Most komolyan, még jó hogy a franciák ott vannak a filmiparban, hát de tényleg! Mert ha ők se lennének, akkor az utóbbi években bezony a horror és thriller műfajából alig kaptunk volna valami kézzel foghatót, mármint darabnak, kvázi filmnek nevezett egy órát legalább is.

Számoljuk csak össze, ujjaink segítségével, hogy volt itt Magasfeszültség, A l'intérieur, meg Frontieres és most itt van az Ils. Bár, ez, már, 2006-ban bemutatkozott a nagyvilág előtt, de ami késik, nem múlik felkiáltással, mindenki előveheti, bátran, csak bátran.

 

Az igazat megvallva, a The Strangers késztetett minket arra, hogy bepillantást nyerjünk az Ők-be, - oké, kicsit hülyén hangzik a cím, de a hivatlanok se jobb. A lényegen nem változtatott, neki köszönhetjük, így igaznak ítéltetik a mondás, minden rosszban, van valami jó. Mert hát a maszkos, liv tyleres, új filmünk, sokak állítása szerint, az ennek, a „b amerikás változata”, ha lehet ilyen csúnyán fogalmazni, és kicsit erősen hajaz erre - a társára - a műfajon belül. Badarság. Megtekintve, okosabban, megrágva, megemésztve, itt, akkor most, lehűtjük a kedélyeket. Egyrészt azért, mert a két film olyan messze van egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől. Másrészt azért, mert az egyik jóformán gyerekeknek is mutogatható semmiség, addig a másik igen is példája az igazi pszichos thrilleres cuccnak. Ezt add össze.

 

Kicsit meglepődtünk az elején, amikor bevágták a „based on true story” szöveget, mert nem nagyon számítottunk rá. És akkor itt van az egyik, mármint az egyetlen hasonlóság a Strangers-szel kapcsolatban. De inkább dobjuk félre (kukába?) azt, és erősen koncentráljunk az Ils-re, mert mondottam sokszor megérdemli.

 

Pedig nincs benne, és nem hordoz új eszközöket, újdonságokat, amiktől hanyatt esnénk. Értjük ezalatt, hogy a sztori is kicsit sablonos, meg klisés. De ha a téma mellett a körítés fogyasztható, akkor félre tudjuk tenni egy pillanatra, egy film erejéig, ezeket a „zavaró tényezőket”. És szemet hunyhatunk felettük. Hál’ Istennek az Ils esetében ez megadatott számunkra, mert a körítés, amiről persze szó esik majd lentebb, igazán jól sikerült, valami ilyesmi kéne, kellene nekünk, mindig, mindenkor, minden esetben. Cirkuszt Francia horrort és kenyeret a népnek!

 

Történetileg itt sem kell számítani semmi világmegváltó konfliktusra, párbeszédre, karakterre, csak a szimpla egyszerű borzongásra, félelemre, frusztrációra. És igaz, ami igaz, ez kell nekünk. Semmi mellébeszélés, meg drámai szál, hanem menekülés ezerrel. Nincsenek benne irreális jelenetek, vagy döntések a szereplők részéről. Ők nem akarnak szembeszállni senkivel, csak - mielőtt - eltűnni onnan, amilyen gyorsan csak lehet. Mint ahogyan, azt talán, bárki tenné.

 

Fiatal francia (szerelmes) pár Romániában messze mindentől, az erdő közepén lakik egy jó nagy házban, épp most költöztek oda, és egy este zajra lesznek figyelmesek. Érezzük a klisét, ugye! Szó szerint, magunk előtt látjuk a cselekményt, az eseményeket kibontakozni, lezajlani. De a film mégis találó kezdésével, tudod az a csapjunk a középibe megoldás, - aminek sok köze nincs semmihez, de megadja az alaphangot. Aztán letaglózó befejezésével, utolsó képkockáival teszi fel a pontot az i-re, és éri el, hozza meg az elégedettségünket.

 

Ám, amit, a kezdet és a vég között látunk, na az se piskóta, szavamra mondom. Ennyire cool atmoszférával, feszültségteremtés kiváló, meg idegesítő „zenével”, csörömpöléssel rég nem találkoztunk. Feszült, feszített tempóban halad előre a cselekmény. Egy pillanatra sem unatkozunk, sőt, egyre jobban kezd kényelmetlenné válni a fotel, s annak karfája, amit a végén el kell, hogy engedjünk legnagyobb megdöbbenésünkre. A kérdéseink eltörpülnek a „félelmeink” mellett, csak a stáblista legördülésekor gondolunk vissza azokra.

Van itt nagy házikóban, erdőben, és alagútrendszerben (mekkora volt már) zajlott felvételek. Üldözés és menekülés ezerrel. Jóformán nulla vér nélkül éri el a hatást az Ils, és annak készítői. Az operatőr munkáját is dicséret illeti. Valamint az említett idegesítő, idegtépő zajok, hangok, zenék is bátrak, merészek, és fenntartják az elejétől a végéig a hangulatot.

 

A szereplőkre se lehet nagy panaszunk. Olivia Bonamy további piros pontja a darabnak. Azon felül, hogy hozza azt ami kell, amit ilyenkor szokásos, végig a szerepben tud maradni. Kvázi természetesen, reálisan adja vissza a megriadt, menekülő nő képét, másrészt pedig láthatjátok, látványnak se volt utolsó.

 

Így az utolsó szó jogán, már csak a rendezők nevével - David Moreau és Xavier Palud -maradtunk adósak, akiknek nem mellesleg ez volt az első horrorfilmjük (mármint az első rendezésük). Kezdésnek nem volt rossz, annyi szent. Nekünk tetszett, vagy inkább megrémisztett. Ami azonban elkeserítő, hogy a folytatás a The Eye, tudjátok a remake, amiről értekeztünk itt, na az már korántsem lett ennyire verőfényes nyolc pont. Igen, jól hallod, ez, az Ils, nyolc pontot érdemelt tőlünk. Így este, fülhallgatóval max hangerővel, ami alap persze, tökéletes, alig több mint 70 percnyi pszichés iramot diktált, és kellő kakaónyi borzongást, félelmet nyújtott. Amire, bízzunk benne, érkezik valamikor majd a válasz, nem csak a franciáktól, megint…