Resurrecting the Champ (2007)

inmfc - 2009.02.04. - 1 komment

 

Köszöntöm Önöket az FFK hasábjain! A most következő soraimban egy olyan bajnokról lesz szó, akiről egyszerűen elfeledkezett a világ. Egyik nap még a világ tetején állt, a másnap pedig már eltűnt és halálhírét hangoztatták. Miért és hogyan történhetett ez meg Bob Satterfield-del? Küzdött ő már sokat és eleget a ringben, és életét szentelte a boxnak, ahhoz, hogy most méltóképpen, híres bajnokként emlékezzek meg pályafutásáról, a továbbiakban. De nem! Hisz a megérdemelt jelen helyett ma mégis kénytelen az emlékekből élni, Denver utcáin, hajléktalanként. Kérdezhetem újfent: Hogyan juthatott el idáig, vagy ilyen mélyre. Mit tett ő, vagy tett-e egyáltalán valamit is, amiért az utcán kell élnie, anonim hősként, ahelyett, hogy valahol fiatalok szárnyait bontogatná, vagy csak teli torokból üvöltené a „káot”, szakkommentátorként. De nem!
 
 
Megismerhettük tehát a piros sarokban a koldus valaha szebb napokat élt bokszolót, akkor most tegyünk egy kis kitekintést a kék sarokba, ahol egy fiatal újságíró küzd a szavakkal, a sorokkal, a mondatokkal, csak azért, hogy végre főnöke végre elismerhesse, hogy karrierje elinduljon felfelé a ranglétrán. Mindent meg is tesz ezért, de hát a siker nem jön olyan könnyen, azért meg kell szenvedni, ugye. A hasábok és az állandó „cenzurázás” teljesen elkedvetlenítik, és a végső elkeseredésében új munkahely után néz, ahol majd megbecsülik munkáját. Ahol a sok írást, és a semmi tartalmat is megbecsülik, meg persze őt is. Azonnal kapcsolatba is lép más újságokkal, akik elvárnának tőle valami nagy dobást. Azaz, hogy egy igazán ütős, nem mindennapi cikket tegyen le az asztalra, és ha az meglesz, akkor már semmi sem állhat az útjába. S itt ezen a ponton kezdődik el a mérkőzés, szólal meg a gong, kvázi találkozik össze a két ember…
 
A Resurrecting the Champ, nem más mint a bajnoknak a feltámasztása, akiről addig azt hitték, hogy rég nem él már, meghalt. Két ember, akiknek akarva-akaratlanul szükségük van egymásra, mert csak így tudnak ismerté, ismertebbé válni. Két ismeretlen, akik lehet, hogy kihasználják egymást, de mégis nap mint nap találkoznak, és ahogy mondtam, egyik a másiknak, meg fordítva is így igaz, persze, kapóra jön. Így lesz ez egy sikerre éhes újságíró és egy valaha híres bokszoló története.
 
Sokszor hallottuk már azt a túl szép hogy igaz legyen című szöveget, na igen, itt is valami ilyesmit látunk, mert egy idő után, egy ponton, megváltozik a helyzet. S a lehetőségek mind elszállnak. Mert a számtalan kérdés, amit az elején feltettem, és feszegettem, azok mögött egy hazugság lapul meg. Ami annak rendje s módja szerint ki is derül, és már elindítja a lavinát. Pedig milyen szépen indul a történet. Ennél szebbet álmodni se lehet. Mint ha csak egy hálivúdi forgatókönyet olvasna az ember. S nem is vagyunk messze az igazságtól, mert ez az igazság. Jobban mondva megtörtént ez így, feketén-feherén. Még az az L. A. Times hasábjain jelent meg ez a cikk díjas (J.R. Moehringer), majd füzetecske, ami egy hajléktalanná lett öklöző, bizonyos Battlin’ Bob Satterfield történetét meséli el. Az írás aztán egyenes utat jelentett a Pulitzer-díjhoz, már ami a szerzőt illette. De az élet nem fenékig tejfel.
 
Egy szó mint száz, ez az iromány, ez a zsuammen sztori elég volt arra hálivúdnak, hogy feltámassza a bajnokot hamvaiból. Itt-ott megváltoztatta a dolgokat, lásd a helyszíneket, vagy akár csak a várost (Denver), de ettől eltekintve azért egy különleges szkripttel van dolga az embernek, a nézőnek. A pikantériája még az ügynek, ennek a bajnok projektnek, hogy a rendező Úr, név szerint Rod Lurie is korábban dolgozott is az L. A. Times magazinnál. Kicsi a világ, nah. Vagy is hát elsőre, a tartalmat hallva és olvasva ez jön le. Azonban sajnos a nagy várakozás megbosszulta magát. Közel sem lett olyan jó, mint azt az előzetes ígérte.
 
S tényleg kár érte, mert ez is sokkal, de sokkal többre vihette volna. A helyzet az, hogy megint átestünk a ló túloldalára. S néha unalomba fullad, üresjáratok képezik, amik miatt nem teljesen tudja az ember élvezni a látottakat. Hisz ott van az újságíró, akivel talán túlontúl is sokat foglalkozott a darab. Persze nem kell itt nekem ecsetelni, hogy a központi mozgatórugója az eseményeknek, de valahogyan ez nem jött át.
 
