Tegye fel a kezét mindaz, aki már hónapok óta, tűkön ülve, várj(t)a szakadatlanul a Halálfutamot! Még ha nem is az elsők között, az első sorban integetnénk bőszen a kérdés felhangzásakor, de igen is, be kell ismerni, ismernünk, vártuk a most következő alkotást. Szégyen, nem szégyen, "b" filing ide, Statham oda, minket azért megvett a kilóra az ereszd el a hajam hangulat az előzetes láttán. Ezek szerint, s tudatában, kijelenthetjük nem ültünk le elé, világmegváltó gondolattal, meg tervekkel a fejünkben, kvázi nem vártunk sokat tőle, és talán emiatt is tudtunk, hál’ Istennek, egy jót szórakozni a pörgős, akciódús versenyek közepette.

 

Paul W.S. Anderson megrendezte az új Halálos Iram, Need For Speed, és Carmageddon keverékét, ahogy azt már sejteni lehetet előre is. Nincs ezzel semmi komolyabb probléma, aki ezen felül tud emelkedni, s szemet tud hunyni, na annak kérem szépen még a Halálfutam is élvezhető lesz, nagy meglepetésére, megdöbbenésére. Kicsit összelopkodott dologról van itt szó. Nem is kell mondani, a történet, finoman szólva is esetlen, és hót unalmas. Lenne. Lenne, mert a versenyek, a spéci felturbózott járgányok, és a még spécibben felturbózott csajok miatt ez bezony kiemelkedik, ki akar tűnni a B kategóriából, több-kevesebb sikerrel. A film tipikus esete annak, hogy egy gagyinak nevezhető történetből, miként lehet, egy ultra jó megvalósítással elérni, megvenni a nézők szimpátiáit, egyszer legalább. És igaz, ami igaz, a Halálfutamnak ez sikerült, mondom.

 

Pedig a sztori, amint azt említettük, jónak semmiképp sem nevezhető klisés, sablonos, összelopkodott egyszerű lefolyású. A darabtól ezért, e függvényében senki ne várjon semmi meglepetést, semmi újat, már mint történet-ügyileg. Mert valamikor 2020 tájékán, a gazdaságilag egyre lejjebb csúszó Amerikában a bűnözés soha nem látott méreteket ölt. A börtönök tele lettek, és már nem az állam mondja nekik a frankót, így némi pénz reményében elindítják tévés premierjére a Halálfutamot, a halálos versenyt. Amelyen mindenféle finomságokkal felszerelt autók (vezető+meg a gps személyzet az anyós ülésen) köröznek, és versengenek a szabadságukért, na meg a halálért. A szabály tök egyszerű, nyerj meg ötöt és szabad vagy. Na de ennek mi köze Statham-hez? A kérdés jogos, a lényeg annyi, hogy bekerül oda (miért?) és némi vezetési tudással rendelkezve pótolja az egyik nagyot, a mielőbbi viszontlátásra. És ennyi.

 

Nem kell ahhoz nagy zseninek lenni, hogy belássuk, a történet ebben az esetben, a Halálfutam esetében csak másodlagos. Mert a versenyekre, a három nagy köré épül a sztori, és az áll a középpontban, a mi érdeklődésünk középpontjában. Ami igazán elnyerte a tetszésünket, az az, egész tv-show jellege, fizessünk érte, meg az introk. És szó se róla, ha erre gyúrtak a készítők, akkor azért megemeljük a kalapunkat, még ha képletesen is. Mert van itt minden ami szemnek ingere. A szem nem marad szárazon. A különböző fegyverekkel felszerelt járgányok, már megérik, az egyszeri az odafigyelést, nem csak az autó fanoknak. Míg a versenyek pedig hozzák, kicsit meglepetésre a baró hangulatot, ami miatt számoljuk a perceket a következő verseny startjáig.

