Csak most láttuk, először, de bizton állíthatom nem utoljára. Anno még a Wall-E előtt nyomatták ezerrel. Kedves, aranyos kis történet.

A Presto egy 5 perces kis animációs rövidfilm a Pixartól, amelyben egy mágus vesztére elfelejti odaadni nyulának a szokásos répaadagját és ez megbosszulja magát. Nem vagyok egyesül abbéli véleménnyel, hogy hosszabb is lehetett volna… De öröm az ürömben, hogy aki még nem látta, az itt, most, megteheti…

Néha, elég csak megnézned egy előzetest ahhoz, hogy tudjad, téged érdekel; érdekelni fog majd mindaz, amit láttál abban a pár percben, abból a pár percből kiindulva. Ezt nevezik közhellyel élve: szerelem első látásának a filmipar berkein belül. Ezek utána már csak a filmen, az adott darabon van a sor, és ő tőle függ, hogy megfelel e majd igényeknek, az igényednek, igényeinknek, a várakozásainknak. A legtöbb esetben, mondhatjuk, nem árulnak zsákbamacskát a készítők, és garantálják a még több és jobb szórakozást a nézőnek az előzetes láttán és után. De vannak, voltak kivételek, melyek miatt nem lehet az előzetesre hagyni mindent. A tök jó vagy a nagyon rossz esete és kérdése forog ilyenkor, s mindenkor kockán.

A The Fall című esetében is hasonló érzelmek kavarogtak bennünk, amelyek miatt felfokozott érdeklődéssel vártuk a film megtekintésének pillanatát. Mert egy szó mint száz, minket az előzetes hazavágott, nincs erre jobb szó. Így aztán kellő adrenalin bombával ültünk oda a nem mindennapinak ígérkező alkotás elé.

 

A film már 2006-ban debütált, azóta csak porosodott valahol a polcokon, most azonban mi is láthatjuk nemsokára kishazánkban, két év után. A kérdés egyszerű, megérte e várni rá? A válaszunk egy határozott igen. Mert az indiai származású rendező, Tarsem Singh a Sejt után is valami hasonlóval, vagy (csak) annál jobbal kápráztat el minket. Nem rossz, nem rossz. A Zuhanás (lehet Esés is), mint a mi alternatív címünk így magyarosan, nem egy szokványos kalandfilm fantasyba bugyolálva. Aki esetleg látta a Sejtet, az tudhatja, hogy mire számíthat. Aki meg nem, annak ott a megdöbbenés, meglepődés faktor ezerrel. Bár itt is hangsúlyoznám, hogy kicsit kalandosabb történetre, és vizekre evezünk egy döbbenetes látványvilággal. Kaland, Fantasy, Dráma. Ez kell a népnek, ugye.

 

A történet 1920-ban játszódik, egy kórházban, ahol a bájos Alexandria összebarátkozik egy „ágyhoz kötözött” férfival, aki mesélésbe kezd. A lánynak nem is kell több, napról-napra ott terem a szobában, hogy hallhassa a legújabb részeket, a legújabb fejezeteket, a mesével kapcsolatban. Azonban férfi nem tudja túltenni magát betegségén, és a tényen, hogy mennyasszonya elhagyta, ezért a kislányt felhasználja szörnyű tervének, tettének megvalósításához…

 

Lenyűgöző. Érdekes. Különös. Szürrealista. Ez mind a The Fall, már ami nekünk eszünkbe jutott így elsőre, a látottak alapján, vagy arra visszagondolva. A kezdéstől a végig egy furcsa érzés kerít minket hatalmába. A zene, a látvány, a szereplők, a sztori mind-mind olyat nyújtanak számunkra, amivel korábban talán még nem is találkozhattunk. A történet szép kis mesébe illő. Néha elakad, vesztére, túl tömény és vontatott lesz. De aztán átlendülve a gyengébb periódusokon újra élvezhetjük az öt bandita kalandjait és vendettáját. Tiszta(ára) mesés az egész. Változz át te is gyerekké újra, vagy megint. Hazudnánk, ha azt mondanánk, hogy nem szórakoztunk jól a The Fall alatt. Különösen a film második fele, és befejezése nyerte el igazán a tetszésünket. És a rendezői munka is végtére jó, persze olyan „prezentálókkal”, mint David Fincher and Spike Jonze-val nem is lehetett volna rosszat előhúzni a kalapból vagy egyszerűen csak rosszat összehozni.

