kovács, akiben nem mellesleg kalóz vér folyt. És aki meg akarta menteni kedvesét, élete szerelmét, a kormányzó leányát, aki már csak a tisztánlátás véget, és mese kedvéért, éppen a Gyöngyön tartózkodott fogságban Barbossa kapitány kezei alatt. Tehát így indult a történet, melyből máig sem derült ki, hogy boldogan éltek-e, míg meg nem haltak. Ám maradjunk annál, a velős és mégis egyszerű megállapításnál, hogy Kalóznak lenni, jó-hó-hó!

 

***

A 21. században, annak is az első felében, a készítők a filmes ipar nagyjai, és szülöttei, olyat tettek le az asztalra, gondoltak ki, és vittek vászonra, mely minden kalóz és nem kalóz rajongónak, csak egyszerűen a filmnézőnek felettébb ínyére válhatott és ami láttán kedvére megnyalhatta mind a tíz ujját, nem érdemtelenül, nem hiába –következett is még két rész. Ahogy mondottam már sokszor, manapság divat visszanyúlni a régi gyökerekhez, de ez, ebben az esetben nem csak pénzre, hanem fülekre is talált (siker lett), vagy is hát a mind kettőre, ok-okozat ez, vagyis annak véljük mi. A lényeg, hogy amire úgy igazán felkapta a fejét a nagyérdemű, az a kalózok téma, akik újra támadásban, a vásznon. Mert senki nem temette el őket, senki nem feledte a régi kalózos darabokat, s most újjászülettet, szerencséjére, a legjobb pillanatban, amikor a közönség még/már/újra kapható volt rá.

 

Hiszen a tengeri rabló (nevezhetjük is a kalózt), ha akarjuk, ha nem, egy foglakozás, mesterség volt akkortájt. Sok tudás nem kellett hozzá, egy kis fifika, ravaszság, ügyesség, karddal való bánás, meg ha úgy hozta a sors, akkor vezetői, szervezői = kapitánysági feladatokat, teendőket ellátó készségek elsajátítása. Aztán ezzel le is tudtuk a főbb ismérveket, jellemzőket. Munkakörük nem más volt, mint kincsek, aztán mások kínszenvedett munkájával előállított anyagi javainak erőszakos megszerzése a tengerén. De leginkább a felsőbb tízezer hajóinak zavart keltése újra meg újra csak hogy lássák, ki is az úr a tengeren. Kellett még egy valami nagy, valami strapabíró, el nem süllyeszthető, mindenféle ágyúval, meg finomsággal felszerelkezett fából összerakott vízen gyorsan haladó „jármű”, kvázi egy hajó - nagy vitorlákkal. Aminek még nevet is adtak, de olyat, amire azért a szomszédos vizeken mások is felfigyeltek. Akikkel, egyedül nehéz lett volna küzdeni, és így szépen – lassan gyűltek, szaporodtak a népek, tömegek egy-egy hajó köré. Amivel meg is született a legénység intézménye, akik nélkül alig ha lehetett volna eljutni ’A’-ból a ’B’-be, vagy partról-partra. A siker az ő érdemük is volt, nagyrészt. Istenük volt a kapitány, akinek minden parancsára, lélegzetvételére készültek, és álltak, futottak, másztak, vagy éppen kardot rántottak, ha azt kellett. Szenvedélye, szenvedélyük, a tenger, a kaland, az ital, és hát persze a harc. Kalóznak lenni nem volt egy jó életbiztosítás, úgy hisszük. Mert egyrészt bármikor eltalálhatott egy fránya golyó, állhatott beléd egy kard nyele, ne talán tán hajód még el is süllyedhet, de ha ezt túlélted, még akkor is, másrészt elkaphattak, mint egy bűnözőt, és kötél általi halálra ítélhettek, ha csak valakinek nem hiányoztál, és meg nem mentett téged. Egy szó mint száz nem volt egyszerű a kalóz élete, és dolga. De unalmasnak se mondanánk éppenséggel. Ahogy azt filmünkre se tudnánk elsütni rossz pontként. Hisz a Karib tenger kalózai szépen építkezik a „kalózos kalandokból”, mendemondákból, klisékből, de úgy, hogy arra nem is tudunk figyelni, mert nincs rá időnk, és talán nem is akarunk. Élvezzük a látottakat. Kalózra fel!

