Trailer

Szerettem volna átérezni, hogy milyen, amikor az amerikai álom vérbe fullad - tulajdonképpen ezért döntöttem a Prom Night című tinihorror (haha) megtekintése mellett. De ahelyett, hogy mélyen megrendített volna, hogy a szép szőke középiskolás "szalagavató bulija", hm, meglehetősen rosszul sikerül, csak ásítoztam. A Prom Night ugyanis unalmas, tele van klisékkel, kiszámítható és cseppet sem izgalmas.

A történet

Donna családját meggyilkolja egy megszállott - Donna egyik tanára, aki szerelmes a lányba. Bár a gyilkost börtönbe zárják, Donna szalagavatójának estéjén kiderül, hogy megszökött. A lány először nem is sejti, hogy ami kamaszéveinek egyik legszebb estéje kellene, hogy legyen, hamarosan rémálomba csap át...

Az értékelés

Nagyon rövid leszek, ennyire bugyutácska, kiszámítható, klisékkel teletömött filmet ugyanis rég láttam. A Prom Night nagyjából annyira bonyolult, mint egy villa - és annyi izgalmas pillanatot kínál. A szereplők egytől egyig sztereotípiákból épülnek fel, olyan elmés (és, húha, váratlan!) mondatok hagyják el a szájukat, amelyeket a dramaturgiskola első osztályában tanítanak, ennek megfelelően a párbeszédek  - persze, ami nem a "Please, no!" és az "Oh, gosh!" mondatok ismételgetéséből áll - félelmetesen fantáziátlanok. A főszereplőnőn látszik, hogy fogalma sincs, mit kellene kezdenie magával, meg sem próbál menekülni vagy harcolni; a gonosz viszont se nem félelmetes, se nem titokzatos, plusz minimálisan sem fantáziadús, ennek ellenére sikerül szinte minden "nevesített" szereplőt kinyírnia a filmben. A végkifejletet is lehet tudni, nagyjából a film felétől... Nem nézhetetlenül rossz, az nálam egy másik kategória, de olyan végtelenül ostoba az egész, hogy nem ér meg másfél órát az életünkből.

A végjáték

Vegyes véleményeket olvastam róla, de a "ez egy rakás sz@r" az, ami többször szerepelt a kritikákban - és be kell valljam, mélységesen egyetértek. Mégis, mit várhatunk egy olyan horrorfilmtől, ami az Egyesült Államokban PG-13-as besorolást kapott?

A tények

Kik követték el? A rendező a korábban főleg tévésorozatok körül dolgozó Nelson McCormick, Donnát az egyébként helyeske Brittany Snow, a gyilkost Jonathon Schaech játssza. A többiek nevét nem tarottam megjegyzésre méltónak. 
Pozitívum: nincs
Negatívum: tulajdonképpen minden
Csúcspont: amikor felállhattam
Kinek: aki szeretné megérteni, hogy miért jó, ha estélyi ruhába öltözött kamaszok hiphopra táncolnak
Kinek nem: mindenkinek, akit egy perc után untat egy villa

Ha halbelező kést szorítanak a torkomhoz, akkor sem adhatok neki egy pontnál többet.

Drillbit Taylor - 2008

 

Avagy kisebbségi komplexusban szenvedő kölkök egy testőrt fogadnak fel a védelmükre, mármint iskolai rettegés címszó alatt. Azonban a kiválasztott zsoldos, a katona, nem az, akinek elsőre látszik.

A középpontban az iskola, míg a téma lehetne az elnyomás, amelyből jóformán már nem is lehet újat mutatni, nekünk és számunkra. Oké ez a színtiszta valóság, ugye. Ki köl valahogy érdemelni a riszpektet, hogy felnézhessenek rád a többiek, de amíg ezen dolgozol, nem jut eszedbe, hogy már jócskán kinőtted a gimnáziumi határokat és életkorodat. Azaz nem az eszeddel hódítasz, na jah. Míg a másik végletben, az érem másik túloldalán a kicsi dagi és magas sovány karakterhősök sem új keletűek. A szegény embert az ág is húzza szinten. Pedig nem érdemelne ilyen bánásmódot egyikőjük se. Esélyegyenlőség, meg integráció, ahogy azt manapság hangoztatják sokan, és amolyan divatfogalommá is vált. Szerintünk senkinek nem kell megmagyarázni.

