Il nascondiglio (2007)

inmfc - 2009.01.31. - Szólj hozzá!

 

Pupi Avati, nem akármilyen pályafutást tudhat már magáénak, vagy maga mögött. Bizony, sokan példát vehetnének róla. Átlépte a hetedik x-et is, úgy, hogy közbe majd minden filmes műfajban tudott maradandót alkotni, mindenhol kipróbálta magát, a telhetetlen, és, kíváncsi „fiú”. Amiért, s amire aztán érkeztek a válaszok, a vállveregetések, és az elismerések. Amikből meg aztán már annyi jutott neki, teszem hozzá és hangsúlyozom nem érdemtelenül, hogy őt, a rendezőt, sokan manapság egyszerűen csak legendának tartják, mert az is ?! Régi filmjeit adják-veszik, míg az újakért is odavannak, még ha éppen saját hazájában leginkább, s legfőképp. Bevallom férfiasan nem vagyok hű követője a filmjeinek, de mégis ennek az előzetését látva valami furcsa érzés kerített hatalmába, amiért akár madarat is lehetett volna fogatni velem ...
 
 
Aztán amint a film útjára indult, egyből megvilágosodtam, hisz a régi szép időket idézi, idézte fel bennem, cool. Misztikus thriller ez a javából, amolyan gothic horror, kísérteties, ami azért sokakat most megrémíthet, a szó szoros értelmében. Azért is, mert itt nem vérbeli horrorról van szó. Itt nem a gore győzedelmeskedik, nem megy át véres jelenetekbe, hanem igen is, a hangulatra épít, arra, hogy az ember egy percig se érezze magát kényelmesen a foteljében. Mondanom se kell, sikerült neki, de azért van pár tüske bennem, amit nem lehet csak úgy kihúzni.
 
A rendező Úr csak azt tette, ami a szokás, már elnézést. Bár ebben nincs is semmi hiba, mert amit csinált, és véghez vitt, az működött, rendjén volt. Ez volt a célja, nemde? Ámbátor, azért nagy újdonság nem sült ki belőle, de elmondható, hogy minden bizonnyal Avati nem is akart itt világmegváltást, csak egy oly misztikus thrillert, amitől azért az embernek feláll a szőre a hátán, s ami miatt méltán emlékezünk meg rá, pár év múlva is. Nyomasztó és kellemetlen perceket tud okozni az Il Nascondiglio, annyi szent, ami nem utolsó sorban, igaz történetet dolgoz fel, és vitt a vászonra. Ennyit erről.
 
A történetről nagyvonalakban meg annyit, hogy egy nő beköltözik abba a jó nagy házba, ahova talán senki semmi pénzért nem tenné be a lábát, hisz a helynek sötét múltja van. Persze erről ő nem tud, azonban a bent élők segítenek neki emlékezni, és a ház múltját felhánytorgatni, amire senki se szívesen gondol vissza, sok év távlatából. De a nő fejébe veszi, hogy kideríti az igazságot…
 
Felmerül a kérdés, hogy mit is kell egy ilyen darabba összegyúrni, hogy aztán az még értékelhető is legyen, meg élvezhető is, de nagyon…
A legfontosabb, hogy a középpontban ott legyen a nagy ház, ugye. Mindig kell egy, ez így van rendjén. Azonban mégis dicséret illeti a készítőket, mert az utóbbi idők egyik legjobb és legnyomasztóbb, szürkébb házikóját sikerült életre kelteniük, talán, sőt biztos az Árvaház óta. Szóval itt van ez a ház, aminek csak félig ismerjük a múltját, de belecsöppenve a jelenbe mi is a lakóivá válunk, és mi is keressük a válaszokat az új lakóval együtt.
Tehát kell egy főszereplő is, természetesen nőről beszélünk, aki jó ha messziről érkezve, egy tervvel a fejében foglalja el a már kínosan olcsó lakhelyet. Az se egy utolsó szempont ilyen esetben, hogy ha főhősünknek a múltja is hagy némi kívánni valót maga után. Ergó, a rehabból érkezve, ott furcsa hangokat hallva, most szabadulva valósítaná meg álmai álmát, amint éppen éttermet varázsol az alsó szintből.
Mert kell a titokzatosság is, a rejtély, ugye. Ez nem maradhat ki. Ott a múlt egyszer, az apácákkal, az ő nyugdíjas otthonukkal. Akiket 57-ben meggyilkoltak, de a két nővért, két lányt nem találták meg azóta se, akik ott laktak ugyanúgy. Aztán ott van a ház lépcsőn túli világa másrészt. A ház felső szintje, ahova nem „nem léphet be” főhősünk, egyéb kitalált dogok miatt. Ami biztos, hogy ott meg vannak valakik, harmadrészt. Igen valakik, mert állandóan beszélnek, suttognak. Ilyenkor aztán jöhetne a képbe a nő múltjával, és ezzel való összefüggések sorozata lavinájával, de ezt szépen kikerüli az Il Nascondiglio, hál’ Istennek. Csak a házra koncentrál, az van a fókuszban.
 
Na itt az idő számot adni, van egy házunk, főhősünk, meg a lakóink, kellenek azonban még segítő vagy éppen ellenkezőleg nem segítőkész emberek, a városban, a környékről. Ott a misztérika, tudod az ilyen misztikus dolgokra ráérző hideg tekintetű öreglány, meg egy közeli hozzátartozó, aki valakijét elvesztette anno, pont a házban, meg aztán még egy pap se árthat a sztorinak. Valamint a jófiúk se hiányozhatnak, ügyvédekkel és hasonlókkal. Van itt minden.
 
