FilmFelKeltés

Body of Lies (2008)

inmfc - 2009.01.20. - 6 komment

Már pontosan nem is tudom, hallottam, vagy olvastam-e, arról, hogy a háború meg a gyűlölet nem old meg semmilyen problémát. Na igen, ez kicsit közhelyszámba megy persze, de azért mégis csak van benne némi igazság, nemde. Emberek halnak meg, és most az ártatlanok életéről van szó, legfőképp, és elsősorban. Ki tudja, már hányan vesztették életüket e - soha véget nem érő – rémálom, harcosdi miatt, amit valaki elkezdett valamikor, a másik meg folytatta, és így ment ez addig, amíg már maguk meg sem voltak tisztában azzal, hogy ki és mi is volt az egésznek a casus belije. Csak az, számított, hogy a másik oldalon álló, levő valaki fizessen meg minden egyes életért, s ez fordítva is így igaz. Amit biztosan tudok, s ami megrögzült a fejemben, az egy zárszó volt egy másik filmből, amiben az a mondat hangzott el, mindkét fél szájából, hogy „kinyírjuk mindet”. Azaz van, volt, és lesz is még háború. Inkább Peace.

A bevezetőben, a kép felett próbáltam egy kicsit a filmre, mint annak központi témájára, a háborúra jobban fókuszálni. Azért is, mert újra, s most lehetne sorolni az eddig látott háborús, kémes, ügynökös mozikat, ez is beáll a sorba. S habár ő sem sok újat mutat, kvázi leköveti társait, de legfeljebb az egészet, ilyen akció-thrillerbe ágyazva kínálja a nézőnek, a nagyérdeműnek. Aki legelőször is, felteheti magában a kérdést: Mire várok egy ilyen filmmel kapcsolatban? Mit várhatok, egyáltalán? Mi újat mutat, mint amit látok nap mint nap a kocka alakú készülékben, vagy az újságok hasábjain. Amíg azonban ezen agyal a néző, máris kezdetét veszi a Body of Lies, egy elég ígéretesnek tűnő felütéssel, akarom mondani starttal lepi meg a még jócskán magába roskadt és kérdésekkel elhavazott nézőt. Tessék!

A helyszín Közel-Kelet, és mi pedig éppen azt láthatjuk, hogy a CIA-nak az egyik legjobb ügynöke próbálja megtalálni a gonoszt, a terrorista vezért. Szóval ő ott a terepen éli át a borzalmakat mindennap, és harcol foggal-körömmel, míg aki irányítja, az otthon üldögél, és laptopon böngészve akar valahogy segítségére lenni a terepen lévő társnak. De a hazugságok hálójában nem könnyű jó utat választani…

Az a helyzet, hogy ez korrekt, iparos munka volt, de Ridley Scott-tól talán ez már el is várható, valamilyen szinten. Hozza a kötelezőt, és ennél többet talán ő se tudott volna mit kifacsarni ebből a kémes-háborús-terroristás sztoriból. Nincs komolyabb baja ennek Body of Lies-nak, csak egyszerűen oly átlagos. Semmi különös, semmi extra. Talán Amerika furi benne, ami egyben jó is. Mintha az lenne az ember érzése, mint a Stop-Loss esetében, hogy eltűnnek a nagy amerikai zászlók, és hálivúd nem feltétlenül akarja a torkunkon erőltetetten lenyomni a saját igazát, hanem csak félig. Kapunk egy kis részletet, amolyan tortából egy darabkát, a másik oldalról, ami azért szép teljesítmény, valljuk meg őszintén. Hisz nem ők a világ közepe, és nekik is vannak hibáik, talán túl sok is.

De végül is, a film, amit ígért, azt beváltotta, vagyis a hozzáfűzött reményeket. Talán egy elég pesszimistán odaülő embernek még többet is adott, hozott a konyhára. Hisz a film már az első perctől beindul, a tettek mezejére lép, s habár néha kienged, de az összkép azért még így is, rendben van. Vannak lagymatag részek, és a nő képbe kerülése is valamennyire klisés maszlag, aminek már tudod a forgatókönyvét, jó előre. S ez így vagy úgy, azért belerondít a nagy izgalmakba, oly mértékben, hogy ez zavaró is, megtöri a nagy lelkesedést, az addigi jó hangulatot.

A film első fele sajnos nem annyira telitalálat, mindvégig ültem a székemben, és vártam, hogy mikor kezdődik el igazán, mikor fog engem is bekeríteni a hazugságok hálója. Aztán egyszer csak azon vettem észre magam, hogy kezdem „élvezni” a mozit. Különösen igaz ez, az utolsó fél órára. Ahogy szoktuk mondani: soha ennél rosszabbat. Azonban ekkor megint minden a feje tetejére fordul, s egy elég rossznak mondható befejezéssel intünk búcsút a Body of Lies-nak, amiért nagyon nagy kár volt. Komolyan. De a sok helyszínnel, ide-odabillenő hangulattal, felesleges nő szállal, gyászos befejezéssel, kis izgalommal, azért megérte az egyszeri odafigyelést, még így is azt mondom.

A zene, ami a filmhez tökéletesen passzolt. Egy ilyen feszültséggel teli muzsikákkal tűzdelt jelenetnek mindig örülünk, különösen akkor, ha éppen, sok minden nem igen történik a vásznon. S igen, egy szó, mint száz, a zene néha meg is menti a film becsületét.