Tehát a történetbe be lehet kötni. Olyan semmilyen. Sablonos, klisés az egész. Semmi új, semmi váratlan. De ami legborzasztóbb, hogy humort is csak elvétve hallunk, és látunk abban a másfélórában. Ennél sokkal több kell. Nagyon nem vagyunk lenyűgözve a Fúrófej Taylor-tól. Akár a címtől, persze most ebbe nagyon nem lehet belekötni, lásd az eredetit. Owen Wilson persze becsülettel megpróbálja. De hiába. Látszik rajta, s a produkciójának megítélésén, hogy vannak zűrök mostanság odahaza.

Kap egy nagy adag jóindulattal tőlünk, most ez a mozi egy négyest. Mert nagyon nem akart működni, pedig komolyan hittünk benne, hogy ebből még valami jó is kisülhet, de hiába. Kevés poénos helyzettel, és a suta forgatókönnyel, ennél többet alig ha érdemelne, most tőlünk és szerintünk. Bár ha belegondolunk abba, hogy már a legelején kiderül az a hűde csavarós, és lebilincselő igazság, akkor nem is kellett volna elkezdeni az egész projektet. S ez, így vagy úgy, lehet szépíteni a dolgokat, megfontolandó lett volna.

Big Stan - 2007

 

Rob Schneider-rel a főszerepben és a rendezői székben akarta megmozgatni a rekeszizmokat a Kegyenc Fegyenc. Nem is kell mondani újabb pofon ez megint csak nekünk, legalábbis címszinten. Azonban az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a filmnek se sikerült úgy nagyon mély nyomokat hagyni a lelkünkben, vagy a szívünkben egyaránt, de nagyon nem. Miért is?

A történet szerint főhősünket (neve: Stan) bevarrják a dutyiba. De mielőtt még bevonulna a hűvösre, előtte kiképezteti magát. A Mester segítségével és hathatós közbenjárásával elsajátítja a kung-fu csínját, bínját. Így már nem kell félnie odabent a homár pasiktól.

A történet mondhatni elég közhelyes és a megvalósítás is eléggé bés filingre sikeredett, de ettől eltekintve még lehetett volna tök filgúd érzésünk a mozi láttán. Nem lett. Nem akarjuk ismételni magunkat, sorokon keresztül, de itt is legfeljebb csak nagyítóval lehetet megtalálni az értelmesebb, kifinomultabb humor egy-két képviselőjét. A szokásos tökös, buzizás itt is megy, de felsőfokon. Néha már kellően sok(k) volt és ki is akadt a mutató. A Big Stan, mert maradjunk az eredeti címnél mégis csak, szóval vesztére jó párszor még meg is adja magát. Kvázi leül az a csöppnyi a hangulat is helyenként, így üresjáratokat képez nem csak a történetben, hanem a mi emlékezetünkben is, így visszagondolva. Bezony ez is kevés a megváltáshoz. Pedig voltak kimondottan élvezhető, és humoros részei a darabnak. De az erőltetett viccek ez esetben is, minden jót lerombolnak élmény szinten.

A Kill Billes jelenetek hazavágtak. Nekünk bejöttek. Carradine-t jó volt újra látni. Bár nem mintha nagy színészóriás lenne a fazon. Na jah. De ebbe a moziba mindenképp jó választásnak tűnt, szerintünk. Míg Rob hozza a szokásos formáját. Valahogy olyan vegyes érzelmek kavarognak bennünk, az ő nevét látva, vagy a korábbi produkcióira emlékezve, mert bírnánk a palit, csak ez nem jön össze, soha. Itt se.

És hát ezek a vegyes érzelmek a Big Stan esetében is fennlelhetőek. Jó volt, vagy inkább jó lett volna. De húzták, mint a rétestésztát és értékelhető humorból kellett volna több, míg a melegesekből kevesebb. És akkor talán ez átugraná a bűvös ötös határát. Mert igen, minden rosszmájú megjegyzésünk ellenére azért egyszer, nem olyan vészes.

Hot Rod - 2007

 

Sokáig volt tőle hangos a sajtó, ezért egy odafigyelést mindenképp megért. Így utólag már nem értjük a nagy felhördülést a Hot Rod-dal kapcsolatban, mert egyáltalán nem olyan szórakoztató, mint ahogy azt akarják, bemesélni a jóhiszemű, mindenre kapható (persze csak filmekben utazunk) embernek.

A téma ez estben, mint sokszor, vagy fentebbről is szemezgetve a lúzer kalandok sora és egy lúzer megpróbáltatásai.

Adott egy önjelölt kaszkadőr, akinek állandóan szétverik a seggét. Apja megtanítja esténként neki és közelebb hozza – ő hozzá - a bunyózás rejtelmeit. A fiú a kaszkádőrködésben „keres kiutat”. Amikor azonban apja „halálán van”, nem rest a segítségére sietni. Bevállalja a legnagyobb ugrást, csak hogy megmentse, khm újra megküzdjön vele.