 

A látvány, amire egyszerűen nem lehet szavakat találni. Vizuálisan ez baromi jóra sikeredett. Néhány jelenet szó szerint ledöbbentet minket. Csak ámultunk és bámultunk, mint a hülye gyerekek. Egyszerűen elképesztő, ilyen vizuális orgiát régen láthattunk, ugye. Bevállalták, és behúzták ezt a vizuális dolgot. Szerencséjükre, mindig akad olyan, aki ezt megveszi és aki fő fogyasztója az ilyen élvezetnek. De ez esetben, ebben az esetben, senki nem szólhat egy rossz szót sem. Durva, nagyon durva. Erős kontraszt színváltakozása, használata überel mindent. Szem nem marad szárazon. Egyrészt a tájak, másrészt a maszkok lettek jól "eltalálva".

 

Ahogy mondtuk, kaland a javából, de a drámára is fektet némi hansúlyt a darab. Ahogy az lenni szokott a mesékben, az érzelmeknek itt is van helyük, és fontos szerepük, és ez itt sincs másképp. Különösen a mese befejezése volt nagyon szép, de az egész két óra alatt áthat minket az az érdekes hangulat, érzés.

 

A zenéje is jól cseng. A látvány mellett egy újabb kötelező piros pont, vagy inkább annál sokkal több. Nincs soundtrack, nincs nagy válogatás cédé, hanem egy Beethoven hetedik szimfónia, tessék hallgatni, mert megérdemli. Nem mindig a könnyűzene a favorit, a komolyzene is képes csodákra. Ez pedig több mint csoda.

 

A szereplők is kitettek magukért, ha már annyira vártuk. Bennük se kellett csalódni. Lee Pace avagy a halottnak a csók sztárja nagyon kellemes kis csalódás volt, számunkra. Tök jól mutatott a maskarákban és színészileg is felnőtt a feladathoz. Szóval egy tapsot megér.

A kislány, Catinca Untaru is nagyon kedves, kis bájós duci leányzóka. Jól hozza a szerepét ő is. A gyermeki kíváncsiság és fantázia itt se ismer lehetetlent és határokat. Tök jó.

 

A film megér egy misét, avagy egy nézést. Szomorú, hogy erről a mai napig alig hallottunk valamit (semmit). Több odafigyelést megérne, annyi szent. Mindenki döntse el magában, valamint a trailer láttán, hogy neki van kedve ilyen mesés, fantasys, kalandos The Fall-ra. Mondanánk, legyen. Érkezik hozzánk is, szóval ott a helyed. Erős nyolcas ez így, mert azért maradtak bennem kisebb üresjáratok, amik lehet másodjára el is tűnnek. Nem tudjuk. Sok mindent nem tudtunk és akartunk leírni, megosztani veletek a filmmel kapcsolatban, mint például a forgatási körülmények is ide tartoznak. De ez csak a hab tortán lett volna. Élvezni, látni kell, mondom.

1. "Don't Panic" - Coldplay
2. "Caring is Creepy" - The Shins
3. "In the Waiting Line" - Zero 7
4. "New Slang" - The Shins
5. "I Just Don't Think I'll Get Over You" - Colin Hay
6. "Blue Eyes" - Cary Brothers
7. "Fair" - Remy Zero
8. "One of These Things First" - Nick Drake
9. "Lebanese Blonde" - Thievery Corporation
10. "The Only Living Boy In New York" - Simon & Garfunkel
11. "Such Great Heights" - Iron and Wine
12. "Let Go" - Frou Frou
13. "Winding Road" - Bonnie Somerville

