And the Oscar goes to...

inmfc - 2009.02.21. - 9 komment

 

 
Nem szoktam elájulni, vagy odarohanni az ilyesfajta felmérések kapcsán, és láttán, de azért mégis érdekelnek az ilyen dolgok, azaz, hogy mások miként is vélekednek - jelen esetben – erről a kérdésről, például (ott lentebb található). Mert hát, most, ez a legégetőbb gondolat, ami a filmbuzit gyötörheti, meg „bánthatja” ugye. Akinek meg ez se elég, annak ott van az oscar hivatalos honlapja, ahol elkezdődött már nagy a visszaszámlálás, szóval készülhet literszámra a kávé, meg a vatta is előkerülhet - kicsitrosszindulatúan persze, amit a fülünkbe célszerű helyezni azért, hogy ne hallhassuk a színvonalas hazai közvetítést.
 
De vajon érdemes-e farkasszemet nézni a kockalakú készülékkel oly későn, vagy oly korán éppenséggel. Hisz a nagyok közül kissé lefutott tény, hogy csak kettő lehet versenyben a mindent eldöntő kategóriában, kategóriákban. Persze lehetnek meglepetések, és az emberek egy része ezért is ül oda, de valljuk be, őszintén, erre kevés az esély. Az én kérdésem is kissé gyermetegnek tűnik, de hát a felmérések már csak ilyenek. Hisz itt a xy gép előtt ülő egyén, delikvens arra szavazz, ami neki jobban tetszett, de hát ez nem egyenes arányos a nagy oscar experte véleményével, és eredményével, általában. Az érem két oldala, persze, van kinek bejön, van kinek nem.
 
Sokan a Gettó (wtf cím) Milliomost tartják a legjobbnak, mások a „Gombos” Benjamint. Mondhatni fej-fej mellett zajlik a küzdelem, és ez legalább kicsit borzolhatja a kedélyeket, nőhet a feszkó, meg mi egymás. De addig is itt ez a kérdés, ami a tisztánlátás kedvéért, abból indul ki, hogy ez a két film tudhatja magáénak a legtöbb jelölést, és akarva-akaratlanul ennek a kettőnek van a legnagyobb sansza a végső elszámolásban. A más kategóriát nem fejtettem ki, de ha valakinek még lenne ötlete ezzel, vagy esetleg más eszmefuttatása, gondolata az egésszel kapcsolatban, akkor azt megoszthatja itt velem, velünk, egymással a kommentek között… és tudom-tudom, hogy idő, mint a tenger, de gyorsan le akartam zárni ezt az oscar ügyet magamban, mert úgyis mindenki holnaptól megvadú'...
 
Az én tippeldém itt található, amit még egy hónappal ezelőtt véstem be, és hát sok mindenen most se változtatnék, na, csak legfeljebb Amy Adams és Hathaway kisasszonyok jelölését venném újra fontolóra, bár ez utóbbinak meg elég kevés esély van Kate Winslet mögött... persze az igaszságoz hozzátartozik, hogy Kate megérdemli, nem az ő baja, hibája, hogy egy teljesen felesleges filmet hoztak össze a Reader kapcsán. De tényleg ha már itt tartunk, akkor a Gran Torino-t ahelyett simán jelölni lehetett volna...bár úgy is tudjuk az akadémia szereti az ilyen filmeket, kretének már elnézést, a melegek jogaival (Milk); politikai csatározások (Frost/Nixon) lásd Királynő is ott volt, aztán meg ez a holokauszttal, szóval nincs itt nagy újdonság, de azért fura ilyen ötöst látni...