Mondanám, hogy jól megrendezett darabkával állok szembe, viszont mégis a hangulata nem volt oly megkapó, hogy aztán élvezni tudjam a látottakat. Csordogál előre a saját kis tempójában, aztán egyszer kiderül minden, és onnan kezdve kapcsol nagyobb sebességi fokozatra. A film elejével, és végével nincs is semmi probléma, de ami közbe-közbe lezajlik az sajnos nem tud magával ragadni, oly annyira szórakoztatni. Erre ott az a példa, hogy amikor Champ a színen van, akkor egyszerűen működik a gépezet, de ahogyan átvált a mozi az újságíróra egyből lejjebb esik, zuhan a hangulat. Keresem a válaszokat, hogy vajon a színész tehet róla, vagy a Champ szálak, amikor mesél, és együtt vannak, azokat sikerült nagyon felturbózni, nem tudom, de az biztos, hogy elég hosszúnak tűnt a Resurrecting the Champ, amiből lehetett volna még szűkíteni, vágni innen-onnan, mert így erős a gyanú, hogy lesznek olyanok akik megunják. Az újságíró karaktere nem tudja elvinni a mozit a hátán. Ezvan.
 
De milyen jó, hogy ott van mellette a bokszoló, Samuel L Jackson személyében. Lehet, hogy ez neki ilyen olcsó munka, ilyen kisujjrázásszerű projekt volt, de akkor is élveztem minden egyes pillanatát amikor feltűnt. Egymaga menti meg a filmet, s szó se róla, ha már húzónévnek, sztárnak szerződtették oda, akkor nem hagyja annyiban a dolgot, és egy igazán jó kis alakítással rukkol elő. A partnere, a sokat szidott újságíró Josh Hartnett se annyira vészes, mint amilyen képet festettem eddig róla, de azért SLJ nyomába sem érhet, ezt nem árt tisztázni. Nem volt rossz, de bitang messze volt a jó alakítástól, nekem nem tetszett, sajnálom, pedig aztán itt még apa-fiú kapcsolat, meg házasság kérdés is felmerül, ám mindhiába.
 

A Resurrecting the Champ egyszeri nézésre kiváló időtöltés, de sokat ne reméljünk, ne várjunk tőle. Kicsit drámai, de azért fenékbe rúgást érdemelne az egész készítő brigád, amikor ezt a szkriptet hagyta elúszni, végérvényesen. Ahogy azt Champ mondaná, olyan hatvan százalékos. De amíg ő az életét, az életérzését fejezte ki ezzel, addig én a pontszámomat, hatos jelezném, kéretik tisztelettel. S ha már oly zsurnalisztásan, tollnoki hévvel kezdtem neki a toll, a billentyűzet megragadásának, akkor így is fejezném be az utolsó szó jogán. Tisztelt olvasó, tehát e sorokat látva a döntés már csak az Ön kezében van, hogy megnézi-e egy olyan ember történetét, akit mindenki bajnoknak hívott

Címkék: 6 resurrecting the champ

The Wrestler (2008)

inmfc - 2009.02.03. - 3 komment

 

A senki és a valaki fogalmát, jelentését nem kell bemutatni vagy esetleg megmagyarázni egy árva léleknek sem. S habár lehet, én is jól tudom, hogy ez csak két szó, a ki tudja hány közül, de most mégis ezeknek, ennek a kettőnek van leginkább értéke, és van sugallata, elsősorban a filmmel kapcsolatban, az életről, az életért, bárkinek. Akad olyan, aki senkinek születik, és valaki lesz belőle, olyas valaki, akire felnéznek, s egy olyas valaki, aki elért már valamit azon a bizonyos hosszú úton. Akad olyan, aki valakinek „születik”, vagy inkább gyorsan révbe ér, de mégis valami oknál fogva egy senki lesz belőle. S akad olyan, aki senkinek születik, akiből lesz valaki, de mégis senkivé válik, bármennyire is nem akarja azt észrevenni, felfogni, vagy hiába is akarna ellene tenni. Sokszor hangzik el az a mondat, hogy inkább legyél senki, mint a valaki. De aki egyszer is átélte azt az érzést, hogy milyen is közismertnek, nagynévnek (valakinek) lenni, annak nem könnyű megbarátkoznia a megváltozott helyzettel, hogy egyedül van, szét van csúszva, egy csődtömeg lett, azaz egy senki.
 
 
Mit tehet az ember, ha elszállt felette az idő, és a régi jó évek is elmúltak már? Mit tehet az ember, a pankrátor, akkor, amikor a sportágnak a presztízse is kezd elveszni, ahogy mondottam, a múlt feledésébe merül? Mit tehet az ember, aki egyszer már volt fent, a topon, és akire emlékszik mindenki, de amikor kell nincs senki, aki kezet nyújtana, neki? Mit tehet az ember, aki rossz döntések sorozatát hozta meg évekkel ezelőtt, és éveken keresztül? Van-e egyáltalán kiút, van-e esély a változásra? Azaz csak akarni kell, vagy meg is kell változni mindenért? Képes-e akkor a sportoló felülemelkedni saját magán, és mindent otthagyni, amiért küzdött évekig? Tényleg egy roncs lett belőle, aki az életről mit sem tud? Vajon a szíve legyőzi-e a sok rosszat, az akadályokat. Mit mutat az arc, és mi folyik le legbelül bent a testben? A zord külső tényleg érző lelket takar?  A rajongók szeretete mindennél többet ér?
 