Elérhető itt

*** Kritika is -majd- következik, mert megérdemli ***

Az utóbbi időben egyszer se tudtuk megállni, hogy egy vígjátéknak aposztrofált, nevezett filmet, ne szidtunk volna sorról-sorra. Mindig bíztunk, vártunk, hittünk, meg mi egymás, hogy eljön a nap, amikor végre olyat láthatunk, és hallhatunk, amelytől nekünk is mosolyra áll az arcunk, olyan poénokkal, amelyeken többször is tudunk jóízűen, nevetni, kacagni, röhögni. Bár ez ugye, szoktuk mondani, embere válogatja. De mégis a legtöbben osztják azon véleményünket, megállapításunkat, hogy egyszerűen az eredeti poénok, és mint a verbális humor elemei is, már-már kihalóban vannak a filmipar berkein, sátrain belül. És ez tényleg a szomorú, való világ, igazság. Amikor a sok fingós stb… nevezzük idétlen, erőltetett poén hódít, az a trendi, csak nem tudni kinek, miért, mi célból? Mert századjára se lehet rajta úgy nevetni, mint Downey Jr. beszólásain a Trópusi Vihar-ban. Igen, kérem, akkor a főtörzsőrmesternek jelentem tisztelettel, a Trópusi Vihar megcselekedte, amit megkövetelt a filmnéző közönség, közösség, azaz a tettek mezejére lépve, legnagyobb örömünkre, és megannyi csodálkozásunkra mosolyt csalt az arcunkra, nem is egyszer. Ez már döfi.

 

Miről is van szó itt? Képzeljük el a film a filmben koncepciót, amint a filmen belül filmet forgatnak, méghozzá egy vietkongos háborús, megmenekülős igaz sztoris, könyvadaptációs történetet. Reméljük, eddig megvan. De ez még mindig nem semmi. Mert, adunk hozzá három színészt, sztárt, ismertebb nevet, akik az elsőrendezéses, zöldfülű rendező utasításaira, tanácsaira fittyet hányva késleltetik a film projekt premierjét a nagyérdemű előtt. Kvázi Négylevelű igaz történetén alapuló bestsellerének megfilmesítése a jelentős késéssel kivívja a stúdió haragját teljes mértékben. Ezek után a kétségbeesett rendező végső elkeseredésében kiteszi hőseinket a bekamerázott dzsungelbe, hogy ott megízleljék az egésznek a varázsát, szépségét, miközben folytatják a forgatást a filmmel, a filmben…

 

A forgatókönyv, ami Ben Stiller jóvoltából, vagy inkább tollából íródott nem nagy eresztésnek tűnik első hallásra. Igaz, ami igaz, régen láttunk, háborús filmet, filmeket, különösen vígjátékkal megspékelve. És talán ez, sőt biztos, hogy ez, adja a Trópusi Viharnak az egész savát borsát. Mert egyrészt a hollywoodi háborús mozikból már Dunát lehetne ereszteni, másrészt pedig sokan kajakra élvezik ezeket, már csak a régebbi időkre visszagondolva vagy emlékezve. Mi nem vagyunk nagy szerelmesei a filmipar e műfajának, de nem is tiltakoztunk, visszakoztunk ellene, ha erre került a sor, éppenséggel. De - mint említettem -, az, hogy valaki görbe tükröt állítson, és „kiparodizálja” a háborús műveket, na arra talán senki sem gondolt, és arra talán nem is igen volt példa. Eddig. Mert fentebb említett, számunkra nem nagyon elfogadott, színész, gondolt egyet, és meghúzta a váratlant. Jól tette. Szerencséje is volt. Szerencsénkre.

 

Szerencsére, mert a Trópusi Vihar, kijelenthető, hogy az utóbbi ínséges idők élményire visszagondolva mindenképp kiemelkedik a mezőnyből. És most még szerények is voltunk. Kevesebb a fingós és társai poén, ami biztató a jövőre nézve. De maradjunk a jelennél, ennél, amelyre kell, hogy szenteljünk még pár sort, mert megérdemli, mind a színészek, a hangulat, a zene is.