Első olvasatra ez nagyon is erőltetetnek, tűnik. De mi nem akarunk hinni a sorokban, meg a mondatokban, látni akarjuk azt két szíp szemünkkel is. És láss csodát, vagy inkább ne, ez tényleg nem tetszett, és tényleg nem jött be. A poénok csak ritkán találják el a céljukat. Már ha célnak lehet nevezni, hogy röhögünk rajta. Szóval kevés, mint medvesajtban a brummogás. Azaz elég gyér a felhozatal, szerintünk. Bár a poénokat is embere válogatja, de az ugrási kísérleteken kívül nagyon nem emlékszünk mosolygásra okot adó snittre, jelenetre, képkockára. Ez van. És ezen a színészek se tudnak már segíteni, már mint színészileg a mi megítélésünkön, a Hot Rod -ot tekintve. Na ezt jól megfogalmaztuk.

Andy Samberg bármennyire is telitalálat a szerepében, nem tartogatott nagy meglepetéseket. Bár igaz, ami igaz, hogy nála jobbat, alig ha lehetet volna találni. Végtére is a szereplők itt, s most is, csak ezt tették, amit megírtak nekik. Semmi többet, sajnos. Enyhítő körülmény fájó szívünkre, Isla Fisher minden egyes megjelenése, és ott tartózkodása a képernyőn. Na igen, azt a plusz pontot, tessék csak az ő számlájára írni. Hova jutott ez a világ?

Ami talán élvezhetővé, és hangulatilag „kibírhatóvá” teszi a Hot Rod-ot, na az a zene. Egyenesen a 80as évekből idepottyantva. Europe stb... slágerekkel megáldott Soundtrackje, nem ilyes olyan gyenge minőség. Érdemes lecsekkolni és belehallgatni.

Mindent összegezve ez így most egy négyes. Alig emlékeztünk már valamire abból a másfélórából. Jaj de szörnyű ezt kimondani. Egy kicsit depisek vagyunk, hogy ezt is benéztük.

I want Candy - 2007

 

Tudod te, van olyan, amikor első szándékból nem vagy hajlandó megnézni egy/az adott darabot, csak hosszas nekifutás, és nekikészülődés után gyürkőzöl neki a nemes feladatnak. Na ez ilyen volt. Vártuk a megfelelő alkalmat, hogy bepillantást nyerjünk, és meglepődjönk teljesen váratlanul egy olyan filmen, mint például ezen, jelen esetünkben a Cukrosnéni-n. Na az a fantasztikus címválasztás, címválaszték megint. Na de ne ragadjunk le ennél, pedig már sokadszorra veri ki a biztosítékot az emberben, ugye.

Végre valami új. Végre valami eredeti. Persze nem fogunk itt lemenni hídba, meg nem fogunk itt csöpögni, hype-ni, kényűnkre-kedvünkre, de akkor is, az kijelenthető, hogy az I want Candy marhára filgúd. Miért is?

Sztori: diákok pornófilmet forgatnak. Egyszerűen, röviden, tömören. Akit ez a pár sor nem hatott meg, az olvassa már tovább, kérem. Arról van itt szó, hogy miután befuccsol a régi üzlet, és határidőre el kell készülnie a rövidfilmnek, a barátok úgy döntenek, hogy a tettek mezejére lépnek és egy nem várt irányba kanyaródnak el a filmkészítés terén. A pornóvilágba, a filmes szakmájába. Megszerzik az Istennőt, a legnagyobb kedvencet a főszerepre. És indulhat is a fergeteges forgatás.

Nem akarok itt kertelni, nekünk ez nagyon bejött. Ott van egyszer, az alapsztori, amit már körbedicsértünk, és ott vannak a poénok. Na igen, a poénok, melyeken lehet azért jókat derülni. Nem annyira mocskosak, és irritálóak, buzisak stb…, hanem tök lazák, élvezhetőek, és nem utolsó sorban annyira szerethetőek, hogy egy másodszori nézést se tudjál visszautasítani semmikor, semmi esetre sem. És be kell vallani, mi nem is vacilláltunk semmit, amikor a másodszori nézésre került a sor. És ez igen, még így is „ütött”.

A szereplők is jól végzik a dolgukat. Fiatalok, nem hazudtolják meg magukat. És Carmen Electra is ott van a szépségével, vizuális dolgok terén. Nem lehet nagy panaszunk.

