Pride and Glory (2008)

inmfc - 2009.01.25. - 3 komment

 

Miért dönt úgy egy férfi, hogy rendőr lesz? Ki az, aki reggel felkel, mosakszik, borotválkozik és úgy megy munkába, hogy nem tudja, vajon életben marad-e a nap végére is? Kék egyenruhába öltözik, s viseli a jelvényt, amelyek a büszkeséget, és a dicsőséget jelentik, számára. Úgy érzi ő is, hogy kiérdemel egyfajta tiszteletet. Letette az esküt, ami után fenntartja a békét, s amiért életét adja, nap mint nap. Szolgál és véd. De van úgy, hogy kicsúsznak a dolgok a kezei közül. Minden elúszik, amiért valaha is küzdött. Miért? Mert ő nem good cop, hanem annál roszabb...
 
 
Egy újabb zsarufilm tehát Amerikából. Zsaruk, zsaruk meg zsaruk. A filmgyártás, a művészet egyik leggyakrabban használt "témája", kliséje. Talán már túlontúl is sokat vannak a képernyőn, a vásznon, amint éppen sorozatokba és filmekbe fészkelik be magukat. Persze van, aki megszületik és rendőr akar lenni, semmi kérdés nélkül, és van, kinek, az, álmai netovábbja, hogy egy ilyen filmet láthasson, ahol a jó győzedelmeskedik, és a rossz pedig a dutyiba kerül, a hűvösre. De hát amióta világ a világ, azóta tudjuk, hogy nem ilyen egyszerű a képlet, és nem olyan álomvilág ez a rendőrszakma, hanem igenis kőkemény harcok zajlanak le nap mint nap, kint az utcákon. Hogy eleve Amerikáról beszéljek, elsősorban. Aztán lehetne itt még olyan okoságokkal élni, hogy van a jó zsaru, meg a rossz zsaru. De erről is annyi, de annyi képkockát láthattunk. Egyszerűen ebben már nincs semmi újdonság. Valamint abban se, hogy a film az utóbbira helyezi a főbb hangsúlyt. Igazság, becsület, lojalitás és család. Melyiket vagy hajlandó feladni? Belső vívódások, a rendőr is ember, van családja, van becsülete, de az igazság az mindennél fontosabb.
 
A történetről nagyvonalakban annyit, hogy miután megölnek néhány rendőrt egy bevetés során, azután apuka felbérli a fiát (aki már rég dolgozott), hogy találja meg a rosszfiúkat, akik ezt tették. Persze nem olyan egyszerű a helyzet, hisz az igazság sokkal fájóbb, mint azt gondolta volna…
 
A Pride and Glory egy korrekt iparos munka. Amit szépen megoldottak, amolyan kiváló, színjeles dolgozatként rendeztek meg, de mégis hiányzott belőle valami. A bökkenő csak az, ebben az esetben, és mint általában, hogy ez sajnos nagy vérveszteséggel jár. Hisz ez a valami, a hangulat. A feszültség, az izgalom, amitől foghatná a fejét a nagyérdemű. Persze imitt-amott ez megérkezik, viszont akkor sem tudunk annak felhőtlenül „örülni”. Inkább dráma ez, na, a baj az, hogy abból is a rosszabbik fajta.
 