Mondhatnánk, kultfilm lesz ez öcsém, és akkor nagyon nem nyúltunk mellé. Telis tele van olyan dumákkal, beszólásokkal, amelyeket az ember, a néző, a kritikus nem feled el, beléívódik, és pár napra rá is, hallja vissza magában a „sose nyomja fullba a kretént.” Vagy telis tele van olyan jelenetekkel, amelyeket látni szeretne újra és újra. Lásd Tom táncától majdnem hanyatt estünk.

Nagyon cool a hangulata. Minket levett a lábunkról. Ahogy lepörögnek előtted az első képkockák onnantól fogva már te is egy vagy a dzsungelharcosok közül. A humor, ugye, is a helyén van. Van min és miért szó szerint röhögni.

Negatívum lehetne a sok a káromkodás. Ejnye, 16 év alatt ez nem biztos, hogy fogyasztható. Na ja. De ezt is embere válogatja. Itt azonban már felmerülnek a szinkronizálási kérdések, aggályok, problémák. Miszerint, vajon, angolul jobb-e, vagy a magyarok a ki tudja hogyan beszélő feketévé festett Downer Jr hangját csinálták meg tökéletesre, és csinálták kulttá. A szinkront nem nagyon komáljuk, favorizáljuk, ezt eddig sem rejtettük véka alá. De itt mégis nincs probléma vele. Mondjuk ezt azért is, mert volt szerencsénk belenézni az eredeti nyelvű verzióba is. És meg kell hagyni, ott Downer Jr „tájszólása”, nem annyira eladható. Nem annyira jó, mint a mi szinkronunk. Hát igen, ez a nagy helyzet. Ez most így jött össze. De mi ennek csak örülhetünk, szerintünk.

 

A hangulathoz, a hangulat fokozásához kellett még a jó zene. A Soundtrack itten, meg a Ludacris Get Back című szám bónuszként belinkelve, oszt hadd szóljon, heh.

 

Ha eddig a pontig, valaki még mindig kételkedne a Trópusi Vihar sikerében, nézhetőségében, annak mondanánk egy nevet. Robert Downer Jr. Csak ő miatta, tessék megnézni, kérem szépen. Kegyetlen nagy. A legtöbb poén gyártója. Iszonyat jól hozza a néger srácot, avagy az ausztráliait, mit tudom én már…

Amit a szereplőkről el lehet mondani úgy egészben, hogy senkiben sem csalódtunk. Sőt volt akiben pozitívan is. A karakterek tök jól lettek. A színészek meg, gondoljuk a sok hülyülés közepette a forgatáson, nagyon élvezték, élvezhették a dolgot, mert kajakra eggyé váltak a figurákkal, a szerepekkel. Ben Stillert nagyon nem szeressük, itt azonban még ő is hozza a maxot, amit az ember el se várna, most komolyan, milyen filmekben nyomta ezelőttiig. Inkább írjál Ben! Meglepetés volt Tom Cruise is úgy, hogy azt se tudtuk benn lesz. Alig ismertük fel, csak a nézésével árulta el magát. Hangsúlyoznám sokadszorra, azok a táncok…

Jack Black is hatalmas. Bár szerény véleményük szerint ő volt a leggyengébb a láncszem. Ez azonban mit sem von le az összképi értékelésről, miszerint a színészi játékok marha jók lettek.

 

Paródia, vígjáték, háború, mi kell még? Trópusi Vihart mindenkinek vény nélkül, azonnal tessék felírni, receptre kapható. Már többször láttuk, és az eredeti pontszámunk feljebb is csúszott egy csipetnyit, ami annyit jelent a mi számításunkban, hogy nyolcról lett nyolc és fél pont. Ami tényleg baromi magas, mármint ilyen téren, műfajon belül. Nem is hisszük el. Na ez már nem vicc. Ja és volt benne még Nick Nolte, meg Jámbor Dzsek, de nem akarunk lelőni semmi poént. Ha nevetni akarsz, akkor a te helyed itt van.

