Ismeretlenül nagyot szóló film? Ez jelen esetben a legfőbb kérdés, amit fel tudunk tenni a megnézést követően. A film 2006-os múltra tekint vissza és semmi életjelét, nem mutatta mifelénk eddig, se mozikban, se kiadványokban, se hírekben. De hát nem mi lennénk, ha nem láttuk volna, és nem tudnánk róla egy pár sorban nyilatkozni, csak azért, hogy mások is lássák, élvezzék, mert kell, és mert megérdemli. Azt hiszem ennél szebb bevezetést nem is kaphatott volna. Szóval nézzük, hogy tényleg megérdemli e.

 

***

 

A film elsősorban három?(de van az több is) emberről szól, érzelmekről, a sötét múltakról, a baljós jövőről, és nem utolsó sorban emberi kapcsolatokról. Amelyek egyik pillanatról a másikra változtak meg, vagy lettek semmisé. Ez a pillanat  emberek életét „tette” tönkre, vagy tette mássá.

 

Egy ember, akit csak pár perc választott el attól, hogy sztárjátékos legyen. Majd később pedig már egy szakács, - aki „visszavonult az élettől” - egy étteremben. Abban az étteremben, ami testvéréé, és aki ugyancsak nem erről álmodott azelőtt a bizonyos visszafordíthatatlan esemény megtörténte előtt. Két ember, akik nem hitték, hogy ennyire megváltozhatnak körülöttük a dolgok pár másodperc leforgása alatt. Két ember, testvér, akik különböznek, hisz míg az egyiket a pénz hajtja, a biznisz, és nem törődik már a múlttal, addig a másik nem tudja túltenni magát a történteken, és évek előrehaladtával se tudja elfelejteni azt az arcot, amely élete végéig kísérni, kísérteni fogja. De ebben segít neki Nina, akivel eltöltenek egy napot a nagy NY-ban és közösen szembenéznek a múlttal, a jövővel, ami ugyancsak nem kecsegtet semmi jóval. Összehoz két sérült lelket és életet a sors, amely feledhetetlenné válik számukra és számunkra. Az egyik képviseli a múltat, a másik a jövőt. Kölcsönösen segítenek egymásnak bajaik felszínre hozásában, átsegítésében, döntések hozatalában, melyek egy (újabb) emberi életről is szólnak, s közben maguk is tudják legbelül, hogy ez már róluk, kettőjükről is szól legfőképp.

 

A film ha lehet ilyet mondani, nagyon egyszerűen az életet mutatja be. Az életet két szemszögből nézve. Ahogy két összetört ember egy nap megnyílik, és minden bajukon enyhítenek az addig ki nem mondott szavak, történetek elmesélésével. Nagyon szép történet, mely hátrahagyva, és mellőzve minden amerikai klisés szirupot, és csöpögést, történést, teljesen egyedien, életszerűen bizonyítja, hogy igen is, nem tudjuk mi irányítani életünket, ahhoz mi túl kevesek vagyunk. A kiszámíthatatlanság, és a véletlenek nagyban befolyásolják életünk alakulását, igaz ez a szerelemre is. Amely itt még ha nem is teljesedik ki szemünk láttára, de érezzük, tudjuk, hogy jelen van. Mert erről (is) szól a Bella.

Nem túl drámaian akar szívünkbe hatolni, hanem a maga egyszerűségével, egyediségével, s mint mondottam életteliségével vesz le minket a lábunkról. Nem kapunk a nyakunkba jó nagy adag érzelmi csomagokat, hanem a szereplőket, és azok megnyilvánulásait pásztázva éri el, hogy bennünk is megmozduljon valami. Elég csak emlékeznem a vak úriember szavaira, vagy a nyelvi identitás miatti meg nem értés jeleneteire.

Elég egy oda nem figyelés, azaz figyelmetlenség, és már is ott a baj, amely rendesen rányomhatja a bélyeget az életünkre,  -  jövőnkre, múltúnkra. Nagyon, nagyon sok mondanivalója van még a Bellának, minden egyes dialógusa, vagy képkockája nem véletlenül történik a vásznon, mindennek helye van, holott látszik, hogy nem több dollár milliárdból összerakott darab, hanem csak Alejandro Gomez elsőfilmes rendezése és írása. Amelynek másfél órája a szemünk láttára repül el. Minden egyes percben, vagy fejezetecskében, újabb és újabb emberi értékek, képek nyilvánulnak meg, melyek állandóan kérdéseket vethetnek fel bennünk, és melyekre választ is kaphatunk a későbbiekben. A befejezéstől talán kicsit többet vártunk volna, az addig látottak alapján, de mondhatjuk teljes vállszélességgel, hogy jóízűen, mosolyogva, önelégülten állunk fel fotelünkből a végfőcím megjelenésekor.

 

A színészekről annyit érdemes megjegyezni, hogy mind a Jose-t alakító Eduardo Verástegui, mind a Ninát játszó Tammy Blanchard nem nagy név a filmes szakmában, de mégis ennek ellenére, és legnagyobb örömünkre, hihetetlenül jól helytálltak. És akkor most még szerény voltam. Szép volt. Erre sincs panasz, egy rossz szavunk nem lehet.

 

***

 

Ezek tükrében és ezek ismeretében a Bella minimum kilenc pontot kap tőlünk és egy jó nagy adag elismerést, tapsot meg mi egymást. Ahogy szétnézünk a film háza tájékán, látható, hogy nem maradt "díjazatlanul", sokan látták úgy, ahogy én is, hogy maximálisan megér ez egy másfél órát az életünkből, hiszen akár rólunk is szólhatna, és szólhat még. Dráma volt ez kéremszépen a javából.