Bárhonnan is vizsgálom, a film első fele az úgy ahogy van, nem jó. Vagy inkább úgy fogalmazok, nekem nem jött be. Oké a legelején feldobja a labdát jó magasra, ezzel a kivégzéses, vérfürdős dologgal, jelenettel, azonban utána, mint ha mi sem történt volna, hagyja, hogy az a bizonyos a földre zuhanjon. Elkezdünk belemenni ilyen klisés, sablonos epizódokba, mint hogy egy rendőrcsalád gyermekei, elvált feleségek, ne tovább egy ifjú, aki hosszú év után tér vissza, a rendőri életbe. Blablabla... Azaz nagyon mélypontra ér a mozi, ahonnan aztán csak nagy erővel, de sikerül kikászolódnia a második félre, úgy ahogy. Bár nem mondottam, de meg kell jegyezni, hogy kiszámítható is, sajnos. Pedig még a legelején egy faja nyomozgatós, egy noir születésében is reménykedem. Kvázi emberről-emberre derülnek ki a nagy titkok, a nagy nevek, és jutunk előre a nyomozásban. De nem! Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy erről itt szó nincs, azonban ez egy idő után minden jelentőségét (el)veszti. Ennyit neked nyomozás, két perc alatt kitalálható az egésznek a „szerkezete”. S ilyenkor nem is értem, hol itt a nagy csavar? A nagy megdöbbenés lemaradt, és a nagy küzdelem is, ami igazán jellemzi ezeket a filmeket, azok egy az egyben kimaradtak a repertoárból. Se nyomozás, se küzdelem, se izgalom! Jöhet a kérdés mi van akkor? Egy csipetnyi dráma, amit néha sikerül eltúlozni, oly amerikásan, és egy-néhány unalmasabb pillanat, amit egyszerűen nem lehet nem elfelejteni, neki.
 
Tudom, hogy mostanság sokszor sütöm el azt a klisé szöveget, hogy nem mutatott semmi újat, de ez ebben az esetben sincs másként. Ám ahogy szoktam mondani, ez nem is igen lenne nagy probléma, ha lenne valami, ami elfelejtené velem ezt a tényt, az első perctől kezdve, egészen az utolsóig. Valami olyan körítés, olyan hangulat, ami miatt csak a végfőcím lepergésekor jutna csak eszembe, hogy „nanemár” ez is ugyanaz volt, mint az xy. Néhol nagy üresjáratok, vontatott jelenetek képezik utamat. S e mellett még a párbeszédek se tudnak ütni. Hosszúnak pedig, túl hosszú. Nagyon úgy néz ki, itt már semmi sem az igazi.
 
Ám mégis érdemes megállni egy pillanatra. Mert a film második fele elnyerte a tetszésemet, és amikor végre kilépett a nagy drámai színfalak árnyékából, mögül, akkor tudott a legjobban érvényesülni, számomra. A kis akció része, meg úgy ahogy van, ott van a szeren. Az operatőr kolléga is kitett magáért.
Volt egy pont, amikor kicsit elmosolyodtam és ez a nagy összetűzés jelenete miatt történhetett meg. Nem értettem a lényegét, hogy akkor hol van most az ízig-vérig zsaru dráma meg krimi? Öröm az ürömben, hogy a végkifejlet legalább "normálisra sikeredett", így az mégis csak visszaad valamit a gyengébb percekért.
 
Akikre nem lehet a panasz az a kettős. A színészi team. Ők mindent megtettek, a forgatókönyv sutasága, és egyszínűsége nem az ő hibájuk. Megpróbáltak mindent beleadni, s ez sikerült nekik. Mint Edward Norton, mint Colin Farrell hozta a szerepét. Jók voltak. Amennyire tudtak, próbáltak valamit kihozni ebből a filmből. De hát ők se tudták megváltani a világot, ugye.
 

Bárhonnan is nézem a Pride and Glory-t, be kell érjem azzal, hogy ez is csak egy tucatfilm lett a sok közül. Pedig, akár többre is vihette volna, ilyen színészekkel, vagy akár ezzel a zsaru-dologgal. Kevés volt, hiányzott belőle a kraft, a kakaó, sikerült ezt is túldramatizálni, ami egyáltalán nem tett jót neki. Kap egy hatost, mert minden húzásom ellenére, egyszer megérte a pénzét, de aki faja echte police-os keménykedést akar látni, meg krimit száz szálon, na annak nagyon nem ajánlom. Mondom, szolgálnak és védnek…

Címkék: 6 pride and glory a zsaruk becsülete

The Lucky Ones (2008)

inmfc - 2009.01.24. - Szólj hozzá!

