Recount (2008)

inmfc - 2009.02.14. - 3 komment

 

Kék vagy Piros? Demokraták vagy Republikánusok? Al Gore vagy George W. Bush? Akié Florida, azé Amerika! Ennyire egyszerű a képlet. De hogy egy kicsit felfrissítsem az emlékeket, 2000-t írunk, és az elnökválasztás kellős közepébe, vagy inkább már a véghajrájába érkezve, amikor minden választópolgár leadta a szavazatát, már aki akarta ugye, amikor már majdnem 100 százalékos feldolgozottság (Baló szerint is), akkor a média már győztesként tekint Bush-ra, és az ellenfél is elismeri vereségét. Na akkor Floridában történik valami, ami aztán még tovább borzolja a kedélyeket, és ami elég ahhoz, hogy senki se örüljön előre a medve bőrére, mert igenis a szavazatok tisztasága a legfontosabb. Azok vannak mindenekelőtt és felett. Jöhet az újraszámlálás vagy mégse?!
 
 
Többnyire nem szoktam ilyen tévés filmeknek nagy feneket keríteni, viszont most mégis teszek egy kis kitérőt, mert a Recount rászolgált erre. Rászolgált, mert egyszerűen tetszett amit láttam, és mert a holmi W-vel fémjelzett kacsa filmek mellett teljesen rendben volt, működött. Nem unatkoztam rajta, és nem is lógott ki a lólába, nem akart többnek látszani, valamint hatást gyakorolni az emberre. Azaz, nem kívánt senki oldalára állni, vagy éppen mögé (de persze azért kicsit megteszi), hanem abból indult ki, hogy a szavazatok, amit az emberek, az állampolgárok adnak le, azok számítanak csak igazán. S minden szavazat játszik, nincs olyan, hogy félig benyomott vagy éppen megjelölt szavazócédula, a szándék nem minden, a kézi számlálás veszélyekkel jár, valamint meddig érhet el egy magas beosztású, lehet az az elnök is akár, keze, az egész államban, és így tovább. Számos kérdés születik meg a két óra alatt, amikre lehet, hogy nem kapunk válaszokat, de azért mégis beindítja az agytekervényeket, és a néző is kiterítheti a lapjait, a sok duma alatt.
 
Mert ez aztán egy igen csak beszédes film. Beszédes, mert tényleg nincs okunk unatkozni, állandóan jönnek az újabbnál újabb infók, mindig történik valami, nincs megállás, a két órát úgy ahogy van kitölti, ennél rövidebbre ezt nem lehetett vágni, legfeljebb csak hosszabbra, de hát a kockalakú készülék stabil lakója, khm… nézője nincs ilyen filmekhez hozzászokva a fix reklámok kereszttűzében, úgy hogy ez nem is lett volna szerencsés választás. Tehát egy a lényeg, elég jól összerakták a filmet, szépen felépítették, megismerjük a két oldalt, folyamatosan látjuk őket, amint éppen egy kérdést, dilemmát, két oldalról közelítenek meg, de hát ez a két oldal, szöges ellentéte egymásnak. Lásd az egyik azt mondja egy valamire, hogy az x, a másik azt mondja y, szóval ez már csak így működik, a mai világban, ugye. De itt most a szavazatok a legfontosabbak, amikből jó néhány ott lóg valahol a semmiben, csak arra várva, hogy megszámolják őket. S innen indul el aztán a lavina, a rosszul szavazó választópolgárokkal, a kissé kaotikus szavazó „cédulákkal” és annak rendszerével, a választásról kizárt egyénekkel, na meg a címből is sejthető újraszámlálással, hogy végre kiderüljön kit is illet meg a Fehér Ház elnöki széke. Mindkét fél a saját igazát hangoztatja, közbe-közbe egyre gyorsabban haladunk előre a végbe, és egyre mélyebbre ásunk az ott is igazán kőkemény, és szilárd törvények dzsungelében, amiből aztán csak egy valaki juthat ki győztesként. Apropó győztes, és elnökcsata, se Bush-t se Al Gore-t nem látjuk tisztán a színen, jelen, hisz vagy éppen háttal állnak, vagy csak a hangjukat halljuk, ez is mutatja, és erősíti, hogy a film elsősorban a szavazatokra irányul, nem akar itt nagy politikai kérdéseket boncolgatni, meg feszegetni. Azt mondom, jól teszi.
 
Az, hogy egyben van a Recount, mint egy massza, az legfőképp a tálalásnak köszönhető. Hisz a sok kijelentés, szócsata mellett van idő meg-megnézni egy (ál)dokus jelenetet, vagy egy tök real híradást este kilenckor például. Valamint hallható a két elnök beszéde is. Ezek miatt érzem én azt, hogy ezek a fiúk, értsd a készítők nem aprózták el a dolgot, nem gondolkodtak nagyon nagyban, hanem igenis egy derék két órát tettek le elém, amire oly rossz szavunk nem lehet. Talán csak egy-néhány visszafogottabb pillanat és az óriási tempó utáni fékezés miatti lassúbb snittek jelentik a nagy gyengepontot a filmben, valamint a szinkron néhány baklövése félrefordításokkal. De ez utóbbitól eltekintve azt hiszem, egy igazán jó filmnek lehettem a szem és fültanúja, mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy egy pár díjjal „meg is dobták”, mondom én!
 