A racek közötti kitöltött (üres)járatokat a locsogásfecsegés tölti ki. Egy kis drámai ráhatás a nézőnek. Ki kit akar megölni, ki mire hajlandó, és meddig megy el a végső küzdelemben. Főhősünk érzelmei is szerencsénkre nem kapnak akkora feneket, és hangsúlyt, hogy ne tudjunk belőle kilábalni egy ideig. A lényeg, hogy nem  nagyon húzzák az időt, és inkább a futamokra koncentrálnak, jól teszik.

 

A megvalósítással itt aztán tényleg nincsenek gondok. Már az első perctől kezdve elindul az adrenalinomba, oké ezzel kicsit elvettem a sulykot, de mégis megvan az alaphangulata, a pörgős versenyei, a kisebb brutalitása, ami miatt váltig merjük állítani, hogy sokaknak lesz a kedvence, vagy sokak fogják szeretni, biztos. És málnából is kapunk rendesen. Mert hát itt vérre, meg életre megy a játék. Ez nem a Halálos iram lightos verziója kérem szépen.

A csajok szépek, a zene szépen tükrözi, és hűen követi a kor, hm, a műfaj hagyományait. Jól cseng a fülünknek, de itt, és most, a látottakon van a hangsúly.

 

Jason Statham újra odaáll, előveszi a morcos tekintetét, vagy a cool bajsza alatti mosolygását, és már indulhat is a forgatás. Nem sokan kedvelik, de úgy hisszük, ezt már kitárgyaltuk. A lényeg, hogy mi azért bírjuk a fazont. Kell ilyen is az iparba, na ja. Csak jönne ki már valami lépés az ürgének, mert ez a szokásos játék, amit megszokhattunk tőle, eddig is. És ez édes kevés.

Van itt még Joan Allen és a többiek, semmi extra, semmi kiemelkedő, azt cselekedték, ami megírt a forgatókönyv számukra. És akkor a végére megjegyeznénk Natalie Martinez nevét. Tudod te, hogy miért!

 

Nem lehet körberajongani, és dicsérni a Halálfutamot. Hiába. Vannak negatívumok, sztori és színészi játék terén is. Azonban, mégis, ennek ellenére tökszórakoztató. Minden van benne, ami kell, az ilyen autós, üldözős, versengős témához. Jó autók, jó csajok, jó zenék. És végülis ennyivel mi most beértük. Mert, ahogy indítottuk feljebb a kritikát, elhangzott az, hogy nem sokat vártunk tőle, és mégis kellemesen csalódtunk, ami miatt egy hatost rádobnánk. És komolyan, előzetesen, meg is egyeztünk, ki is békültünk volna ezzel a pontszámmal. Egye fene, kimondjuk, rosszabbra számítottunk. Tehát aki szereti a fentebb említett tényezőket megvalósulni, és látni egy filmben, na annak garantáljuk a haláli élményeket, mert itt nem babra megy a játék…

1 évesek lettünk

Még ha nem is percre s másodpercre pontosan, de egy évvel ezelőtt, ezen a napon, szeptember 20-án, nyitotta meg kapuit, indult el a világhírnév felé a FilmFelKeltés. Azaz egy filmes blog, ami fel akarja hívni a figyelmedet, az érdeklődésedet egy, vagy több film iránt is. Kritikákat adunk minden filmszerető embernek, amiket mi láttunk, de szeretnék, ha mások is látnák, vagy ellenkezőleg…

 

Egy év hosszú idő, és több kevesebb sikerrel csak sikerült belerázódni ebbe az egész blogos témába. Ha visszatekintünk az első kritikákra, bevallhatjuk, úgy isteniesen, hogy azok nem éppen a legjobban sikeredett irományok az oldal tartalmában, sok a hiba stb., de végtére is azért valamennyire benne van a névjegyünk. Azóta tanulnunk, csináljuk, és talán, minden bizonnyal, remélhetőleg, érezhető a fejlődés, a változás pozitív irányban. Jobban kiforrott a saját egyéni kritikai vénánk, aha. Nem minden esetben vagyunk megelégedve magunkkal, de mégis tök jó, hogy olvassák az oldalt, néha még hozzá is szólnak. Nem kérünk sokat, nem vagyunk nagyigényűek, örülünk minden apró kis sikernek is. Apró örömök az életben.

