1925-öt írunk. Az amerikai futball egyre nagyobb berkekben kezd mozgolódni és szétterjedni. Az emberek egyre többször döntenek úgy délutánonként, hogy kimennek megnézni a kedvenc csapatukat, ami sajátjuk is egyben, és buzdítják a játékosokat amíg a torkukon kifér. Vagy éppen ellenkezőleg nagy körömrágás közepette, a feszültség nagy hevében, egy szó sem szólva, imádkozva szeretnék elérni, hogy ma is, akkor is, mindig is, a győzelem legyen a legelfogadhatóbb eredmény nem csak számukra, hanem a csapat és mindenki számára. Mindenki tudja, hogy furcsa sport ez, amikor még szabályok sincsenek. De nem is kell nekik. Ők jól szórakoznak, ők azért mennek oda és ülnek le a lelátóra, hogy egy-néhány nagyobb ütközést, meg jó pár hazafutást láthassanak a kedvenceiktől. Azonban ez nem mindig válik valóra. Ahogy álmaink se. Hiszen tudják ők is, hallják, vagy látják, hogy ez a sport nem éppen kifizetető, hisz egyre több csapat bomlik fel. És van is bennük félelem, hogy itt is vége lesz valamikor, ha folytatódik a nagy pech sorozat, a vereségek növekvő száma. De ők a nézők, az emberek, akkor is ott vannak, buzdítanak, egy csodára várva, egy ifjú sztárjátékos jövetelében, szerződtetésében bízva. Aki egyszer csak megérkezik a semmiből, és váratlanul jő el hozzájuk a sztár, a szerencse, és a véget nem érő győzelmek sorozata. De nem minden arany, ami fénylik, ugye?

 

***

Ahogy azt meg lehetet jósolni, és ahogy azt már lehetet tudni, ebben az évben se marad(hatt)unk ki az amerikai foci minden gyönyörű pillanatától, hazafutásától, meg tácsdáunjától vagy mitől. Bár az is igaz, hogy most George barátunk rendezésében kicsit visszaforgathatjuk az idő kerekét arra az időszakra, amikor ez a sportág még erősen "gyermekcipőben" (szabályok?) járt és táncolt, és senki sem hitte, hogy majd jó pár év múlva, emberek millió fognak majd izgulni, e miatt, de mi még is előre vetítjük, hogy ez így is nagyon kevés volt a sikerhez. Érthetjük ezalatt, a csúfos betlit, a kasszáknál. Ugye, elég csak amerikára gondolni, ahol virágzik, és soha nem látott népszerűségnek örvend a foci, ennek ellenére nem igen tódultak az emberek, a filmnézők erre a darabra, talán tudták is előre, nem érdemes, inkább otthon egy hideg sör mellett bekapcsolták a tévét, aztán visszanézték az idei sziporkázó "fútbal" szezont vagy döntőt, szerintünk, mert jobban megéri.

Azért persze nem akarnánk nagyon belemenni itt a részletekbe, mert mi aztán tényleg nem nagyon vágjuk a football eme csodálatos műfaját, annak minden szabályát, meg gyönyörűségét, szóval mi inkább arra próbálnánk felhívni a nagyérdemű figyelmét, hogy hiába nem szeretjük, kedveljük ezt a sportot, mi nekünk mégis nagyon jó emlékeink vannak a híres ameriaki focistákról, vagy csapatokról, akikről film is készült, és nem is akármilyenek, nah. Kár is erre külön emlékezni, vagy belegondolni, mert akkor csak sajog a szívünk a legbelül, hogy pontosan mit is akartak ezzel a készítők, soraiban George barátunkkal, mert jókora pofon az ami ért minket, a néhány évnyi visszatekintősdi jó emlékek távlatából. Mert mondjuk ki, pozitívan ültünk oda elé. Clooeny neve, vagy a fent említett különösen kellemes memoárok mind-mind azt sugallták, éreztették, ez még jó is lehet, kis vígjátékkal megspékelve. De nem, megint naivak voltunk , s sokadszorra, mert ez egy gyenge darab, amit jobb ha mindenki próbál majd elkerülni, szerintünk.

Történetileg arról van szó, ugyebár, hogy valamikor a 20. század közepén egy kiscsapat nagy fegyvertényt hajt végre azzal, hogy leigazolja, megszerzi magának, az akkori legjobb playert, mindenki örömére, és megdöbbenésére. Aki aztán hozza is azt, amit elvártak tőle. Azonban szembe kerül a csapat kapitányával, játékosával, akivel éppen ugyanarra az újságírónőre vettetek szemet és hajtanak.

Már itt ez a pár sor, is jelezte, hogy nem nagy erőssége a forgatókönyv a darabnak. És nem is lett. Egyszerűen olyan lapos, érdektelen, hogy nem is tudjuk megmondani, hányszor merült fel bennünk, egy befejezést kiváltó igény/kényszer. Egyszerűen nem is volt miért „izgulni”, mert minden cselekvése, történése a vásznon, azt hiszem, érezhető, kiszámítható volt. Elég csak a befejezésre gondolni.

Valahogy nem volt meg a hangulata, amely lekötött volna minket, pedig próbáltuk élvezni, és keresni a legjobb, legviccesebb pillanatok pár képkockáját, de ez itt annyira, de annyira kevés volt. Nem mondanánk, hogy csalódtunk, de igaz, ami igaz, ennél sokkal többre számítottunk. Ez van.

Elméletileg vígjáték, meg kis romantika látható a másfélórás játékidő alatt, de gyakorlatilag, ebből vajmi kevés valósul meg. Inkább már ilyen limonádés, ami a könyvtárakban olvasható, meg a tvben ilyen premier felirattal ellátott darabokban látható.

Mosolyogni, most komolyan, ha háromszor volt okunk, míg romantische szálunknak kijelenthetjük sok értelme nem volt. Nem igazán tudták eldönteni ott fent az okosok, hogy pontosan mit is akarnak bemutatni a filmbuzinak. Egy képet a régi idők focijáról, vagy egy kis high love storyt a gyengébbek kedvéért. Nem igazán tudták egyértelműen meghúzni a határ/elválasztóvonalat, és így jöhetett létre egy kicsit sablonos, lapos, műfajilag eléggé kevert, és semmilyen darab, melynek címe Bőrfejek, ez se semmi.

Színészileg se tudják megmenteni a dolgot, a csúfos öt pont alatti leégéstől, hiába egy Renée Zellweger, vagy George Clooney, nem igazán tudják megmutatni az igazi képességeiket ebben a darabban. Bár Clooeny azért dicsérhető, mert mondjuk ki, még mindig ő a legnagyobb pozitívuma a Bőrfejeknek, és neki köszönhetően kap egy hármast. Igen az a pontszám volt kérem szépen. Egy hármas, meg a mi telis-teli határtalan jóindulatunk. Pedig a ketteshez jóval közelebb volt. Na gyorsan be is fejezzük eme értékelést, ne hogy meggondoljuk magunkat a pontszámot illetően és felől.