Egy korrekt és iparos munka az egész, amelyhez nem mindennapi színészek adták nevüket. Elég csak a fentebb beszúrt képet nézni, s már is rájöhet az ember, hogy azért nem akárkik vannak a Recount-ban, de nem IS akárkik. Na jó ez most nem volt elég tiszta, kibontanám, hogy jó színészeket láttam, és egye fene többet nem fogok mellébeszélni, mert egytől egyig prímák voltak. Kevin Spacey-ről eddig is tudtuk, hogy jó színész, mellette még Denis Leary is villogott. S akkor azt mondanám, itt a színészi téren az Al Gore csapat győzedelmeskedett, nálam legalább is, hiába a másik oldal Tom Wilkinsonja éppen. De a legjobb alakítást Laura Dern-től kaptam, aki tökéletesen hozza az államtitkár szerepét, aki pontot tesznek ennek az ügynek a végére.
 

Most sokan támadhatnak balról meg jobbról, de nekem ez bejött, annak ellenére, hogy nem volt világmegváltó alkotás, csak egy ilyen televíziós produkció - HBO égisz alatt -, ami által kicsit betekintést nyerhettem a színfalak mögé. Vacilláltam is rendesen eleget, hogy pontokban ez mennyit is ér, hogy valamikor újra nézném-e, aztán arra jutottam, hogy ez nekem nyolcas, mert ahogy elindult, már én is visszapörgettem az idő kerekét, ahogy azt kell. Ráadásul még teljes megdöbbenésemre olyan jó munkát végzett itt mindenki, hogy egyszerűen nem lehet, nem tudok kevesebbet adni rá. Isten áldja Amerikát!

Címkék: 8 recount újraszámlálás

When Harry Met Sally... (1989)

Jamaicamaci - 2009.02.14. - Szólj hozzá!

 

A Harry és Sally tipikus példája annak, hogy viccesen is lehet mesélni komoly dolgokról. Az a fajta film, amikor az ember mindvégig jól szórakozik, de elalvás előtt elégedetten konstatálja :”Ettöl több lettem. Mint ember.”

Főhőseink először egy Chicago-ból New York-ba tartó autóút során találkoznak. A 18 órás út elég idő ahhoz, hogy rájöjjenek, ők a lehető legtöbb dologban különböznek egymástól. Egy dologban azonban egyet értenek: férfi és nő között a barátság kizárt. Legközelebb öt év múlva találkoznak egy repülőn. Átbeszélik, mi történt a régi kapcsolatukkal még az egyetemi időkből, és hogy kivel vannak most. Még mindig egymás ellentétei, de mindketten éreznek egyfajta változást. Netán félre ismerték egymást régen, vagy az időközben eltelt öt év az, ami megváltoztatta őket? Mindenesetre teljesen más embernek tűnnek egymás szemében. Eltelik újabb 5 év, egy könyvtárban futnak össze. Sally éppen szakított akkori párjával, míg Harry épp válófélben van, és ez elég indok számukra egy közös ebédhez. Az eltelt évek nyomot hagytak mindkettejükben. Már egyáltalán nem látnak semmi különbséget egymásban, rövidesen a legjobb barátok lesznek, egymás lelki szemetesládái.
 
Ebben a filmben a színészek annyira természetesnek tűnnek, hogy szinte lehetetlen nem azonosulni velük. Billy Crystal-ra elég csak ránéznie az embernek, és rögtön elneveti magát, nem mintha nevetséges lenne, pusztán csak képes néhány gesztussal is jó kedvre deríteni. Meg Ryan pedig hozza az azt a bájos, aranyos kislányformát, amiért annyira szeretjük. A történetet pedig öreg házaspárokkal készül interjúkkal színesítik, és ennek az egésznek az egyvelegeként a nézőnek egyfajta feel good érzése támad.
 
A film az egyik legfontosabb kérdés körül forog, amely fiatal embereket érinthet. Vajon létezhet e férfi és nő között igaz barátság. Szükséges-e a barátsághoz egyfajta visszatartó erő, amely meggátolja azt, hogy a felek többet érezzenek egymás iránt. Merjünk e többet vállalni annak tudatában, hogy esetleg elrontunk valamit? Egyáltalán hol van vége a barátságnak, és hol kezdődik a szerelem? Ezek a kérdések, melyeket félálomban feltettem magamnak a film megtekintése után. Hogy választ kapunk-e ezekre a filmből? Hát nem biztos, de egy nézőpontot biztosan megismerünk, mindezt úgy, hogy közben a film szerethető marad, és egyáltalán nem válik giccsessé, így maximálisan megérdemli tőlem a 10 pontot.

Címkék: 10 when harry met sally

Mirrormask (2005)

inmfc - 2009.02.13. - 3 komment

 

Ami a tipikus esete annak, hogyan kell a nulla pénzből, semmitmondó színészekkel olyan fantasy világot teremteni, hogy az tényleg a földhöz vágjon. Neki, sikerült. Egyszerűen csodálatos volt, és gyönyörű. Nevezhetem is egy élménynek, teljes joggal. Az biztos, hogy bankot nem robbantottak érte, de egyszerűen magával ragad az első pillanattól kezdve, és te is keresed a MirrorMask-ot, ami ugye a címben is ott van és virít feléd. Ez nem álom, hanem a valóság, ilyen filmekbe csak ritkán nyerhetsz betekintést. Azaz, egy szó mint száz, itt az idő, hogy a párnád alá tedd az összes eddig hallott mesét, és fejezd be a birkák számolását, mert ha „nem jön álom a szemedre”, akkor nincs menekvés, ott a helyed a MirrorMask előtt.
 