 

Egy évvel ezelőtt, nem is tudni miért, milyen célból, oknál fogva, megfontolásból indítottuk el ezt a filmes projektet. Akkor, azon a napon, lehet csak a kíváncsiságtól vezérelve regeltünk a blog.hu oldalán, de ami biztos, hogy ezt a lépésünket, azóta se bántuk meg. Vannak pillanatok, napok, melyeken egyszerűen nem tudunk kézzel fogható kritikákat összehozni, így inkább pár nap elteltével megrágva a dolgot, tesszük ki azt. Volt egy kihagyásunk is, de aztán már visszatérve a régi kerékvágásba, ott folytattuk, ahol még anno befejeztük.

 

Egy évvel ezelőtt, még egyedül kezdtem. A fene se gondolta volna, hogy tényleg ennyit kell szenvedni egy poszt létrehozásakor. Mert amondó vagyok, hogy nem csak a belső, hanem a külső is számít. Mindig újabb és újabb részletre, technikai csodára lettünk figyelmesek, így szépen lassan épült-szépült az FFK.

Azóta toborozni is kellett, mert egyedül nehéz, és politikailag megmaradva az egész lényegét, kell még egy ember…ezért volt olyan, amikor hirtelenjében négyen is írtunk, itt, a blogon. De ez ma már nincs így. Sajnos az idő, s a pénz nagy úr. Gépész és Lasimoci kolléga még ha rövid ideig, és pár poszt erejéig, de segítettek, és bővítették a blog tartalmát. Köszönet nekik, azért. Kár, hogy ez a gyümölcsöző kapcsolat félbeszakadt valahol, valamikor. De ez van.

Virgogirl, tudod, a Csecsebecsés, ha ideje és ereje engedi, akkor részt vállal az FFK „működtetésében”, de két bloggal nehéz, megértjük. Továbbra is ott van, itt van, mellettünk áll. Neki is köszönet.

 

Egy évvel ezelőtt nem is gondoltunk olyanra, hogy mi majd egy évet megélünk, éldegélünk a bloghonban. De ez összejött és sikerült. Ez már felér egy nagyobb sikerrel, eredménnyel a szemünkben, a szívünkben egyaránt.

Kétség se fér hozzá, hogy vannak nagyon jó, nálunk sokkal inkább támogatottabb, és erősebb oldalak ebben a témában. Nem akarunk senkihez felnőni, nem akarunk senkire hasonlítani, mi a FilmFelKeltés vagyunk, és azok is maradunk. Kritikák nem csak a híres premierekről, hanem olyanokról, amelyek talán az „ismeretlenül nagyot szóló” kategóriából kerülnek ki. Ez a miénk, de persze ha a „többiek” nem lennének, akkor lehet, hogy mi sem léteznénk.

 

Ahogy mondottam sokszor, a mi szavunk sem szent. Ez egy nézőpont, mi így láttunk egy filmet, a másik meg úgy látta(ja). Mi csak leírjuk a véleményünket, megosztjuk másokkal, akik ha akarják, elfogadják, ha akarják nem. Szerintem. Erről szól ez.

 

Ha megkérdeznék, hogy kívánnék e nagyobb látogatottságot, vagy több hozzászólást, azt mondanám miért ne. De mégis, ebben a kijelentésben benne van egyfajta bizonytalansági érzet, abból a szempontból, hogy nincs szükségünk itt az embert leordító véleményekre. Csak egy építő, értelmes hozzászólásra, hozzászólásokra. Látogatnak persze minket azért. Ahogy említethettem feljebb pár sorral nem vagyunk telhetetlenek, és nagyigényűek.  