Russel Crowe és Leonardo DiCaprio. Egy rossz szavam nem lehet egyikükre se. Mindketten kisujjból hozták a figurát, bár ez nekik nem volt nagy durranás. De hát helytálltak, tisztességgel, ami dicséretes dolog, ugye. Leo szakálas megoldása nem volt nyerő, valahogy nem volt az igazi, azonban, ezzel szemben, Russel szemüveges nézései utat találtak, ismét. Ami ide kívánkozik, hogy ez az otthon és a terepen levő ügynök közötti ellentét elég jól kidomborodik. S igaz is, hogy nekem vajmi mértékben bejövős is volt ez a beszéljük meg az infókat telefonon keresztül, miközben figyelik fentről minden lépésedet sztori, de aki igazán odatette magát az Mark Strong volt. Andy Garcia hasonmása nagyot alkotott, messze a legjobb volt a csapatban, szerény véleményem szerint. Mindenképp üde színfolt, na…

Sokat gondolkoztam azon, hogy ha nem ez a két színész szerepelne benne, vagy ha a rendező se az lenne aki, akkor egyáltalán vettem volna-e a bátorságot a Body of Lies megtekintésére? Aztán arra jutottam, hogy nagy valószínűséggel nem. Az meg hogy újranéznem-e valamikor, erősen kérdéses. Hisz annyira nem volt világmegváltó, csak egy hat és feles. Rendben volt, de ezt eddig is tudtuk esete. Ridley nem volt elég bátor, ahol kellett volna, és ez megbosszulta magát, majd legközelebb… Trust no one. Deceive everyone.

Kérdőív kitöltése

Web 2.0 és hatása
Előre is köszönöm az együttműködést, a kérdőív kitöltésére áldozott idejét (P.D.)

Ide küldd

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 6.5 body of lies hazugságok hálója

The Good Life (2007)

inmfc - 2009.01.19. - Szólj hozzá!

A következő kritika írója lighter, aki a továbbiakban is, ha ideje engedi, és kedve tartja, akkor posztolni fog párat, amolyan vendégbloggerkedés címszó alatt. Köszöntsétek!

A The Good Life az a típusú film, amit ha egyszer leülsz megnézni, nem ereszt el a stáblista végéig. Nem fogsz az órádra nézni, hogy még mennyi van hátra belőle és nem fogod lerakni kisablakba, hogy közben e-maileket olvasgassál. A hangulata annyira magával ragadó, hogy szinte erőt kell kifejteni ahhoz, hogy ne kerülj a hatása alá.

Méltatlanul keveset lehet hallani róla, ami köszönhető annak, hogy független film, kis költségvetésből készült és a legnagyobb húzóneve Zooey Deschanel. Én sem értesültem volna róla még egy jó ideig, ha nem olvasom el az összes neten felkutatatható 2008-at összegző filmes toplistát. Utánanézve kiderült, hogy 2007-ben a Sundance filmfesztivál keretében vetítették, ahol a Grand Jury jelölte is a legjobb film díjára, amit sajnos nem kapott meg, de már maga a jelölés is sejteti: kell, hogy legyen bene valami különleges.

A történet viszont szinte semmi újat nem kínál. Jason, a főszereplőnk világvégi kisvárosban él, szimpatikus, együtt érzünk vele, kitűnik a körülötte lévő (nem valami mozgalmas) világból. Problémái kívülállóvá teszik, a benzinkúton megkeresett fizetéséből lehetetlen kijönni, családtagjaival kapcsolata közel sem ideális, egyetlen igazi barátja a város régi filmszínházának öreg tulajdonosa, akinek esténként segít üzemeltetni a mozit. Egy különleges betegégtől szenved, ami miatt ugyan nem kerüli az emberek társaságát, de önbizalma nincsen hozzá, hogy keresse. Majd jön egy lány, aki újat hoz az életébe, s kezdi úgy érezni, hogy mégiscsak érdemes szenvedni az élettel és a hétköznapokkal.

Ami különlegessé teszi a filmet, az a kiváló hangulatfestés. A melankólia, az elveszett álmok, remények, ambíciók mind ott vannak a levegőben. Igen ez egy depresszív film, mindenki szomorú, mindenki az elmúlástól menekül vagy szenved. Minden karakter beteg mentálisan vagy fizikailag. Sosem süt a nap és alig néhányszor mosolyodnak el a szereplők. Minden szürke és minden reménytelen.

A színészek kiválóan hozzák a karaktereiket, Zooey Deschanel már a Go-Getterben bebizonyította h a rejtélyes-elbűlölő-szivfájdalmas leány nagyon fekszik neki, de Mark Webber a főszereplő egyedül is elvinné a filmet. Hihetetlenül azonosul a szerepével és egy pillanatra sem esik ki belőle. Részben a játéka teszi ennyire átélhetővé a történetet. Gus - az idős barát - szerepét Harry Dean Starton pedig csuklóból játssza.

Tehát a hangulat mindent áthat. A film pedig tele van olyan jelenetekkel, ami egy átlagos rendező kezei között jelentéktelenek, giccsesek vagy éppen dramatikusak lettek volna, de (annak ellenére, hogy eddig nem sok mindent rakott le az asztalra) Stephen Berra nagyon stílusosan kezeli az felemelő, megható vagy éppen lesújtó pillanatokat, és olyan költői képekkel szinte poétikus jelenetekkel ajándékoz meg minket, hogy néha eláll a lélegzetünk.

Meg kell említeni a zenét, ami ugyan nem olyan domináns és figyelemfelkeltő, mint a például a Requiem for a dream vagy a The Fountain esetében, de nem lehet elmenni szó nélkül a szomorú hangulathoz illő csendes zongorajáték mellett. Egyszerű a téma, nyugodt és lassan hömpölyög, de többet ér bármilyen magába forduló monológnál az elszigeteltségről és a teljes magányról.

Az utolsó 5 percig még meg is elégedhetnénk annyival h hát igen igen ez egy korrekt hangulat film, erős karakterekkel, szépen ívelt történettel, a lét néha elviselhetetlen súlyáról, a felelősség vállalásról, az emberi kapcsolatokról, de a befejezés olyan erőteljes, hogy az amúgy egyszerű kis üzenet 100x hatásosabb, így olyan elevenbevágó az életigenlés és a feel-good érzés, hogy te is napokig a hatásai alá kerülsz.