 
Történetügyileg, nagyvonalakban csak annyit, hogy van egy family, akik a cirkuszi iparban „vállalkoznak”, de aztán az anya rosszul lesz, közbe meg a kis csaj nagyon nagy fájdalommal a szívében úgy elalszik, hogy egy mesevilágban találja magát és ennyi. Belecsöppen vagy hogy is szokták ezt mondani, és ahhoz hogy végre kijusson belőle, valamint hazataláljon ebből a világból, meg kell találnia a fentebb már említett tárgyat. Aztán összetalálkozik egy-néhány emberkével, meg furcsa lényekkel. Tehát kalandozik eleget, szó se róla, ő is, meg én is a fotelemben.
 
Akárhonnét is vizsgálom ezt a sztorit, mindig ott lyukadok ki, hogy sok újat biza’ nem kínál. Meg vannak a szokásos problémahegyek - állandó harcok, szülő és gyerek között - a való életben, a beteg anyucival, a telhetetlen, kissé lázadó, de önmarcangoló kislánnyal, aki nincs megelégedve a cirkuszi élettel, mert neki annál több kell, neki az nem elég, valami más, valami új kell. Amit aztán meg is kap, az új világban, bár más kérdés, hogy ezt ilyen álom szinten éli át. Avagy ahogy az okosok ecsetelnék, odamenekül a világ bajai elől. S ez így nekem is megfelelő. Tehát ott van a másik világ, a szokásos jó-rossz karakterekkel, hősökkel, ellenségekkel, egy nélkülözhetetlen tárggyal, amit meg kell keresni a mielőbbi a megmentés, túlélés érdekében. Mondom én nem nagy kunszt, de egy ponton sikerül mégis felülkerekednie, felülemelkednie a jól bevált kitaposott sablonon. Jár is taps ezért, de a sztori mögött sok minden egyéb is megbújik, ami kibontásra vár, kéretik tisztelettel.
 
Aki látta az már tudja, mire célzok, aki nem, annak meg elég csak megnézni a trélert ahhoz, hogy rájöjjön miről is van szó. Hát arról, hogy nem hiszek a szememnek, ugyanis a vizuálorgia kissé alap, és mégis felsőfokon működik, bármilyen agyoncgis filmtársa megirigyelné, na. Van itt minden, ami kell, ami egy ilyen szürrealista, bizarr világot kell, hogy lefedjen. Álarcok mindenekelőtt, ugye, aztán furi lények, óriásokkal, ilyen emberfejű macskákkal, és majommadarakkal, meg mikkel még. A helyzet az, hogy rendesen, komolyra vették a figurát a készítők, és egy olyan világba adnak betekintést a nagyérdeműnek, amihez foghatót azért, jó régen látott már, szavamra mondom. Szép volt Dave McKean grafikus és rendező Úr!
 
Ha eddig nem derült volna ki, akkor ezzel a jól eltalált világával engem levett a lábamról, teljesen. De ami azért bearanyozza ebben az esetben ennek a varázsát, hogy még a történet se szorul annyira háttérbe, hanem igenis képbe vagy egész végig, sőt ha még nagyon beránt magával ez az egész dreamworld, akkor meg aztán annyira hangulatos (inkább a szomorkásabb fajtája, boldogtalansággal), hogy te is ott vagy, és keresel, kvázi elhiszed, amit látsz alapon. S erre mondanám azt, hogy ez az igazán nagy értéke egy ilyen mozinak, oszt tessék bejött. Persze a azért a mesevilág végig nyitva hagyja a kapukat, ergó nem akar teljesen elszakadni a valóságtól.
 
A látvány és a nem túl ötletes forgatókönyv mellett a zenét se szabad elfelejteni, ami még jobban fokozza a hatást, a hangulatot, ami azért olykor-olykor, különösen igaz ez a film végéhez közeledve, leül egy kicsikét. Viszont, mindig van, ami megmenti a film becsületét, amiért nem tudsz haragudni rá. A színészek is jók, a kis csaj szerepében Stephanie Leonidas a központi figura meg egy igen is szerethető, kedves, aranyos személyiség, aki egyszerre ábrázolja a két végletet, a jó és a rossz oldalát. Ügyes, és jó választás volt.
 

Mindent összevetve Neil Gaiman, tudjátok a Csillagporos fickó, nem „akámilyen” sztorival kényeztetett el, egyszerűen s nagyszerűen, nincs mit ehhez hozzátenni, aki még nem látta, annak kötelező, mondhatnám is, hogy ismeretlenül nagyot szóló film volt ez, kérem szépen. Kár, mármint a zéró hype miatt, mert valaki azért szárnyai alá vehette volna, és megmondhatta volna kamerába a tutit. Ám ez van, jöhet a seggbe rúgás, meg következhet a fej falba verése, ezek után már csak azon csodálkozom, hogy nem terveznek még belőle remake-t? Oké, inkább lekopogom, nem is kell, így volt ez jó, ahogy volt. Tessék a jól megérdemelt kilenc pont. Bizarr!

