1960.  A helyszín London, azon belül is a Diamond Corporation. Az egyik legnagyobb vállat akkor a világon, akik speciel gyémántban utaztak. Tudják, az a kis csillogó kövecske, ami valamikor akkortájt ütötte fel a fejét, jobban mondva találták meg, és csináltak belőle hasznot, élvezetet, és egy helyet, ahol minden biztonsági előírásnak megfelelően, s azon túl tárolták egy „teremben” (páncélteremnek hívják), melybe bárki nem tehette be a lábát, ugye. De ebben nincs is semmi különös, eddig. Azonban a gyémánt ereje, áldozatokat követelt. És ezért/emiatt egyre többen vonultak utcára, ami hát nem tett jót a vállalat hírnevének. S kezdtek is a gomolyfelhők szépen gyülekezni a vezetőség fejei fölött. Akiknek aztán ennél sokkal több gondjuk lett, miután egy reggel kinyitották a páncélterem ajtaját. És lőn világosság.

 

*** 

Kezdeném azzal, hogy mindig is érdekeltek ezek a bankrablásos történetek, sztorik. Ahogy kitervelik az egészet, majd végrehajtják azt. És a végén pedig már a Bahamákon sütettik a hasukat azok, akiknek még sikerült elmenekülni a rafinált és minden hájjal meg ésszel megkent nyomozó elől.

Pénz, aranyrudak, ékszerek legtöbbször ezek állnak/vannak az érdeklődés középpontjában és a bankok ki tudja milyen hiper szuper felszerelésű védelemmel ellátott páncéltermében. Ahova bejutni képtelenség, de valahogy, valamiért ez valakinek mindig sikerül, aki túljár az egész kamerás, biztonságiőrős szakaszon, és nem utolsó sorban még a kódot is tudja, amellyel nyílik az ajtó, s ami mögött ott lapul a nagy zsákmány, jelen esetünkben a több tonnányi gyémánt.

A lényeg, hogy mindig legyen egy tervünk, és egy indítékunk, ami miatt véghez akarjuk vinni a világ egyik legnagyobb gyémántrablását. És ez nem mindig a pénzről szól, ugye. Vagy? A legjobb szerintünk, ha sötétedéskor kezdenek hozzá a terv megvalósításához, kivételezéséhez, amikor nem mászkálgatnak ott össze-vissza nagy fejek, csak legfeljebb pár security man és kamerman figyeli a zsákmányt. Aztán fontos még, hogy mindig legyen még egy emberünk, aki, ha a szerencsénk van, éppen az adott bankban, intézményben dolgozik, és régóta álmodozik egy hatalmas vagyonról, tiszteletről, becsületről, amit ő eddig nem kapott meg a vezetőségtől, vagy az élettől. És ezeket összeadva, megszorozva, már készen is áll a csapat, akik csak a nagy napra várnak, hogy ott minden hiba nélkül, kisebb nagyobb szerencsékkel fújják meg a kis ékkövek egy részét, amelyek talán fel sem tűnnének senkinek másnap reggel vagy azután(ig). De itt minden másképp alakul, ahogy azt talán(?) eltervezték.

A Flawless tehát beáll a sorba, és szépen lassan vázolja fel az eseményeket, a tervszövögetési szálakat egészen az akcióig. De nem állunk le ezen a ponton, hanem menjünk tovább, és próbáljuk megfejteni az igazságot, és választ kapni abbéli egyszerű kérdésünkre, hogyan? Hogyan sikerülhetett "mindaz" neki? Hogyan csinálta azt ő, egyedül? Mindenképp érdemes volt egy kis pluszt beletenni a forgatókönyvbe, mert a lassú víz partot mos jellegű tempója nem volt számunkra megnyerő és sokaknak ez majd nem is fog tetszeni és el is riaszthatja őket ettől. De hát az is igaz, hogy nem is vártunk egy nagyon gyors lefolyású "krimi-drámát", ám mégis hiányzott belőle a feszültség, a kicsi izgalom, amit talán elvárnánk egy ilyen témájú alkotástól. Szerintünk.

60’as évekbeli Angliájával és keretes történetével, valamint a körülbelül fél óra utáni lassú kezdést felváltó „izgalmasabb” részekkel már azt mondanánk, hogy élveztük a látottakat. Lekötött oly mértékben, hogy kitudjuk a várni a végkifejletet, mely Hál’ Istennek azért tartogatott még meglepetéseket. Így mindenképp teli önbizalommal, és önelégülten álltunk fel székünkből, mint akik jól végezték dolgukat, és egy jó darabot választottak maguknak megtekintés céljából. Továbbá dicsérhető még a zene. Ami nem utolsó szempont számunkra.

Demi Moore és Michael Caine kettőse adta nevét ehhez a krimihez, akiktől és akik miatt talán nem is remélhettünk egy rossz darabot, egy rossz akármit. És nem is vallottak szégyent. Bár Demi eddigi alakításaitól sem estünk hanyatt. Itt se kell, az biztos. De szépen helytáll(na), azonban Caine mellett ez nehéz feladatnak tűnt. Aki mint mindig, most is azt nyújtja amit tőle elvár(hat)unk. Jó kis színésznek tartjuk Claine-t, de ami igaz, az igaz, hogy egy ilyen szerepet a kisujjából könnyen „lezavarja”. Szóval elég közepes így a színészek értékelése. De ez nem olyan rossz végtére is.

A Flawless egy igen jól összerakott darab, ami csak néha adja meg magát a forgatókönyv üresjáratai miatt. S amint már mondottam a film első felének a keresztje ez. De összességében visszatekintve, visszapörgetve az eseményeket, úgy gondoljuk, megér egy hetest. Egyszer nézni ajánlatos, mindenképp, de szigorúan csak szerintünk.