The Good Life egy tipikusan olyan alkotás, amit nem reklámoztak túl. Elveszett a filmek tömegében, mivel valószínűleg elfogyott a pénz a reklámozáshoz, vagy csak egyszerűen nem tud utat találni a közönségéhez, a borongós hangvétel vagy a nem éppen slágeres történet miatt. Ami nagy hiba, mert azok a szerencsések, akikhez eljut a film híre, egy maradandó élménnyel lesznek gazdagabbak.

Részemről ez kilenc pont egyértelműen. Lehet, hogy nem veszed le megint egyhamar a polcról, de veled marad még sokáig. Egy hete láttam és egyes jelenetek/beállítások még most is beugranak nap közben. Szinte minden megvan benne, ami egy csodás filmélményhez kell. Kiváló színészek, stílusos rendezés, erőteljes atmoszféra és az a kis plusz, amivel befészkeli magát a gondolataid közé.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 9 vendégblogger the good life

Blindness (2008)

inmfc - 2009.01.17. - 9 komment

Na, valami ilyesmire szokás azt mondani, hogy csalódás. Csalódás egy olyannak, egy olyan embernek, aki talán túlontúl is, nagy kedvvel, nagy örömmel, felfokozott kíváncsisággal várta Fernando Meirelles legújabb alkotását, az Isten Városa, és az Elszánt Diplomata után. Mert igen, a direktor úr megérdemli, vagy inkább kiérdemelte az eddigi darabjait látva, hogy ne úgy készüljek, tekintsek a Blindnessre, mint egy átlagos világvégi mozira. Azonban a végfőcím nagy felsóhajtása arra mer és ad következtetni, hogy ez most nem sikerült, ez most nem jött össze, neki. Bár nem temetném már itt a legelején a filmet, mert igen is vannak pozitív dolgok benne, és mert van miért egy külön posztot szánni rá, csak egyszerűen nehéz feldolgozni mindazt, amit a nagy fehérségben tapasztaltam… Lehet, hogy már én se látok?

Akár egy rossz előjel is lehetett volna számomra, hogy a darabot senki se szerette. Mondom, vak voltam, és nem akartam meglátni a baljós „árnyakat”. Tudniillik, a kritikusok nem zengtek ódákat róla, talán ők is többet vártak a direktortól, sőt ez biztos. Ők is csalódtak, rendesen, és még ha némi iróniával élve is, de elmondták ezt mindennek, ami valljuk meg, sok jót nem jelent, a filmeskönyvek szerint, úgy általában. Bár nem kell mindig rájuk hallgatni, és velük egyetérteni, de ez esetben bizony van valami, abban, amit hangoztatnak úton-útfélen a Blindnessel kapcsolatban. Ezután már mindenkinek megeredt a nyelve, és az ollója. Hisz míg egyesek nem voltak hajlandóak az első, az eredeti, vágatlan verziót szárnyuk alá venni, melléállni, és bólogatni percenként, hogy milyen jó lett, addig az ollók is előkerültek a fiókból, és a nagy figyelmeztetés, hogy nem engedik bemutatni a mozit, az már erőteljes vágásra kényszeríttette Fernando Úrat, aki nem akarta cserbenhagyni a moziját, a rajongóit, na meg a pénzét, és ezért beadta a derekát. Egy szó, mint száz, amit itt láttam ebben a szűk két órában, az már meg volt vágva, de koránt sem kellően.

Hiába is húzom, meg „oltom” le a filmet sorról-sorra, azért nem tudnám betenni, a rosszul sikerült ilyen apokaliptikus filmek dobozába, mert ha hiszed, ha nem, vannak neki reménysugarai, azaz reménypercei. Mikor egy időre, még ha kis időre is, de az ember mégiscsak élvezi a látottakat, s elkezdi bele képzelni magát ebbe az egész nagy üres fehér helyzetbe, amikor nem lát semmit, de nem, mert akkor meg belerondítanak az egész gépezetbe, egyszerűen oda nem illő és vágó képsorokkal, amikor azt kérdezed magadban, ezt minek kellett már, ide. Sok ilyen volt, az igazat megvallva.

Oké, hogy megvágták szegényt, de a sztori akkor is kevés. Nagyon kevés. Persze most megint lehet kibúvókat találni, meg titkos ajtókat keresni, ahova elmenekülhet a kritikus is veszély esetén, kvázi, hogy ebben a témában nehéz újat mutatni, hisz annyiszor, de annyiszor volt már itt világvége. Példa okán, jöttek a zombik, 28 nappal előbb meg később, valamint legendákkal, és mad-maxes újjászületett kolóniával is foglalkozhattunk, és láthattunk az utóbbi időben, hogy csak párat említsek, párat, valami emlékezeteset. Vajon ezek szerint akkor a Blindness emlékezetes marad, vagy sem? Nem hinném…sajnos. Pediglen még ez a vakság is elég ínycsiklandóan hangzik a nézőnek, de kötve hiszem, hogy valaki ezután megnyalja a tíz ujját.

Vakság, amit nagyon nehéz megérteni, és megemészteni. Egy börtönbe zárva, semmit se látva kell leélni az életet, úgy, hogy nem láthatjuk a napot, a kék éget, vagy csak a kedves arcát, nap mint nap. Ez egy nagy emberpróbáló folyamat, és tényező, amit nem lehet csak úgy kikerülni, előle elmenekülni, de küzdeni se ellene, legtöbbször. Az ember úgy érzi, érezheti, hogy ki van szolgáltatva. Csak egy nehezék mások életén, és nem tudja elviselni, hogy állandóan másokra kell támaszkodnia. De ilyenkor mutatkozik, mutatkozhat meg egy vagy több ember ereje, kitartása, véget nem érő küzdelme, akik nem adják fel, és élik az életüket. Meg tanulnak ők is élni, velünk együtt élni. S nincs is annál örömtelibb, mint látni valakit, aki nem lát, és mégis leküzdve az akadályokat, halad előre, nem tör meg, nem áll meg félúton.