Címkék: 9 mirrormask tükörálarc

The Guitar (2008)

inmfc - 2009.02.09. - 2 komment

 

Te mit tennél, mikor a szemedbe mondanák minden kertelés nélkül, hogy az életedből bizony egy, vagy legfeljebb két hónapod van hátra? Pedig fiatal vagy, és előtted, áll még az egész élet, de hiába, mert nincs kiút, nincs menekvés, az ajtó rövidesen bezárul. Azonban ez még mindig semmi, hisz kirúgnak a munkahelyedről és az egyetlen egy támaszod is szakít veled azelőtt, mielőtt még elmondanád neki, a szomorú igazságot. A kérdés továbbra is fennáll. Te mit tennél? Ebből indul ki tehát, s erre épít a soron következő alkotásunk, a The Guitar, aminek címére is kitérek, csak bírd kivárni.
 
 
Ha minden igaz, nagyvonalakban sikerült képet adnom, az alasztoriról, ami így azért borongósabb másfélórára enged következtetni. Azonban mégis a The Guitar olyan pimaszul, kicsit társadalomkritikával élve fogja meg ezt az egész témát, hogy arra nem lehet nem emlékezni, vagy csak sorokat nem szentelni rá, miatta, kérem szépen.
 
Amy Redford, aki igen-igen jól gondolod magadban, hogy kinek is leányzója, szóval ő, az apja nyomdokaiba lépve, első fecskeként betörve a filmes nagyvilágba próbál egy nem nagy újdonsággal előrukkoló filmmel lekenyerezni minket, már itt a legelején, a kezdetekkor. S biza’ a számításai helyesnek bizonyulnak, hisz a The Guitar szomorú mivolta ellenére is szórakoztat, megragad, és eléri azt a nem mindennapi tényt, hogy a megnézés után még perceket áldozzál rá…
 
Most kénytelen leszek ismételni –magam-, hisz a The Guitar egy érdekes, nem mindennapi alkotás. S jóllehet tudom én is, tisztában vagyok vele, hogy mit írtam pár sorral feljebb ezzel az újdonság dologgal kapcsolatban, de mégis annak ellenére, másképpen rakja le a téglákat, az alapot, amitől s ami miatt, aztán teljesen eltér az eddig megszokott – már csak pár nap van hátra az életemből című drámáktól.
 
Van, aki bakancslistát ír, és körbeutazza a fél világot, elmegy a kedvenc helyeire, és álmai „netovábbját” hajtja végre, valamint kipróbál olyan dolgokat, extrákat, amikre sohasem lett volna képes, addig a szent minutumig. Van, aki nem tudja feldolgozni a miérteket, és inkább saját a kezébe veszi a dolgokat, öngyilkosságot megkísérelve. S van, aki elzárkózik a fél világtól, a négy fal közé, ahol majd senki sem talál rá, és egymaga, egyedül, a világ hangos zajától elmenekülve, csendben, tér örök nyugovóra. Na, az az igazság, a nagy harci helyzet, hogy a mostani áldozatunk, még ha fájó is ezt így kimondani, szóval ő, az eddig felsoroltakat egytől-egyig kihasználja. Vagy ahogy szokás mondani, az élet minden egyes perce, vagy másodperce attól a bizonyos ponttól kezdve már ajándék, ami tudod, valami olyasmi, ami többszörös csomagolással van ellátva. Oké, ez nem volt valami érthető, akkor inkább én csomagolnám ki nektek…
 
Tehát arról van szó, hogy az egész ilyen mesés, csak ebben az esetben, az élet előtérbe kerül, az élni akarás, vagy inkább nem akarás. Szóval az egész egy energiabomba, egy életérzéssel teli darabka, ami lehet, hogy nem változtatja meg az eddigi életedet, de azért az alvó kisördögöt minden további nélkül felébreszti benned, ebben biztos vagyok. Persze ezt megint csak embere válogatja, ugyanis a film nagyon megosztja a nézőközönséget, sokan nem tudnak együtt élni, együtt érezni a főhőssel. Mondanám, legyen az ő bajuk, a lényeg, hogy nekem sikerült, ami miatt aztán, már most itt, kijelenthetem, hogy megérte a másfélóráját, nekem bejött.
 
A tisztánlátás végett, a középpontban akkor ott van szürke egerünk, vagyis mi ezt feltételezzük róla, akinek jóformán senkije sincs, és életének minden egyes percét a munkájának szenteli. Mint te vagy én, vagy bárki a földkerekségen, aki magára ismert. Lehet, sőt biztos, hogy jól megy neki, megy az üzlet és van pénze, de ő nem költ bele a vakvilágba, hanem igen is összekuporgatja magának. Semmi extrát nem tervez magának, hiába is tellene rá neki, éli a monoton hétköznapjait addig a bejelentésig. Akkor aztán összeomlik, és még az öngyilkosság gondolatával is „elkacérkodik”, de aztán olyat tesz, amire mindenki csak nagyokat pislantana, és megvakarná a fejét. S hogy mi is ez? Itt jönnek képbe azok a dolgok, amiket addig nem engedhetett magának, azokat most kérdés és habozás nélkül megteszi. Jöhet is a nagy igazság az első sorból: Mit veszíthet! Ugye! Beköltözik a beautiful penthouse-ba ily rövid időre, szerződéssel, ami nem olcsó mulatság mondani se kell, azonban ő a hátralevő napjait, hónapjait ott akarja eltölteni. Ki sem akar mozdulni onnan, sőt még ruhája nincs. Az üres lakást aztán sikerül berendezni, drágábbnál drágább tárgyakkal, és eszközökkel, butorokkkal. Valamint az 1963 piros Fender Stratocaster is végre az övé lehet, gyerekkora óta. Ezt teszi fel a pontot az i-re.
 