Persze nem hibátlan darab ez. De nem is kell annak lennie. Mert hát hatalmasat csalódtunk már elsőre is, rajta. Persze csak abszolúte pozitívan. Ez tőlünk egy hét és feles, nyolcas, most komolyan. Az egész olyan habkönnyű hülyeség, hogy élvezed minden egyes pillanatát. Ajánljuk mindenképpen, mindenkor. Szigorúan 18 év felett. Hehe.

Trailer

Amikor láttam a trailert, meg olvastam pár mondatot a filmről, rögtön felkerült azoknak a horroroknak a listájára, amelyeket mindenképpen szeretnék megnézni: izgalmas és kellően titokzatos történet, fiatalok, régészeti ásatás, ősi maja romok... meg persze, fura eltűnések és halálesetek. Aztán elkezdtem nézni, és az én lányos illúzióim pillanatok alatt összeomlottak. A film ugyanis inkább ostoba, mint izgalmas, és hacsak valaki nem készül amatőr sebésznek, vagy éppen kertészmérnöknek, nem túl sok élvezetet talál majd benne.

A történet

Négy amerikai fiatal Mexikóban pihenget, és a szálloda medencéjének partján összefutnak egy német sráccal, Mathiassal, aki megkéri őket arra, csatlakozzanak hozzá: a testvérét keresi ugyanis, aki egy maja templomromot indult felfedezni. Hőseink - természetesen - azonnal belevetik magukat a kalandba, de a maja romokhoz való érkezésük után kiderül, egyáltalán nem volt olyan jó ötlet távol kerülni a civilizációtól...

Az értékelés

Izé. A film egy "nagyon izgalmas" könyvből készült - az író, Scott B. Smith követte el a forgatókönyvet is -, de az egész mű inkább nevetséges és erőltett lett az én szememben. Bár nagyon jó (lehetne) az alapsztori, és a megvalósítással sincsenek gondok, sőt, még a színészek is egészen tűrhetőek, az egész, összességében mégis nagyon bénácska lett. Ahogy néztem, egy nagyon régi mozis emlékem jutott eszembe, méghozzá a Bestia, amit úgy izgultam végig, hogy kifehéredtek az ujjperceim, annyira szorongattam a szék karfáját... egészen addig, amíg ki nem jöttem a filmről és bele nem gondoltam az egész sztoriba. A Ruins esetében ez az "aha élmény" sajnos a huszadik perc körül elérkezett, és utána valahogy képtelen voltam visszakerüli a horrorfilmekhez szükséges, kellemesen zsizsegő állapotba... A Ruins sztorija ugyanis elég egyszerűcske, ami pedig bonyolulttá vagy izgalmassá tehetné, az rettentő ostobán sikerült (persze, lehet velem vitatkozni, hogy én várok túl sokat...): a megoldás ugyanis a növényekben rejtőzik - és erre pillanatok alatt rá lehet jönni -, de semmiféle magyarázatot nem kapunk arra, hogyan, miért, mikor kezdődött el az az "átok", ami miatt nem ajánlatos a romok közelébe menni; mint ahogy az is a homályba vész, miért nem tettek semmit a növények ellen a bennszülöttek; de az sem tisztázott, hogy miért nem terjedt még el a világon a gyilkos inda. Ez persze mind mellékes, legalábbis a mi hőseink szempontjából: ők ugyanis csak túlélni akarnak, és egészen minimális bennük az a hajlandóság, hogy a dolgok mélyére nézzenek, vagy megpróbálják megmenteni az emberiséget (és ez az egyik legjobb dolog, amit a filmben észrevettem, elég reális ugyanis a tettük). Viszont ahogy azt teszik, eléggé "bénán" sikerül - ha az ember azt is érzi a cselekedeteiken, hogy kétségbe vannak esve, esetleg egy kicsit meg is zakkantak, ez az arcukon elvétve látható. A másik gondom a filmmel az, hogy tele van felesleges (vagy annak tűnő) jelenetekkel, utalásokkal, történésekkel; és az embert vagy idegesíti, hogy "töltelékmomentumok" vannak a filmben, vagy rosszul érzi magát, amiért "elhallgatnak" előle dolgokat, és nincs minden szál kibontva. 

A végjáték

Annak ellenére, hogy sokan dícsérték a filmet, nekem nem nagyon tetszett, éppen ezért nem is ajánlom... Lehet, hogy csak a műfaj nem jön be nekem - mármint az a horror, melyben valamilyen fura, ismeretlen eredetű lénnyel kell megküzdeni -, de a Ruins akkor se nagyon éri meg, hogy végigüljünk miatta másfél órát. Lehet, hogy sokkal több értelme lenne megszerezni a könyvet, és jól elolvasni.