 

Na lássuk csak, kinek mit mond Neil Burger neve? Hát, ha, senki nem válaszolna, akkor majd én megteszem. Az úriember két évvel ezelőtt tette le az asztalra, azt a bizonyos The Illusionist darabot, remeket, ami a mai napig képezi a szívem csücskét. Nem eresztett el azóta se, úgy bizony. De, elvégre, tovább kell lépni, nem elég megelégedni azzal, ami van, ha már a kisujjunkban van az írás, a rendezés, akkor merjünk nagyok lenni, azaz Neil Burger egy szó mint száz go back, végre valahára! Most a szimpla illuzionista mestert felváltja három iraki veterános történetével, akik felett és mellett elment az idő, rendesen, de ezt leginkább környezetükön érzik és tapasztalják meg úgy isteniesen. Ismerős? Ez más, kérem szépen!
 
 
Már az előzetes félszemmel figyelése és nyomozgatása közben is akadt egy pár olyan kósza gondolatom, megérzésem, hogy ebből még a végén egy karakán roadmovie fog kikeveredni, kisülni, ami valljuk meg, elég meglepő húzásnak bizonyulna a nagy háborús körítés mellé. Felvetődik a kérdés ilyenkor: mi megy majd a másik kárára? Miből kapunk többet és kevesebbet? Hogyan kapcsolódik még mindehhez a humortényező is? Aztán a film megadta a válaszokat már első perctől kezdve. Azzal, hogy tudatosította bennem, itt mindennek meg lesz a helye, és mindenből csak annyit ad, amennyi az adott helyzetben szükséges, szükségeltetik. Semmiből se többet, se kevesebbet. S végtére is a roadmovie filing azért bejön, bár szó se róla a The Lucky Ones-ban a szereplők viszik a prímet, inkább.
 
Mindenképp jó húzásnak is bizonyulhat az, hogy nem megyünk bele nagyon komolyan a háborúba, annak miértjeibe, hibáiba, okaiba, stb… meg nem kezdünk el nagy igazságokat levonni, hanem csak messziről, egy-két snitt erejéig forrnak e miatt úgy igazán az indulatok. S meg kell mondjam féltem is ezért a mozitól, féltettem őt is, magamat is, hogy nagyon beáll a sorba, és amerikásan elkezdi vallani az igazát, a jól bevált, százszor lerágott csontú üzeneteivel, amelyeket sugall felénk, a világ felé. De szerencsére ez nem olyan hálivúdi tucatháborús klisés film, nem is kell ilyenre készülni. Neil Burger csak pár perc erejéig ad teret a háborúnak, míg a többiben előnyt élveznek a szereplők, a karakterek. Fura ezt így kijelenteni, mert mindvégig ott lóg a levegőben a háború, és érezhető a szaga is minden egyes képkockáján, és párbeszédén, valamint a főhőseink minden egyes cselekedetei is ennek köszönhető, ebből fakad, ebből indul ki, viszont ez nem válik erőltetetté egy pillanatra sem. Emlékszem egy Sereg nem Enged című alkotásra, ami ugyancsak ilyen hazatérő katonákról szólt, akik miután megérkeztek az édes otthon melegébe, azután szomorúan vették tudomásul, hogy környezetük továbblépett, egyet előre, mintha mi sem történt volna. Na igen, abban a filmben szó szerint drámaira vették a figurát, ami miatt sokszor nem is akart rendesen működni. Ottan sokat akartak a készítők, de nem bírták.
 
Itt, ebben az esetben is fel-feltűnnek a jól megszokott klisék, amik aztán rontják a hangulatot rendesen. Kiszámítható, sablonos is egy szinten, nem kell nagy „skills” ( aki látta a filmet érti ezt) ahhoz, hogy ne lásd előre a film végét. Ám mégis ennek ellenére meg szerethető filmecske kerekedik ki a The Lucky Ones-ból. Vannak hibái, néha már túlságosan is belassul, megáll, fölre zuhan, aztán mintha mi sem történt volna, új erőre kapva folytatja az utat, tovább és tovább. Kár volt a gyenge, mondhatom üres percekért, amelyeknek túlontúl is nagy feneket akartak keríteni, aztán nem lett belőlük semmi.
 