A nagy bebútorozás mellett még egy UPS fickóval, - aki a csomagközvetítő -, és egy Pizzákat kézbesítő lánykával ismerkedik össze, valamint kerül velük elég szoros kapcsolatba. S na igen, e miatt, már mint a szexualitás kérdés, meg hát a nő-nő közötti ügyes-bajós "kissek" ellövése miatt is, sokan kitérnek a hitükből, meg hasonlók, viszont vannak olyanok, akiket meg ez egy percre sem zavarja, legfeljebb csak a végfőcím után húzza a szája szélét. Ez még belefért, azt mondom...
 
A másik dolog, amibe lehet bele nem belekötni, az a számos hitelkártyás vásárlós megoldás, ami már egy idő után sok kezd lenni. Amerikában azonban ez a divat, ami miatt most a válság korát éljük, teszem hozzá halkan, szóval már maguk sem tudják megszámolni, hogy hány olyannal rendelkeznek, csak van nekik jó pár. Mint ahogy főhősünknek is, aki aztán a banános telefonjával sorra rendeli meg a katalógusokból a legdrágább csecsebecséket. Végül is ő ezt választotta, változtatott az addigi életén, amit sokan követnénk is nulla perc gondolkodás nélkül.
 
Most ezt majd sokan biztosan számon fogják kérni rajtam, de hát nincs mese kimondom, élvezetes darab, annak ellenére, hogy mégis csak a halált várja Mel. Kellemes darabka, ami ugyancsak nem váltja meg a világot, és nem fog itt díjakkal a kezében a címlapokon pózolni, ám mégis tud szórakoztatni, ahol kell megnevettetni, ahol kell megsirattatni, csak így, egyszerűen.
 
Nem nagy szereplő brigád lengi körbe a filmet, az biztos, nem ez a jellemző rá. A főhős mellett a két mellék van még, akik sokat nem tesz hozzá a darabhoz, bár nem is vesznek el abból, az értékéből, a minőségéből, a milyenségéből. Azonban a központi emberünk, Saffron Burrows meg élete talán egyik legjobb alakításával megmutatja a kritikusoknak, s mindenkinek hogy ő vele aztán számolni kell, a közeljövőben is. Már az ő szereplése miatt is megéri bepróbálni egyszer a mozit.
 

Amy első rendezése fülekre talált. Bár ez is amolyan filmfesztiválokon edződött darabka, de hát "valahol" el kell kezdeni, ugye. A The Guitar megkapja a hét pontomat, mert hozott egy kis pluszt az életembe, és ezt a halált várom dolgot is teljesen új köntösben mutatta meg. Tapsot neki, ezért. Azonban sírhat a másik szemem, hisz egy-néhány képkocka esetében meg tényleg átesik a ló túloldalára, kicsit túlművészi lesz, vagy hogy is szokták mondani, viszont ha a szimatom nem csal, akkor közrejátszik itt vajmi based on true story féleség, és ez az már teljesen más megvilágításba helyezi az eddig leírtakat, na. A lényeg, hogy a zene itt is cool, és a végfőcím megmenti a film becsületét. Nincs más hátra zuhanok én is! Ja és még nem válaszoltál a kérdésemre: te mit tennél?

Címkék: 7 the guitar

Keinohrhasen (2007)

inmfc - 2009.02.07. - 1 komment

 

Na igen, a németek se maradhatnak le a nagy versenyben, és szó mi szó tesznek is azért, rendszeresen, bőven, évről-évre, hogy ott legyenek a középpontban, kvázi ne feledkezzen el csak úgy róla, mármint a német filmgyártásról a néző, s a nagyérdemű. Lehetne itt most példákkal dobálózni, ott volt a Das Leben der Anderen, vagy csak a Die Welle, de hál’ Istennek most már egyre több oka van az embernek pozitívan tekinteni az ott forgó műveletekre, és az onnan érkező darabokra. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a legújabb, oké azért ez nem fedi a valóságot, szóval a két évvel ezelőtti Keinohrhasen, ami magyarul annyit tesz, hogy nyúl fülek nélkül… Jól olvastad! Igen. De ezen nem kell itt most fennakadni, meg meredt tekintettel a klaviatúra felett elszontyolodni, és kétségbe esni, azt mondom. Hanem tessék csak figyelni a továbbiakban is, részletezném engedelmetekkel…
 
 
Nem tudom ki hogy van vele, és hallott- e már e valaha német romkomról, de be kell vallanom eddig még nekem „ilyenhez” nem volt szerencsém. Lehet, hogy valahol porosodik egy a polcon, viszont nekem akkor is az elkerülte a figyelmemet. No de sebaj, hisz itt van ez a darabka, ami azért megállja a helyét a műfaji keretek között, és „világviszonylatban” is többet nyújt, többet ad, holmi amerikai társánál. Persze előre jelezném, ami egy ponton borítékolható tény is, így vagy úgy, hogy a németek precízek, és amit kiadnak a kezükből, abban bizony sosincs hiba. S miért lenne ez másként a filmes iparban, ugye?
 