Ez csak pár kérdés, ami felvetődik az emberben, miközben nézi a filmet. Olyan kérdések ezek, amikre meg is kapjuk a válaszokat. Még ha ezek nem is „hangzanak el”, de már egy-egy kacsintásnak, egy mozdulatnak is megvan a saját története, és válasza. Ami azonban itt elhangzott a két óra alatt, az egyszerre volt drámai, és „gyönyörű”. Hogy az utóbbival kezdjem, gyönyörű volt, mielőtt sokan félreértik ezt, gyorsan hozzátenném, hogy azért, mert nagyon élethűre sikeredett. Tudom, kicsit fellengzősen hangzik, de ez megtörténhet egy az egyben itt a real világban. S több mint valószínű, hogy meg is történik. Innen van az idea. A Pankráció, mint sportág, a sajátos kétszínű, - már elnézést -, oldalával egyeseket képes a tévé elé, vagy az adott helyszínre csalogatni, de sokak inkább megjátszottnak tartják az egész ringben való macska-egér harcot, és ezért fordítják el tekintetüket másfele. Aronofsky azonban tudott valamit, és most is egy ilyen szkripttel állt elő, ami kimondottan mindenkinek való, nem csak a műfaj szerelmeseinek. Olyan világba ad nekünk betekintést, amiről eddig nem tudhattunk, vagy ha tudtunk is, akkor az nem fedte le teljesen a valóságot. Elrugaszkodva a bokszolók, az amerikai focihősök univerzumjától, a pankráció most révbe érhet. Nincs mindenhol akkora divatja, de Aronofsky nem habozott, és megcsinálta a tutit, s milyen jól tette! Lehet, hogy itt rocky feltámasztásra várnak, számítanak sokan, azonban ez a film sokkal többről szól. Érzelmekről, igazi harcról, az élettel, az életért. S itt jön képbe akkor a drámai része.
 
Sok mindent le lehetett szűrni már fentebb a kérdésekből, vagy csak a kezdő monológból is, ám mégis nem árt tisztázni, hogy egy valaha jobb és szebb napokat átélt pankrátorról van szó, akinek az élete gyökerestül megváltozott az évek alatt. Most is megismerik, a fanok odáig vannak érte, de a sportág se a régi, és nem is olyan jövedelmező, hogy abból meg lehessen élni. Ezért mellette dolgozik is, de csak nem akar össze jönni még a „lakókocsira való se”. Egyedül van, nem jár el sok helyre, talán csak egy sztriptízbárt látogat meg, egy valaki miatt. Egy szó mint száz így éli életét, amíg be nem következik a törés (szívroham). Ami miatt véget kell vetnie pankrátori karrierjének, különben meghalhat.
 
Egy ember, aki erre áldozta fel az életét, most el kell szakadnia az álmoktól, az újra nagy visszatéréstől, a ringtől, a harctól, és egy egészen más életformára kell áttérnie. Vajon képes-e rá? Maga mögött kell hagynia a múltat, és azzal foglalkozni, amit eddig nagyon elcseszett. Az életével. Furcsa kettőség rajzolódik ki a szemem láttára, a pankrátort hallgatva, és látva. Szidja az ember legbelül, hogy miért kellett, és hogyan jutott el idáig, de akkor is valamiért nem tudja hibáztatni, mert annyira közvetlen, emberi, és szerethető figura válik belőle, hogy minden amit kap, azt megérdemli, de valamilyen szinten meg, meg is lehet érteni. Így jogosan szorul össze a gyomra az embernek, amikor az egy szem lánya elküldi, és mindennek elmondja, vagy amikor a táncosnő is meghúzza neki, a határt. Mert igen ez a két nő jelenti számára a kiutat a reményvesztett világból. Egy elfeledett, dühös leányzó, és egy nő, aki árulja a testét, és az élethez való viszonya, kvázi az élettapasztalata is egy szinten van harcosunkéval. Neki a kuncsaft a legfontosabb, de neki is szüksége van egy társra, legbelül. Míg pankrátorunk csak a sport és a sport van mindenekelőtt, ám élete teljes romokban hever, és egyre jobban csábítja a múlt is
 
Nehéz megtalálni a megfelelő szót a The Wrestler-re, de ha mégis azt mondom, hogy kiváló dráma, akkor nem találok nagyon mellé. Aronofsky újra bizonyított, és egy embert hozott a vászonra, mély érzésékkel, élni akarással, telis-tele harccal, múlttal, és sok-sok kérdőjellel, már ami a jövőt illeti. Magányosság, egyedüllét, álmok kergetése bizony egy szomorúbb filmre ad következtetni, s ez nincs is másképp. Azonban itt minden helyén van, és The Ram karaktere is annyira kiforrott, hogy a néző egy percre sem hisz a szemének, vagy nem hiszi el, hogy itt nem egy pankrátor életét, életének történetét, küzdését láthatja a két szép szeme előtt. Bármerre húzhatott volna a mozi, ám a befejezés akkor is egyszerűre sikeredett, és ez most dicséret volt részemről, bár nem tartom kizártnak, hogy sokan majd húzzák a szájuk szélét azt látva. Sok mindent nem érdemes mindezekhez hozzáfűzni, hisz a rendezés kifogástalan volt, állandóan lépünk valahova, szépen megy előre a cselekmény, nem alszik el, s a kamerázás is ébren tartja. E mellett az operatőri munka is nem akármilyen tapsot tudhat magáénak. Nagyon közel hozta az emberhez az egyes harcokat, mint ha csak te is ott volnál a ring mellett. Cool!
 