 

Bárki bármit mondjon, nekem öröm, hogy megéltük ezt az egyet. Most hogy kinőttük a gyerekkori határokat, nem állunk le, és folytatjuk, amíg a kedvünk, a lelkünk, a szívünk kitart. És persze amíg jó filmek lesznek most és mindörökké. Mert filmet nézni jó.

 

Egy év eltelt, de jön a következő. Nem ígérünk semmit, csak azt, amit eddig is megszokott, megszokhatott az oldal olvasója. Kritikákat, filmekről, szerintünk.

 

Köszönet nektek, az olvasóknak,  a kommentelőknek, mindenkinek!

Vannak, olyan esetek, amikor az embert, nem hagyják cserben az előérzetei, ítéletei. Lát és hall dolgokat, amik miatt kénytelen, akarva akaratlanul megbélyegezni egy addig - soha - nem látott filmet. Kvázi, az előzetes, vagy a plakát alapján besorolja azt, egy kategóriába, egy szintre, és csak valami véletlen folytán, vagy hirtelen felindulásból vezérelve fog csak bele, kísérli meg a megtekintést, általában.

 

A Love Guru című vígjátékkal akadtak (ilyen) is problémák bőven. Elég indok volt ez, az embernek, a nézőnek, a kritikusnak, hogy magába nézzen, a szívéhez, a fejéhez kapjon, és azt mondja, a fejét lesütve, ezt el kell kerülni, jó messzire. Hisz a kritika szidta, mint a bűnt, míg a hinduk tiltakoztak ezerrel, hogy gúnyt űznek, mármint a film gúnyt űz a vallásukból. Mondani se kell, a film be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, azaz alig termelt valamit, hiába Jessica Alba hastánca, vagy ex- Austin Power kiválósága, ez mind kérem szépen, édes kevés volt a megváltáshoz, vagy inkább a nevetéshez, a szórakozáshoz elsősorban.

 

Az ember, azonban, nem mindig hisz a szemének, és a fülének. Vagy tovább ragozva nem akarja, hogy becsapják őt, a látottak, és lerombolják azt a túlzott nagy lelkesedését a negatív visszhangok, utóhangok, élmények. Lásd nem minden arany, ami fénylik. Ezért kapja meg a legtöbbje az egyszeri és soha vissza nem térő esélyt, lehetőséget, odafigyelést, tőlünk. Ám hiába, itt szó nincs, szemfényvesztésről.

 

A történetről nagyvonalakban annyit, hogy gurunk, aki Usából került Indiába, majd mindenki kedvence. És most új feladatot kap. Mégpedig egy hokicsapat sztárjának a szerelmi ügyeit kell elsimítani, amilyen gyorsan csak tudja, mert annak bűn rossz teljesítménye hatással van az eredményekre, s a csapatra. És ezt, ugye, nem engedheti meg magának a vezetőség. Ezért, ismételni tudjuk magunkat, felkérik a szerelem gurut. Aki még nagyobb hírnév nevében és fejében el is fogadja az elsőre könnyűnek tűnő házi feladatot…

 

Nem akarjuk húzni az időt, és az olvasók idegeit. Nem kertelünk, s nem habozunk, ez most nem jött be. Nagyon nem. Egyszóval rossz lett. Nagyon rossz. Röviden ennyit. Bővebben a történet is - már - elég idétlennek, erőltetnek, hathat, tűnhet, és ez már az első percektől kezdve látszik, érződik. Egyszerűen hiába, valamiért, valami ok folytán nem kapott el minket a hangulat szele. Tök közömbösen, mint egy előadást hallva, hallgatva ültük végig a másfélórát, sajnos. Néha áll csak mosolyra arcunk, bár ez ebben az esetben, egy kicsit ferdítés, és túl nagy szó, de leginkább szörnyülködtünk, majdnem, hogy sírtunk a látottaktól, azok miatt.