Szóval Keinohrhasen, a német romkom. Az utóbbi időben ezeknek elég nagy divatja lett, és sorra születnek meg az újabbnál újabb delikvens szerzemények, amik sokszor, az esetek többségében leginkább nem váltják meg a világot. A leggyakoribb hiba, hogy túlmennek egy ponton a készítők, vagy átbillenek a mérleg túloldalára, azaz túl sok lesz a humor, és fordítva, vagy éppen ellenkezőleg annyira biztosra játszanak, és mennek, hogy nem igen tudnak kitörni a középszerből. Erre számos példát el lehetne sütni, de most nem is ez a fontos, hanem a jelenlegi a filmünk, amiben az arányt sikerült eltalálni, többé-kevésbé, csak sajnos oly nagyon nem sikerül neki megváltania a világot…
 
Persze miket is beszélek, hisz ennek, különösen egy ilyen típusú, stílusú filmnek szórakoztatnia kell, elsősorban, és ennek eleget is tesz. Nem kell nagy dolgokat várni tőle, és nem is lehet ezért szuperlatívuszokba beszélni róla, ám mégis fején találja a szögét, és mosolyt csak orcámra, az első perctől fogva. Pedig jobban belegondolva sok újat nem mutat, bár ez is felróható a műfaj számlájára, ennek ellenére azért megpróbálhatták volna, na. De hát, aki, a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli, ugye. Azonban mégis akármennyire is szeretné kikerülni ezt a szót, a néző, a kritikus, akkor is ki kell mondani, sablonos. Klisékkel teli, maga a felütés, akarom mondani a helyzet, amiből indul, amire épít, ezt le se tagadhatja, vagy le se vakarhatja  magáról. S igaz, hogy annyira nem zavaró, vagy inkább nem tud zavarni, mert a filmnek sikerült ezt elfeledtetni veled a majd két óra alatt, ami szép teljesítmény tőle.
 
Csakhogy a Keinohrhasen utolsó fél órája már nagyon is amerikai filmeken edzett, ami egy kis tüskét jelent a szívemben. De azt, hogy nem kell keserű szájízzel felkelnem a fotelemből, azt az igencsak pofásra, ötletesre sikeredett the end-nek köszönheti, amiből tanulhat is a nagy Amerika éppenséggel. Annyira felteszi a pontot az i-re, és annyira meglepi a nézőt, hogy az teli vigyorral járkál még percekkel később is. Tanítani kéne, na. Viszont ha már a befejezésnél tartottunk, akkor a kezdés nagyszerűségét se lehet elfelejteni, vagy nem megemlíteni, csak úgy. Itt említeném akkor meg Jürgen Vogel cameozását, vagy volt az hosszabb is annál. Tehát ez az intro, amolyan best scene-ként egyszerűen magával ragad és bedob a mély vízbe. Amit utána is csak percekre tud kiereszteni.
 
Mert ott van ez a romantikus dolog, amit ügyesen oldottak meg a készítők, abból is kihozták a komédiát, ahogy kell, de hát a belassulós, kicsit érzelgős snittek se maradhattak ki, amik azért nem kellettek volna annyira, szerény véleményem szerint. Kicsit bepiszkolták vele a jól működő gépezetét, de talán ez volt az egyetlen, ami miatt szó érheti a ház elejét. Hisz a komédia része rendben van. Nem csak hogy mosolygok, hanem sokszor még fel is nevetek, tudod oly hangosan, mert van miért, és van okom min jóízűen hahotázni. 
 
Aranyos és kedves kis sztori ez a Keinohrhasen, az ovisokkal, mert ha az eddigiek folyamán nem derült volna ki a történet, miket is beszélek, honnan, akkor nem árt tisztázni, hogy a lesipuskás, celebfigyelő Ludot egy kudarcba fulladt kísérlete, vagy inkább zuhanása után 300 óra közmunkára ítélik, amit egy óvodában kell ledolgoznia. Mondani se kell ez nehezére esik Ludonak, aki aztán nem is találja meg először a közös nevezőt az ovisokkal, meg az ovonénivel, akivel már ismerik egymást régebbről. De azok az emlékek nem jóra engednek következtetni. Elkezdődik a „furás”, aztán tök kiszámítható mederbe csordogál tovább a történet…
 
A színészeken semmi nem múlik, annyi szent. Til Schweiger jó választásnak tűnik, és az is lett, valamint partnere Nora Tschirner alakítása is nekem tetszett. Itt sincs hiba, de hát mégis a legnagyobb arc a már szóban forgó Jürgen Vogel volt, aki sokaknak csak A Hullámból lehet ismerős. Színészi téren nem kell itt félni…
 
Ami még külön bekezdést igényel, és szóra érdemes, az nem más mint a muzsika. A jobbik fajtából, ugye, ami szállítja, magában hordozza a hangulatot, vagy inkább fokozza, ha kell. Itt is egy tök cool Soundtrack-et sikerült összerámolni, amiben ott vannak a saját zenei betétek a nagy együttesek árnyékában, és mellett. Jó hallgatást hozzá!
 