A nagy elismerés és jutalom még a zenének és a színészeknek is kijár. Bruce munkáját meg hallgasd te is, és előre bocsátanám, hogy a Soundtrack sem maradhat már ki, ezek után.
 
Hát, Mickey Rourke pedig go back! Aronofsky tökéletes választása, még ha másodjára vagy harmadjára is, de kijelenthető megtalálta azt a színészt erre a szerepre, akinél jobbat alig ha találhatott volna. Komolyan eggyé vált ezzel a megcsömörlött életű pankrátorral, jó helyre került és kerülne még számos díj Rourke kezében, annyi szent. Tökéletes alakítás, nincs jobb szó rá. A mellette álló két hölgyemény is kitett magáért. Marisa Tomei, korát meghazudtoló testével és szépségével is ámulatba ejt, de persze alakítása is megér egy misét, szó se róla, valamint Evan Rachel Wood, is abban a pár percben kihozta magából a maxot. Talán ő rajta lepődtem meg a legjobban, hisz a nyúlfarknyi szerepében is odateszi magát. Jó alternatíva volt ő is, szeretném még látni a továbbiakban …
 

The Wrestler kiérdemelte ezzel a két órával, hogy az év egyik legjobbjaként emlékezzek meg rá, és tartsam számon, a jövőben is. A nyolc és felen gondolkodtam sokat, de aztán megint visszapörgettem az eseményeket, meghallottam a zenét, és Rourke a „The Ram” szavait a végső elszámolásban, és azonnal feljebb kúszta magát kilenc pontra. Csak annyit tudok zárszóként megemlíteni, hogy ne egy sportfilmre számítson senki, mert itt a dráma része a fajsúlyosabb, amin aztán lehet még merengeni órákon át, utána is. Nagyszerű!

 

Címkék: 9 the wrestler

Nick and Norah's Infinite Playlist (2008)

inmfc - 2009.02.02. - 2 komment

 

Nos. A képlet egyszerű. Ha a Ten Inch Hero megvolt, akkor már Nick és Norah egyéjszakás kalandja sem maradhat ki a szórásból. Még akkor sem, ha az előbb említett méretes hősökhöz nem tud felnőni, "semmilyen formában sem". Azonban, ez ne vegye el a  kedved, és ne is habozz egy percre se, olvasó, mert  ilyen tinis dramedy szerűséget is rég láthattál már, szavamra mondom, különösen ilyen jót. Mi van itt, kérem szépen? Tudod te, ezek azok a darabok, amelyeket látva mosoly költözik az orcádra, és kifutnál a világba a legszívesebben, annyira könnyedek, annyira hangulatosak. S azért a két ifjú éjszakai vállalkozása is ad okot némi mulatozásra, de romantikus komédiáról lévén szó, nem minden egy sárga Yugo, és egy Kat Dennings, ennél azért több kell. Indulás, beszállás!
 
 
 
Egy gyors telefon, kétségbeesett próbálkozás a kedvesnél, majd megérkeznek a haverok, és rábírnak, hogy pattanj be a Yugodba, mert nem csak egy lány létezik a világon, és mert koncertezni kéne menni. Ezután beröffen a kis sárga négykerekű, és megkezdődik egy eszeveszett, minden tekintetben különös, felejthetetlen éjszaka, ami megváltoztatja az életedet. Egy szó mint száz erről szól a fáma, mármint a Nick és Norah története. Oké, ez elég gyermeteg próbálkozás volt részemről, és ez az egyéjszakás dolog is sok mindenre mer következni, ezért kicsomagolnám jobban…
 
Nick, a titánunk még mindig régi csaja után koslat. Hívogatja, mixeket készít neki, jóformán bármit megtenné azért, hogy újra a kedves karjaiba találja magát. Azonban az élet nem oly kegyes hozzá, hisz ez a barátnő már réges-régen túl van rajta, és megtalálta a következő áldozatát. Persze erről főhősünk mit sem tud. Csak beszáll a Yugojába, hogy a bandájával lezavarják a következő koncertet. Igen a bandával, akik odavannak egymásért, mint a barát meg a barátnő. Azaz, hogy melegek. Egyedül csak Nick töri mindig össze a szívét a csajok miatt, ugye. Mert csajok. Következzen a másik véglet. Norah egy szíp leányzó, aki keresi a szerelmet, keresi az igazit. Van barátja, de közbe még sincs. Végső elkeseredésében megy oda, a koncert közben kinézet fiúhoz, és akkor elcsattan a csók, ami aztán elindítja a lavinát.
 
