Hát, kérem szépen, mi ennél sokkal többre számítottunk. Kerekperec kimondjuk meg megmondjuk, ez nem jött át. Ez nagyon nem. Valami hiányzott belőle, de erről majd később. Bár az is igaz, hogy inkább itt, ez esetben, azért nem bocsátkoznánk - nagyon - részletekbe, hogy maradjon egy kis élményfaktor, izgalomfaktor az otthoni bemutatóra, a Moziünneppen másoknak, nektek, a többieknek is. De kár is tagadni, a Strangers nekünk édes kevés volt a pszicho-horroros műfajban a megváltásra.

 

Arról van itt szó, kérem szépen, hogy egy pár az esküvőről hazatérve, - egy házban, nem a sajátjukban -, vitatják meg az ügyes-bajós dolgaikat, összevesztek vagy mifene, ezért elég mélabús hangulatban gubbasztanak. A férfi meg is unja, és elmegy onnan. Azonban nem sokkal később vissza kell térnie, mert „az asszony” lát és hall dolgokat. Kvázi valakik vannak a házában, de nem tudni, hogy jutottak be és mit akarnak….

 

Mielőtt végleg lerombolnám a felfokozott várakozást a Strangers-szel kapcsolatban, érdemes annyit megejteni róla, hogy igaz történet, megtörtént, amit Amerika saját ízlése s kedve szerint feldolgozott, vászonra vitt, vesztére, szerintünk.

Hiába igaz sztori, meg pszichés mit tudom én horror, hiányzik belőle a kakaó, azaz igazi félelem, a hátborzongató jelenetek, feszültség, frusztráció, és mi egymás. Mondottuk sokszor, ez így nagyon kevés. Ijesztegetés gyerekeknek, leginkább.

 

Ami végképp böki a kritikus, az egyszerű remete filmnéző csőrét, na az a drámai szál felvezetése, felépítése a film elején. Ahogyan és amint bepillantást nyerhettünk főhőseink életébe, érzelmeibe, dialógusaiba, meg konfliktusaiba. Nem akarunk túlzottan messze menő kijelentéseket tenni, de jelen esetben, úgy érezzük, hogy ez legkevésbé se érdekli a nézőt, aki ilyen horror miatt ült oda a székébe, meg a foteljába. És pont az ilyen részekkel telik el a játékidő majd fele. Aztán, amikor már kezdene érdekes lenni a történet, akkora már azt se tudod, hogy ki kit, és mit, miért akart elvenni, vagy nem elvenni, összeveszni, szeretni stb... Igazán meghúzhatták volna a határt, mert így igen csak kettészakadt a film.

 

Végtére is The Strangers se más, mint a többi. Egy kis Funny Games, Elhagyatott szoba, meg hasonlók egyvelege. Klisékbe akadunk képkockáról-képkockára. Valahogy az a bizonyos újdonság érzete, szellője nem akar megcsapni minket, úgy isteniesen. Oké, ez még nem lenne oly probléma, azonban a három maszkos, zacskós fejű idegen, őrült, elmebeteg se tudja igazán kiváltani belőlünk a félelem, az ijedtség egy néhány mozzanatát, érzetét. Akarnánk mi parázni, de valahogy nem sikerül.

Persze elismerjük, hogy vannak jól eltalált részei, epizódjai a történetnek, de ezekből vajmi kevés adatott meg számunkra. Ha már említettük a piros pontjait a darabnak, akkor ide lehetne sorolni még a befejezést, vagy a maszkosokkal lefolytatott beszélgetés pillanatát. Valamint a látvány, és a zene is rendben volt. De ez nem volt elég.

 

Liv Tyler és Scott Speedman megpróbálta. Maradjunk ennyiben. Nem lehet őket nagyon szidni, lehurrogni. Mert tényleg megpróbáltak mindent ők is. De egy, ők se színészzsenik, kettő, az alapanyagból ezt tudták, ezt lehet kihozni, ugye. Így egy közepes alá, alára lehetne értékelni a játékot és elsősorban ez Liv érdeme. Scott eléggé tehetetlenül meg lehetetlenül mozgott a szerepében, na jah.

 

Néha már túlságosan bugyuta és esetlen volt az egész forgatókönyv, olyannyira néha már nem hiszünk a szemünknek, mert olyan gyorsan jönnek, futnak, csörömpölnek az idegenek. Eléggé értelmét és hitelét vesztette egy idő után. Számunkra. És talán Bryan Bertino első filmes rendező se ilyen bemutatkozásra számított. Sőt biztos.

 

No para. De komolyan. Ha valaki igényesebb, jobb, frusztrálóbb, "besszaratósabb" darabot akar nézni, az inkább kerülje el a The Strangerst avagy magyar címén a Hivatlanokat. Ha a befejezés nem lett volna olyan amilyen, akkor ez még egy mondatot se érdemelne, a mi olvasatunkban. Kap egy hármast. Az utóbbi idők jó élményei után ez kicsit lehangoló. Ez van, tegyük be a Funny Games-t, aztán hadd szóljon…