Főhőseink elraktározhatták magukban az utolsó képeket, amikor, és amiket még láttak. Mert egyik pillanatról a másikra vesztették el látásukat, valamilyen különös és megmagyarázhatatlan vírus folytán, amely miatt egy üres vakító fényt, fehérséget látnak. Miután egyre többen és többen kapják el a vírust, s lesznek a vakság áldozatai, ezért karanténba zárják őket, hogy ne terjedhessen az tovább. Majd lesznek terem-vezetők, aztán valaki királynak nevezi ki magát, szóval a farkastörvények életbe lépnek, nem mindenki ehet, csak úgy kedvére, annak ára is van. De egy valaki közöttük nem az, akinek „mondja” magát…

Már most előre borítékolnám a tényt, hogy sokaknak fél óra se fog kelleni, és nagy mérgelődés közepette hagyják majd ott a Blindness-t. Miért is? Senki ne számítson itt (nem is számíthat, na) nagy izgalmakra, hiába is van itt a világvége, thriller meg "mittomén", néha annyira kizökkent egy-két jelenet, szereplő maitt, és unalomba fullad, hogy nem tudod átérezni a vakságot, ami percenként ordít rád vakító fehér fényben. Elég lassúcska kezdés, aztán be-beindulnak az események, de mint ahogy az lenni szokott, ez is rálép a fékre, visszavesz abból nem túl erős kezdésből, és megadja magát. Tényleg néha már csak a színésznő, meg a produceri teendők, azaz a látottak mentik meg a filmet, a szememben. Talán a királyosdit játszva indul el igazán az az echte világvége filing, meg azután, de addigra már minden reményed elveszett, a kukába landolt, amit egy elég érdekes (szépen fogalmaztam) befejezéssel sikerül bevégezni, lefejezni.

Fontos lenne a hangulathoz a zene is, de ez nem érkezik meg. Vannak ígéretes „feszültséggel teli” dallamok, de valahogy nem tud belédívódni, és azt mondani neked, figyuzz haver itt a világvége! Ehelyett ilyen feszültségoldó zenékkel kompenzálja a semmit.

S hogy ezek után, mi is lehet egyáltalán szép a Blindnessben? Hát az látvány, kérem szépen. Klisés mondás, de győztes csapaton ne változtass. A direktor nem is változtatott, hozta a partnerét, a IV produceri székéből, a nevét mindenképp fel kell jegyezni: César Charlone-t, aki egymaga viszi a hátán a több sebből vérző sztorit, az egész Blindnesst, meg ő hozzá csatlakozik még a színésznő is. Na de látvány. Az első képkockától kezdve az utolsóig egy szó nem érheti a ház elejét. Annyira korrekt és alapos munka, hogy az már szemkápráztató. Csak emiatt érdemes belenézni a darabba. Gyönyörű és piszkos is egyszerre. Néhol megvakít, néhol meg megdöbbent. Egész végig ez tartja ébren a nézőt, csak hogy újabb és újabb képekben gyönyörködhessen, vagy éppen ellenkezőleg. A karantén minden egyes jelenete, és a kihalt utca képei mind-mind visszahozzák az ember erejét, és életkedvét a Blindness világába. Köszönhetjük ezt neki…

meg a sokat és sokszor emlegetett színésznőnek, Julianne Moore-nak is. A feleségnek, akinek alakítása a legdicséretesebb dolog a földön. A legjobb produkció, színészi teljesítmény fűződik a nevéhez. Mark-ról inkább szót se ejtek, mert a férfiak között a várva várt, Gael García Bernal menti meg a haza becsületét, a diktátor szerepében. Itt sincs mit ragozni, vagy mellébeszélni, az előbb említett két emberen kívül, a többiek csúfos kudarcot vallottak, bizony.

Hát, csak mondandóm végére értem! Miközben gépeltem e sorokat, magam is azon tűnődtem, hogy ez egy amolyan átlagos világvégis tucatfilm. Lenne. De ezt már írtam pár sorral feljebb, hogy mi is húzza ki a szarból a filmet… Kap egy hatost, se többet. Már kezdem én is vaknak érezni magam, ez olyan megvesztegetés dolog volt, aminek sokan vesztesei lesznek, és azok is. Nagyot álmodtam, de be kellett érnem annak csak egy kis szeletével. Jó lenne még átlapozni a regényt, amiből készült ez a film, de a látottak után, s okán, erre se adok már sok esélyt, bár azért nem ártana pár dolgot tisztába tenni a számtalan nézés közben megfogalmazott „miérttel” kapcsolatban. Én inkább, kéretik tisztelettel, várom a következőt, mind a direktor úrtól, mind a műfajtól.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 6 blindness

Dostana (2008)

inmfc - 2009.01.17. - 8 komment

Egy film, ami Indiából érkezett el hozzánk, a nagy Bollywoodi világból. Egy film, amit még saját hazájában is csak félve, titkolva játszottak a mozik. Vagy inkább nem játszottak, s nem azért, mert nem tudtak, nem akartak, hanem mert bizony, szavamra mondom, betiltották, Pakisztánban. Miért is? Idézem: propagálja a homoszexualitást, s a meleg házasságot, na ezért. Hisz a Dostana nem más, mint egy - indiai - melegkomédia, ami miatt Indiában kitört a frász. Tudniillik, náluk, az ő országukban, a törvény tiltja ezt, a meleg házasságot, és akár még bebörtönzéssel, életfogytiglannal, vagy halállal is büntethetik a melegeket. Bár ezt nem veszik már annyira „komolyan” (valamilyen 1860-as törvény) azonban mégis kifejezik nemtetszésüket, példa erre a Dostana is. Egy ideig csak pár moziban vetítették, oly limitáltan, és mégis annyian nézték, hogy sok időre levakarhatatlan, és legyűrhetetlen volt már a dobogóról is… Ezen van mit nézni!