Szó se róla kellemes meglepetés volt ez a darabka. Nagyon szerethető, bájos, kedves, aranyos történettel, ami aztán képes megfogni az embert, akkor is ha az éppen rossz hangulatban ül le elé. Mosolyt is csal arcodra nem egyszer. Kiváló hangulata lenne, de nem tud élni a lehetőséggel. Pedig minden adott hozzá, azonban mégse. Néhány helyen, ponton a film saját vesztére megadja magát, és az addig jól felépített hangulatot egy az egybe eltűnteti, sajnos. Ezekért a jelenetekért, vagy inkább percekért nagyon kár volt. Betudható ez annak, hogy a színészeink se álltak a helyzet magaslatán, valamint az ötletesnek mondható, de koránt sem új keletű sztori is sokszor csődöt mondott. Így ez a tinifilmes dolog, vonulatnak is van még hova fejlődnie, de ez a darab is megmutatta, hogy tart valahova ez az egész ügy. Kvázi, fiataloknak, fiatalokról szóló másfélóra, nagy hányások, és káromkodások nélkül. Kicsit már az ember álomvilágban is élhette magát, ebből a szempontból, de nem vetek én senkire sem követ, mert ez így volt jó, ahogy volt, a kezdéstől a végig. Mert igen a start, s a the end igen csak pofásra sikeredett, ezekben nem volt hiba. Ami sajnos a kettő között végbe ment azzal már annál több, de elég legyen annyi, hogy nem mindig kapott el, s nem mindig tudott szórakoztatni úgy isteniesen.
 
"No, I'm not a cab, sir.
I'm not a cab. I'm not a cab."
 
Pedig a készítők mindent belepréseltek a játékidőbe, hogy legyen min szórakoznia a nagyérdeműnek, a nagy love kiteljesedése mellett. Példának okért, voltak itt problémahegyek megoldásra készen, és bonyodalmak percről-percre, még ha soknak nem is éreztem nagy szükségesét vagy inkább fontosságát. Így utólag jobban belegondolva. Ami még all right volt, az a híres, favorite banda hajszolás és keresés egész éjszakán át. Na az baromi jól jött le, a barátnős szállal szemben. Mert speciel, ha már itt tartok, akkor a részeg barátnő elrablása, annak eltűnése nem sok vizet zavart. Nem kell nekem esni, vili, hogy az egy ok, egy indíték volt a minél hosszabb ideig egy autóban töltött percekért fiataljaink, számára. Értem én ezt, nem ma jöttem le a falvédőről, de azért akkor is csípte a szeme, mert pityókás csajszink sok mindent nem igen alkotott, azaz kihagyható lett volna, de tudom én is, mondtam is már, nélküle lett volna elképzelhetetlen ez az egész darab. Vagy ezt a megfogalmazást, titulust inkább a meleg fiúkra hagyom, mert, ha ők nem lettek volna, akkor bizony ez fele annyira se jött volna jól. A leghumorosabb snitteket ők hozták és szolgáltatták, örök hála, nekik.
 
Bár akárhogyis húzom a szám szélét, s hiába is fejezem ki nemtetszésemet sorról-sorra, azért a helyzet nem ennyire vészes. Mert a hangulatot megmentették egyéb kiegészítő tényezők, hál’ Istennek. Nézzük csak, mik is ezek!
 
Egyrészt az egész városi kép, NY világ nagyon tetszetős volt, egészen a stúdiótól elkezdve, ami az egyik legötletesebb fejezetét szolgáltatták nekem, szóval vele kezdve egészen az utolsó képkockáig a szem nem maradt szárazon.
 
De, hogy másrészről a fülünk se unatkozzon, arról egy igen kivételes zenei anyag gondoskodik. Ami azért megrágva ezt a filmet, elmondható, hogy szerves része volt annak. Értsd ezalatt, hogy a zene is ott volt, a középpontban, elég csak megemlíteni a mix cédéket, a bandát, a studiót, a zene rajongását mindenek felett. S igen, ez az kajakra ami aztán kihúzza a csávából, de teljesen Nick és Norah helyenkénti leszálló ágba helyezkedett, landolt laposka hangulatát. Irány tehát kicsit (bele)hallgatni a Soundtrack-et…
 
Michael Cera színészi vénájából eddig nem sokat láttam. Azok közé tartozom, akik még nem tartják nagy ígéretes tehetségnek a srácot, de a befuthat még kategóriába jó eséllyel pályázik. Itt azért nem volt olya rossz, a fene se gondolta volna, hogy ennyire jól helytáll. S akkor biztosan nem füllentek, ha azt mondom nem miatta néztem meg a darabot, hanem Kat Dennings miatt, aki ugyancsak nem kápráztat el a mutatott produkciójával, de arra meg pont elég volt neki, hogy a végére még megkedveljem, megszeressem. Bárhonnan is vizsgálom eme hölgyeményt egy üde színfolt volt, viszont hangsúlyom van mit még fejlődnie, egyelőre nálam befutott…rajtuk kívül voltak itt még néhányan, innen-onnan…
 

Jó kis, barátságos indie film volt ez, ami még ha nem is a kihagyhatatlan alkotások közé tartozik, szerény véleményem szerint, de azért a zenék, s a hébe-hóba eltalált filinges jelenetek (lásd a táncot) tesznek azért, hogy ne kelljen elfeledkezni róla, majd, csak úgy. A hét pontját megkapja, ami azért lehetett volna jobb is, de most inkább fogjuk meg egymás kezét, mert bizony mindenkinek erre van szüksége, leginkább.

Címkék: 7 nick and norah s infinite playlist

Short Cuts (1993)

Jamaicamaci - 2009.02.02. - 2 komment

 

 
 
Hát igen. Ezzel a címmel (rövidre vágva) egy könnyed, nem túl hosszú filmre számítana az ember. Hát fejemhez is kaptam, mikor megláttam a 3óra 8 perces játékidőt, és a film megnézése után az utolsó szó lett volna a könnyed, ami eszembe jut.
 