 

A vígjáték faktor itt egy percre se működik, normálisan,  úgy, ahogy azt mi szeretnénk. Ahogy mondottam imént, pár sorral feljebb, van pár poénnak nevezhető jelenet. De tényleg a kezünkön meg tudjuk számolni azoknak az összességét. Itt is hódít, előtérbe kerül, a sok fingós stb… erőltetett poén. Hiába, tényleg észrevehetnék, hogy manapság ez már nem trendi. Na ja.

És mivel a saját mi kis ismeretünk szerint, a humornak kell szolgáltatnia elsősorban a hangulatot egy vígjáték esetében, kapcsán, így nem mondunk újdonságot, hogy néha már unalomba fulladt az egész. Mármint a történet, ami folyt előre és előre, nem a végtelenbe hál’ Istennek, de kiszámíthatóan, teljesen érdektelenül. Ez van, ezt kell szeretni. Vagy mégse?

Itt még a zene se, vagy képek se tudnak levenni minket a lábunkról. Nincs mit dicsérni, és ez szomorú.

 

Mike Myers az ex Austin Power megpróbálja a lehetetlent. Azaz a finoman szólva gyengének tűnő, az is, forgatókönyvből kihozni a maxot. Játssza és csinálja a dolgát. Guruként tisztességgel helytáll. De semmi több. Sokkal többet ki lehetet, volna hozni az ő karakteréből, kár érte. Így legfeljebb két-három napig emlékezhetünk csak a fejére, aztán a feledés homályába merül, kerül mindörökké.

Akire azonban emlékezni fogunk, bizonyára sokáig, az Jessica Alba lesz, igen, a kedvencünk. Tény, hogy az ő neve, szereplése, szerepeltetése sokat nyomott a latba a megnézés okán, ám hiába. Valahogy ez a vígjáték dolog nem jött be, és nem jött le, nekünk, az ő szemszögéből nézve. Eléggé leszűkülnek szegény Albának a lehetőségei, és opciói a filmes műfajokat tekintve. De érjük be annyival, hogy láthatjuk, és ez minden egyes percét megéri a mozinak.

Van itt még a színésziparba törő, beugró ifjú „tehetség” Justin Timberlake, akinek a játéka nagyon felesleges volt, de nagyon. Van mit, és lesz mit csiszolni a filmes karrierjén, annyi szent.

 

Nálunk be se mutatták, mutatják a mozikba. Jól teszik. Gondoljuk, hogy egyből a polcokon kap majd helyet. Jó lesz az neki, mi azt mondjuk. Bár mi a szavunk, kritikánk sem szent senki számára, mégis inkább óva intünk mindenkit a Love Guru-tól. Tudjuk-tudjuk, hogy embere válogatja a vígjáték fogyasztóiparát, de akkor is ez messze elkerülendő. A pontszám végül is egy hármas, Alba kisasszony nélkül, ez bizony kettes lett volna. Ha nevetni vágysz, és akarsz, akkor ez itt, ez neked, a Love Guru nem a legideálisabb és megfelelőbb megoldás. Azonban a választás a te kezedben van…

Megérkezett óramű pontossággal hozzánk és felénk a legújabb (független) amerikai romkom. Ha valaki esetleg nem tudná, vagy nem értené a rövidítést, annak mondanánk romantikus komédia ez, kérem szépen. Igazi drámával és könnyed humorral támad és próbál a kedvükben járni, oly sokadszorra. De mi már nem dőlünk be semminek és senkinek, láttunk már ilyet, eleget. Hisz pont te, ne tudnád, hogy ebből a műfajból aztán nincs hiány, állandóan kapjuk a nyakunkba „ezeket” amerikából, kevesebb, mint több sikerrel. Nem is tudjuk, nem is akarjuk így hirtelenjében összeszámolni, vagy felsorolni mennyi, de mennyi darabot láttunk ilyen címszó alatt, akár erre az évre leszűkítve. A mostani, a jelenlegi, a Smart People névre hallgat, és már a kezdet kezdetén felfigyeltünk rá. Az okokat, s a miérteket nem tudjuk ez esetben sem, csak egyszerűen vártuk nagy lelkesedéssel, és figyelemmel a megtekintés napjának bekövetkeztét. Jópofa trailer, ígéretes színész-team, és valami jól csengő muzsika a háttérben elég volt ahhoz, hogy megkapja a lehetőséget tőlünk, egyszer, és jelentem tisztelettel nem utoljára.