A tények

Kik követték el? A fiatal amerikaiakat Jonathan Tucker, Jena Malone, Laura Ramsey és Shawn Ashmore játssza, a német Mathiast pedig (az egyébként angol) Joe Anderson. A növények természetesen CGI-vel készültek, bár nekem időnként úgy tűnt, hogy bábosok mozgatják az indákat. A rendező Carter Smith.

Pozitívum: tíz perce gondolkozom... ez jelent valamit
Negatívum: a növények, úgy globálisan - az egy dolog, hogy naggggyon gonoszak, de hogy még a mobil csengését is utánozzák a kis galád indák... plz.
Csúcspont: a film leges legvége, de nem érte meg az sem
Kinek: akinek tetszett a Happening, és mélyen átérzi a növények érzéseit; amatőr sebészeknek
Kinek nem: növénygyűlölőknek

Nagyon szeretnék jó fej lenni, és egy kicsit rosszul érzem magam amiatt, hogy ennyire lehúzok egy sokak által dicsért filmet, de nekem ez akkor is csak négyes.

Oké, számoljunk csak utána! Egy, kettő, három, négy, öt. Így igaz. Se, több se kevesebb. Ez bizony öt, kereken öt hónap, már ami a késést illeti az Iron Man, azaz izé a Vasemberrel kapcsolatban. De no problemo, avagy idézzük egyik kedvenc mondásunkat, jobb későn, mint soha. Hisz a látottak tekintetében és annak tudatában nem hagyjuk, hagyhatjuk veszni, futni, az év egyik nagy szuperhősös durranását, ugye. Következzen tehát az, amire, minden bizonnyal, mondjuk öt hónapja, vár már az FFK rajongó – titkon még mindig remélem, van olyan -, jöjjön az aminek jönnie kell, tessék.

 

Szuperhősök a világban címmel induló sorozatunk legújabb ékköve ez. Képregényből adaptálva, rég elfeledett, eltemetett színésszel megáldva születik meg szemünk láttára az új, a modernkor lovagja, a Vasember. Aki nem holmi bőrhacukában járja az esti Gotham Cityt, nem változik zölddé, de nem is tud egy ártalmatlannak tűnő pókcsípés által háztól házig ugrabugrálni, hanem, tessék figyelni, igazi spéci, limitált arany titán ötvözetből készült „ruhájával”, fegyverzetével, kinek hogy tetszik, meg azzal a dologgal ott a közepin, annak segítségével, tud repülni, és a rosszarcokat eggyé tenni a föld (fel)színével.

 

Aki a ruha alatt, mögött rejtőzik, a színész, vagy az ember, nem egy rovarcsípéses vele született betegséggel és sugárfertőzéssel küzdő, ne talán tán egyszerű ember, már elnézést, hanem egy olyas valaki, akit mindenki ismer, egy zseni, egy császár, egy sztár. Aztán van pénze, gyára, hm vállalkozsó, vannak női, és van egy kis sütnivalója ott fent, amivel megáldotta őt az Isten, vagy amit örökölt a hírhedt, híres apukától. A közös benne is, mint ahogy a szuperhősökben, nem magának kereste bajt. Tudniillik, az, kereste őt. Nem akarta az életét ennyire túldramatizálni, ha egyszer meg volt mindene, amit akart, és amire szüksége volt. De a történethez hozzátartozik, hogy mégis csak ez mentette meg az életét, olyan klisé szinten. És emiatt nyílt ki a csipája, az már előtte is megvolt, szóval emiatt nyílt ki a szeme, kvázi emiatt jöhetett rá arra, hogy mindaz aminek addig élt, az sok (több ezer) ember életébe került. Ezért döntött úgy, hogy véget vett régi életének, és az újat már nemesebb célok fogják vezérelni hosszú, nagyon hosszú útján. És ennyi.

 

Történetből azért megkapjuk a szokásos dolgokat, Egy kisebb szerelmi szál, "újraszületés" a világban, ellenségek, na meg barátok állnak a középpontban, a Vasember megszületése mellett, mögött. A forgatókönyvbe még belecsempészték, ezt a már említett, ha újra élek, megmutatom a világnak , nem csak olyan tudok lenni…című slágerszámot. Szóval úgy látszik ez kihagyhatatlan. Nem mintha zavarna minket, félre értés ne essék, de aki még az egyik képkockában élvezi az életet, úgy ahogy van, addig az a másikban, ellentmondva korábbi filójának, már ráébred arra a szörnyű igaz valóságra, amit korábban nem láthatott, valami ok folytán. Persze kissé viccesen, kissé komolyan gondoljuk a fentebb említett sorokat. De talán a két epizód, a karakterfejlődés, vagy megváltozása között időszak maradt ki egyértelműen a filmben, legalábbis szerintünk. Oké, lehet kövezni, tudjuk, hogy majd’ meghalt meg ilyenek, de akkor is erre még rápakolhattak volna egy lapáttal.