Környezetünk az egy kertváros, maga az amerikai álom. Tíz egymás mellet élő pár mindennapjait követhetjük végig, akik minden szempontból különböznek egymástól. Eltérő számú gyerek (0-3ig), különböző foglalkozás, társadalmi rang, életszemlélet. Életük mégis több ponton keresztezi egymást, mindezt rövid jelenetekben elmesélve, melyek a végére egy komplett egészé állnak össze. Innen is a cím: Rövid vágások.
 
A film figurái nem rugaszkodnak el az átlag néző számára elérhetetlen magasságokban. Szinte minden jelenetben az volt az érzésem, hogy ez igazából bárkivel megtörténhetne. Egy férfi, aki már nem vonzódik a feleségéhez, ezért megcsalja. A feleség, aki tudja, hogy a férje megcsalja, mégsem tesz semmit. Az orvos, aki életeket ment, a feleségével mégis nehezen ért szót. A nő, akit a volt férje zaklat. Ez csak pár a szituáció a sok közül. Ami mégis különlegessé teszi a filmet, az az, hogy a szereplők hogyan élik meg az adott szituációt, hogyan reagálnak, hogyan cselekednek.
 
A film erőssége, hogy a teljesen átlagos karaktereket tud érdekessé tenni. Ebből egyrészt maradéktalanul kiveszik a részüket a színészek, akik el tudják hitetni velünk, hogy ők átlagos emberek átlagos problémákkal. A másik dolog, ami a beleélést segíti, a film fényképezése. Kicsit olyan érzésem volt, mintha a kamera ott sem lenne, mintha az egészet egy rejtett kamerával vették volna fel, így betekintést nyerünk abba, hogy mi zajlik egy ház falain belül.
 
A rendező, Robert Altman göbetükröt állít az amerikai kertvárosi élet elé. Számomra átjött egy pici megvetés, amit a képmutatás, a hazudozás, és az álmok feladása iránt érez. Altman úgy ábrázolja az amerikai álmot, mint egy ruhásszekrényt, amiben minden ruha gyönyörűnek tűnik, a valóságban azonban mindszakadt, és molyrágta. Elgondolkodtató, komoly, de nem utolsó sorban szórakoztató film, 9/10-re értékelem.

 

Címkék: 9 short cuts

RocknRolla (2008)

inmfc - 2009.02.01. - 5 komment

 

Elég nehéz megfelelni az elvárásoknak. Erről talán most, Ricsi barátunk (alias Guy) tudna is többet regélni. Adott valamit a nézőknek, még valamikor, kétszer is, ami már harmadjára nem sikerült, nem jött össze neki, s ami kis híján, a vesztét okozta. Nosza jöhetnek is a nagy igazságok, hogy a két igen nagyágyú mellett, a két piszok jó filmmel a tarsolyában már nem könnyű újat hozni, és meglepetést okozni, se neki. Se senkinek. De hát erre mondják azt, ez a dolga, ez a munkája, ergó, hogy szórakoztassa a nézőt, s ha teheti és minden eszköz - pénz, színészek - a rendelkezésre áll, akkor minél többet, és többet hozzon a konyhára (a nézők szempontjából), hogy aztán meg se álljon a filmek készítésével, még évekig. Próbálkozott is ő ezért közbe-közbe mindennel, de azok valahogy mégsem találtak utat a nagyérdeműhöz, annak szívéhez leginkább. Vagy ha mégis, akkor csak ilyen szűk körben, kis szinten sikerült megszerettetni példának okáért a Revolvert. Na de hogy végképp ne veszítse el az addigi felépített kitűnő imázsát Ricsi, akarva-akaratlanul vissza kellett nyúlnia a gyökerekhez. Ahhoz, amihez mindenki szerint a leginkább és a legjobban ért. Ez nem is kérdés, hogy mi az!
 
 
Szóval lerendezte a RocknRolla-t (Spíler?), úgy, hogy néhány cimbit (lásd Statham) nélkülözött, úgy, hogy felette is elszállt az idő kereke, és úgy, hogy már a képzelőereje, fantáziája a saját kis Angliájáról is egyre csak fogyóban van. De ennek ellenére, azért megmutatta magát, hogy nem felejtett el filme(ke)t készíteni. S igen, így vagy úgy, a RocknRolla ennek ékes bizonyítéka, kérem szépen. Hozza a kötelezőt, a házi feladatot, azonban mégis vajmi porszem kerül a gépezetbe, ami miatt aztán az addig se nagyon szívlelt kritikusok nem hagyták szó nélkül a mozit, jobbról-balról támadták. De mivel Ricsit nem érdeklik, azaz hidegen hagyják eme műfaj képviselőinek megnyilatkozásai az ő filmjeire nézve, ezért ebből mi sem csinálunk itt most komolyabb problémát, és nem kerítünk nagyobbnál is nagyobb feneket ennek, neki. Csak a saját igazamat hangoztatom, sorról-sorra.
 