Ahogy arra fentebb is tettem már célzást, említést, a németek semmi sem vesznek félvállról, hanem mindig odateszik magukat, gondosan, pontosan, ahogy azt kell. A Keinohrhasen is szépen felépített klisés darabka, ami ennek ellenére jól szórakoztat, és a hét pontját messze menőkig megérdemli. Hangulatos és kedves kis darabka, ami mindenkinek bepróbálható egyszer, legalább, de a must-see kategória se áll messze tőle. Ami még ide a végére kikívánkozék belőlem, hogy nem kell sokat aludni, vagy álmatlan éjszakákat átélni, mert a mese folytatódik, jobban mondva következik a második rész, még ebben az évben, az biztos, hogy én ott leszek, ezt, az elsőt látva. És ti?

Címkék: 7 keinohrhasen

August (2008)

inmfc - 2009.02.06. - 1 komment

 

A XXI. század rosszabbul már nem is kezdődhetett volna. Biztos sokan emlékeznek rá, vagy tudják, hogy ekkor ment végbe az egész dot-com (gazdasági) válság, amelybe aztán számos cég beleroppant, kvázi a részvényeik bóvlivá váltak, tehát az alkalmazottakat nem tudták tovább fizetni, egyszóval: csődbe mentek. Ezt nevezzük, egyszerűen, a dot-com lufi kidurranásának. Pedig ez is, mint minden, olyan nagy, akkora zajjal vette kezdetét… De hát, ahogy, az, mostani filmünkben is elhangzik, az üzleti világ kemény, férfiaknak való, nem kisfiúknak.
 
 
Ha kicsit visszalapozunk a tankönyvekbe, és visszatekerjük az idő kerekét, akkor a ’90-es évekre tehető, datálható az internet széleskörű s nagy robbanásszerű fejlődése. Új forma, formula vette kezdetét, a tőzsdén, új, online üzlettel foglalkozó cégek részvényei tűntek fel. A képlet egyszerű volt, miután kis családi körben megalapítottuk az internetes cégünket, azután egy jó ötlettel befektetőt kellett keresni, akik aztán már a tőzsdén értékesítették tovább az újonnan alakult cégek papírjait. És láss csodát, az online cégek gazdasági fellendülése megállíthatatlanná vált, egy aranybánya volt ez a javából. Nem sokáig. Hisz hiába forogtak a papírok, ha a társaságoknak meg közben csak a veszteségekkel kellett megbirkózniuk nap mint nap. S ekkor pukkadt ki a már emlegetett dotcom lufi, a befektetők is egy idő után kihátráltak a piacról. 
 
S azért is mertem, bátorkodtam ilyen történelmi felvezetéssel indítani, mert egyrészt a film megkívánja azt, hogy kibontsam ennek a sztorinak hátterét, és mert másrészt, a nézője is megérdemli, azaz, hogy legalább az üzleti életben kevésbé járatós egyének se érezzék magukat feszélyezetten, amikor odaülnek az August elé. Ami innen indít (válság), még ha nem is kapunk róla bővebb felvilágosítást, vagy csak pár narrátori felvezető, bekezdő mondatot, hogy miről is van szó, úgy általában. Belecsöppenünk a közepibe. Annyi biztos, hogy adott ez a válság, és adott az a testvérpár internetes vállalkozása, a név szerinti LandShark, ami képes talpon maradni a piacon, amíg a többiek vagy lehúzzák a rolót, vagy megpróbálják meghúzni a nadrágszíjat. De miket is beszélek, hisz az a LandShark, nem hogy ott marad – mindenki legnagyobb megdöbbenésére - a paicon, nem-nem, hanem még sikert sikerre is halmoz, ami aztán egyenes út az elismertséghez, meg a hírnévhez. Ha egy biznisz elindul…
 
Viszont mire eljő’ a címben is fennlelhető, szereplő Augusztus, addigra LandShark-nak is bele kell törődni, be kell látnia, hogy ők sem tudják már kikerülni a recessziót, bármennyire is szeretnének ellene tenni, egyre közelebb és közelebb kerülnek a csődhöz, vajon van-e, létezik-e még megoldás? Vajon Tom Sterling a LandShark egyik atyja most is tud valami okossággal előállni, és pimaszul megmenti a szakadék szélén álló cégét? A válasz nem más mint maga Tom, aki egyszerűen, a cégben talán egyes egyesül nem akarja belátni, hogy két-három hét múlva már nem is fognak létezni, és nem is fognak emlékezni rájuk az emberek. Nem akarja elhinni, hogy ez megtörténhetett, hogy mindaz, amit testvérével együtt összehoztak, és megálmodtak, az csak ugyanolyan kudarc, mint a többi. Későn kap észbe…
 