S végtére is jó volt ez az Il Nascondiglio, de koránt sem tudott lekenyerezni. Nem volt meg benne az igazi nagy plusz, amitől ez sokkal, de sokkal jobb is lehetett volna. Szerintem. A főcím speciel nekem nagyon megkapó volt, aztán eleinte még nehezen, később már egyre könnyebben adom meg magam, és kezd maga alá temetni a film hangulata. Egyre jobban és erősebben diktál, nyomasztóvá válik, a hátborzongató zene és jelenetek ott vannak. Működnek. Szerény véleményem szerint ezekből kellett volna többet kisajtolni. Majd pár egyéb misztikus váratlan dologtól eltérve, a befejezésben nagyot sóhajtva hagyom ott a filmet, mert tényleg megérdemli az odafigyelést, csak akkor is elmarad a várttól, mint amit az előzetesek ígértek például. No mindegy.
 
Bár azért felettébb érdekes volt Burt Young-ot, meg Treat Williams-t viszontlátni, amint éppen olaszul nyomják a sódert. Egyikük se tudott nagy dolgokat végrehajtani abban a pár percben, amúgy meg, az utóbbi papként, míg az előbbi meg ilyen ingatlanos ürgeként volt jelen a filmben. Azonban Laura Morante volt a legfontosabb láncszem, mégis csak ő hallotta a hangokat, stb… és ő azért legalább ott volt, ott állt a helyet magaslatán. Sok minden nem derült ki róla, kvázi hogy nagy színész lenne, vagy az is, és én maradtam le valamiről… de nem bántom, mert nem is érdemelné meg, rendben volt…
 
Az idegtépő, frusztráló muzsika, már az első perctől fogva, a főcímtől kezdve kísér utunkon, de ezt egyáltalán nem bánhatjuk, mert jelentősen növeli az izgalom faktort az egyes képkockák langyosabb részeiben. Elmondható, hogy Riz Ortolani kitett magáért, úgy ahogy az operatőr is csodálatosat alkotott. A házat már körbedicsértem, igazán jó képek születtek, amiken lehetne még rágódni, meg csámcsogni, de már csak e(zek) miatt is látni kell.
 

Mindent összevetve nem rossz választás az Il Nascondiglio. Nem fogsz nagyon libabőrős lenni tőle, falfehér tekintettel se fogsz kikászolódni székedből, és nem fogod percenként megragadni annak karfáját, de szó se róla meg volt az a hatása, ami miatt végig leköti az ember figyelmét, és amikor vége van, akkor azért kivárod a végfőcímet, mert nem ereszt el egyhamar. Van egy oly hangulata, ami odaszegez elé, de akkor se tud az igazi lenni, sajnos. Megkapja a hetesét, egye fene, amit azért meg is érdemel, viszont ebben, a pontszámban, nagyon sokban és sokat játszik közre, a színésznő, a zene, a „képi mivolta”, és helyenként a profi hangulata. Mert ezek nélkül csak egy átlagos film lett volna, így lett az olyan, amilyet bátran lehet ajánlani. De mi is az a -címben is szereplő-rejtekhely?

Címkék: 7 il nascondiglio a rejtekhely

Ten Inch Hero (2007)

inmfc - 2009.01.29. - 13 komment

 

Hú de régen volt már ismeretlenül nagyot szóló film, kérem szépen. De ami késik, nem múlik alapon, a Ten Inch Hero előjött a semmiből, oly "noname szinten", és egyszerűen magával ragadott az egyszerűségével, minden szépségével. Az echte romkom, amely nem terem minden bokorban, és amit nem láthatsz minden nap. Most komolyan. Pedig biztos sokan nem hisznek nekem, de én akkor is megveregetem a saját vállamat, nem csak képzeletben, hogy láttam valamit benne, amitől azt mondtam, erre érdemes lesz odafigyelni. És tessék, ahogy azt kell, annak rendje és módja szerint a megérzéseim most sem hagytak cserben, pedig aztán nem is vagyok elvakult, elfogult Supernatural meg milyen fanatikus, rajongó, (erről majd később) csak egyszerűen egy olyas valaki, aki világgá kürtölheti a világnak szárnyai alá véve a filmet, hogy egy élvezetes, nagybetűs vidámság ez, telis-tele élettel.
 
 
Ez a filmfesztiválokon edződött mozi, minden elemében, képkockájában hordozza a maximális szórakozást, nem csak jókedvvel, hanem még egy kis drámával is, olykor-olykor. Hirtelen, így még a film alatti sokkban, mikor gépelem e sorokat, azon tűnődőm, hogy lehetne jól összefoglalni a Ten Inch Hero-t, úgy, hogy másnap, mindenki szaladjon elé megnézni. Nem is tudom, talán négy (lehet az öt is) emberről szól, akik annyira fiatalok, és annyira különbözőek, de mégis egy helyen dolgoznak, és ott vannak egymásnak, nem csak a bajban, hanem mindig. Na jó ez az egész most, ez a szinopszis, ilyen barátságos, összeborulásos snittekre enged következtetni, ami azért nem teljesen igaz, csak félig. Kibontom, oké...
 