Spike Lee 2002-es filmje valami olyat ad a nézőnek, amitől, az, egy ideig nem tud magához térni. Persze csak is pozitív értelemben. Keresi a szavakat, a legjobb és igaznak vélt kifejezéseket, mondatokat, erre, az élményekre a néző, s a kritikus is. Mert ami látott, azt nehéz szavakba foglalni, önteni. Tudjátok, ez a látni és nézni kell tipikus esete. Egy film, ami eltér a szokásostól, a trendtől, a sablontól. Valami olyat nyújt számunkra, számotokra, mindenkinek, amihez foghatót, addig, nem igen láttál, láthattál. Az utolsó éjjel tehát egy olyan darab, aminek megnézése után csak úgy kavarognak benned az indulatok, az élmények, és csak pár óra, vagy ne talán tán egy-két nap után tudod feldolgozni mindazt, amit Monty és barátain keresztül sugároz mi felénk a film, még ha nem is „premier plánban”, és erőltetetten, ahogy azt manapság megszokhattuk.

 

Monty tűzoltó akart lenni, de az élet, a sors nem úgy hozta. A gép mást dobott ki számára, teljesen mást. Drogdíler lett. Avagy a könnyebb és az egyszerűbb utat választotta, ami megbosszulta magát. Elkapták. Hét év börtönre ítélték. A film a börtönbe vonulás előtti utolsó éjszakáról szól, amikor barátaival, barátnőjével lehet még utoljára, azokkal akiket szeret, és azokkal, akik szeretik őt. Azonban az este, a hajnal nem várt fordulatokat tartogat nem csak számára.

 

Dráma a javából. Nagyon szépen és stílusosan rendezve, adagolva, sugározva mi felénk. Gondolkodtató, igen az. Nem csak a befejezés képei hagynak mély nyomokat bennünk, hanem az egész mozi, úgy elejétől a végéig. Minden a helyén van, és mindennek jelentősége van. Nem kell nagyon utánagondolni a történetnek, de igaz, ami igaz, pár jelenet után, csak azt vesszük észre magunkon, hogy bambán nézzük magunk elé, és nem hiszünk a szemünknek, sőt a fülünknek se. Van „mondanivalója”. Néha túlzottan amerikássá válik, de itt ez még nem akkora hiba.

Ott van a tükrös jelenet, kvázi Monty monológja már megdöbbent, megrémít, megfélemlít minket, ahogy árad belőle a gúny, és a fájdalom. Aztán ott van az apa monológja, ami telis tele van reménnyel, hittel, és hiú ábránddal is. Látjuk a rációt, a kiutat, de ezzel együtt mégse tudjuk, hogy vajon az, az, élet bekövetkezhet –e valamikor, holnap, holnapután, vagy soha se történhet ez meg. A kérdésre nem adja meg a választ, így eljátszadozhatunk a gondolattal még sokáig. Ez a szép az egészben. Míg Monty kérése már csak újabb adrenalin bomba számunkra. Komolyan, a film minden egyes pillanatban lesújt, nem tudsz magadhoz térni, csak a legeslegvégén, de még akkor se. 

Azonban a legokosabb húzásnak mégis a barát szavai tűnnek elsőre. Aki kimondja azt, amit talán ebben a mai sunyi világban senki nem merne. Mindent elmond erről a jelentről az, hogy még egyszer vissza kellett nézni, hogy jól értettük-e? Nem akartuk elhinni, hogy kimondta, ezt, egy barát…

 

Monty-n kívül, a barátnő és a barátok is a film középpontjába kerülnek. Ő általáuk is egyre többet tudunk meg nem csak főhősünkről, róla, hanem a saját életükről és véleményükről is. Sokat látjuk és halljuk őket. Amint éppen barátjukról nyilatkoznak, vagy a hétköznapi életben boldogulnak. A karakterek tök kidolgozottak. Szépen, lassan épülnek fel, előttünk, a szemünk láttára az egyes emberi mivoltúk. Van egy tőzsdésünk, egy tanárunk, és a barátnőnk. Az utóbbival kezdve, nem minden olyan egyszerű. Jóformán mindenki ellene van. A barátok, és egy idő után már Monty se bízik benne. Lehet, hogy a lány adta fel őt.

