Ki ne emlékezne holmi főző patkányra, riszáló állatokra, kungfuzó pandára, egy szerelmes robotra, vagy csak egy szuperhős kutyára? Hát, ha jól gondolom, akkor senki, és semmi, nincs is ily ember a világon. De, hogy mi is a közös bennük? Az, hogy animációs mesék egytől-egyig, az utóbbi évek felhozatalából. Olyanok, amikért oda meg vissza voltunk, s ha arra került a sor, akkor még a kedvenc állatkánkat is beszereztük a meséből, magunknak, a gyereknek, a kedvesnek, bárkinek, s most lehetett szó akár egy patkányról, vagy egy pandáról, hisz ebben az esetben, a mesék világában a néphiedelem egy fabatkát sem ér. Hisz minden állat képes mindenre, főzni tud, szuperképességekkel rendelkezik, és folytathatnánk a sort tovább és tovább. Azonban, hogy a hosszú gondolatmenetem is elérje a célját, és kilyukadjak végre már valamire, mondanám, hogy a Dragon Hunters is beáll a sorba, kérem szépen, és olyat tesz le arra a bizonyos asztalra, amitől olyan érzése támad az embernek, hogy egy-néhány fentebb, előbb említett remeket is kenterbe ver, jócskán. Ó, hogy az a francia művészet!
 |
Pediglen a készítők nem nagyon rázták meg magukat, már ha a sztorit próbálom vizsgálni, boncolni, górcső alá venni. Mert ebben oly sok újat, nagy szenzációs dolgot nem lehetett találni. Egyszerűen csak a franciák megalkották a tipikus hőstörténetét, amelyben a jó győz, a rossz elvész, vagy talán mégse… valamint, hogy a barátság és a szerelem „intézménye” mindent kibír. Ha nagyon rosszmájú akarok lenni, akkor a Dragon Hunters csak egy kliséről klisére építkező darab, amiben nagyítóval kell keresni a saját és új gondolatokat a szkriptet illetően. Úgy bizony. S most persze jöhet nekem mindenki, azzal, hogy a meséket ezért szeretjük, a már említett jó és rossz kapcsolata, blablabla, a gyereknek ez a fontos, és így tovább, de azért a mai világban nem elég egy lovagos, sárkányölős, tündérmesés történet. Mert itt erről van szó. Az egész egy tündérmese, ami tényleg gyerekeknek való, mindvégig humoros, és ami legfontosabb, hogy mindvégig mesés, tanmesés tud maradni, nem esik ki a „szerepből”, hanem az első perctől fogva, rabul ejti a kis gyerkőcöt, szerethető figurákkal, egy irtó módon, néha már zavaróan is leegyszerűsített forgatókönnyel. Viszont aki szereti, az így szereti, és ezért szereti.
Mert az igazság az, hogy van benne minden, ami kell. A gonosz a sárkány, aki a világvégét hozza el (már a mesékben is divat lett). A jó, két lovag, két sárkányölő, akik csak némi pénz, és juttatás fejében bólintanak a rá erre a veszélyes kalandra és küldetésre. Van egy megbízó, a vak királyunk, annak egy a lánya, a hercegnő, aki kicsit mesevilágban él, mindenkiben az Ezüst Lovagot keresve. Ja és van egy állat, de ő róla később. Azt hiszem, ha jól gondolom, ettől kezdve már elég világos a sztori, mindenki előtt. Csúnya sárkány csak néha ébred fel álmából, de akkor városokat, falvakat tűntet el a földszínéről, de a király a kislány unszolására felfogadja a nem éppen lovagokat, hogy pusztítsák el a sárkányt, különben „eljő” a világvége.