Mindannyian keresnek valakit. Van, aki szerelmet, van, aki csak egy társat. Van, aki a múltját, van, aki a jövőjét. Fiatalok, így előttük áll az élet java. Azonban mindig vannak rögök, az úton, amiken valahogy át kell jutni, ahhoz, hogy továbbléphessünk. Ezek a rögök, a szívünkben keletkeznek, legtöbbször, amikor nem hagyják, hogy megtegyük a következő lépést, még a múlt foglyai vagyunk. Bár vannak, olyanok, akik meg élvezik az élet minden egyes csíráját. Állandóan jövés-menésbe vannak, de érzik ők is legbelül, hogy valami hiányzik nekik is. Úgy ahogy, egy olyan embernek, aki csak naphosszat a számítógépe lőtt ülve, egy idegennel osztja meg az életét, azért, mert körülötte kizárólag a jót látja, a tökéletes embereket. És nem utolsó sorban vannak olyanok, akik egyediek, unikumok. Ahogy öltöznek, ahogy beszélnek, az ő életük, más. Olyan individualista, egyedülálló személyek ezek, akik különcök, de képesek a változásra, csak nehezen adják be a derekukat. Na igen. Több mint valószínű, hogy sokak ez utóbbiban látnák, vagy látják viszont önmagukat. Ne tovább egy olyan arcot, akit csak ma láttak a sarkon, ugyanilyen ékszerekkel, hajjal, és a többi. Nem kell ecsetelnem, ha jól gondolom, mit jelent az első benyomás, megbélyegzés esete…
 
Az egész film annyira karakteres. Bemutatja az élet két oldalát. S ehhez, mindössze csak annyit tesz, s csak annyi szükségeltetik, hogy embereket, a mai világ fiatal típusait, ideáljait zárja össze egy boltba, mindenféle kínnal, bajjal és egyébbel. Ügyes húzás, ami nem is lenne nagyon új keletű, de kimagaslik a mezőnyből, mert minden egyes porcikáján érződik a life filing. Kiválóan.  
 
A lényeg a lényeg, hogy akár, mi is lehetnénk a vásznon, vagy akár mi is felfedezhetjük magunkat, valakiben. Iszonyat jól eltalált karakteres mozi, amiben minden a helyén van. A színészektől kezdve a dialógusokig minden. De ami a legnagyobb fegyverténye a Ten Inch Hero-nak, hogy hangulatos, ahogy szoktuk mondani filmes szlenggel, feel-good. S ezt elhiheted nekem.
 
Pedig elsőre még az szűrhető le belőle, hogy na igen, az újabb fiataloknak szóló igazságosztó film következik, ami aztán kivetkőzik magából egy ponton, és nagy hálivúdi ömlengéssel fejezi be a fiatalok eme történetét. De mondom, feltételes módban, erre számítanánk. Azonban már az előzetes is azt ígérte, hogy itt ettől nem kell tartanunk. Hisz Betsy Morris forgatókönyve maga az élet, váratlan fordulatokkal, és történetekkel.
 
Egy percre sem erőlködik. Egy meglepetés az egész, amit tátott szájjal bámulsz. Végig mulattat, hol megnevetett, hol megsirat. Bár ez utóbbi egy kicsit túlzás, ám mégse elképzelhetetlen, már akinek, bárkinek. Még egy más szóval: üdítő. Élvezed az első perctől fogva. Egyszerű a film, s ebben a rejlik az ereje. Annyi, de annyi érzést tud kiváltani az emberből, hogy az már leírhatatlan, s amire sok hálivúdi agyonpénzelt, meg hájpolt film nem is nagyon képes. Nem tudnak vele harcba szállni. Az egésznek a gyönyörűsége, hogy képkockáról-képkockára derülnek ki dolgok, a főhőseinkről, azoknak a múltjairól. De rosszul hiszed, ha ilyen percenként felugró múltas snittekre aposztrofálsz ezelőtti soraimból, mert itt a szövegkörnyezeten, miket is beszélek, a szövegen van a hangsúly. Nagyon jól megírt párbeszédek, ahogy azt már említettem, amelyek végig odatudnak szögezni a filmhez. És hát akkor még nem is beszéltem a színészekről, ugye?
 
A szereposztás pazar. Elisabeth Harnois, Clea DuVall, Sean Patrick Flanery, Jensen Ackles, Danneel Harris, Alice Krige és John Doe. Nem tudom, kinek mit mondanak az itt felsorolt nevek, nekem elég keveset, be kell valljam, de ezek után, a film láttán, bizonyára majd a legközelebbi filmjeikben, majd jó és meleg szívvel tudok visszaemlékezni ezekre a produkciókra. Ugye, Ackles a legnagyobb arc a filmben, ez nem vitás, úgy is, hogy fentebb említettem közöm nincsen a Supernatural című sorozathoz. Aztán Clea-t meg Sean Patrick-et is láttam már valahol, Danneel-be meg épp a Harold&Kumar második részében futottam bele, míg Elisabeth meg egyszerűen csak szép volt. Szóval összefutottam már velük, valamikor, de most igazán sikerült nagyot robbantaniuk, hisz senkire nem tudok egy rossz szót szólni. Az igazi nagy csapatmunka!
 

Az, hogy mindenki tolong e film után, az nem csoda. Konklúzió: szórakoztat. A befejezés nem adja meg mindenre a választ, a nézőre bízza ezt, a végfőcím után. Apropó befejezés, talán a film egyetlen gyengéje volt,  olyan, ami szerény véleményem szerint nem illet képbe, sehogy se. A kilenc pont jár neki, ne tovább a hónap meglepetése, és az utóbbi idők egyik legfilgúdabb romkomjához volt szerencsém, amit biztosan sokszor vissza fogok még nézni. Addig is szóljon füleimnek, a még nem említett, utolsó szó jogára tartogatott ütős zenei anyaga, ami hozza is vissza az emlékeket…ja és kötelező látni!


 


Dave Lichens - Blue.mp3 - Dave Lichens

Címkék: 9 ten inch hero

Igor (2008)

inmfc - 2009.01.29. - Szólj hozzá!