A tanár karaktere és szerepe is mindenképpen nagyon „életbevágó”. Kicsit tehetetlen, kicsit lehetetlen, de már az első pillanattól fogva, érezzük rajta a kényszert és a tehetetlenség, a vonzódás jeleit, tanítványa iránt. A tőzsdés baráton ez nem látszik, ő bizony, nem rejti véka alá a véleményét, nagyszájú, az ő szájából hangzanak el, a legsúlyosabb és egyben legigazabb szavak, mondatok. Magát is megpróbálja becsapni a ténnyel, hogy igen is várni fogja legjobb barátját. A két barát beszélgetése még most is előttünk van. Nagyon drámai.

Amit nem említettünk még, az idősíkok váltakozása, amelyeket nagyon szépen, könnyedén oldja meg Az utolsó éjjel. Néha már észre sem vesszük. Aztán a képek magukért beszélnek. Míg a zene az, amire nem lehet szebb és jobb jelzőt találni, mint hogy kiváló. Ugye ez a hab tortán. De még mindig nincs vége.

 

A WTC romjai, és szörnyű története, végig fennlelhető a darabban, bár egyszer se hallunk rá utalást. Látjuk az eltakarítást, a romokat, egy tűzoltó fényképét, vagy a kezdő képsorok emlékeit, és máris érezhető, hogy a WTC nagyban közrejátszik a film megszületésében. Nacionalizmus és más egyéb politikai nézet szűrhető le elsősorban a mondanivalókból. Ahogy Monty-t se akarják elfeledni barátai, úgy a WTC emlékeit se szeretnénk magunk mögött hagyni, mi emberek. Párhuzam nem csak ez esetben rajzolódik ki tűhegyesen, hanem még sok másban is.

 

Hát színészi téren nem lehet rosszat mondani. Az biztos. Edward Norton, a kedvencünk, itt se hibázik, sőt. Baromi jót alakít. Hozza a szegény, bajba jutott figurát, akit tudunk is sajnálni, végtére is. Zseniális pali, mondottam sokszor.

Barry Pepper volt számunkra a meglepetés. Nagyon jót alakított. Komolyan. Minket meggyőzött ez esetben. Csak ámultunk. Mert hát Ed vagy PSH-ról is lehet tudni, hogy nem nagyon nyúlnak félre, a rosszba, tőlük elvárható általában mindig egy szint. Aztán van olyan, hogy annál jobban teljesítenek. Most hogy írjuk ezt a szöveget, beugrik Pepper-nek az emberek csoportosításáról, az emberek skatulyázásába alkotott képe. Az is már mennyire igaz, a mai világban.

 

Most így visszagondolva az első sorok nehéz szüléseire, azért meg kell mondani, hogy sikerült egy minimum filmfelkeltést, vagy a kritikát adni Az utolsó éjjelről. Nem akarjuk húzni az időt, ez kilences, így elsőre. Van mit még megrágni rajta, amondó vagyok. Különleges élmény volt, amelyet a fotelből való kiszállás után se feledtünk, feledünk el soha. Ha megengeditek, akkor egy jelzővel zárnám le mondandómat, ami nem más, mint hogy nem mindennapi.

1. Ancestors Protect Me - Rod & Kevin
2. Danger On the Track - Europe
3. A Gringo Like Me - Peter Tevis
4. Never - Moving Pictures
5. I Just Found a Bag Of Fireworks - Rico
6. Two Of Hearts - Stacey Q.
7. Cherokee - Europe
8. Skulls - Misfits meet The Nutley Brass
9. Street Luge - Trevor Rabin
10. Going On a Date - Rod Kimble
11. You’re the Voice - John Farnham
12. Head Honcho - Gown
13. Thurst Away - DJ Rumpleskillzkid
14. And That’s How It’s Done - Rico
15. Chase (Hot Rod Edit) - Giorgio Moroder
16. Cool Beans - Rod & Kevin
17. (I Just) Died In Your Arms - Cutting Crew
18. I’ve Got This Acid - Dave & Derrick
19. Dave On Acid - Trevor Rabin
20. Rock the Night - Europe
21. Stunt Suite - Trevor Rabin
22. Time Has Come - Europe
23. Gods Of War - Rod & Kevin

Elérhető itt

Kritika