Pupi Avati, nem akármilyen pályafutást tudhat már magáénak, vagy maga mögött. Bizony, sokan példát vehetnének róla. Átlépte a hetedik x-et is, úgy, hogy közbe majd minden filmes műfajban tudott maradandót alkotni, mindenhol kipróbálta magát, a telhetetlen, és, kíváncsi „fiú”. Amiért, s amire aztán érkeztek a válaszok, a vállveregetések, és az elismerések. Amikből meg aztán már annyi jutott neki, teszem hozzá és hangsúlyozom nem érdemtelenül, hogy őt, a rendezőt, sokan manapság egyszerűen csak legendának tartják, mert az is ?! Régi filmjeit adják-veszik, míg az újakért is odavannak, még ha éppen saját hazájában leginkább, s legfőképp. Bevallom férfiasan nem vagyok hű követője a filmjeinek, de mégis ennek az előzetését látva valami furcsa érzés kerített hatalmába, amiért akár madarat is lehetett volna fogatni velem ...
 |
Aztán amint a film útjára indult, egyből megvilágosodtam, hisz a régi szép időket idézi, idézte fel bennem, cool. Misztikus thriller ez a javából, amolyan gothic horror, kísérteties, ami azért sokakat most megrémíthet, a szó szoros értelmében. Azért is, mert itt nem vérbeli horrorról van szó. Itt nem a gore győzedelmeskedik, nem megy át véres jelenetekbe, hanem igen is, a hangulatra épít, arra, hogy az ember egy percig se érezze magát kényelmesen a foteljében. Mondanom se kell, sikerült neki, de azért van pár tüske bennem, amit nem lehet csak úgy kihúzni.
A rendező Úr csak azt tette, ami a szokás, már elnézést. Bár ebben nincs is semmi hiba, mert amit csinált, és véghez vitt, az működött, rendjén volt. Ez volt a célja, nemde? Ámbátor, azért nagy újdonság nem sült ki belőle, de elmondható, hogy minden bizonnyal Avati nem is akart itt világmegváltást, csak egy oly misztikus thrillert, amitől azért az embernek feláll a szőre a hátán, s ami miatt méltán emlékezünk meg rá, pár év múlva is. Nyomasztó és kellemetlen perceket tud okozni az Il Nascondiglio, annyi szent, ami nem utolsó sorban, igaz történetet dolgoz fel, és vitt a vászonra. Ennyit erről.
A történetről nagyvonalakban meg annyit, hogy egy nő beköltözik abba a jó nagy házba, ahova talán senki semmi pénzért nem tenné be a lábát, hisz a helynek sötét múltja van. Persze erről ő nem tud, azonban a bent élők segítenek neki emlékezni, és a ház múltját felhánytorgatni, amire senki se szívesen gondol vissza, sok év távlatából. De a nő fejébe veszi, hogy kideríti az igazságot…
Felmerül a kérdés, hogy mit is kell egy ilyen darabba összegyúrni, hogy aztán az még értékelhető is legyen, meg élvezhető is, de nagyon…
A legfontosabb, hogy a középpontban ott legyen a nagy ház, ugye. Mindig kell egy, ez így van rendjén. Azonban mégis dicséret illeti a készítőket, mert az utóbbi idők egyik legjobb és legnyomasztóbb, szürkébb házikóját sikerült életre kelteniük, talán, sőt biztos az Árvaház óta. Szóval itt van ez a ház, aminek csak félig ismerjük a múltját, de belecsöppenve a jelenbe mi is a lakóivá válunk, és mi is keressük a válaszokat az új lakóval együtt.
Tehát kell egy főszereplő is, természetesen nőről beszélünk, aki jó ha messziről érkezve, egy tervvel a fejében foglalja el a már kínosan olcsó lakhelyet. Az se egy utolsó szempont ilyen esetben, hogy ha főhősünknek a múltja is hagy némi kívánni valót maga után. Ergó, a rehabból érkezve, ott furcsa hangokat hallva, most szabadulva valósítaná meg álmai álmát, amint éppen éttermet varázsol az alsó szintből.