 

Képzeljünk csak el egy olyan világot, egy bizonyos Malária birodalmát, amely felett már a nap sem süt ki, s csak állandó viharok vagy inkább viharfelhők közepette az emberek átszakosodtak a király javaslatára, khm…parancsára. Kikké? Tudósokká, gonosz találmányok feltalálójává lettek, mely egyben pénzszerzési lehetőséget is biztosított nekik, a "munkanélküli álláskeresők" számára. Szóval elképzelted? Gonosz tudós vagy, aki mindent megkaphat, hírnevet, kastélyt meg mi egymást. A társadalom csúcsán állsz, s még egy Igorod is lehet. Már hallom hallom a kérdést, az első sorból, hogy kerül a képbe a címben szereplő, s itt a képen látható Igor? Ez is kiderül, hisz a mese folytatódik…
 
 
Tehát, ha véletlenül, valami ok vagy csoda folytán Igornak születtél, akkor kegyetlenül elbánt veled az élet, mert a púpoddal a hátadon születve, előre meg vagy borítékolva, azaz sok kitörési lehetőséged nincs ebből a szolgai, éjszakai melóból, amit a nagy tudós mellett kell végezned, akarva-akaratlanul, az év ki tudja hány napjában. Bár az is igaz, hogy sok dolgod nincs, csak meghúzni a kart, és állandóan a Mester szolgálatára kell lenni, vigyázba állni, ha szólítana, éppenséggel. Ám a sok Igor közül mégis van egy, aki születésétől kezdve fittyet hányva a világ összes bajára, meg a púpjára, kvázi amibe beleszületett, tudós álmokat szövöget nem csak álmában. Ő is feltaláló akar lenni, s a többi Igorral ellentétben meg akarja mutatni magát, s a tudós tudását. Vajon sikerül-e neki?
 
Amit ki lehet jelenteni teljes magabiztossággal az Igor láttán, hogy a mesék készítői egyszerűen nem ismernek határokat. Ha kell, akkor minden egyes újabb és újabb animáció köntösbe bugyolált mesét találnak ki, furábbnál-furább történetekkel, figurákkal, és helyszínekkel. S ez alól az Igor sem kivétel. Kicsit Quasimodora hajazva, ugye, már én naiv azt hittem, hogy itt aztán majd megelevenedik az újkori 3D-ben a Notre-Dame-i toronyőr varázslatos meséje. De hát mondanom se kell, mellélőttem, rendesen, hisz ahogy azt olvashattad kedves olvasó, már fentebb is, csak a púp az, ami igazán összeköthetné ezt a két darabot, más semmi.
 
Ötletes felütés, azaz jó alapanyag, amihez aztán nem mindennapi körítés dukál. Gondolok itt arra, hogy mind a mese része, mind az animáció része rendben van az Igornak. Az, hogy nem tud nagyobb hatást, élményt elérni a szívemben, az talán a kevés humornak tudható be. Egyfajta kiaknázatlan címszó alatt. Bár félre értés ne essék, rendben volt ez a crazy tudósok világa, ahol ott vannak az igorok, akik közül egy nagyobb babérokra tör, és ő is „gazdájához” hűen feltaláló szeretne lenni, hogy megméretesse magát a nagy évente rendezett versenyen, de akkor is több volt ebben, szerintem.
 
A szokásos kis ember nagy álmaira épít az Igor, aminek csak a körítését tette igazán eladhatóvá, de arra meg panasz nem érheti, hisz azt jól csinálta, szó mi szó. Ez az egésznek a varázsa, világa beszippant egyik pillanatról a másikba, úgy, hogy te észre sem veszed. Egyik pillanatról a másikra találod ott magad, s máris képben vagy a világ dolgait illetően. Ezután sajnos nem tudja mindig fenntartani ezt az állapotot az Igor, bármennyire is szeretné. A hangulat erősen ingadózik, hol mennénk már tovább, hol pedig állnánk meg hosszú percekig egy képkocka előtt, csak hogy csodálhassuk. Az érem két oldala, ugyebár. Ami hozzátartozik még ehhez az egész Igor ügyhöz, az az, hogy kiszámítható és nullapercnyi gondolkodás nélkül kitalálható annak végkifejlete. Persze ez már a bevált formulát, akarom mondani, a kitaposott ösvényt követi, s nincs is benne hiba, de valamiért mégis keserű szájízzel kellek fel fotelemből. Mondom jó volt ez, de nem az igazi, amitől akkora hátast dobnék. Az alapsztori kiváló, hisz régen volt már szerencsém feltalálókhoz, valamint a képi világa is rendben van, de a hangulat a fenéért se tudott oly nagyon magával ragadni. Szerethető alkotás ez, amelyben lehet jókat kacagni, kacarászni, de az igazi nagy hangos nevetés elmarad, bár ezt is, mint mindent, embere válogatja...
 
Az hogy egy kis drámaizás is követ utamon az Igor nézése közben, az már nem nagy újdonság. Nem fogom soha megérteni, miért nem lehet egyszer csak a szimpla szórakozásra rámenni, amiben poén poént követ. Itt is kiszűrhetőek a nagy igazságok, a rossz és a jó ellentéte, a kis, púpos, Quasimodo-ra emlékeztető igorok álmai, de bárhonnan is nézem, akkor se tudok nagyon belekötni ilyenekbe, mert végül is a tanmesés jelleg kell valamennyire, hogy a kisgyerkőc ne forduljon rossz irányba, és ne higgye, hogy a rossz jó, meg fordítva. A lényeg a lényeg, amin már sorok óta itt lovagolok, az, hogy ebben a mesében hál’ Istennek nem sikerül mindent elrontani ezzel. Még befogadható ez, nem válik túl amerikássá. Dicséretére legyen mondva.
 