 

Azonban mi se tagadhatjuk le, hogy ennek ellenére tök jól szórakoztunk a két óra alatt. Cool dumák, beszólások, izgalmas jelenetek. Na meg némi humor akcióval fűszerezve, és kész is a szuperhíró mozi. Nagyon laza, profi hangulattal telik az idő, nagy megdöbbenésünkre. Kellően pörög, úgy ahogy azt kell. Élvezzük a látottakat, halottakat. Élvezni kell, nem szeretni, ugye.

S ha már megemlítettük ezeket az élményfaktort növelő tényezőket, akkor mondanánk, jeleznénk, a zene is annyira passzolt, hogy a Soundtrack meg nem hallgatását vétek lenne hagyni. Nagyot szólt, annyi szent. Míg a látvány se utolsó, a szemünk majd kiesik a helyéről, némi túlzással élve. Beleadtak apait anyait a készítők, repülés, tesztelés, meg egy rövidke kis sablon harc, hát de sokba került ez, nah. Ami nagyon bejött, és átjött, az a készítés, a próbák, tesztelés snittjei, jelenetei. Azok egyszerűen marha jók lettek. Most komolyan.

 

Nah, színészileg, meg mind szakmailag (is) rendben volt ez a darab. Robert Downer Jr.-t jó volt látni, újra az élők sorában. És ha egyszer már visszatért, akkor azt nem is akárhogyan tette meg, s hajtotta végre a szemünk láttára. Elkápráztatott minket, egy hősies alakítással. Abszolút jól hozta a figurát. De még milyen jól. Miatta is még egyszer nekiülni, igen, igen. Valamint említenénk Gwyneth Paltrow-t, aki üde színfolt volt számunkra.

 

Summa Sumárum, minden elfogultságomat és előítéletemet félretéve, és egyben/meg persze figyelembe véve a Vasember megkapja azt a nyolc pontját, amit maximálisan megérdemel tőlünk, most így visszaemlékezve, megemésztve a látottakat. A hangulat a poénokkal, a beszólásokkal, a zene, a látvány (a technikai kütyükre stb.. nem is céloztunk), a jó színészek mind-mind adottak és garanciák az újra visszanézésre. Tudod, majd valamikor, az esetleges folytatás premierje előtt. És akkor visszaolvashatunk, hogy miként is láttuk, ekkor, akkor ezt a „Marveles képregény-adaptációt”. Na igen, találkozzunk akkor, addig is világbéke meg hasonlók.

Most komolyan, még jó hogy a franciák ott vannak a filmiparban, hát de tényleg! Mert ha ők se lennének, akkor az utóbbi években bezony a horror és thriller műfajából alig kaptunk volna valami kézzel foghatót, mármint darabnak, kvázi filmnek nevezett egy órát legalább is.

Számoljuk csak össze, ujjaink segítségével, hogy volt itt Magasfeszültség, A l'intérieur, meg Frontieres és most itt van az Ils. Bár, ez, már, 2006-ban bemutatkozott a nagyvilág előtt, de ami késik, nem múlik felkiáltással, mindenki előveheti, bátran, csak bátran.

 

Az igazat megvallva, a The Strangers késztetett minket arra, hogy bepillantást nyerjünk az Ők-be, - oké, kicsit hülyén hangzik a cím, de a hivatlanok se jobb. A lényegen nem változtatott, neki köszönhetjük, így igaznak ítéltetik a mondás, minden rosszban, van valami jó. Mert hát a maszkos, liv tyleres, új filmünk, sokak állítása szerint, az ennek, a „b amerikás változata”, ha lehet ilyen csúnyán fogalmazni, és kicsit erősen hajaz erre - a társára - a műfajon belül. Badarság. Megtekintve, okosabban, megrágva, megemésztve, itt, akkor most, lehűtjük a kedélyeket. Egyrészt azért, mert a két film olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Másrészt azért, mert az egyik jóformán gyerekeknek is mutogatható semmiség, addig a másik igen is példája az igazi pszichos thrilleres cuccnak. Ezt add össze.

 

Kicsit meglepődtünk az elején, amikor bevágták a „based on true story” szöveget, mert nem nagyon számítottunk rá. És akkor itt van az egyik, mármint az egyetlen hasonlóság a Strangers-szel kapcsolatban. De inkább dobjuk félre (kukába?) azt, és erősen koncentráljunk az Ils-re, mert mondottam sokszor megérdemli.