 

A történet már korábban kirajzolódott a szemünk előtt, vagy ha úgy tetszik, tudtuk mire számítsunk az előttünk álló és levő másfélórában. Nem sok jóra. Hisz a sztoriban nincs semmi meglepő, semmi váratlan, semmi új. Nem bonyolult ez, hanem egyszerű és nagyszerű.

Adott egy megözvegyült, kiégett irodalomtanár, professzor, akinek az életébe, a szívébe egyik napról a másikra beköltözik a szerelem, míg házába az örökbefogadott fivér. Mondani sem kell, nem tudja kezelni a dolgokat, de próbál a világ felé nyitni, ahogy és amennyire csak tud. De neki, ez nehéz feladatnak tűnik. Hiába, ezt teszi az emberrel a sokévi magány…

 

Ez bejött, de nagyon. Voltak fenntartásaink minden téren, de tényleg, azonban a film kárpótolt minket, nem is akárhogy, és így, egy tök jó hangulattal szállhattunk ki és fel a fotelünkből a játékidő leteltekor. Ilyes valamit szeretne mindig az ember, a kritikus átélni, pozitív csalódás címszó alatt és gyanánt. Meglepődtünk, hogy mennyire élveztük az első perctől fogva a professzor kalandjait, és magánéleti zűrjeit, problémáit. A végére pedig, már, magunkénak éreztük a család minden egyes tagjának jellemzőit, karakterét. Mert ilyen kiforrott, isteni, kicsit hebehurgya familit régen láttunk. Talán valamikor még a Család Kicsi Kincsében volt ekkora a felhozatal. Na ja.

 

Tehát ebből a szempontból, nagyon jól el lett és ki lett találva a Smart People. Hisz ott van a profunk, aki megtestesíti az okos szerencsétlent, ugye. Aztán ott van a lánya, aki csak ő rá (apjára) szeretne hasonlítani mindenben, és mindenkor. Tanul látástól vakulásig, hogy a nyomdokaiba léphessen. Míg az örökbefogadott fivér lehetne a fekete bárány, aki elüt a „családi” szinttől. Értsd, sokkal emberibb, életrevalóbb, szerethetőbb figura, számunkra. Talán a fiú karaktere nem lett annyira kibontva, mármint a prof fiáé, ezt mindenképp fel lehet róni, ő mellette csak úgy elsuhanunk. Sok mindent nem tudunk meg róla. Ezért kár.  

 

Hangulatilag ott van a szeren. Teljesen filgúd. Élvezhető, mi több, szerethető filmecske válik első (rá)nézésre a Smart People-ból. Eggyé válhatunk kedvenc karakterünkkel, az egyik megformált személyiségünkkel, vagy csak nézhetjük hőseink kalandjait a mindennapokban. Kellemes, aranyos, kedves kis film ez. Amely szó-szó levett minket a lábunkról. Ki hitte volna.

A poénok, a humorbonbonok a telitalálat részét képezik. Vannak nagyon eltalált szövegek, dialógusok, és vannak jó humorral megáldott részek, amelyeken igen, lehet hangosan is nevetni, röhögni. Ez ám a jó világ. Míg drámai szempontból sem drámai a helyzet.

Hisz az egyik legnagyobb erénye, hogy nem megy át giccsbe, nem lesz erőltetett a mondanivaló, nem esik át a ló túloldalára, hogy aztán már túl sok legyen a jóból. Láttuk, eleget, sokat, abból, hogyan lehet lerombolni az/egy élményt az ilyen túldramatizált, mi csak csöpögősnek nevezett jelenetek sokaságából. Amikor Amerika megvillan, és előhúzza a szatyorból a hálivúdi igazságokat, tanulságokat, meg befejezéseket. Mindenki megnyugodhat itt ilyet nem látni, szerintünk. Szépen kerülte, kerüli ezt az illúzióromboló tényezőt. Ezért már megérte, megéri.  