Púpos hősünk a felnőttnek csak a jó öreg Quasit juttatja be, de egy gyereknek azokban még így is szerethetővé válhat. Aranyos karakter, akarom mondani figura, akit simán eltudnék képzelni a játékboltok polcain, annak ellenére, hogy tényleg nem egy Wall-E, vagy egy CJ7, de a gyermeki kreativitás, képzelőerő, s játékosság nem ismer határokat. Aki azonban csúf, és mégis drága főhősünk mellett a poénok nagy szállítója, hordozója, s egyúttal a mese legnagyobb arca, az állandó öngyilkos merénylőt alakító Betyár, aki nem akar élni, s pont ez a veszte.
 

Bármennyire is (ki)osztottam az Igort, akkor sem tudok hét és fél pontnál kevesebbet adni rá. Mert amikor a hangulat tetőfokára hágott, azon nem lehetet már mit überelni. Valamint a kezdés is annyira megkapó, mesés lett, amint és ahogyan azt Cusack narrációjával felvezette, hogy majd leestem a székemről. Mondanám, hogy ez volt az utóbbi idők legjobbika, de hazudnék, hisz a Dragon Hunter minden tekintetben jobb nála. De ez senkit ne érdekeljen, mert ez a mese mindenkinek 5 év alatt és 80 felett kitűnő szórakozást nyújt, meleg szívvel ajánlom, tudod te azt már hogyan: felnőtt fejjel, gyerekként vagy gyerek fejjel, felnőttként.

Címkék: igor 7.5

A csajok háborúja (Bride Wars)

Virgogirl - 2009.01.29. - Szólj hozzá!

 
Trailer

Miért van az, hogy a "csajfilmek" kötelezően megjelennek néhány havonta a mozikban, és próbálnak egy mesterkélt, cukrosmázas világot bemutatni a szépreményű hölgyeknek? Persze, én is megnézem ezeket, időnként még hiszek is a mesében, sőt, van olyan is, amelyet szórakoztatónak találok. A két elszánt menyasszony "harcát" bemutató A csajok háborúja azonban se nem vicces, se nem szórakoztató. Inkább mesterkélt, idegesítő, szánalmas, és pontosan azokba a sztereotípiákba kényszeríti vissza a nőket (azok pedig önként és dalolva térnek vissza ezekbe), amelyeket hosszú évtizedek óta próbálnak semmissé tenni - és azt annak ellenére jelentem ki, hogy nem tartom magam feministának.

A történet

Emma és Liv gyermekkoruk óta a legjobb barátnők, és mindketten hatalmas, gyönyörű esküvőről ábrándoznak - ugyanazon a helyszínen. Mikor egy félreértés miatt ugyanarra a napra regisztrálják őket (és mivel egyikőjük sem hajlandó lemondani a "szent fogadáshelyszínről"), elkezdődik közöttük a harc... 

Az értékelés

Nevetséges klisék, az intelligens és kifinomult humor morzsája nélkül (haha, csokit küldök a riválisomnak, hogy az meghízzon és ne férjen bele a menyasszonyi ruhájába, haha); sztereotípiák a nőkről és az esküvőkről; erőszakos "bridezillák"; barátnők, akik a legkisebb probléma hatására egymás torkának esnek - röviden összefoglalva, erről szól A csajok háborúja. És nekem ez - pedig van bennem jó adag romantika, és szívesen férjhez is mennék a választottamhoz - sajnos kevés.
Engem talán az a végtelen leegyszerűsítés idegesített a legjobban, mellyel a film készítői a nőket szemlélik: nincs más életcéljuk, mint az esküvő, amiért mindenre képesek, lopni, csalni, hazudni, átverni a másikat, letaposni a többieket, felszámolni évtizedes barátságokat. És persze - mint az életben általában - a férfiak  csak mellékszereplők, akiknek az egyetlen feladatuk, hogy kis Tiffany-dobozokat dugdossanak, és drága jegygyűrűkkel álljanak a kedvesük elé.
Kate Hudson és Anne Hathaway a két főszereplő - hozzák a szokásos formájukat (mindenki döntse el maga, hogy ez jó vagy rossz). Az egyik szőke, a másik barna, az egyik szegény tanárnéni, a másik jómódú "üzletasszony", az egyik csokis tortát szeretne, a másik vaniliásat... elképesztő árnyalatok...

A végjáték

Csalódás, csalódás, csalódás... sőt, csalódás-hegyek. Kicsit ugyan elgondolkoztam azon, hogy én is ilyen leszek-e menyasszonyként (megnyugodtam, hogy egészen pici rá az esély), és szerencsére, a körülöttem élő, esküvőre készülő hölgyek sem viselkednek a filmben bemutatott módon. Lehet, hogy én vagyok egy másik világból való, de A csajok háborújában bemutattott "vérre menő" küzdelmeket, illetve, a küzdelemhez tartozó "fegyvertárat" borzasztóan ostobácskának tartom. Egy esküvő mégis csak egy "buli", két ember összetartozás-érzésének megünneplése, nem pedig ürügy arra, hogy tönkretegyük a másik örömét, elképzeléseit, és saját magunkat is nevetségessé tegyük a kicsinyességünkkel.