Először is, de nem utoljára a film a szokásos, amit már megszokhattunk. Továbbra is olyan filmeket tesz le az elég soványka palettára a rendező úr, amelyeket bátran elő lehet majd venni, még egyszer és még egyszer. Ám mégis, nagy a kontraszt, ezen a téren. Ugyanis nincs igazán húzóerő a moziban, aki miatt visszanézné az ember akár pár hónap múlva, nincsenek is benne nagy kultgyanús jelenetek (csak a tánc, szex és a cigis jelenet), (be)szólások, de hiába ez a kisebb felsülés, akkor is legbelül simán nézhető még 1x alkotás a RocknRolla, csak nem ebben az évben, újra. Ezvan…
 
Persze abban mindannyian, néző, kritikus, olvasó egyetérthet, hogy nem ez volt élete filmje, és a fentebb említett kettős mögött is jócskán le is van maradva. Tipikus esete annak, amikor az ember csak vár és vár. Kisebb csalódás, ez így.
Pedig aztán itt is van minden és mindenki, a nagy felfordulásban, megérkeznek az oroszok is, eltűnik a szerencsefestmény, és a Vad Banda is akcióba lép, de mindhiába. Az ingatlan világ kétes ügyeleteiben nincs akkora potenciál, meg kiaknázatlan lehetőség, mint azt sokan hitték, már ami a film részét illeti, ugye. Egyszerűen nem sikerül maga alá temetnie, hogy aztán szórakozhassak képkockáról-képkockára. Itt is egy újabb kettőség üti fel a fejét. Hisz elvileg nem hiányzik semmi, gondolok itt arra, hogy Ricsi sem tegnap kezdte el ezt az egész filmgyártást, de mégis hiányzik belőle valami, amit talán már nem csak én, hanem mindenki megszokhatott ő általa, de nem ő benne. Kimondom hát, nincs meg a hangulat. Miért? Ne, hogy most megállj!
 
Mert csak most jön az igazi RocknRolla, azaz ebben a részben a születésének lehetünk szem és fültanúi, ezek után már tényleg jól jönne egy második is, hogy akkor milyen is az echte, tök real emberünk… No mindegy, mert addig be kell érni ezzel. Tehát egyes csapó, tessék!
 
Fain főcím, ahogy azt kell, és ahogyan azt már láthatta a felfokozott hangulatban odaülő néző az internet és a hype közös erejének segítségével. Egyszóval már ebben sincs semmi új, de aztán következik a gyorstalpaló tanfolyam az első pár percben, az ingatlan világról, annak minden sáros részletéről, fejezetéről. Én mondom, ember legyen talpán, aki megjegyzi és megérti a dolgokat, na. Majd ezt átélve még jobban kiszélesedik az addig se szűk köröcske, és már képben is lehet a néző a RocknRolla-t illetően, már aki, ugye. Mert sokan vetik Ricsi szemére, hogy "nem értik a filmet", mármint a történet nekik elég homályos, de azért ennyire nem vészes a helyzet, szerintem. Simán lehet vágni a dolgokat úgy fél óra után, aztán pedig indulhat a nagy kavarodás, Ricsi módra. Aki azonban itt, ebben és ezen a részen múlja alul önmagát, az eddig készítet filmjeinek színvonalát is egyúttal. Ebből így kialakul egy nagy egymásra pakolt, néhol kicsit már szeszélyes, és túlzsúfolt „szálazás”, amik meg, nem hozzák az élvezetet, a szórakozást. Nem érzem összecsapottnak vagy inkább összelopkodottnak a filmet, de mégis be kell ismerni, hogy van benne valami, bizony. Ricsi nem csinált mást, összegyúrta az eddigi műveit, mindegyikre talál is az ember egy-egy képkockát a RocknRolla-ban, ha nagyon szőrözni akar. Szóval nem tett ő mást, legfeljebb behozta az oroszokat, meg ezt az ingatlan piacot, aztán nuku. Ám mégis érthető, hisz ahogy a mondás is tartja, nyerő csapaton, felálláson ne változtass. Nem is változtatott, de itt, ebben az esetben ez lett a veszte.
 
Az, hogy nincs igazi főszereplője a filmnek, abban nincs semmi meglepő, de hogy egyikük se tudjon oly erősen szórakoztatni, azért az némiképp elkeserítő volt. Vad Banda ide ügyvédnő oda, ez az ingatlanos történet nem nagyon talált be. Mindegyik karakternek meg vannak a saját pillanatai, de egyikük se tud úgy igazán mulattatni. Talán a Vad Banda az egyedüli, ami a leghumorosabb perceket szolgáltatta, a többiek egyszerűen nem igazán tudtak élni a szereppel, vagy akár a nagy lehetőséggel. Egyedül Archi aka Mark Strong és Toby Kebbell tud jót produkálni, persze azért Butler se volt rossz, de koránt sem annyira jó és telitalálat választás arra a pozícióra.  
 
Zene, zene és zene. Ez az, ami miatt nem lehet temetni a mozit. Persze ebben sincs semmi váratlan dolog, mert az eddigi filmek OST-ei is célba találtak, de azért az öröm az ürömben, hogy itt sem sikerült alább venni a szintet, hanem kiváló muzsikákkal kényezteti el a nézőt, és egyben kárpótolja is az egész „gyengeségéért”.
 