Mondom ez nem az a darab, amiben le kellene esni a székünkről, nagy dolgokat látva. Azonban akármennyire is lehúzom a sztorit, kénytelen vagyok bevallani, nekem jól esett, működött, szerettem. S még ha nem is emiatt, de tényleg sikerült padlót fognom…
Mert van egy jelenet a Dragon Hunters-ben, ami nagyon megmaradt bennem és még most is élénken emlékszek arra, rá, ha lehet ilyet mondani, akkor a film egyik csúcspontjára, mert az volt. Amikor Gwizdo elszakad a társaitól, lecsücsül a széteső világban, az egyik megmaradt falu romján, látva, hogy körülötte minden megszűnik, na akkor egyszerűen az ember szája tátva maradt. Komolyan, mintha nem látott volna még elég újdonságot az animáció terén, vagy csak ezekben a mesékben a sokat látott és tapasztalt vén öreg róka. Hihetetlen. Még most is mikor gépelem ezeket a sorokat, hallva azt a kivételes muzsikát, újra-újra és bevillan ez a képsor, s igen azt mondom, és állítom, hogy, na valami ilyesmiért, élményért érdemes élni. Csak a lenyűgöző szó jut eszembe hirtelen.
"Life isn't a fairy tale."
S tényleg nehéz megszólani, mert ilyen világban is nagyon régen jártam, vagy ilyen világot is nagyon régen láttam már, amiben minden darabjaira hullik, esik szét a világvégét elhozva. Gyönyörű és csodálatos képi világa van. Néha már azt gondoltam, hogy egy japán anime-t látok. S talán nem is állok messze a valóságtól. Hisz emlékeim biztos nem csalnak, ilyenhez, mármint a világhoz, annak pár képkockájához volt már szerencsém. Hogy csak egyet említsek ez a kör alakú földsziget dolog, már a DB-ban is megfigyelhető volt, de ez csak egy a sok közül, és egyáltalán nem zavart, jó volt látni.
Tehát akinek eddig nem esett volna le, annak mondanám, hogy csodálatos és fantasztikus az a környezet, amelyben főhőseink kalandoznak. Nagyon nehéz találni rá szavakat, ezért mindenképp nézni kell, kötelező. Régen használtam már ezt a szót, de vizuálorgia ez, még ha nem is Pixar szintű, de ez jelen pillanatban hidegen hagy.
A látvány mellett a humor is a helyén van. Mert a franciák tudnak ilyet is, ugye. Ja és az állat, Hector, akiről esett már szó, na őt nagyon sokan fogják szeretni, ezért is, arra mérget veszek. Hector minden egyes pillanata a filmben hangos nevetésre ad okot. De a többiek is nagyon jól megalkotott karakterek, a neveletlen hercegnő, a nagy”kötözködős” melák, és a kis magának való, pénzéhes Gwizdo. Klisés karakterek, de abszolút szerethetőek és ez a fontos.
A hangulat többnyire a helyén van. Többnyire, mert néha leül, visszavesz a tempóból, és emellett a végi nagy ütközetre is sokkal több percet fordít, de hát nem lehet semmi sem tökéletes. Bár ez a kicsit több mint 70 perc azért kérdéseket vethet fel az emberben, vajon kevés pénz volt e a filmre, vagy eleve csak ennyinek szánták. A válasz mindkét esetben csak jól hangzik, hangozna, hisz a kevés pénz ellenére szemkápráztató dolgok történnek a filmben, és másrészről meg pont annyi volt a játékidő, amennyi pont jó és elég volt. Néha-néha több kakaót is el lehetett volna képzelni, ha nem a vizuál dolgokra fekszik a rá a francia „művészet”.
Nagyon szép, gyönyörű film a Dragon Hunters. Jobb és szebb lehetett volna, ha a sztoriba is annyi erőt ölnek, mint a széteső világba, a szellemvárosba. De hát, mondtam, ne legyek telhetetlen, örüljek annak ami van, és azért nyolc pontját messzemenőkig megérdemli. Jót szórakoztam rajta, felnőtt fejjel, gyerekként. Kár volt, a buta kilengésekért, és megállásokért. Azonban, az igazság az, gyerekek, hogy nálam simán viszi a prímet a robot után, ez nem kérdés. Egy jelölést minimum megérdemelne, a szívem szerint. S zárszóként, útravalóként itt a filmben hallható nagy muzsika: 