A tények

Kik követték el? A rendező Gary Winick, akinek a szintén vicces-romantikus Hirtelen harminc című filmet köszönhetjük; a főszereplők Anne Hathaway és Kate Hudson; kulcsfigura még Candice Bergen (a jobb sorsra érdemes...)
Pozitívum: Szép ruhák, dekoratív torták - és ez is csak bizonyos embereknek pozitívum
Negatívum: Ál-realista hozzáállás, nevetséges klisék, a viszonylag jó alapötlet félelmetesen gyenge megvalósítása
Kinek: A javíthatatlan romantikusoknak;azoknak, akik naponta megnézik a Szexésnyújorkot vagy bármelyik olyan chick-flicket, amelynek a magyar címére legszívesebben felszisszenne az ember
Kinek nem: Azoknak, akik bár hisznek a romantikában, de képesek kihagyni belőle a rózsás álmokat és a cukormázat
Csak és kizárólag leánybúcsú után tudom elképzelni, akkor is csak DVD-ről. Gyenge volt: 3

 

 

Címkék: 3 bride wars

The Express (2008)

inmfc - 2009.01.28. - 3 komment

 

Ha minden igaz és a szimatom nem csal, akkor semminek és senkinek nem kell bemutatni az amerikai focit. Azt a sportot, ami egyre nagyobb és szélesebb körben terjed el Európa szerte, azaz már nem csak Amerika ég ettől a soha nem múló láztól, hanem egyre többen és többen kapcsolják be a kockalakú készüléket csak ezért, hogy megnézzék a profik bajnokságát. Az említett profik mellett, azonban, meg-megbújik az egyetemi szint is, ami a legnépszerűbb egyetemi csapatok „ligáját” jelenti. Ahol olyan tehetségek, csiszolatlan gyémántok, és legendák születnek meg és kerülnek ki, mint Ernie Davis volt, a XX. század közepén. Aki nem mindennapi tettet hajtott végre, s beírta magát az amerikai sport világának történelmébe, örökre. Következzen ő, tessék!
 
 
Gyors futások, szép testcselek, egy kis agresszivitás, kemény ütközések, és nagy pontos, erős dobások jellemzik a foci eme műfaját. De vajon mi rejtőzik a sisak és a fogvédő mögött?
Mindig is érdekelt mi játszódhat le egy sportoló fejében, amikor meghallja a kezdést jelző sípszót. Sokan, sokfélét, nyilatkoznak és mondanak erről, van aki, egyszerűen kizárja a külvilágot, s elfelejti azt is, hogy egyáltalán létezik, míg van és akad olyan, akit meg ez a puszta tény, lásd szurkolás felsőfokon, és a játék startja, plusz energiatöltettel, bombával, vagy ki tudja mivel tölti fel, és látja el. Persze nehéz más ember fejébe csak úgy belelátni, s kívülről, a vonal túloldaláról okoskodni, ugyebár, de mégis csak a futball, lehet annak bármelyike, egy játék. Amelyben valaki nyer és valaki veszít, így van ez, amióta világ a világ. Kicsit klisésen, kicsit szájbarágósan hangzik, ám akkor is azt kell mondjam, hogy valakinek ez az élete. Erre teszi fel mindenét. Egyszerűen nem tud élni nélküle. S ez nem csak egy emberre, hanem talán minden sportolóra így igaz.
 
Ahogy Ernie Davis-re is. Futott ő sokat, és eleget mások elől ahhoz, hogy megmutathassa magát éles helyzetben, futballjátékosként is. Ám a XX. század közepén nem olyan könnyű kitörni. Különösen, igaz volt ez egy afroamerikaira, már elnézést, egy emberre, akinek bőrszíne miatt dupla, esetleg tripla erőbedobást kellett beleadnia minden egyes futás során. De ezzel ő is tisztában volt, küzdött, hajtott. Neki is volt egy példaképe, akire felnézhetett, s aki nem utolsó sorban, talán az akkori „világ” legnagyobb megdöbbenésére ugyancsak színes bőrű játékos volt, nem akármilyen mutatókkal, eredményekkel.
 
"Now you're fast,
but he'll make you faster"
 
S tényleg piszok jó volt, abban, amit csinált, amihez értett, odatette magát. Viszont Davis-nek még jobbnak kellett lennie. Ehhez minden meg volt adva, hiszen egy tehetséges fiúról van szó, aki kapva alkalmon, el nem szalasztva azt a bizonyos lehetőséget csatlakozik egy olyan főiskolai csapathoz, amelyben korábban még a nagynevű és híres példakép is játszott. Azaz a sors furcsa fintora, pontosan ő győzi meg arról, hogy az ötven ajánlat közül, miért éri meg, érné meg a Syracuse University-hez csatlakozni. Elindult tehát a nagy és hosszú úton.   
 
The Express egy olyan sportfilm, ami nem akar többen látszani, mint ami - valójában. S ez mindenképp figyelemre meg dicséretre méltó. Annak tükrében is vizsgálva, hogy egyszerűen csak ugyanazt mutatja be, amit ebben a műfajban már megszokhatott nagyérdemű. Persze most lehet, olyan kibúvókat találni, hogy igaz sztorin alapszik, és ezért minden egyes képkocka még nagyobb jelentőséggel bír, de akkor se tudja le vakarni magáról a film, hogy sok újat nem mutat abban a bizonyos két órában. Mondom még egyszer megtörtént, és a hihetetlen jelző igaz erre az egész történetre, az életre, mint forgatókönyvre. S akkor nem szabad elfelejteni, a könyvet se, persze…
 
"You run hard, he'll show you
how to run harder"
 