A középpontban tehát ott a három veterán katona, akik minél előbb szeretnének, egyéb okok miatt hazajutni, azonban a gépek nem indulnak, és így autót bérelnek. Négy keréken három különböző személyiség vág neki a hosszú útnak, amin aztán kalandok sorát élik át, és egyre jobban megismerik egymást. Egy nő, aki kissé álomvilágba élve, egy gitárral a kezében szeretne expasijának szüleihez menekülni. Mellette ott van két férfi, az egyik barátnőjéhez térne vissza némi betegséggel küszködve, a másik pedig feleségét akarja viszont látni… De változnak az idők…
 
A film nehezen indul be, majd feljebb kapcsol, rákapcsol, és egy idő után eléri azt a szintet, hogy szórakozhatsz rajta, s hogy élvezheted azt, amit látsz a két szép szemed előtt. Ez pedig természetesen a karakterek nagyon jó, alapos kibontásának eredménye, hisz ahogy fogynak a kilométerek egyre többet s többet tudunk meg a három emberről, akik átélnek minden jót és rosszat az utazás során. Vannak igen ötletes párbeszédek, de ezek mellett meg-megbújnak a már említett lagymatag részek, amelyek megtörik a jókedvet, sajnos. Persze drámáról lévén szó ebben nem lehetne hibát találni, és kívánni valót, ám néha tényleg uncsi lesz, bármennyire is nehéz ezt kimondani. Ezek után meg aztán nagyon nehéz olyanról nyilatkozni, hogy elkapott-e volna az egésznek a filingje? Ám mégis azt mondom igen, mert a sztori nagy részével elégedett vagyok, s mint fentebb is írtam, öröm látni, hogy nem akar elveszni a háború részleteiben, hanem kizárólag a főhősökre koncentrál, fókuszál. S ez nekem bejött, ezért megérte.
 
A színészekre sok panaszom nem lehet. Tim Robbins kisujjból hozza a figurát, neki ez nem volt nagy feladat. Michael Pena, akit láthattunk már sok filmben az utóbbi időben is tisztességesen helytáll, de a trió közül bizony ő lett a leggyengébb láncszem. A legerősebb pedig Rachel McAdams lett. A kisasszony nagyon érezte ezt a kicsit bohókás, tényleg álomvilágban élő kislányka szerepét.
 

Erről az egész iraki témáról, meg katonák hazautazásáról, és beilleszkedési, vagy inkább visszailleszkedési problémáiról, nehézségeiről láthatott már a nagyérdemű jó sok képkockát. Sok újdonsággal így nem is lehetett már előállni. Bár van egy olyan érzésem, hogy a direktor úr nem is akart, csak szimplán egy kicsit drámai, egy kicsit humoros, amolyan karakterközpontú utazásos mozit szeretett volna készíteni. Ami sikerült is neki, hét pontot megérdemli, várom a következőt. Búcsúzóul a tagline: "Three strangers with nothing to lose. And everything to find".

Címkék: 7 the lucky ones

Ghost Town (2008)

inmfc - 2009.01.23. - Szólj hozzá!

 

Még hogy nincsenek szellemek? Ezt ki mondta? Itt a Ghost Town, amely rácáfol erre, tessék! Mi nem látjuk őket, de ők meg ott vannak körülöttünk, és minden egyes találkozáskor tüsszentésre bírják az embert. Akár az otthonunkban, akár az utcán, mindenhol és mindenhova elkísérnek, kísértenek minket. S most, lehetne itt előjáróban, jó meg rossz szellemekről beszélni, viszont a mi esetünkben, vagy inkább a Ghost Town esetében inkább kérnek, mint ijesztenek. Azaz szellemek utolsó kívánsággal. Vagy leegyszerűsítve egyszerűen csak olyanok, akik valami miatt, valami oknál fogva nem tudnak hazatalálni, és még itt maradnak vagy visszatérnek a földre. A megoldás számukra egy valaki, a kulcs, aki kinyitja, kinyithatja számukra a „pokolba” vezető utat…
 
 
 
Történetünk középpontjában egy életunt, egy magának való fogorvos valamilyen csoda folytán, némi műtét hathatós közbenjárásával, elkezd szellemeket látni. Akik aztán ennek örömére, azonnal nekiesnek, és egy „utolsó kívánságot” akarnak tőle. S ekkor kerül a képbe az elhunyt férj, aki feleségét szeretné távol tartani az új pasijától, ezért a dokira akaszkodik, hogy célját elérje. Azonban az nem könnyű eset, ám a helyzet megváltozik, miután meglátja a kiválasztott prédát. Amolyan szerelem első látásra.
 