 

Pedig nincs benne, és nem hordoz új eszközöket, újdonságokat, amiktől hanyatt esnénk. Értjük ezalatt, hogy a sztori is kicsit sablonos, meg klisés. De ha a téma mellett a körítés fogyasztható, akkor félre tudjuk tenni egy pillanatra, egy film erejéig, ezeket a „zavaró tényezőket”. És szemet hunyhatunk felettük. Hál’ Istennek az Ils esetében ez megadatott számunkra, mert a körítés, amiről persze szó esik majd lentebb, igazán jól sikerült, valami ilyesmi kéne, kellene nekünk, mindig, mindenkor, minden esetben. Cirkuszt Francia horrort és kenyeret a népnek!

 

Történetileg itt sem kell számítani semmi világmegváltó konfliktusra, párbeszédre, karakterre, csak a szimpla egyszerű borzongásra, félelemre, frusztrációra. És igaz, ami igaz, ez kell nekünk. Semmi mellébeszélés, meg drámai szál, hanem menekülés ezerrel. Nincsenek benne irreális jelenetek, vagy döntések a szereplők részéről. Ők nem akarnak szembeszállni senkivel, csak - mielőtt - eltűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Mint ahogyan, azt talán, bárki tenné.

 

Fiatal francia (szerelmes) pár Romániában messze mindentől, az erdő közepén lakik egy jó nagy házban, épp most költöztek oda, és egy este zajra lesznek figyelmesek. Érezzük a klisét, ugye! Szó szerint, magunk előtt látjuk a cselekményt, az eseményeket kibontakozni, lezajlani. De a film mégis találó kezdésével, tudod az a csapjunk a középibe megoldás, - aminek sok köze nincs semmihez, de megadja az alaphangot. Aztán letaglózó befejezésével, utolsó képkockáival teszi fel a pontot az i-re, és éri el, hozza meg az elégedettségünket.

 

Ám, amit, a kezdet és a vég között látunk, na az se piskóta, szavamra mondom. Ennyire cool atmoszférával, feszültségteremtés kiváló, meg idegesítő „zenével”, csörömpöléssel rég nem találkoztunk. Feszült, feszített tempóban halad előre a cselekmény. Egy pillanatra sem unatkozunk, sőt, egyre jobban kezd kényelmetlenné válni a fotel, s annak karfája, amit a végén el kell, hogy engedjünk legnagyobb megdöbbenésünkre. A kérdéseink eltörpülnek a „félelmeink” mellett, csak a stáblista legördülésekor gondolunk vissza azokra.

Van itt nagy házikóban, erdőben, és alagútrendszerben (mekkora volt már) zajlott felvételek. Üldözés és menekülés ezerrel. Jóformán nulla vér nélkül éri el a hatást az Ils, és annak készítői. Az operatőr munkáját is dicséret illeti. Valamint az említett idegesítő, idegtépő zajok, hangok, zenék is bátrak, merészek, és fenntartják az elejétől a végéig a hangulatot.

 

A szereplőkre se lehet nagy panaszunk. Olivia Bonamy további piros pontja a darabnak. Azon felül, hogy hozza azt ami kell, amit ilyenkor szokásos, végig a szerepben tud maradni. Kvázi természetesen, reálisan adja vissza a megriadt, menekülő nő képét, másrészt pedig láthatjátok, látványnak se volt utolsó.

 

Így az utolsó szó jogán, már csak a rendezők nevével - David Moreau és Xavier Palud -maradtunk adósak, akiknek nem mellesleg ez volt az első horrorfilmjük (mármint az első rendezésük). Kezdésnek nem volt rossz, annyi szent. Nekünk tetszett, vagy inkább megrémisztett. Ami azonban elkeserítő, hogy a folytatás a The Eye, tudjátok a remake, amiről értekeztünk itt, na az már korántsem lett ennyire verőfényes nyolc pont. Igen, jól hallod, ez, az Ils, nyolc pontot érdemelt tőlünk. Így este, fülhallgatóval max hangerővel, ami alap persze, tökéletes, alig több mint 70 percnyi pszichés iramot diktált, és kellő kakaónyi borzongást, félelmet nyújtott. Amire, bízzunk benne, érkezik valamikor majd a válasz, nem csak a franciáktól, megint…

Hát, kérem szépen, mi ennél sokkal többre számítottunk. Kerekperec kimondjuk meg megmondjuk, ez nem jött át. Ez nagyon nem. Valami hiányzott belőle, de erről majd később. Bár az is igaz, hogy inkább itt, ez esetben, azért nem bocsátkoznánk - nagyon - részletekbe, hogy maradjon egy kis élményfaktor, izgalomfaktor az otthoni bemutatóra, a Moziünneppen másoknak, nektek, a többieknek is. De kár is tagadni, a Strangers nekünk édes kevés volt a pszicho-horroros műfajban a megváltásra.

