Ha minden igaz és a szimatom nem csal, akkor semminek és senkinek nem kell bemutatni az amerikai focit. Azt a sportot, ami egyre nagyobb és szélesebb körben terjed el Európa szerte, azaz már nem csak Amerika ég ettől a soha nem múló láztól, hanem egyre többen és többen kapcsolják be a kockalakú készüléket csak ezért, hogy megnézzék a profik bajnokságát. Az említett profik mellett, azonban, meg-megbújik az egyetemi szint is, ami a legnépszerűbb egyetemi csapatok „ligáját” jelenti. Ahol olyan tehetségek, csiszolatlan gyémántok, és legendák születnek meg és kerülnek ki, mint Ernie Davis volt, a XX. század közepén. Aki nem mindennapi tettet hajtott végre, s beírta magát az amerikai sport világának történelmébe, örökre. Következzen ő, tessék!
 |
Gyors futások, szép testcselek, egy kis agresszivitás, kemény ütközések, és nagy pontos, erős dobások jellemzik a foci eme műfaját. De vajon mi rejtőzik a sisak és a fogvédő mögött?
Mindig is érdekelt mi játszódhat le egy sportoló fejében, amikor meghallja a kezdést jelző sípszót. Sokan, sokfélét, nyilatkoznak és mondanak erről, van aki, egyszerűen kizárja a külvilágot, s elfelejti azt is, hogy egyáltalán létezik, míg van és akad olyan, akit meg ez a puszta tény, lásd szurkolás felsőfokon, és a játék startja, plusz energiatöltettel, bombával, vagy ki tudja mivel tölti fel, és látja el. Persze nehéz más ember fejébe csak úgy belelátni, s kívülről, a vonal túloldaláról okoskodni, ugyebár, de mégis csak a futball, lehet annak bármelyike, egy játék. Amelyben valaki nyer és valaki veszít, így van ez, amióta világ a világ. Kicsit klisésen, kicsit szájbarágósan hangzik, ám akkor is azt kell mondjam, hogy valakinek ez az élete. Erre teszi fel mindenét. Egyszerűen nem tud élni nélküle. S ez nem csak egy emberre, hanem talán minden sportolóra így igaz.
Ahogy Ernie Davis-re is. Futott ő sokat, és eleget mások elől ahhoz, hogy megmutathassa magát éles helyzetben, futballjátékosként is. Ám a XX. század közepén nem olyan könnyű kitörni. Különösen, igaz volt ez egy afroamerikaira, már elnézést, egy emberre, akinek bőrszíne miatt dupla, esetleg tripla erőbedobást kellett beleadnia minden egyes futás során. De ezzel ő is tisztában volt, küzdött, hajtott. Neki is volt egy példaképe, akire felnézhetett, s aki nem utolsó sorban, talán az akkori „világ” legnagyobb megdöbbenésére ugyancsak színes bőrű játékos volt, nem akármilyen mutatókkal, eredményekkel.
"Now you're fast,
but he'll make you faster"
S tényleg piszok jó volt, abban, amit csinált, amihez értett, odatette magát. Viszont Davis-nek még jobbnak kellett lennie. Ehhez minden meg volt adva, hiszen egy tehetséges fiúról van szó, aki kapva alkalmon, el nem szalasztva azt a bizonyos lehetőséget csatlakozik egy olyan főiskolai csapathoz, amelyben korábban még a nagynevű és híres példakép is játszott. Azaz a sors furcsa fintora, pontosan ő győzi meg arról, hogy az ötven ajánlat közül, miért éri meg, érné meg a Syracuse University-hez csatlakozni. Elindult tehát a nagy és hosszú úton.