 

Yes Man (2008)

inmfc - 2009.02.20. - 1 komment

 

Te vagy a "szürke mintapolgárok" (?) egyike. Már a melódban sem leled örömöd, és amikor hazamész senki nem vár téged fimon vacsival, meg forró csókokkal. Egyszóval nem hogy feleséged, még barátnőd sincs. A barátaid számát, is egy kezeden meg tudod számlálni, és ahelyett hogy velük töltenéd el az unalmas perceidet, te inkább nem veszed fel a telefont, ha hívnak, hanem a négy fal között gubbasztasz, és nézed a kikölcsönzött dévédéidet. Mondhatni, itt a vég. Felmerül a kérdés, mit lehet ilyenkor tenni? Ha esetleg te is magadra ismersz, akkor ne habozz kapcsolni, mert nem késő, csak téged vár a Yes Man kurzus, ami 100%-os hatékonysággal megváltoztatja az uncsi életedet. Ha nem hiszed, kérdezd meg Carl Allen-t. Kit?
 
 
Nos kérem ha már Jim barátunk ennyire nevetősre vette a figurát, akkor már baj nem lehet, biztosan át is jön ez az érzés majd a nagy Yesezés közepette. Bevallom, nem sok pénzt tettem volna rá, hogy itt nagy vidámság lesz másfélórán keresztül. Aztán tessék- lássék, sikerült neki. A fene se gondolta volna, hogy ez majd ennyire jól szórakoztat másfélórán keresztül. Persze nem kell itt világmegváltó alkotásra várni, csak a szokásos háttérsztorira, ami rohadtul ismerős is lehet, ugye. Láttunk ilyet, sokat, s mégis úgy látszik, nem eleget. Agyalok is rendesen, hogy mi miatt tudott jókedvre deríteni akkor, amikor legszívesebben sírni volt volna kedvem, talán a válasz majd a most következő sorokban lapul meg.
 
Ahogy említettem tehát az egész ismerős szitu, amolyan kliséhalmaz. Persze nem volt még ilyen tálalásban, és most még a Hantaboy sem játszik, mert azért itt Yeseznek, egymás után tízszer, amíg ott éppen hantázni nem lehetett egy pillanatra sem. Bár mindkettőnek a (vég)kicsengése hasonló, hisz gyökerestül megváltozik a főhősünk élete, akár így, akár úgy. Szóval lehetne itt rágni a dolgot, majd sorokon keresztül, de a Yes Man is teljesíti, kipipálja azt a nem egyszerűnek tűnő feladatot, hogy megemlékezzek róla, és mondjak pár szót, sort az érdekében. Miért?
 
Mert hangulatilag engem lekenyerezett, ezen nincs is mit ragozni. Annak ellenére, hogy a film nagyon nehezen indul be, kvázi amíg el nem kezdődik a nagy Yesezés, addig csak szenved az ember, egyszerűen. S ezen még a beavatás, vagy micsoda, mármint a Yes gyűlés, tankör se segített, hanem még jobban lehúzza. Bárhonnan is nézem fájó, mert azért egy kicsit belegondolva, ennek lett volna a legnagyobb szerepe nem csak a darab, hanem főhősünk szempontjából is. Ezzel szemben az egész ilyen összecsapottnak tűnt. Amíg bent vagyunk, valami sóder zajlik - ily olcsó körítéssel -, meg szöveggel, amik aztán meggyőzik főhősünket a yesezésről. Ami kellett is persze, csak nem így, ilyen formában. Erre bizony ráfért volna még gyúrás, rendesen. A film egyik talán legnagyobb gyengepontja. Ezek ismeretében tehát nem valami biztató ez a kezdés, de szerencsére sikerül ebből kilábalni, megtalálni az ellenszert, amit poénoknak, vígjátéknak hívnak, meg Zooey Deschanel-nek, ugye.
 
Szóval lement a gyűlés, és Carl-unk annak rendje és módja szerint, mit veszíthet alapon elkezdi betartani a szabályokat. Ami nem más, mint mindenre igent mondani, hát ennyire egyszerű a képlet. Nem is hangzik nehéz feladatnak, főhősünk azonnal bele is rázódik, csak úgy. Hajléktalanokat szállít, segít, megismerkedik csomó emberrel, akikkel soha nem találkozott volna, a yesezés nélkül. Azaz az élete egyenesen felfelé ívelőben van, és erre rátesz egy lapáttal a tény, hogy találkozik egy lánnyal. Mondani se kell, mi történik ezek után.
 