Tehát jogos a kérdés, mit lehet tőle (el)várni? Aki szereti a sportot, a sport eme műfaját, nézni, űzni satöbbi, annak én úgy gondolom nem lesz kérdés a megtekintése, aki azonban még kételkedik a filmben, annak mondanám, hogy egyszer igen is megállja a helyét a palettán. S sok ebbéli társát, mint a műfajon, mint a „témában” veri rendesen, kenterbe. Hisz a film jól össze van rakva, és működik. Habár tudod a csillagok állását, meg a dolgok alakulását egy szinten, egy idő után, akkor is szépen, egyszerűen minden csöpögést, és hálivúdi giccset nélkülözve szórakoztat. S igen, ez a lényeg, szórakoztat. Persze e mellett fajsúlyosabb kérdések is felvetődnek, napvilágot látnak, mint a bőrszín kérdése, és az ezzel kapcsolatos bonyodalmak, problémahegyek is be-beférkőznek a kétórás limitbe. Ami egyrészt elviselhető, bár nem jön ki annyira a drámai része, mivolta, nem érződik át annyira, nem jön át. De igazából ez betudható annak, amit említettem pár sorral feljebb, hogy nem akar többnek látszani, csak egy jó kis sportfilmet akar mutatni, némi társadalmi kritikával. Sokkal jobban a meccsekre, ha szabad így fogalmaznom, helyezi a főbb hangsúlyt. Számos touchdown-t, ütközést is átélhet a néző. Azonban egy-néhány mérkőzés közbe belecsúszik egy-két komorabb, szomorúbb, drámai pillanat. S ilyenkor az ember nem felejtheti el, hogy hősünk honnan is jött, honnan is kapaszkodott fel a ranglétrán.
A film egyik számomra „pozitívuma”, bár furcsa ezt kimondani így, az, hogy egy ponton továbbmegy. Kissé kiszámítható ugye, de mégis egy ponton mer tovább menni, és nem leragadni, az utolsó nagy dobásnál. Ekkor érzem azt igazán, hogy na igen, ez tényleg egy emberről, egy legendáról szól, aki beírta magát a sport történelemkönyvébe.
  
Ami igazán tetszett ez archív felvételes, megoldásos képi világ, ami néha-néha jött csak elő, egy mérkőzés közben. Nem titkolom nekem ez nagyon bejött, s itt is látszik, vagy ebben is látszik, hogy a készítők igazán komolyan gondolták ezt a projektet, amit aztán sikerült is nekik véghez vinniük, szerencsére. Nem állítom azt, hogy kihagyhatatlan alkotás, mert nagy ferdítés lenne részemről, de tényleg megéri az egyszeri odafigyelést, mert az utóbbi idők egyik legjobb sportfilmjéhez volt szerencsém, The Express által, jóvoltából.
 
"And you're good,
but he'll make you better"
 
Az Ernie Davis-t játszó színész, név szerint Rob Brown hozta a kötelezőt. Szépen megoldotta a figurát, bár igaz, hogy sok érzelem nem volt leszűrhető az orcájáról. Maradjunk annyiban, hogy nem volt rossz, mindenképp emlékezni fogok rá pár hónap múlva is. A coach szerepét Dennis Quaid tölti be, sok sikerrel. Bár itt kissé elfogult vagyok, hisz valamiért bírom az „öreget”, itt is az sztk-s szemüvegével amikor kell, odateszi magát, bár nem ez volt élete alakítása, abban egyetérthetünk.
 

The Express: hat és fél. Sokat agyaltam, hogy megéri-e a hét pontot, de annyira azért nem tűnik ki a tömegből, az átlagos sportos filmekből, csak hozza azt, amit az ember elvár tőle, akkor, amikor odaül elé. Kis izgalmat, csipetnyi drámát, és sportos snitteket, de sokat. Aki teheti, az bepályázhat rá, az odafigyelést megérdemli. 

 

Címkék: 6.5 the express

The Boy in the Striped Pyjamas (2008)

inmfc - 2009.01.27. - 2 komment

 

A holokausztról, annak történelméről, és minden szörnyűségéről számtalan film emlékezik meg, évről-évre. Van, amelyik igaz sztorira, kvázi based on true story-ra épül, és van, amikor, amelyiknek pedig egy könyv, egy regény, egy bestseller szolgálja az alapot. A mi esetünkben, a film esetében, most ez utóbbiról van szó. John Boyn azonos című regényét vitték vászonra, amelyben a szögesdrót két oldalán álló, ülő két gyerek, két kisfiú közti barátság születését, kialakulását láthatja a nagyérdemű az igen csak fényesre sikeredett, s jól megkomponált másfélórás játékidőben.
 
 
Ahogy említettem majd mindig, minden évben sor kerül egy ilyen alkotásra. Ami kicsit közelebb hozza a nézőt a történelemhez, annak egy korszakához. Egy igen sötét korszakához. A II. világháborúban járunk, ahol egy (német) katona családjával költözik el, vidékre, valahova messze. Elköltözik, mert feljebb lépett a ranglétrán, és nemesebb, egy rendkívül fontos feladatot kap, amelyet teljesítenie kell. Szép feleségével, és két gyerekével tehát elfoglalják az új otthont, azonban nemsokára fény derül az okokra, a közeli "farmra", ami megnehezíti a család további életét, de leginkább a kisfiúét.
 