Mert kell a titokzatosság is, a rejtély, ugye. Ez nem maradhat ki. Ott a múlt egyszer, az apácákkal, az ő nyugdíjas otthonukkal. Akiket 57-ben meggyilkoltak, de a két nővért, két lányt nem találták meg azóta se, akik ott laktak ugyanúgy. Aztán ott van a ház lépcsőn túli világa másrészt. A ház felső szintje, ahova nem „nem léphet be” főhősünk, egyéb kitalált dogok miatt. Ami biztos, hogy ott meg vannak valakik, harmadrészt. Igen valakik, mert állandóan beszélnek, suttognak. Ilyenkor aztán jöhetne a képbe a nő múltjával, és ezzel való összefüggések sorozata lavinájával, de ezt szépen kikerüli az Il Nascondiglio, hál’ Istennek. Csak a házra koncentrál, az van a fókuszban.
Na itt az idő számot adni, van egy házunk, főhősünk, meg a lakóink, kellenek azonban még segítő vagy éppen ellenkezőleg nem segítőkész emberek, a városban, a környékről. Ott a misztérika, tudod az ilyen misztikus dolgokra ráérző hideg tekintetű öreglány, meg egy közeli hozzátartozó, aki valakijét elvesztette anno, pont a házban, meg aztán még egy pap se árthat a sztorinak. Valamint a jófiúk se hiányozhatnak, ügyvédekkel és hasonlókkal. Van itt minden.
S végtére is jó volt ez az Il Nascondiglio, de koránt sem tudott lekenyerezni. Nem volt meg benne az igazi nagy plusz, amitől ez sokkal, de sokkal jobb is lehetett volna. Szerintem. A főcím speciel nekem nagyon megkapó volt, aztán eleinte még nehezen, később már egyre könnyebben adom meg magam, és kezd maga alá temetni a film hangulata. Egyre jobban és erősebben diktál, nyomasztóvá válik, a hátborzongató zene és jelenetek ott vannak. Működnek. Szerény véleményem szerint ezekből kellett volna többet kisajtolni. Majd pár egyéb misztikus váratlan dologtól eltérve, a befejezésben nagyot sóhajtva hagyom ott a filmet, mert tényleg megérdemli az odafigyelést, csak akkor is elmarad a várttól, mint amit az előzetesek ígértek például. No mindegy.
Bár azért felettébb érdekes volt Burt Young-ot, meg Treat Williams-t viszontlátni, amint éppen olaszul nyomják a sódert. Egyikük se tudott nagy dolgokat végrehajtani abban a pár percben, amúgy meg, az utóbbi papként, míg az előbbi meg ilyen ingatlanos ürgeként volt jelen a filmben. Azonban Laura Morante volt a legfontosabb láncszem, mégis csak ő hallotta a hangokat, stb… és ő azért legalább ott volt, ott állt a helyet magaslatán. Sok minden nem derült ki róla, kvázi hogy nagy színész lenne, vagy az is, és én maradtam le valamiről… de nem bántom, mert nem is érdemelné meg, rendben volt…
Az idegtépő, frusztráló muzsika, már az első perctől fogva, a főcímtől kezdve kísér utunkon, de ezt egyáltalán nem bánhatjuk, mert jelentősen növeli az izgalom faktort az egyes képkockák langyosabb részeiben. Elmondható, hogy Riz Ortolani kitett magáért, úgy ahogy az operatőr is csodálatosat alkotott. A házat már körbedicsértem, igazán jó képek születtek, amiken lehetne még rágódni, meg csámcsogni, de már csak e(zek) miatt is látni kell.
Mindent összevetve nem rossz választás az Il Nascondiglio. Nem fogsz nagyon libabőrős lenni tőle, falfehér tekintettel se fogsz kikászolódni székedből, és nem fogod percenként megragadni annak karfáját, de szó se róla meg volt az a hatása, ami miatt végig leköti az ember figyelmét, és amikor vége van, akkor azért kivárod a végfőcímet, mert nem ereszt el egyhamar. Van egy oly hangulata, ami odaszegez elé, de akkor se tud az igazi lenni, sajnos. Megkapja a hetesét, egye fene, amit azért meg is érdemel, viszont ebben, a pontszámban, nagyon sokban és sokat játszik közre, a színésznő, a zene, a „képi mivolta”, és helyenként a profi hangulata. Mert ezek nélkül csak egy átlagos film lett volna, így lett az olyan, amilyet bátran lehet ajánlani. De mi is az a -címben is szereplő-rejtekhely?