A poénok, a vígjátékfaktor működik, jó párszor mosolygok, és van mikor fel is nevetek, oly hangosan, ebben nincs hiba. Persze itt se tudták mellőzni, a szokásos repertoárból, az erőltetett szagú poénosnak vélt, hitt jeleneteket, na de ennek ellenére ez csak igen kis részét jelenti a poén százaléknak, még szerencsére. Példának okáért az öngyilkos jelenet teljesen rendben volt, és azon még holmi énekek sem tudták lehúzni a szám szélét, hanem inkább jokeresre állították azt. Tényleg működik, kár az egész sablon miatt, habár így se volt rossz, a színészek tettek is róla, hogy élvezzem a látottakat.
 
Jim Carrey-t bírom, szó se róla. Nem tartozik a nagy kedvencek közé, de egyszerűen a valaha még tévén edzett emberkének alig ha kell bemutatni egy vagy két filmjét. Szomorú ezt mondani, de ő róla is elfeledkezett a világ, legutóbb például nem yesezett, hanem számok bűvöletében, a 23-as szám nyomozásában tűnt fel, ami aztán nem is nyerte el sokak tetszését. Most inkább visszatért az őt megillető műfajhoz, a vígjátékhoz, és hozza is azt, amit kell. Nem nagy szám, de rendben van. A pártnere Zooey Deschanel meg egyszerűen szíp. S nem mellékesen, még az ő vérében is benne van az egész idióta jellem, biztosra veszem neki se kellett sokat izgulnia a szerep miatt. Kicsit ilyen bohókás figurának látszik, már a Go-Getterben is bizonyította ezt a képességét. Haha…
 

Szóval aki így él, akinek sok újat nem dob a gép, állandóan csak ugyanott mozog, forog, mint a mókusa a kerékben, azoknak ez teljesen élményszerű lesz, ily másfélórás csomagolásban. Kell egy kis, képzelőerő, ugye, mi lenne, ha kezdetű… dolgokkal. Nincs is mást tenni, mint a soron következő, legközelebbi kérdésre azonnal igent mondani, igennel felelni, mert lehet, hogy van benne valami, már csak Carl Allen-t kell megkérdezni a mellékhatásokról…de hogy a pontszám se maradjon ki addig, dobnék rá egy hat és felest, majdnem hetest. Egyszer megéri. Jöhet az én kérdésem: megnézed? A válasz…

 

Címkék: 6.5 yes man

Rachel Getting Married (2008)

inmfc - 2009.02.19. - 1 komment

 

Hol a múltat nem hagyhatjuk magunk mögött, hol már nem létezik megbocsátás. Hol a családok szétesnek, hol a testvérek is egymás ellenségei lesznek. Ott minden egyes kicsúszás megbosszulja magát, s megpecsételi az életedet mindörökre, s ott nem könnyű állva maradni. Ott már nehéz lesz felállni, mindenki ellened lesz, s egyedül maradsz. De te képes vagy megváltozni, hinned kell saját magadban, még ha te is tudod legbelül, hogy azt a napot, azt a pillanatot soha nem fogod elfelejteni. Amire aztán nem csak emlékezni fognak évekkel később is, hanem állandóan az orrod alá dörgölik majd, még ha nem is mondják ki hangosan. Csak ahogy rád néznek, csak ahogy a hátad mögött suttognak, az lesz csak az igazi kemény dió. Jöhetsz a bocsánatkérésekkel, megmutathatod magad, hogy igen is más lettél, hinned kell benne, hogy van miért élned! Viszont ez az életed…te mit tennél?
 