Mert igen a RocknRolla zusammen gyenge lábakon áll. Ámbátor nem lehet elfelejteni a jó pillanatait, mert ha eddig nem derült volna ki, vagy nem említettem volna, van neki olyan is, csak ezek a kusza szálak mindent összekuszálva és a hangulatot teljesen lerombolták. Egyszer meg volt az, másszor meg eltűnt. Ennek eredményeképp jöhetett létre a hat pont. Szépnek szép volt, visszatérésnek is megállja a helyét, de én is mindent akarok vinni, úgy mint a RocknRolla, ám néha be kell érni(em) a kevesebbel, még ha fájó is…

Címkék: 6 rocknrolla spíler

Január│09

inmfc - 2009.01.31. - Szólj hozzá!

 

Aki kicsit is jobban el akar merülni, akarom mondani szemezgetni akar az év első hónapjában megtekintett alkotások közül, azoknak itt a napló, ott bőven lehet majd keresgélni, kutakodni. A leltár csak megmutatja mik voltak a legjobbak, legnagyobb durranások, meglepetések, visszatérések, csalódások, amik képezték utam Január hónap alatt. Ez eddig ugye feketén fehéren, ott volt szépen leírva a hónap mögé, de most szentelünk neki egy új posztot, és egy állandó hónap végi rovatot is, amiben egy-egy mondatban a leghatásosabb, legélménydúsabb filmekről esik szó, hát ha egyrészt valakinek valami lemaradt volna, van olyan egyáltalán? vagy másrészt hosszú távon meg könnyebb lesz visszanézni a legeket... 
 

 
 
ami szó-szó különössé is tette ezt a hónapot. Hiába a milliomos chaiwalla szerelmi története, vagy az ódivatú magukat különösnek tartó pár esete, és veszekedése, egyszerűen nem tudtak annyira nagy hatással, egy élménnyel lenni rám, mint a Benjamin Button volt. Ezt nem kell megmagyarázni. Látni kell, kérem szépen!
 


Január animációs meséje. Dragon Hunter
 
bizony csodálatos volt, kicsit értehetetlen a mellőzése, pedig egy nagyon eltalált széteső világgal többre is hivatott lenne. Animáció terén nincs gond, a történet kicsit egyszerű, de még így is a legjobbak között a helye. Pedig voltak ellenfelek: szuperhős kutya, szigorúan Bolt névre keresztelve, és egy Igor, aki feltaláló szeretne lenni.

Január legnagyobb durranása. Dostana
 
Indiában továbbra is forog a Bollywoodi filmgyár. A gyenge filmek mellett meg-megbújik egy csiszolatlan gyémánt, egy ismeretlenül nagyot szóló. Felrúgva a nagy tabu témát, melegkomédiát készítettek két kigyúrt pasival, s egy nagyon gyönyörű nővel, telis-tele jókedvvel, tánccal, énekkel. Rég nevettem ennyire jóízűen. Kellett, mint egy falat kenyér.
Január meglepetése. Ten Inch Hero
 

a marhára filgúd film, ami egy percre sem ereszt el. Hol nagyokat nevetsz rajta, hol meg könnyeiddel küszködsz, szórakoztat romkom létére. Az egyszerűségével tud szíven találni. Jó párpeszédek, még jobb színészi játékok (lásd Ackles-t), és még jobb zenei anyag. Egy meglepetés az egész, amit tátott szájjal bámulsz. Élvezet!


Január nagy go backje. The Lucky Ones
 
nyert. Az eredeti tervekben itt még a RocknRolla állt, de aztán megláttam Neil Burger filmjét, és egy percre sem lehetett kérdés, hogy a három veterán katona utazásos filmje nyeri el a nagy visszatérő címét. Nagyon jó karakteres mozi, amiben minden csöpögést, giccset, és hálivúdi törmeléket mellőzve tud szórakoztatni.

Január filmzenéje. Dostana
 
vagy inkább az ő zenei anyaga. A hónap elején még a Slumdog Millionaire díjnyertes anyaga tűnt a befutónak, aztán Ricsi barátunk állt elő megint szokásához híven egy ütős OST-tel, de mind hiába, mert a Dostana jött, látott, és győzött. Azt hittem, hogy itt majd másnak adhatom át a terepet, de nincs mit tenni, ettől hangos a ház napok óta.

Január csalódása. Blindness
 
lett ez, a világvégét elhozó vakságával együtt. Fernando Úr most nem tudott lekenyerezni, nagy csalódás ért, harmadjára. Sokat vártam tőle, s ez megbosszulta magát. Hiába a jó színészi női játék, és a kiváló képi hatások, sajnos a történetbe, a forgatókönyvbe hiba csúszott több ponton is, és a várt izgalom is elmaradt. Sok a kérdés!
Január gyengepontja. Valami Amerika 2
 
ami azért a miénk, így vagy úgy. Lehet itt nagy sikerekről beszélni, de sajnos nem tudja levakarni magáról ezt a címet. Mert gyenge. Ha a végi musicales, színdarabos dolog nem lett volna ott a végén, akkor most eggyel lejjebb a kategóriákat tekintve. Az első után ezért kár volt, s egy harmadikat nem kéne erőltetni. Valami azt súgja.

Január legrosszabbja. Bedtime Stories
 
azaz Adam Sandler megint nekigyürkőzött, de most se jött össze neki. Ha a hónap legrosszabb címére akarok valakit is találni, amolyan fekete bárányként, akkor az ő gyenge esti meséjét venném elő. Egy fokkal most többet hozott a konyhára, mint a Zohan esetében, de ez még mindig vajmi kevés volt a megváltáshoz. Talán legközelebb.

 

süti beállítások módosítása