Pedig Tom-ban minden megvan ami egy ilyen vezetőhöz kell, és kellhet. Konyít valamit a stratégiákhoz, kiváló kommunikációs képességeivel eladja magát, és nem utolsó sorban van benne egy kis pimaszság vagy inkább szemtelenség, ami nem is hiányozhat belőle, mármint a vezető profiljából. Azonban az életről mit sem tud. Egyszerűen keresi a helyét, de nem találja benne. Túlságosan is ambiciózus, túl sokat akar, és optimista, bár ez utóbbi nem mindig hátrány és veszély. Egyszóval elkapja, elragadja a hírnév, ami jóformán a semmiből jött, és mindenből csak többet és többet akar, nőkből, autókból. Ám ezek mellett nem figyel oda környezetére, nem képes lereagálni a negatív dolgokat, és szüleivel is meggyűlik a baja, valamint a testvérével. Joshua a cég másik atyja, alapítója, az agytröszt, mindenben eltér Tom-tól. Nem él oly könnyed, laza életet, őt felesége, és gyermeke is várja haza. Nem földtől elrugaszkodott egyén, hanem igenis tudja, hogy hol a helye, és tudja, tisztában van a cég helyzetével. Ezért, ezek miatt elég feszült a kettejük viszonya, nagyon különbözőek, habár mindkettőnek egy cél forog a szeme előtt, megmenti a céget, mindenképp.
 
Az August tehát nem lenne egy rossz film. Sokat lehetne itt még agyalni a miérteken, de hiába, mert az lett, azaz egy gyenge darab, amiben benne lett volna a nagy durranás lehetősége is, szavamra mondom. A felütés, mármint a téma nem is lehetne jobb, hisz erről a részvényes, dotcomos világról az egyszerű ember nem is tud sokat, így aztán tátott szájjal bámulná a másfélórát, hogy mik nincsenek. Ezzel szemben, az August teljesen más irányra áll rá, és az online cégek bemutatása, vagy csak feltérképezése helyett belemegy a drámai részébe. Gondolok itt a testvérháborúra, ex- barátnő feltűnésére, szülőkhöz való viszonyra, kapcsolatokra és hasonlókra. Nem tudom, bár ez esetben szeretném tudni ilyen költői kérdés szintjén, hogy akkor most a készítők mit is akartak pontosan az August-tal. Mert annak, ami lett belőle, amit láthatott a nagyérdemű abban a másfélórában annak ilyen se füle, se farka érzete van, oly „b” szinten. A film első felében röpködnek a nagy business-i szakkifejezések, míg a másodikban meg túlteng a drámai cunami. Sehogy se volt ez így jó kérem szépen, meg lehetett volna találni és húzni azt a bizonyos határvonalat. Ez az in medias res kezdés ebben a filmben, s ebben a témában nem mutatott jól, valamint a the end se, ami ott hagyja a nézőt a szarban.
 
Lehet, hogy az ember, a néző mást várt, de akkor is a fogatkönyv úgy rossz, ahogy van. Néhol klisékbe botlunk, néhol meg majd unalomba fullad a történet. A fene se tudja, hova akartak kilyukadni ezzel a készítők, mert drámának nem volt elég drámai, míg az üzleti világ tortájából, univerzumából legfeljebb csak egy apró szeletet láthattam. Mondom, jobban mélyebbre kellett volna ásni ebben az online dologban, mert így egy felszínes, több helyen meg-megakadó, összecsapott szkriptet „látok”, ami a háttértörténettel, a vállalkozásokkal, maga a LandShark üzleti filozófiájával, modelljével sokkal, de sokkal hatásosabb lett volna, nem oly unalmas egy szinten, mint ahogy azt a végeredmény mutatta nekem. Sok volt a semmibe tekintés, nagyok voltak a hatásszünetek, viszont Tom beszédei, coolra sikeredtek, úgy ám.
 
Nagyon azért nem szidom az August-ot, mert például a zenék bejönnek, tetszenek, kicsit izgalmasabbá varázsolják az olykor-olykor béka feneke alatti hangulatot, és a képek is totál rendben vannak. A színészek közül pár napon belül, másodszor volt szerencsém Josh Hartnett színészhez, aki azért valamicskét nőtt a szememben, de nem sokat, a legutóbbi alakítása után és láttán. Nem tudom, lesz-e belőle egyáltalán valaha nagy színész (kérdés, kit nevezünk nagy színésznek), de ilyen b kategóriás, már nekem fájó, ultra nagy sanszot kihagyó darabokból nehéz lesz kitörni, ám ahogy szokták mondani minden kezdet nehéz, majd meglátjuk. Én bizakodom…Mellete megemlítendő még Adam Scott, a tesó szerepében, aki ugyancsak nem váltja meg a világot, de amit kell, azt hozza…
 

Most, hogy már idáig elértem, kuncogok is magamban rendesen, de nem azon, hogy ennyi sort dobtam ki erre a filmre, vagy hogy másfélórát adtam neki az életemből, nem-nem, hanem azon, hogy az eredeti tervben még erről csak pár sorban akartam megemlékezni, aztán tessék egy big poszt lett belőle. Na mindegy. A pontszámmal, az utolsó képkockától kezdve egészen az itteni utolsó sorig nagy dilemmáim voltak, aztán megláttam ezt a jófajta, tök puritán plakátot, meg közbe-közbe hallgattam néhány muzsikát „belőle”, és ez elég volt ahhoz, hogy öt pontot adjak neki, a négy helyett. Itt a végén érdemes még egyszer leszögezni: Kihagyható alkotásról van szó, különösen olyannak, akit az üzleti dolgok komolyabban érdekelnek, de másnak is megfontolandó, nem ettől a filmtől lesz bölcsebb, na.  S a végére az elmaradhatatlan tagline: Comes just before the fall.

 

Címkék: 5 august

süti beállítások módosítása