A Ghost Town ha minden igaz, és szimatom nem csal, akkor egy ilyen romkom akart lenni szellemekkel megfűszerezve. Nem igazán nagy újdonság ez a szellem téma, ki ne emlékezne, a Dead Like Me-ra, vagy éppen a Mennyé Mára, és sorolhatnám tovább. De ettől még lehetne aranybánya ez a látom őket, ők meg látnak engem dolog, azonban, mint mindig, most is jobban kicsit (nem nagyon) rágyúrnak a romantikára, és nem tud mit kezdeni a helyzettel. Ami nem tesz jót, se nekünk, a nézőnek, se a mozinak. Mondanám, hogy kihagyott ziccer a Ghost Town, mert ha lett volna még benne kraft, kakaó, akkor akár nagyobbat is szólt volna.   
 
Bár maga a sztori is az első perctől fogva kiszámítható, sablonos, de mégis jól fogja meg és erősen kordában tartja a gyeplőt, nem ereszti el. Mindvégig pengeélen táncol, viszont becsületére legyen mondva, nem megy át teljes giccsbe. A készítők, ezt, ügyesen csinálták. Azonban ami miatt szégyenkezniük kell, hogy csak ennyi tellett, ennyire futotta belőle. Na igen, ezért nagy harag újfent. Pedig a mozinak vannak hibátlan pillanatai, periódusai, amikor élvezed a látottakat. Te is egy vagy a sok szellem közül, vagy egy, aki látja őket, s nem utolsó sorban te is egy olyas valaki vagy, mint fogorvos. Kvázi azonosulhatsz vele, velük, kedvedre. De addig húzzák az időt, s az ember idegeit olykor-olykor, hogy annak már kezd tele lenni az ember hócipője. S ez az, ami aztán jól lehúzza a szád szélét percenkét, amikor előtte jokeresre állt az, rendesen. Van pár erőltetett snitt, nem talált humorbonbon… kevéske…
 
Tehát egy szó mint száz a hangulat egyáltalán nem tud kitörni, olyan középszerrel támad. Állandóan ingadozik, nem marad meg egy helyben, az a tipikus hiba, ami az ilyen romkomokra jellemző. Bár a műfajt sikerült sikeresen szétválasztani, avagy a romantikát, és a humort jól adagolni. Egyik se megy a másik rovására. Semmi különösebbet nem ad, amit ne láttunk volna már. Tompa, savanyú, érzéketlen főhős, egyedül a világban éli szürke hétköznapjait, ugye, aztán olyat lát, amit nem kellene, s amitől a feje tetejére áll, megváltozik minden. Ismerős, nem? Bár hiába, ezen felül se tud mit mutatni, azaz a tálalás is kevés...
 
A legnagyobb hibája, khm...gyenge pontja a filmnek, a végkifejlet, a the end,  na az nem tetszett. Az addig látottakat erősen alulmúlta, sajnos, így elég vegyes érzésekkel ért végett. Egyszer jó volt, szavamra mondom. Hisz adott azért jó poénokat, és szórakoztató is volt egy-néhány perc erejéig, azonban, összességében, nem tudott maradandó élménnyel megajándékozni.
 
A színészek is azért dicsérhetők, nem rajtuk úszik, vagy csúszik el a film, ők mindent megtettek, szavamra mondom. Az Office-s Ricky Gervais, s a Család Kicsi Kincsés, stb… Greg Kinnear is hozta a kötelezőt. Bírom mindkettőt, Gervais jól hozta ezt a szürke figurát, míg Kinnear is szellemes volt. Jó választás, mindkét úriember, akik kapva az alkalmon éltek a lehetőséggel. Szép volt. Míg Tea Leoni is vígan tündökölt a szerepében.
 
