Spike Lee 2002-es filmje valami olyat ad a nézőnek, amitől, az, egy ideig nem tud magához térni. Persze csak is pozitív értelemben. Keresi a szavakat, a legjobb és igaznak vélt kifejezéseket, mondatokat, erre, az élményekre a néző, s a kritikus is. Mert ami látott, azt nehéz szavakba foglalni, önteni. Tudjátok, ez a látni és nézni kell tipikus esete. Egy film, ami eltér a szokásostól, a trendtől, a sablontól. Valami olyat nyújt számunkra, számotokra, mindenkinek, amihez foghatót, addig, nem igen láttál, láthattál. Az utolsó éjjel tehát egy olyan darab, aminek megnézése után csak úgy kavarognak benned az indulatok, az élmények, és csak pár óra, vagy ne talán tán egy-két nap után tudod feldolgozni mindazt, amit Monty és barátain keresztül sugároz mi felénk a film, még ha nem is „premier plánban”, és erőltetetten, ahogy azt manapság megszokhattuk.

 

Monty tűzoltó akart lenni, de az élet, a sors nem úgy hozta. A gép mást dobott ki számára, teljesen mást. Drogdíler lett. Avagy a könnyebb és az egyszerűbb utat választotta, ami megbosszulta magát. Elkapták. Hét év börtönre ítélték. A film a börtönbe vonulás előtti utolsó éjszakáról szól, amikor barátaival, barátnőjével lehet még utoljára, azokkal akiket szeret, és azokkal, akik szeretik őt. Azonban az este, a hajnal nem várt fordulatokat tartogat nem csak számára.

 

Dráma a javából. Nagyon szépen és stílusosan rendezve, adagolva, sugározva mi felénk. Gondolkodtató, igen az. Nem csak a befejezés képei hagynak mély nyomokat bennünk, hanem az egész mozi, úgy elejétől a végéig. Minden a helyén van, és mindennek jelentősége van. Nem kell nagyon utánagondolni a történetnek, de igaz, ami igaz, pár jelenet után, csak azt vesszük észre magunkon, hogy bambán nézzük magunk elé, és nem hiszünk a szemünknek, sőt a fülünknek se. Van „mondanivalója”. Néha túlzottan amerikássá válik, de itt ez még nem akkora hiba.

Ott van a tükrös jelenet, kvázi Monty monológja már megdöbbent, megrémít, megfélemlít minket, ahogy árad belőle a gúny, és a fájdalom. Aztán ott van az apa monológja, ami telis tele van reménnyel, hittel, és hiú ábránddal is. Látjuk a rációt, a kiutat, de ezzel együtt mégse tudjuk, hogy vajon az, az, élet bekövetkezhet –e valamikor, holnap, holnapután, vagy soha se történhet ez meg. A kérdésre nem adja meg a választ, így eljátszadozhatunk a gondolattal még sokáig. Ez a szép az egészben. Míg Monty kérése már csak újabb adrenalin bomba számunkra. Komolyan, a film minden egyes pillanatban lesújt, nem tudsz magadhoz térni, csak a legeslegvégén, de még akkor se. 

Azonban a legokosabb húzásnak mégis a barát szavai tűnnek elsőre. Aki kimondja azt, amit talán ebben a mai sunyi világban senki nem merne. Mindent elmond erről a jelentről az, hogy még egyszer vissza kellett nézni, hogy jól értettük-e? Nem akartuk elhinni, hogy kimondta, ezt, egy barát…

 

Monty-n kívül, a barátnő és a barátok is a film középpontjába kerülnek. Ő általáuk is egyre többet tudunk meg nem csak főhősünkről, róla, hanem a saját életükről és véleményükről is. Sokat látjuk és halljuk őket. Amint éppen barátjukról nyilatkoznak, vagy a hétköznapi életben boldogulnak. A karakterek tök kidolgozottak. Szépen, lassan épülnek fel, előttünk, a szemünk láttára az egyes emberi mivoltúk. Van egy tőzsdésünk, egy tanárunk, és a barátnőnk. Az utóbbival kezdve, nem minden olyan egyszerű. Jóformán mindenki ellene van. A barátok, és egy idő után már Monty se bízik benne. Lehet, hogy a lány adta fel őt.

A tanár karaktere és szerepe is mindenképpen nagyon „életbevágó”. Kicsit tehetetlen, kicsit lehetetlen, de már az első pillanattól fogva, érezzük rajta a kényszert és a tehetetlenség, a vonzódás jeleit, tanítványa iránt. A tőzsdés baráton ez nem látszik, ő bizony, nem rejti véka alá a véleményét, nagyszájú, az ő szájából hangzanak el, a legsúlyosabb és egyben legigazabb szavak, mondatok. Magát is megpróbálja becsapni a ténnyel, hogy igen is várni fogja legjobb barátját. A két barát beszélgetése még most is előttünk van. Nagyon drámai.

Amit nem említettünk még, az idősíkok váltakozása, amelyeket nagyon szépen, könnyedén oldja meg Az utolsó éjjel. Néha már észre sem vesszük. Aztán a képek magukért beszélnek. Míg a zene az, amire nem lehet szebb és jobb jelzőt találni, mint hogy kiváló. Ugye ez a hab tortán. De még mindig nincs vége.

 

A WTC romjai, és szörnyű története, végig fennlelhető a darabban, bár egyszer se hallunk rá utalást. Látjuk az eltakarítást, a romokat, egy tűzoltó fényképét, vagy a kezdő képsorok emlékeit, és máris érezhető, hogy a WTC nagyban közrejátszik a film megszületésében. Nacionalizmus és más egyéb politikai nézet szűrhető le elsősorban a mondanivalókból. Ahogy Monty-t se akarják elfeledni barátai, úgy a WTC emlékeit se szeretnénk magunk mögött hagyni, mi emberek. Párhuzam nem csak ez esetben rajzolódik ki tűhegyesen, hanem még sok másban is.

 

Hát színészi téren nem lehet rosszat mondani. Az biztos. Edward Norton, a kedvencünk, itt se hibázik, sőt. Baromi jót alakít. Hozza a szegény, bajba jutott figurát, akit tudunk is sajnálni, végtére is. Zseniális pali, mondottam sokszor.

Barry Pepper volt számunkra a meglepetés. Nagyon jót alakított. Komolyan. Minket meggyőzött ez esetben. Csak ámultunk. Mert hát Ed vagy PSH-ról is lehet tudni, hogy nem nagyon nyúlnak félre, a rosszba, tőlük elvárható általában mindig egy szint. Aztán van olyan, hogy annál jobban teljesítenek. Most hogy írjuk ezt a szöveget, beugrik Pepper-nek az emberek csoportosításáról, az emberek skatulyázásába alkotott képe. Az is már mennyire igaz, a mai világban.

 

Most így visszagondolva az első sorok nehéz szüléseire, azért meg kell mondani, hogy sikerült egy minimum filmfelkeltést, vagy a kritikát adni Az utolsó éjjelről. Nem akarjuk húzni az időt, ez kilences, így elsőre. Van mit még megrágni rajta, amondó vagyok. Különleges élmény volt, amelyet a fotelből való kiszállás után se feledtünk, feledünk el soha. Ha megengeditek, akkor egy jelzővel zárnám le mondandómat, ami nem más, mint hogy nem mindennapi.