Hát gyerekek, nem semmi ez az egész Bollywood! Félévente egyszer szánom rá magam, hogy bepillantsak e filmgyár mögé, a kulisszatitkaiba, vagy inkább darabajaiba, és akkor meg egy ideig nem tudok magamhoz térni. Most komolyan, pár évvel ezelőtt még én is értetlenül álltam az indiai filmek térhódítása előtt, de ez azonban mára már megváltozott, gyökeresen. Amolyan 180 fokos meg páli fordulattal jelenthettem ki, hogy szükség van erre a műfajra, mert ami ered, ami árad, ami jön ebből a világból, az leírhatatlan. S igen tudom, egyet is értek vele vajmi szinten, hogy ez nem is mindenkinek való, kvázi befogadható. Sokaknak már a név elhangzásakor, a nagy bálivúdi filmgyárjelzőtől is „felfordul a gyomruk”. Kicsit tévesen ítélkeznek. Azt mondom. Bár ha láttunk már előzetest indiai filmből összevágva két percben, akkor mindenki letudta magában vonni konzekvenciákat, hogy mennyire tud kibékülni a látottakkal. A sok tánccal, meg énekkel, az egésznek az életérzésével, színességével, egyszóval a stílusával. Tehát, van kinek nem jön be, van kinek bizony annál inkább. Embere válogatja.

Egy nagy becsben tartott rendező, két igen is tiszteletnek és nagy hírnévnek örvendett bollywoodi sztár és az egyik leghíresebb, legszebb indiai színésznő, aki volt már miss is pár évvel ezelőtt (szerk. most is az), volt az a nagy négyes, akik nem csak nevüket adták ehhez a Dostana-hoz, ami nagy felháborodást, és indulatokat kavart hazájában. Egy szó mint száz, nem kellett volna ennek akkora nagy feneket keríteni, különösen akkor, ha az ember közelebbről is megvizsgálja a mozit, ami annyira visszafogottan kezeli ezt a helyzetet, a melegházasságot, stb… hogy arra senkinek és semminek nem lehet egy rossz szava sem.

Hisz nem kell ahhoz pápaszemesnek, vagy agytrösztnek lenni, hogy megállapítsam a film nagyon szépen, kicsit közhelyesen, sztereotípiákkal megáldva tálalja a témát, elsősorban azért ne hogy valakinek is abból baja származzon. A készítők nagyon úgy látszik, mindig megtartották a két lépés távolságot, nem mentek bele nagyon idétlen, erőtlen poénokba, nem vállaltak túl nagy kockázatot, de így is egy nagy áttörés volt ez a piacon, a filmes palettán, akár Indiában, akár másutt, mint korábban volt az a például a Túl a Barátságon, Amerikában. Bátor húzás volt ez kérem szépen, de ez esetben, mint a legtöbb esetben is, ez kifizetődő volt. Ezért jár neki a hatalmas gratuláció, valamint a színészeknek, a rendezőknek, hogy mertek nagy lapot húzni, ebben a mai kissé „naiv” világban.

A helyszín Miami, míg a történet középpontjában két férfi keres magának fedelet, albérletet, lakást keresek/kiadó jelige alatt. Találnak is egy nekik (fotós és ápoló) megfelelő helyet, de a nagyi nem tűri meg az unokahúg mellett a fiúkat, csak a lányokat, ezért melegnek adják ki magukat, amire aztán rábólint. De a baj csak ezután jön, hisz mindketten szerelmesek lesznek a szíp jányba, amiből kialakul ez a szerelmi háromszög…

Vidám, de nem sértő, ezt nyilatkozta róla a producer, s igazat is adok neki. Akármennyire is látom magam előtt, képsorról képsorra, hogy mindennek megvannak a helye, ergó, hogy annyira vigyáztak mindkét félre, hogy senkit se bántsanak meg, akkor is az egész egy nagy komédia, telis-tele humorral, jókedvvel, kacagással, amit lehet komolyan is venni, ha arra kerül a sor, de leginkább s legfőképp csak nevetni lehet rajta a kezdéstől a végig. Iszonyú jó hangulata van, amely csak kis időre hagy alább, a film feléhez érezve, de tényleg azt leszámítva, majd minden pillanat mosolyra, hangos nevetésre ad okot. Bár nem lehet elfelejteni azt a szenzációs kezdést, első fél órát, amihez foghatót, ennyire humorosat, rég láttam, vagy amihez rég volt szerencsém, komolyan. Hatalmas jókedv kíséri útján a nézőt, egyik nagy poéntól a másikig vándorol, friss és üdítő minden tekintetben. Egy rossz szó nem érheti e miatt a ház elejét.

Azonban, ahogy ahhoz már hozzászokhatott a bollywoodi filmen edzett nagyérdemű a történettől nem, kell sokat várni . Mert már az ismertetőt olvasva kiderül minden. Egyszerűbb az, mint az egyszeregy, de persze kisebb húzások is vannak a két órában, bár ez sem újdonság, viszont jól esett, a néhai megállások közben és után. Ha csak turkálunk kicsit a filmes emlékeinkben, mint a turkálóban, akkor előttünk lehet egy kép a Férj és Férj című Adam Sandler filmjéből, amikor méregeti, alaposan vizsgálja Biel kisasszony mellét, ugye. Bármennyire is kínos és zavaró, hogy egy filmről ez ugrik be elsőként, de tényleg a tűzoltókon kívül sok más érdemleges nem nagyon történt, hiába is szerettem, egyszer. Na de csak arra akartam rávezetni az olvasót, hogy itt ilyenre ne készüljön. Ez nem Amerika, itt nincsenek szánalmas, százszor lerágott csontú poénhegyek, itt minden más, hisz ez nem hálivúd. Azaz egy reménysugár a tucatfilmek mellett és közül.