Mivel megemlítettem már a legnagyobb hibáját a filmnek, akkor nem hagyhatom ki, szó nélkül, a legpozitívabb kritikát se, ami a zene lenne. Nagyon jó zenei alapanyag, amely sokszor és sokat dobott a hangulaton. Azóta is nyomozok a Soundtrack iránt, mert hallgatása kötelezőérvényű lenne, számomra, na.
 

A Ghost Town egy jó romkom, lenne, kérem szépen, ha nem érte be volna azzal, a ténnyel, hogy majd a szellemekre, úgyis vevők lesznek az emberek, a többi, pedig már nem is annyira fontos, nem is számít. Pedig, ha kicsit még átfutják és kipofozzák a sztorit, akkor sokkal egyedibbre és hangulatosabbra is sikeredhetett volna. Kár érte, mert így csak hat pont a jutalma. Ez van, nem tudtam felhőtlenül, nagyon jól, szórakozni rajta és igaz, ami igaz, ez a szerelmi szál se volt annyira erős, hogy elfeledtesse velem a gyengésségeket. Akkor is kihagyott ziccer ez, amit illet, volna belőni, mert néha nem elég megelégedni azzal, ami van, néha jobban kell célozni…

 

Címkék: 6 ghost town

Defiance

Virgogirl - 2009.01.23. - 9 komment

 
Trailer

Azt hiszem, egy időre elegem van a második világháborús filmekből - néhány napon belül megtudhatjátok, hogy miért -, és a nyitó (számomra nyitó) Defiance volt a leggyengébb alkotás... Igazából  minden ott van benne, aminek kell, de valahogy olyan összecsapottnak, gyengécskének tűnt nekem. A külföldi kritikusok is közepesre értékelték, úgyhogy, talán ne is akarjunk ennél többet...

A történet

A megtörtént eseményeket feldolgozó (nagyon szabados felfogásban) film a második világháború idején játszódik, Kelet-Európában (Lengyelországban és Belorussziában). Négy zsidó fivér, Tuvia, Zus, Asael és Aron a nácik elől menekülve beveszik magukat az erdőbe. Később többen követik őket, jó néhány embert pedig a közeli gettóból szabadítanak ki. Végigkövethetjük az életüket, a fivérek rivalizálását, menekülésüket a németek elől... mindezt aránytalanul hosszan, valamivel több, mint két órában.

Az értékelés

Elsősorban a három főszereplő miatt néztem meg a filmet - meg persze azért, mert a trailer olyan ígéretesnek tűnt. Nem jó bevallani, de mindig hagyom magam átverni -, és bennük nem is csalódtam (akkorát). De a sztori, olyan közepeske. Persze, az alapgondolat, eleve, hogy ilyen megtörténhetett, eléggé közepeske, és sajnos, szerintem egy kicsit túl is van idealizálva.
Miért merem ezt mondani? Mert maguk a készítők is kénytelenek voltak bevallani, hogy "nem pontosan" úgy történtek az események a valóságban, mint ahogyan azt a filmben bemutatni. Sőt. Azt egyértelműen ki merem jelenteni, hogy szemmel látható hibák vannak, ami a történelmi hűséget illeti... Persze, ettől még lehetett volna jó filmet csinálni, de a Defiance csak középszerű lett. Talán még arra sem felel meg, hogy a középiskolásoknak megmutassák egy töriórán.
A színészek jók, a zene kellemes, a táj és a felvételek gyönyörűek. De ez sajnos kevés, hogy tényleg lekössön ilyen hosszú időn keresztül.

A végjáték

A téma iránt érdeklődőknek mindenképpen érdemes megnézni, mint ahogy azoknak (a csajoknak) is, akiknek van egy szabad délutánjuk, és örömmel bámulják a három férfi főszereplőt. Egyébként, vannak sokkal jobb háborús filmek is.