 

Arról van itt szó, kérem szépen, hogy egy pár az esküvőről hazatérve, - egy házban, nem a sajátjukban -, vitatják meg az ügyes-bajós dolgaikat, összevesztek vagy mifene, ezért elég mélabús hangulatban gubbasztanak. A férfi meg is unja, és elmegy onnan. Azonban nem sokkal később vissza kell térnie, mert „az asszony” lát és hall dolgokat. Kvázi valakik vannak a házában, de nem tudni, hogy jutottak be és mit akarnak….

 

Mielőtt végleg lerombolnám a felfokozott várakozást a Strangers-szel kapcsolatban, érdemes annyit megejteni róla, hogy igaz történet, megtörtént, amit Amerika saját ízlése s kedve szerint feldolgozott, vászonra vitt, vesztére, szerintünk.

Hiába igaz sztori, meg pszichés mit tudom én horror, hiányzik belőle a kakaó, azaz igazi félelem, a hátborzongató jelenetek, feszültség, frusztráció, és mi egymás. Mondottuk sokszor, ez így nagyon kevés. Ijesztegetés gyerekeknek, leginkább.

 

Ami végképp böki a kritikus, az egyszerű remete filmnéző csőrét, na az a drámai szál felvezetése, felépítése a film elején. Ahogyan és amint bepillantást nyerhettünk főhőseink életébe, érzelmeibe, dialógusaiba, meg konfliktusaiba. Nem akarunk túlzottan messze menő kijelentéseket tenni, de jelen esetben, úgy érezzük, hogy ez legkevésbé se érdekli a nézőt, aki ilyen horror miatt ült oda a székébe, meg a foteljába. És pont az ilyen részekkel telik el a játékidő majd fele. Aztán, amikor már kezdene érdekes lenni a történet, akkora már azt se tudod, hogy ki kit, és mit, miért akart elvenni, vagy nem elvenni, összeveszni, szeretni stb... Igazán meghúzhatták volna a határt, mert így igen csak kettészakadt a film.

 

Végtére is The Strangers se más, mint a többi. Egy kis Funny Games, Elhagyatott szoba, meg hasonlók egyvelege. Klisékbe akadunk képkockáról-képkockára. Valahogy az a bizonyos újdonság érzete, szellője nem akar megcsapni minket, úgy isteniesen. Oké, ez még nem lenne oly probléma, azonban a három maszkos, zacskós fejű idegen, őrült, elmebeteg se tudja igazán kiváltani belőlünk a félelem, az ijedtség egy néhány mozzanatát, érzetét. Akarnánk mi parázni, de valahogy nem sikerül.

Persze elismerjük, hogy vannak jól eltalált részei, epizódjai a történetnek, de ezekből vajmi kevés adatott meg számunkra. Ha már említettük a piros pontjait a darabnak, akkor ide lehetne sorolni még a befejezést, vagy a maszkosokkal lefolytatott beszélgetés pillanatát. Valamint a látvány, és a zene is rendben volt. De ez nem volt elég.

 

Liv Tyler és Scott Speedman megpróbálta. Maradjunk ennyiben. Nem lehet őket nagyon szidni, lehurrogni. Mert tényleg megpróbáltak mindent ők is. De egy, ők se színészzsenik, kettő, az alapanyagból ezt tudták, ezt lehet kihozni, ugye. Így egy közepes alá, alára lehetne értékelni a játékot és elsősorban ez Liv érdeme. Scott eléggé tehetetlenül meg lehetetlenül mozgott a szerepében, na jah.

 

Néha már túlságosan bugyuta és esetlen volt az egész forgatókönyv, olyannyira néha már nem hiszünk a szemünknek, mert olyan gyorsan jönnek, futnak, csörömpölnek az idegenek. Eléggé értelmét és hitelét vesztette egy idő után. Számunkra. És talán Bryan Bertino első filmes rendező se ilyen bemutatkozásra számított. Sőt biztos.

 

No para. De komolyan. Ha valaki igényesebb, jobb, frusztrálóbb, "besszaratósabb" darabot akar nézni, az inkább kerülje el a The Strangerst avagy magyar címén a Hivatlanokat. Ha a befejezés nem lett volna olyan amilyen, akkor ez még egy mondatot se érdemelne, a mi olvasatunkban. Kap egy hármast. Az utóbbi idők jó élményei után ez kicsit lehangoló. Ez van, tegyük be a Funny Games-t, aztán hadd szóljon…