A rendezésről már esett szó, nincs hiba, de a látványban sincs, valamint a zenében se. A látvány alatt nemcsak Priyanka Chopra kisasszonyra célzok, hanem az egész színes világra. Az öltözékektől elkezdve a rózsaszín járgányig. Van itt minden.

S hát a zene az meg magáért beszél. A szokásos füleknek a szokásosan jól csengő muzsikák. Érdemes megcsekkolni, belehallgatni, ugyancsak nem kis szövegek, és indiai dallamok keverednek újra és újra.

A színésznő, Priyanka Chopra a férfiszemeknek, míg John Abraham és Abhishek Bachchan (ismerős a Bluff Master-ből) pedig a női szemeknek nyújt „élvezetet”. Nem kis színészekről van szó, azt már tisztáztam a legelején, ők sztárok, nem akárkik ott „kint”, és ezért is fontos az, hogy nevüket adták egy ilyen veszélyes projekthez. De, hogy a játékokkal se volt különösebb probléma, az meglepő. A két férfiú közös jelenetei élményszámba mennek, vannak nézések, olyan momentumok, amikor már a földön fetrengsz a nevetéstől, nagyon nagyok. Nem kell várni hűdeprofi alakításokat, csak profikat, egyszerűen, nagyszerűen.

A Dostana (barátság) egy feelgood film, nekem az volt. De nagyon. A játékidő alatt nem is tudom így hirtelen, utólag visszagondolva megszámolni, hányszor nevettem fel hangosan, oly jóízűen, teli torokból. Komolyan könnyfakasztó volt, csak jó értelemben. Bollywood, India, és a Dostana megkapja a maximálisan megérdemelt nyolc pontját. És tényleg piszok régen szórakoztam már ennyire jót és jól filmen. Minden percéért megérte, főként akkor, ha belegondolok abba, hogy milyen kedvvel ültem elé, neki, s milyennel álltam is fel általa, előle, miatta…egy jó tanács: I think is good.

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 8 dostana

City of Ember (2008)

inmfc - 2009.01.15. - 1 komment

Lássuk csak, in medias res… Na itt aztán mindenki válaszokat akar. A Szikra lakói, polgárai azért, mert a generátoruk, ami árammal látja el a földalatti várost, az rakoncátlankodik, és félő, hogy áram nélkül maradnak, kvázi akkor biztos meghalnak, „eljő a darkness”. A néző pedig azért, vagy inkább a nézők (köztük én is) szóval azért, mert nem tudják magukba hova tenni ezt az egész földalatti városos generátoros dolgot, ami így vagy úgy, kis kaland és sci-firől lévén szó (nem inkább egy mese), elég nagy bukató tényező. S oké, hogy most az ember képzeletére van bízva, de egy normális kezdés, egy nyitójelenet, egy narráció (ami a the endre megérkezett, na bumm) azért tényleg nem ártott meg volna, de hát ha nem, akkor nem. Ebből így nem lesz megvilágosodás, generátor ide vagy oda…

Amíg a lakók nem szeretnék átélni a teljes sötétséget, addig a nézőnek már akad egy pár sötétebb pont a szkriptben, ami fejvakarásra, és elégedetlenségre ad okot, bőven. Mint mondottam kérdések, nagydarab vakondokról, a csecsemőkről, növényekről és még egy csomó a miértről, hogyan, s miért jutottunk el oda, ahol vagyunk, de inkább felesleges részletezni…Azonban az embert akkor is, mégis szétveti a düh, a méreg, ha csak belegondol ebbe a szikravárosos történetbe. Pedig aztán meg volt benne a kellő potenciál, amit hagytak veszni futni a készítők, bánhatják, rendesen, meg mi is, hogy hagytuk magunkat „megvesztegetni”.

A sztori már mindenki előtt tiszta, földalatti civilizált nép, akik szépen élnek éldegélnek a kis városukban, a Szikrában, amíg az a bizonyos generátor nem kezdi megadni magát, hogy aztán kisebb-hosszabb időre sötétségbe boruljon a városka. Na de két gyerkőc, miután megkapták álmaik melóját, nem kevés fantáziával megáldva keresik a kiutat ebből a „világból”, mert hiszik, hogy valahol van egy titkos ajtó, ami csak rájuk vár…

Fura egy ilyen filmre elsütni, hogy családi mozi, de bárhonnan is nézem, ez valami olyasminak készült, még ha ez nem is látszik, annyira, vagy még ha nem is merem száz százalékos magabiztossággal állítani. De elvileg az, gyakorlatilag azonban hiba csúszott a számításba. Hadd ne kelljen újra elsorolni ezeket. Az egészre csak egy szót tudok elsütni, hogy körülményes, de borzasztóan. Akármennyire is élvezhető egy-pár pillanat, mert hiszed vagy sem, volt ilyen, akkor se lehet maximálisan, önfeledten jól szórakozni rajta, vagy csak kikapcsolódni, akár egy családnak. Na ezt még kimondani is rossz volt. Mert, ha utólag belegondolok, akkor bizony a nagydarab vakondnak semmi értelme nem volt a filmben. Egyszer elfutott ide, meg oda, volt egy rövid cameoja azt ennyi. Értem én, hogy nem maradhatott ki, de azért a kicsikre is lehetne gondolni, valamint e állat miatt is csak kínzó fájdalom gyötör ott fent a szürke állományban, mert erről se tudod meg, hogy miért lett már olyan nagy, szegény. Áhh.