A tények

Kik követték el? A rendező Edward Zwick (aki a Véres gyémántot és az Utolsó szamurájt is jegyzi, szerintem mindkét filmke jobb ennél); a három főszereplő Daniel Craig, Liev Schreiber és Jamie Bell
Pozitívum: Szép képek és érdekes történet
Negatívum: Sok "szépítés", történelmi pontatlanságok; az iszonyúan erőltetett akcentus
Kinek: Azoknak a hadtörténészeknek, akik csak azért ülnek be egy filmre, hogy cikizhessék azt; nőknek
Kinek nem: Akik folyamatos akciót és feszültséget várnak egy filmtől, és nem unják el öt perc után, amikor pasik lelkiznek
Egyszer belefér, de ugyanolyan könnyen ki is hagyható. Erős közepes: 5.

 

 

Címkék: 5 defiance

Javier Bardem és a Mamma Mia Oscarja?

inmfc - 2009.01.22. - Szólj hozzá!

 

Általában nem szoktam nagy feneket keríteni az ilyen és ehhez fogható mondatoknak, blődségeknek, de ami fáj, az fáj. S hát ez, akkor is szíven ütött. Az ember, a filmnéző, a filmbuzi tényleg csak gyanútlanul ül oda a kocka alakú készülék elé, aztán olyat hall, amitől egy ideig nem is tudja, hogy most bánatában, nevessen vagy sírjon már. Pedig semmi rosszindulat nincs bennem, amikor filmes hírrel akarok "szembesülni a tévében". Csak a kíváncsiság vezérel, hogy mit is mondanak xy filmről. Persze az esetek nagy többségében oltári nagy csalódás válik úrrá rajtam, azokat a mondatokat hallva, de mondom még egyszer, ezen az estén, még ezt is sikerült túlszárnyalni.
 
Ez van, engem érdekel vajmi szinten ennyi filmmel magam mögött, kisebb vén öreg rókának titulálva magam, hogy vajon mi szépet és jót mondanak például az Oscar-jelöltekről. Nem tudok mit tenni, pár másodpercre oda is kapcsolok az m2 híradójára, ahol aztán a következő nagyon okos kijelentésekbe botlok: mint például Kate Winslet-ről a The Reader-ről kapcsolatban így nyilatkoznak:
 
„a színésznő egyébként a legjobb főszereplő díjára is esélyes egy másik filmben (???) nyújtott alakításáért.”
 
S ezen a ponton kezded el vakarni a fejed, és megerőltetni magad, hogy akkor most mi merre hány fok? De mialatt ezen agyalsz, jön a következő irritáló hiba, baki, stb…
 
„Meryl Streep akár két díjat is hazavihet!”
 
Felmerül a kérdés hogyan? A válasz ő szerintük:
 
„jelölték a Mamma Mia című musicalért, mint legjobb női mellékszereplőnek”.
 
Nem kicsit benéztek ezt is, na de…ennek az egésznek, nevezzük szenvedésnek, még koránt sincs vége, tessék kapaszkodni:
 
"Woody Allen Vicky Cristina Barcelonája két mellékszereplői Oscart is hozhat, Penelopé Cruz és Javier Bardem egyaránt esélyes”
 
hát?...nos...szóval...
 
Nem szoktam ilyenekkel élni, ez nem az én asztalom, de azért mégis az arcomra fagyott a mosoly, s így kellett kikászálódnom a fotelemből, no komment, ez kész!

Oscar jelöltek - 2009

inmfc - 2009.01.22. - 9 komment

 