The Express egy olyan sportfilm, ami nem akar többen látszani, mint ami - valójában. S ez mindenképp figyelemre meg dicséretre méltó. Annak tükrében is vizsgálva, hogy egyszerűen csak ugyanazt mutatja be, amit ebben a műfajban már megszokhatott nagyérdemű. Persze most lehet, olyan kibúvókat találni, hogy igaz sztorin alapszik, és ezért minden egyes képkocka még nagyobb jelentőséggel bír, de akkor se tudja le vakarni magáról a film, hogy sok újat nem mutat abban a bizonyos két órában. Mondom még egyszer megtörtént, és a hihetetlen jelző igaz erre az egész történetre, az életre, mint forgatókönyvre. S akkor nem szabad elfelejteni, a könyvet se, persze…
"You run hard, he'll show you
how to run harder"
Tehát jogos a kérdés, mit lehet tőle (el)várni? Aki szereti a sportot, a sport eme műfaját, nézni, űzni satöbbi, annak én úgy gondolom nem lesz kérdés a megtekintése, aki azonban még kételkedik a filmben, annak mondanám, hogy egyszer igen is megállja a helyét a palettán. S sok ebbéli társát, mint a műfajon, mint a „témában” veri rendesen, kenterbe. Hisz a film jól össze van rakva, és működik. Habár tudod a csillagok állását, meg a dolgok alakulását egy szinten, egy idő után, akkor is szépen, egyszerűen minden csöpögést, és hálivúdi giccset nélkülözve szórakoztat. S igen, ez a lényeg, szórakoztat. Persze e mellett fajsúlyosabb kérdések is felvetődnek, napvilágot látnak, mint a bőrszín kérdése, és az ezzel kapcsolatos bonyodalmak, problémahegyek is be-beférkőznek a kétórás limitbe. Ami egyrészt elviselhető, bár nem jön ki annyira a drámai része, mivolta, nem érződik át annyira, nem jön át. De igazából ez betudható annak, amit említettem pár sorral feljebb, hogy nem akar többnek látszani, csak egy jó kis sportfilmet akar mutatni, némi társadalmi kritikával. Sokkal jobban a meccsekre, ha szabad így fogalmaznom, helyezi a főbb hangsúlyt. Számos touchdown-t, ütközést is átélhet a néző. Azonban egy-néhány mérkőzés közbe belecsúszik egy-két komorabb, szomorúbb, drámai pillanat. S ilyenkor az ember nem felejtheti el, hogy hősünk honnan is jött, honnan is kapaszkodott fel a ranglétrán.
A film egyik számomra „pozitívuma”, bár furcsa ezt kimondani így, az, hogy egy ponton továbbmegy. Kissé kiszámítható ugye, de mégis egy ponton mer tovább menni, és nem leragadni, az utolsó nagy dobásnál. Ekkor érzem azt igazán, hogy na igen, ez tényleg egy emberről, egy legendáról szól, aki beírta magát a sport történelemkönyvébe.
Ami igazán tetszett ez archív felvételes, megoldásos képi világ, ami néha-néha jött csak elő, egy mérkőzés közben. Nem titkolom nekem ez nagyon bejött, s itt is látszik, vagy ebben is látszik, hogy a készítők igazán komolyan gondolták ezt a projektet, amit aztán sikerült is nekik véghez vinniük, szerencsére. Nem állítom azt, hogy kihagyhatatlan alkotás, mert nagy ferdítés lenne részemről, de tényleg megéri az egyszeri odafigyelést, mert az utóbbi idők egyik legjobb sportfilmjéhez volt szerencsém, The Express által, jóvoltából.
"And you're good,
but he'll make you better"
Az Ernie Davis-t játszó színész, név szerint Rob Brown hozta a kötelezőt. Szépen megoldotta a figurát, bár igaz, hogy sok érzelem nem volt leszűrhető az orcájáról. Maradjunk annyiban, hogy nem volt rossz, mindenképp emlékezni fogok rá pár hónap múlva is. A coach szerepét Dennis Quaid tölti be, sok sikerrel. Bár itt kissé elfogult vagyok, hisz valamiért bírom az „öreget”, itt is az sztk-s szemüvegével amikor kell, odateszi magát, bár nem ez volt élete alakítása, abban egyetérthetünk.
The Express: hat és fél. Sokat agyaltam, hogy megéri-e a hét pontot, de annyira azért nem tűnik ki a tömegből, az átlagos sportos filmekből, csak hozza azt, amit az ember elvár tőle, akkor, amikor odaül elé. Kis izgalmat, csipetnyi drámát, és sportos snitteket, de sokat. Aki teheti, az bepályázhat rá, az odafigyelést megérdemli.