Ahogy mondtam tehát, ígéretes témának lehettünk volna szemtanúi. De hát a percről percre felbukkanó logikai bukfencek miatt az ember nem tud teljes erőbedobással ellazulni, a kis fantáziáját elengedni, hogy ő aztán ott van és ott él közöttük, hogy ő is keresi a kiutat, ezerrel. Viszont ez nem jön össze neki. Nem működik ez sehogyse kérem szépen. Nem kap el a hangulat, egyszerűen. Megkockáztatom, hogy már a kezdés rányomta bélyegét az egész darabra.

Márpedig akadt egypár tetszetősebb snitt, képsor, de ezekből is vajmi kevésre futotta. A látvány az még csak oké, tényleg szép a városka kivilágítva, meg akkor is amikor éppen nincs, sőt néha még jó kis dallam is megszólal, amolyan hangulatfokozóként, "féljél, mert sötét van" címmel, de addigra már csak kis mértékben tud izgatni a két főhős, a két fiatal és az egész város gondja, meg baja. A lassú víz partot mos felfogás az itt nem volt nyerő húzás. Egy drámában kell, de itt azért izgalom, nagyobb sebesség, több kakaó nem ártott volna…kár volt érte.

A színészek ott voltak, nem is akárkik, de ezen a szikraváros ügyön, megítélésen nem tudtak változtatni. Bill (a PM, aki elég édesszájú) vagy Tim (a fiú apja, állandóan csak szerel, sumák) barátunk is látható pár képkocka erejéig, ami jól esik, szavamra mondom, de abban a nyúlfarknyi epizód szerepből ők se tudtak többet kihozni, mert a főhős, mégiscsak a fiú és lány volt. Újabb fejtörő, hogy lehet az, hogy csak úgy „állást” cserélnek minden gond nélkül? No mindegy, ezt már tényleg nem tudom megérteni…A játékok itt is rendben voltak, csinálták amit kell, azonban ők is kevesek voltak a megváltáshoz. Tudod te, ez a bármit nyújtasz, akkor is az marad esete, ergó a középszerből nem tudták kihúzni a mozit.

Egyszer elviselhető, de nincs az a pénz, hogy én valakinek is ajánljam, vagy ne talán tán, Isten ments újranézzem, valamikor. Nem nevezném csalódásnak a City of Ember-t, de igaz ami igaz, a bestseller regény ismeretében ildomos lett volna, egy élvezhetőbb fantasys dolgot a családnak mutatni, és tálalni. Kap egy ötöst, ami talán közelebb is áll a négyhez, de nem forszírozom ezt tovább, ennyit nem ér meg, felsülés, meg elszalasztott lehetőség volt ez. Tisztelt Készítők, lehet a fejet a falba verni, mert, alig ha fogják ezt kitenni az ablakba…

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

Címkék: 5 city of ember szikraváros

Chasseurs de dragons (2008)

inmfc - 2009.01.15. - Szólj hozzá!

Ki ne emlékezne holmi főző patkányra, riszáló állatokra, kungfuzó pandára, egy szerelmes robotra, vagy csak egy szuperhős kutyára? Hát, ha jól gondolom, akkor senki, és semmi, nincs is ily ember a világon. De, hogy mi is a közös bennük? Az, hogy animációs mesék egytől-egyig, az utóbbi évek felhozatalából. Olyanok, amikért oda meg vissza voltunk, s ha arra került a sor, akkor még a kedvenc állatkánkat is beszereztük a meséből, magunknak, a gyereknek, a kedvesnek, bárkinek, s most lehetett szó akár egy patkányról, vagy egy pandáról, hisz ebben az esetben, a mesék világában a néphiedelem egy fabatkát sem ér. Hisz minden állat képes mindenre, főzni tud, szuperképességekkel rendelkezik, és folytathatnánk a sort tovább és tovább. Azonban, hogy a hosszú gondolatmenetem is elérje a célját, és kilyukadjak végre már valamire, mondanám, hogy a Dragon Hunters is beáll a sorba, kérem szépen, és olyat tesz le arra a bizonyos asztalra, amitől olyan érzése támad az embernek, hogy egy-néhány fentebb, előbb említett remeket is kenterbe ver, jócskán. Ó, hogy az a francia művészet!

Pediglen a készítők nem nagyon rázták meg magukat, már ha a sztorit próbálom vizsgálni, boncolni, górcső alá venni. Mert ebben oly sok újat, nagy szenzációs dolgot nem lehetett találni. Egyszerűen csak a franciák megalkották a tipikus hőstörténetét, amelyben a jó győz, a rossz elvész, vagy talán mégse… valamint, hogy a barátság és a szerelem „intézménye” mindent kibír. Ha nagyon rosszmájú akarok lenni, akkor a Dragon Hunters csak egy kliséről klisére építkező darab, amiben nagyítóval kell keresni a saját és új gondolatokat a szkriptet illetően. Úgy bizony. S most persze jöhet nekem mindenki, azzal, hogy a meséket ezért szeretjük, a már említett jó és rossz kapcsolata, blablabla, a gyereknek ez a fontos, és így tovább, de azért a mai világban nem elég egy lovagos, sárkányölős, tündérmesés történet. Mert itt erről van szó. Az egész egy tündérmese, ami tényleg gyerekeknek való, mindvégig humoros, és ami legfontosabb, hogy mindvégig mesés, tanmesés tud maradni, nem esik ki a „szerepből”, hanem az első perctől fogva, rabul ejti a kis gyerkőcöt, szerethető figurákkal, egy irtó módon, néha már zavaróan is leegyszerűsített forgatókönnyel. Viszont aki szereti, az így szereti, és ezért szereti.