Megérkeztek! Konklúzió: hát a listát böngészve most se fordult a feje tetejére a világ, na. Oké, nem számoltam végig, meg nem készítettem statisztikát a fejemben, de azért akiknek ott kell lenniük, azok ott vannak, annak rendje és módja szerint, gondolok itt a SM-re, a BB-ra. A kisebb meglepetés a The Reader nagy jelöléshulláma, valamint a Gran Torino teljes nélkülözése. Nehéz megítélni, hogy mennyire is szoros a szitu, kvázi, történhet-e csoda egy-két kategóriában, de annyi biztos, hogy van választék bőven, valamint, hogy vannak akik, már most jó előre nyeregben érezhetik magukat.
Az itt bármi megtörténhet című mondat eléggé nagy ferdítés lenne részemről, mert a fent említett két remek küzdhet csak igazán a legjobbak legjobbika címért.
A legjobb rendezésben se egyszerű dolog dönteni, hisz Danny Boyle bizony odatette magát, de most a szívemre hallgatva adnám oda a Fincher műnek ezt a díjat, de ellenkező esetben se törnék össze.
A férfiak esetében Rourke tűnik esélyesnek, bár eddig a látottak közül Jenkinst szeretném ott látni azon az este, ezzel díjjal a kezében.
A nőknél keményebb a dió, hisz némi meglepetésre Kate kisasszony A Readerből került be a legjobb ötbe, az előzetesen várt Revolutionary Road helyett, de itt azért mégse csináltak neki két jelölést, ugye. Mondom meleg a pite, adnám neki, de Jolie kisasszony, és Anne is ugyanúgy ott lehet a végső elszámolásban.
A mellékek kissé betonbiztosak a szememben és szívemben egyaránt: Heath Ledger győzelme valamiért nem kérdés, de ha véletlenül nem ő nyerné meg, akkor vagy Downey-t, vagy Michael Shannon-t tartanám még elfogadható (tudom embere válogatja, nézőpont kérdése) nyertesnek.
Aztán a nőknél Benjamin „anyja” olyat alakított, hogy én nem láttam hozzá foghatót, szavamra mondom. A két doubt-os hölgy még belepiszkíthat a gépezetbe, szerintem. De Penelopé se reménytelen eset.
A legjobb eredeti a Milk lenne. Bár itt történhet még csoda, hisz Wall-E is megérdemelné, teljes joggal. Vajon a „borítékolt” animáció díját tetézi-e még eggyel, ez a kérdés…
A legjobb idegen nyelvűnek behúztam az izraeli alkotást, mert annyira furi és meglepő (meg persze jó is) a kínálatban, hogy nem sajnálnám rá a szobrocskát. Jóllehet a mai napig se értem, nem tudom felfogni, hol van itt a Let the Right One In? Vagy éppenséggel az animációs hármasban a Dragon Hunter? Tehát pirossal azok, akiket én tartok esélyesnek, a kedvencek, mert megérdemlik címszó alatt. A többit azt megtekinthetik itt
 
 
Legjobb film

The Curious Case Of Benjamin Button
Frost/Nixon
Milk
The Reader
Slumdog Millionaire
 
Legjobb rendezés

Gus Van Sant – Milk
Danny Boyle - Slumdog Millionaire
Stephen Daldry - The Reader
David Fincher - The Curious Case Of Benjamin Button
Ron Howard - Frost/Nixon
 
Legjobb férfi főszereplő

Richard Jenkins – The Visitor
Frank Langella - Frost/Nixon
Sean Penn - Milk
Brad Pitt - The Curious Case Of Benjamin Button
Mickey Rourke - The Wrestler
 
Legjobb férfi mellékszereplő

Josh Brolin – Milk
Robert Downey Jr – Tropic Thunder
Phillip Seymour Hoffman – Doubt
Heath Ledger – The Dark Knight
Michael Shannon – Revolutionary Road
 
Legjobb női főszereplő

Anne Hathaway – Rachel Getting Married
Angelina Jolie – Changeling
Melissa Leo – Frozen River
Meryl Streep – Doubt
Kate Winslet - The Reader
 
Legjobb női mellékszereplő

Amy Adams - Doubt
Penelope Cruz - Vicky Cristina Barcelona
Viola Davis - Doubt
Marisa Tomei - The Wrestler
Taraji P. Henson – The Curious Case Of Benjamin Button
 
Legjobb eredeti forgatókönyv

Frozen River
Happy-Go-Lucky
In Bruges
Milk
Wall - E
 
Legjobb adaptált forgatóköny

The Curious Case Of Benjamin Button
Doubt
Frost/Nixon
The Reader
Slumdog Millionaire
 
Legjobb idegennyelvű film

The Baader Meinhof Complex
The Class
Departures
Revanche
Waltz With Bashir
 
Legjobb animációs film

Bolt
Kung Fu Panda
WALL - E
 

 

süti beállítások módosítása