 

A film további piros pontjai, vagy inkább erényei közé tartozik a zene is. Mostanában sok jót hallunk, és sokat is dicsérjük a filmzenéket. De ebben az esetben, ez még inkább különös és fontos. Hisz a zene szépen illeszkedik, s passzol a történet egy-egy jelenetéhez, epizódjához, N. B. a zenék szerzője megérdemli a tapsot, tőlünk. Mert ez így teljesen váratlanul ért minket, szép volt. Mi több, a Soundtrack, már kint is van, itt nálunk, kötelező a hallgatása, gyönyörű.

 

Színészileg pedig felteszi a pontot az i-re a Smart People. Mert 1) Dennis Quaid soha nem látott produkcióval rukkol elő. Igazán jó választásnak bizonyult, nem semmi. Nagyon ott van. Állati. Mert 2) Thomas Haden Church is baromi jól hozta az ipsét, azok a nézések, na ne már… Üdítő színfolt, volt. Mert 3) Ellen Page nem tud hibázni, és itt is a játékával bizonyít nekünk, s számunkra. Bejött a karaktere, szó se róla, de mindháromra igaz ez. A színészi játék kiváló, majdnem hogy szenzációs. 

Kisebb negatívumként feljegyezhető Sarah Jessica Parker neve. Aki valahogy nem passzolt a darabba, és „nem mutatott jól” Dennis oldalán. Nem játszott rosszul, csak egyszerűen nem volt túl meggyőző. Vagy az is lehet, hogy a többiek alkottak felejthetetlent, többet.

 

Eddig nem akartunk nagyon befolyásolni senkit. Na majd most. Mert, másodszori megtekintés után is valljuk, állítjuk, ez marha jó lett. Nagyon tetszett nekünk, ha ez eddig nem derült volna ki. Aki teheti, az nézze meg. Nem fog csalódni benne. Ezt garantálhatjuk. Sokkal, de sokkal többet adott nekünk a Smart People, mint amire számítottunk, számíthattunk előzetesen. Ez bizony, az első hetes után feljebb lopta, kúszta magát egy nyolcasra. Megérdemli, na. Iszonyat eltalált karakterek mondjuk sokadszorra, nagyon jó, élvezetes poénok, kiváló színészi alakítások, és az utóbbi idők egyik legjobb Soundtrackje várja a nagyérdeműt a Smart People megtekintése kapcsán, során, jóvoltából. Tessék csak nekiesni, bezony.

1. This Is Your Life - Nuno Bettencourt
2. Q.P.D. Nuno - Bettencourt
3. Stitch Baby Animals
4. Early Checkout - Nuno Bettencourt
5. Need I Say More Cherone
6. Rush You Baby Animals
7. Lotus - Nuno Bettencourt
8. Flow - Nuno Bettencourt
9. You Still Need Me Baby Animals
10. School Girl Crush - Nuno Bettencourt
11. If Only - Nuno Bettencourt
12. Hamburger In Bed - Nuno Bettencourt
13. Pursuit of Happiness - Nuno Bettencourt

Elérhető itt

***Nagyon jó zenei alapanyag a filmhez, amelynek kritikája érkezni fog. Csak bírd kivárni, azt mondom***

A filmről hosszabban értekezni nem áll szándékunkban. Most is, csak pár mondat erejéig emlékezünk meg róla.

 

Ha emlékeink nem csalnak, nálunk be sem mutatták. Tudtuk, tudták előre, hogy mostanság, bizony, nem kifizetődő egy W. F.-es arccal, névvel fémjelzett, elátott darab. És ez a megállapítás, nevezhetjük akár ténynek is, most se hazudtolta meg magát. Így, azonnal, a polcokon talált magának helyet. Onnan próbál most, és mindörökké - a nekünk háttal álló - mikrofonfejű kosaras, sztár, vigyorogni ránk, és lelket önteni belénk, hogy igen is egyszer megéri az odafigyelést, a megtekintést, a kint se sok vizet zavart Fél-Profi.