Mert az igazság az, hogy van benne minden, ami kell. A gonosz a sárkány, aki a világvégét hozza el (már a mesékben is divat lett). A jó, két lovag, két sárkányölő, akik csak némi pénz, és juttatás fejében bólintanak a rá erre a veszélyes kalandra és küldetésre. Van egy megbízó, a vak királyunk, annak egy a lánya, a hercegnő, aki kicsit mesevilágban él, mindenkiben az Ezüst Lovagot keresve. Ja és van egy állat, de ő róla később. Azt hiszem, ha jól gondolom, ettől kezdve már elég világos a sztori, mindenki előtt. Csúnya sárkány csak néha ébred fel álmából, de akkor városokat, falvakat tűntet el a földszínéről, de a király a kislány unszolására felfogadja a nem éppen lovagokat, hogy pusztítsák el a sárkányt, különben „eljő” a világvége.

Mondom ez nem az a darab, amiben le kellene esni a székünkről, nagy dolgokat látva. Azonban akármennyire is lehúzom a sztorit, kénytelen vagyok bevallani, nekem jól esett, működött, szerettem. S még ha nem is emiatt, de tényleg sikerült padlót fognom…

Mert van egy jelenet a Dragon Hunters-ben, ami nagyon megmaradt bennem és még most is élénken emlékszek arra, rá, ha lehet ilyet mondani, akkor a film egyik csúcspontjára, mert az volt. Amikor Gwizdo elszakad a társaitól, lecsücsül a széteső világban, az egyik megmaradt falu romján, látva, hogy körülötte minden megszűnik, na akkor egyszerűen az ember szája tátva maradt. Komolyan, mintha nem látott volna még elég újdonságot az animáció terén, vagy csak ezekben a mesékben a sokat látott és tapasztalt vén öreg róka. Hihetetlen. Még most is mikor gépelem ezeket a sorokat, hallva azt a kivételes muzsikát, újra-újra és bevillan ez a képsor, s igen azt mondom, és állítom, hogy, na valami ilyesmiért, élményért érdemes élni. Csak a lenyűgöző szó jut eszembe hirtelen.

"Life isn't a fairy tale."

S tényleg nehéz megszólani, mert ilyen világban is nagyon régen jártam, vagy ilyen világot is nagyon régen láttam már, amiben minden darabjaira hullik, esik szét a világvégét elhozva. Gyönyörű és csodálatos képi világa van. Néha már azt gondoltam, hogy egy japán anime-t látok. S talán nem is állok messze a valóságtól. Hisz emlékeim biztos nem csalnak, ilyenhez, mármint a világhoz, annak pár képkockájához volt már szerencsém. Hogy csak egyet említsek ez a kör alakú földsziget dolog, már a DB-ban is megfigyelhető volt, de ez csak egy a sok közül, és egyáltalán nem zavart, jó volt látni.

Tehát akinek eddig nem esett volna le, annak mondanám, hogy csodálatos és fantasztikus az a környezet, amelyben főhőseink kalandoznak. Nagyon nehéz találni rá szavakat, ezért mindenképp nézni kell, kötelező. Régen használtam már ezt a szót, de vizuálorgia ez, még ha nem is Pixar szintű, de ez jelen pillanatban hidegen hagy.

A látvány mellett a humor is a helyén van. Mert a franciák tudnak ilyet is, ugye. Ja és az állat, Hector, akiről esett már szó, na őt nagyon sokan fogják szeretni, ezért is, arra mérget veszek. Hector minden egyes pillanata a filmben hangos nevetésre ad okot. De a többiek is nagyon jól megalkotott karakterek, a neveletlen hercegnő, a nagy”kötözködős” melák, és a kis magának való, pénzéhes Gwizdo. Klisés karakterek, de abszolút szerethetőek és ez a fontos.

A hangulat többnyire a helyén van. Többnyire, mert néha leül, visszavesz a tempóból, és emellett a végi nagy ütközetre is sokkal több percet fordít, de hát nem lehet semmi sem tökéletes. Bár ez a kicsit több mint 70 perc azért kérdéseket vethet fel az emberben, vajon kevés pénz volt e a filmre, vagy eleve csak ennyinek szánták. A válasz mindkét esetben csak jól hangzik, hangozna, hisz a kevés pénz ellenére szemkápráztató dolgok történnek a filmben, és másrészről meg pont annyi volt a játékidő, amennyi pont jó és elég volt. Néha-néha több kakaót is el lehetett volna képzelni, ha nem a vizuál dolgokra fekszik a rá a francia „művészet”.

Nagyon szép, gyönyörű film a Dragon Hunters. Jobb és szebb lehetett volna, ha a sztoriba is annyi erőt ölnek, mint a széteső világba, a szellemvárosba. De hát, mondtam, ne legyek telhetetlen, örüljek annak ami van, és azért nyolc pontját messzemenőkig megérdemli. Jót szórakoztam rajta, felnőtt fejjel, gyerekként. Kár volt, a buta kilengésekért, és megállásokért. Azonban, az igazság az, gyerekek, hogy nálam simán viszi a prímet a robot után, ez nem kérdés. Egy jelölést minimum megérdemelne, a szívem szerint. S zárszóként, útravalóként itt a filmben hallható nagy muzsika:

Lotus - Jalan Jalan

Facebook Tumblr Tweet Pinterest Tetszik

0

keresés}

friss}

megmondom}

top5}

pertíz}

bwoodi színes}

favourite}

linkek}

licenc}

Body of Lies (2008)

inmfc - 2009.01.20. - 6 komment

Címkék: 6.5 body of lies hazugságok hálója

The Good Life (2007)

inmfc - 2009.01.19. - Szólj hozzá!

Címkék: 9 vendégblogger the good life

Blindness (2008)

inmfc - 2009.01.17. - 9 komment

Címkék: 6 blindness

Dostana (2008)

inmfc - 2009.01.17. - 8 komment

Címkék: 8 dostana

City of Ember (2008)

inmfc - 2009.01.15. - 1 komment

Címkék: 5 city of ember szikraváros

Chasseurs de dragons (2008)

inmfc - 2009.01.15. - Szólj hozzá!

Címkék: 8 chasseurs de dragons