 

A KTK tehát mind a három részével hamvaiból élesztette újjá ezt a kalózságot, mind filmbeli témát és a kalózt, mind központi figurát. Jól tette. Sokan szerették, talán azért, mert gyerekkorukban még farsangkor kalóznak öltöztek, vagy felnőttként, nem csak emlékeznek a régi idők moziaira, hanem éppenséggel még egy kalóz hajós makett is díszeleg valahol ott a lakásban. Egy a lényeg, sokak kedvence lett, amely elsősorban Jack Sparrow-nak is köszönhető, vagy inkább a legnagyobb érdem az övé, szerintünk. Miért is? Jól eltalált karaktere, maszkja, és szereplése hihetetlenül megfogta a nézőket, köztük minket is. Johny Depp ki tudja hányadik arcát mutatta meg nekünk, és nem tudjuk hányszor leírni már, vagy hangsúlyozni, a pali már régen megérett egy nagyobb díjacskára, szerény véleményünk szerint.

 

Szerették, és most persze a saját nevünkben is beszélünk, csatajelenetei, humora, és kisebb izgalma, feszültségei, zenéje miatt, mert ahogy írtam pár sorral feljebb nem unalmas a kalóz élete, ugyebár. Csatajelenetek elmaradhatatlanok. Anélkül nincs ám tengeri rablós film. De ahogy azt kivitelezték, az igen csak jóra sikeredett és vártuk is jó szerivel a csatákat, hogy dagadjon a vitorla, meg dördüljön az ágyú, és forogjanak, meg „csattogjanak” a kardok. Ellenségek is vannak, úgy ahogy azt kell, a jó és a rossz, meg ilyenek. Ott a királyis család, flottás ellenség, aztán Barbossa kapitány, meg Davey Johnes. És jöhetett is a kiváltó ok, indíték, - ami miatt sor kerülhetett a harcra, az ütközetre -, mely legtöbbször egy kulcsról, tájolóról, egy személyről szólt itt.

Egy kis érzelem, szerelem faktor se hiányozhatott, meg is adták a készítők ezt is a népnek. Elég csak itt említenem Swann kisasszonyt.

Míg említett humora az egyik legnagyobb erénye, mert azt olyan stílusosan adagolta belénk a KTK mind három része, amire talán nem is számítottunk, és amivel le is vett a lábunkról egyrészt. Fényképezésre itt szerintünk felesleges lenne kitérni, fekete árbocos hajók, tenger, satöbbi. Az izgalom pedig mindig ott van a levegőben, és mindig történik is valami, amivel még egy lépést haladunk előre a végkifejlet szempontjából. De az igazi izgalmat, Sparrow figurája alapozza meg a darab során, aki állandóan oda áll, ahonnan a szél fúj, ha csak nem készteti még erre egyéb tényező is.

A film zenéje, melyet sokszori változtatás után Klaus Badelt szerzett, igazán jól illik a filmben látottakhoz. Szóval újabb piros pontja ez a KTK-nak. Ám azonban, ami nagyon szúrja a szemünket, és böki a csőrünket, az hogy, a harmadik részben szakítottak az előző kettő zenéjével, és újítani próbáltak nem annyira sikerrel, legalább is a szemünkben, és lelkünkben nem így látjuk és érezzük. Kár volt érte.

A három rész együttes értékelésénél, mindenképp könnyebbséget jelentett, hogy alig-alig tudtak hibázni a készítők, és majd minden részben ott vannak a pozitívumok, amik miatt megszerették, megszeretették ezt a filmet. Az első rész az újdonság érzetével, persze az egyik legjobbként tartható számon, de úgy véljük, és határozattan állítjuk, hogy a második ezt felülszárnyalja nem csak pontban, hanem izgalomban, befejezésben, „kalandban”. És hát mi ezt is tartjuk a trilógia a legjobb részének. Míg a „legrosszabbat”pedig a harmadik rész kapja meg tőlünk. Ami persze nem volt olyan rossz, de a korábban látottak alapján jóval elmaradt a szinttől, amit elvártunk tőle.

 

A KTK mind 3 része egy-egy nagyon igényesen, tudatosan és jól összerakott 2 órányi játékidőt ígér nekünk. Mely alatt egy percre sem fogunk unatkozni. Aki nem látta, az gyorsan tegye meg. Bár tvpremierként már ki tudja hányszor lehetett a kocka alakú készülékünkben. Mi csak most láttuk, először, de nem utoljára. Ha pontozni kéne akkor, az első egy kilencest, a második egy kilenc és felest, míg a harmadik egy nyolcast kapna, szerintünk. És így a trilógia egy nagyon masszív, erős kilences pontszámot tudhat magávévá. Várjuk a folytatást, JD-vel, KK nélkül, 2010-ben valamikor. És akkor erre igyunk hát, pajtás, jó-hó-hó!