 

Tehát nem vártunk sokat, ezen ismeretek tudatában. De lényegében még azt a keveset se kaptuk meg, amiért odaültünk elé egyszer, s utoljára, azaz az önfeledt szórakozást, filmnézést.  

A Fél-Profi valahogy túl messze volt a jótól. Ez a feljuttatom a csapatomat a legjobbak közé című forgatókönyv nem nagy eresztés, találkozhattunk vele jó párszor, nincs mit belőle kiaknázni akár vígjáték szinten se. Kevés, nagyon kevés volt ez. Voltak jó részek, jó poénok, ötletesek, lásd a nyertes palit, de a film legnagyobb része csak kínszenvedés az idővel, sajnos. És az egész olyan lassú a bárgyú történetével. Egy kis kakaó hiányzott belőle, nagyon.

Humorral csak ímmel-ámmal találkoztunk, tehát vígjáték faktor kilőve. Míg drámai szempontból pedig vérszegény. Se nevetni, se sírni nem tudunk. És akkor még színészileg se állt a helyzet magaslatán a Fél-profi.

 

Will Ferell hiába szeretne itt nekünk humoros dolgokat felmutatni, mert az valahogy mindig, minden esetben csak a visszájára fordul, vesztére, a mi vesztünkre legalább is. Nem nagyon szeretjük a palit, de van, amikor, képes ő is a megújulásra, mint például A Felforgatókönyvben. Azonban az igazság fáj, de ki kell mondani, hogy ezek a vígjátéknak nevezett filmek a bés szintet és érzetet súrolják a legtöbb esetben. És ez nem biztos, hogy Will hibája, de valahogy vonzza a gyenge, rossz, gagyi -már elnézést-, projekteket. Ki kéne ebből törni Will!

Feltűnik még Woody Harrelson, szegényt az ág is húzza. Őt speciel komáznánk, de ő is csak a rosszal cimborál, állandóan. A The Grand-on kívül alig láttunk valami kézzel foghatót tőle. Végül is szidni se érdemes, mert megpróbálja, csinája. De ez is kevés a megváltáshoz.

 

A film legnagyobb pozitívuma a zenéje, oszt annyi. A Soundtrack telis tele jó muzsikákkal, a régiekkel, ugyebár. Nem is habozunk, hanem ki is tesszük a poszt végére a címben már megelőlegezett és jelzett zenei alapanyagot. Hadd szóljon a Love my Sexy.

 

Egyszer, - vagy inkább egyszer se - ajánljuk nektek. Egy négyest adtunk még neki korábban, de lehet ez, az óta már hármasra csökkent. Na jó egyezzünk meg egy négyben, az első benyomás a fontos, vagy mifene. Ami azonban biztos, máskor jobban meggondoljuk, hogy bepróbálkozzunk-e egy Will Ferrell vígjátékkal. Na ja.

SOUNDTRACK

1 Jackie Moon - Love Me Sexy 3:35
2 Brothers Johnson - Get Da Funk Out Ma' Face 2:26
3 Labelle - Lady Marmalade 3:55
4 WAR - The World Is A Ghetto 4:03
5 Ronnie Laws - Tell Me Something Good 4:51
6 Jean Knight - Mr. Big Stuff 2:46
7 Chairman Of The Board-Give Me Just A Little More Time 2:40
8 WAR - Why Can't We Be Friends 3:47
9 The Blackbyrds - Walking In Rhythm 4:11
10 Sly & The Family Stone - Dance To The Music 2:58
11 Ohio Players - Love Rollercoaster 4:47
12 Sly & The Family Stone - Que Sera, Sera 5:19
13 Curtis Mayfield - Move On Up 8:53
14 Elijah Kelley - Shining Star 2:52

Elérhető itt