Hisz a középpontban ott ez a gyerek, ez a nyolc éves kisfiú, aki annyira ártatlan, mint a ma született bárány. Senkinek, és semminek nem tudna ártani. Naivitása és a kalandvágya nem ismer határokat. Szomorúan hagyja el régi otthonát, a régi barátokat, akikkel nap mint nap játszott. De ő felfedező, kinek látnia kell új dolgokat, találkoznia kell új emberekkel, hogy csillapíthassa az étvágyát. Azonban ez az új, ez az ismeretlen (addig megismert) hely csak csupa unalom, és semmittevés egy hozzá hasonló virgonc számára. Ő nem tud a négy fal között nyugodtan éldegélni, neki térre és sokadszorra is kalandokra van szüksége, játékra, gyerekekre. Akiket látott is az ablakból, egy farmon, messze, valamilyen csíkos pizsamát viselve. Bár a szülők nem engedik, hogy azokkal a furcsa emberekkel játsszon, de ezek után nem lepődünk meg, amikor látva a nyitott kaput, kihasználja a soha vissza nem térő lehetőséget a fiú, és vissza sem nézve hagyja ott a hintáját. Ahogy halad előre a fák tövében egyszer csak ott találja magát a szögesdrót árnyékában, előtt, amelynek „túloldalán” csücsül egy kisfiú, abban a csíkos pizsamában. Kíváncsi természetéből fakadóan azonnal odafut és beszélgetni kezd vele. Majd nap-nap után visszatér hozzá (persze titokban), van mikor találkoznak, és tovább cseverésznek.
Közbe-közbe az iskola is megérkezik a házhoz, és a kisfiút, nyolc éves kora ellenére felkészítik az életre. Ergó, megtanítják neki, mit szabad, és mit nem, kik azok a zsidók, s, hogy apukája a jó ember, míg azok, akik a farmon élnek, azok a rossz emberek, az ördögök. Ám a fiú ennek ellenére is visszavágyódik egyetlen egy barátjához.
 
Van olyan, hogy egy szerelem nem teljesülhet be, ugye. De létezik olyan is, hogy egy barátság nem jöhet létre, egyéb okok miatt. Viszont, ha a felek nagyon akarják, és küzdenek érte, akkor bármi megtörténhet. Felvetődik a kérdés, hogy ő csak egy kisfiú, akinek mi köze is van pontosan az egész háborúhoz? Mit tud ő, és egyáltalán kell-e tudnia az összes veszélyről, ami érintheti őt is. Végtére is csak egy gyerek, aki társaságot akar magának. S nem érdekli őt, a szögesdrót, a rossz és a jó ellentéte. Nem tud semmiről, és mégis tud valamit. Az egész zsidó kérdéssel nem foglalkozva, csak szívére hallgatva teszi azt, ami a legjobb neki. Amiben örömét leli. Ezt, senki és semmi nem veheti el tőle. Úgy ahogy a barátját, és az ő barátságukat sem. A két romlatlan és naiv gyermeki lélek találkozásakor lebomlanak a falak, megszűnnek a szögesdrótok létezni.
 
A szó szoros értelmében, komoly film lett ez. Dráma, ami egy kicsit új, szokatlan szemszögből mutatja meg a holokausztot. S igen, ebben Mark Herman-nak, a rendező Úrnak, igazat is adunk. Mert annyi, de annyi filmet láthattam már erről, nem is kell nagyon messze menni, csak a Sorstalanságig, ám mégis kevésnek éreztem, hiába is a miénk. Itt az első perctől kezdve, egészen az utolsóig "majd" minden a helyén van. Csak pár kérdés merül fel bennem a nézés közben, s azt követően, ami azért rombolja az „élményt”, a hatást. Ezek amolyan logikai dolgok, amikre több mint valószínű soha nem kapok választ, s amik kicsit nyugtalanítanak, mert a film alapjában véve, ettől függetlenül (néhol lassúcska) egy kifogástalan alkotás, amit csak ajánlani tudok, mindenki számára. Persze akik olvasták a könyvet, azok előnyben vannak, és azok tudják csak igazán megítélni a filmet. Azonban én mégis, „laikusként” azt mondom, hogy és merem állítani, hogy az utóbbi idők témájában, s műfajában egyik legjobb darabjához volt szerencsém. Hisz működik, leköt, megdöbbent, és falhoz vág. Kemény és komoly, amire egy rossz szavam nem lehet.
 
Az operatőri munkát dicséret illeti, míg a zene is gyönyörű és megkapó volt. A helyszínek és a színészek pedig csak ismerősek lehetnek. Itt az idő, hogy kicsit hazabeszéljek.
 
Hisz a filmet, annak nagy részét (teljes egészben) Magyarországon, itt nálunk, kis hazánkban forgatták. Amíg az építészeti örökségeinknek is hasznát vettük, addig Fóton is zajlottak az események, mert ott vették fel a vidéki jeleneteket. S akkor ezek után már nem is lehet meglepő, hogy a színészi team-ben sok magyar név köszön vissza.
 
A színészi teljesítményektől itt nem kell csodát várni. Bár általában, ezzel számolunk is, ha egy ilyen történelmibb drámára adjuk a fejünket, de mégis örömteli, hogy majd mindenki a kisfiútól kezdve a felnőttekig jól megoldották a feladataikat. Szép volt. Különösen igaz ez a két gyerekre, akiket több száz jelentkező közül választottak ki, és talán valamennyire szerencsésnek is mondható tényező volt, hogy sokat nem tudtak a holokausztról, hisz pont ez a volt lényeg. Egy szó mint száz, tetszett.
 

Az „elhangzottakon” kívül sok mást, mit már nem tudok hozzáfűzni The Boy in the Striped Pyjamas című filmhez. Minden kétséget kizáróan a nyolc pont jár neki. Nem bánom, hogy adtam neki egy esélyt, és rááldoztam másfélórát az életemből. Csak ajánlani tudom, meleg szívvel, minden filmrajongónak. S akkor, itt a végére elsütöm, oly klisésen a tagline-t: A timeless story of innocence lost and humanity found.  

Címkék: 8 the boy in the striped pyjamas

süti beállítások módosítása