 
Nos gyerekek ha az idei felhozatalból szemezgetnem kéne, akkor már inkább a Revolutionary Road-ot választanám, itt a nagy drámai kategóriában. Miért is mondom ezt? Mert ugyanúgy depresszív, defenzív, nyomasztó film ez, és nem utolsó sorban ez is a manapság oly divattá vált, és sokak által erősen meglovagolt „életet”, életképeket helyezi a középpontba. Ami persze nem rossz választás, csak tudni kéne vele bánni, meg a gyeplőt nagyon megragadni, azt el nem ereszteni. S amíg én úgy éreztem, hogy ez az RR esetében kiválóan működött, addig itt nagyon sok volt a megállás, a belassulás, amik aztán rányomták a bélyegét az egész darabra. Nem mintha én most az RR-t tekinteném itt az etalonnak, félreértés ne essék, de miután lepergett a végfőcím előttem, azonnal Kate & Leo kisvárosi kalandja jutott az eszembe, tudod „ilyet, már láttam, és éreztem valahol, csak jobban” címszóval. Szóval innen jött az egész hasonlítgatás, de inkább térjünk rá csak erre, mert azért ez egy picit nagyon más.
 
Kezdésként ott van ez az átlag amerikai család története, ahol szintén van egy fekete bárány, akit aztán elengednek, meg kiengednek az elvonóból, mert ahogy a címben is olvasható, Rachel esküvője van a terítéken, ahova persze ő is hivatalos vagy mifene. Tudjátok ezt követi az egész ilyen családos mizéria. Fenekestül felfordul a család élete, amint beteszi a lábát, a lány a házba. Elkezdődnek a nagy veszekedések, és az első perctől érezhető a feszültség, vagy tapinthatóvá válik, ahogy azt az okosok szokták mondani. Veszekedések, szócsaták, meg minden. Egyre jobban, és mélyebbre ássuk magunkat a családi gondok és problémák dzsungelében
 
Már a legelejétől érezhető egyfajta nyomasztó hangulat, amely csak néha ereszt el, ilyen táncosabb boldognak tűnő jelenetekkor. De hát ilyenkor is tudjuk, hogy a látszat néha csal, és a színfalak mögött, az állandó mosoly mögött más húzódik, s lapul meg. A múlt, amiről semmit nem tudunk. Hisz in medias res kezdéssel azonnal beszállunk főhősünkkel az autóba, és meg se állunk a házig. Semmi kecmec, nincs itt visszaemlékezés, meg narráció hegyek, hanem egyből belecsöppenünk a család életébe. Ez persze számos veszéllyel jár, nem is kell mondani, de azért becsületére legyen mondva, hogy ez a fajta bevezetés tud igazán csak echte életszaggal elárasztani bennünket, a nézőt. Avagy higgyük azt, hogy mi is a család tagjai között vagyunk, mintha mi is ott lennénk. De mi hátrányból indulunk, hisz a múltat nem ismerjük, a fájó múltat. Viszont ahogy haladunk előre, képkockáról-képkockára egyre több és több dolog derül ki, ami aztán a közelgő nagy esküvőt is homályba fedi. Mert erről van szó, hogy esküvőre készülünk, és a lány is azért van otthon, de minden egyes eltöltött perc a családdal, egymással előhozza az emlékeket, s a sérelmeket. Innen sincs menekvés, face to face kell lerendezni egymással a problémákat.
 
A Rachel Getting Married nem lett olyan jó film, mint amennyire azt felkarolták, és hirdették úton útfélen. Nem akarom itt nagyon lehúzni a filmet, mert kétségkívül a kulcsfontosságú drámai jelenetekben nem hibázott, azonban az egész egyszerűen nem izgat, nem érdekel, vagy hogy is mondjam, nem fog meg. Értem én, s mindenki érteni fogja a filmet, az esküvő egy napját, a karaktereket, akik a mai világ emberei, azaz emberek, de ez a családi dráma nálam nem talált, nem jött be, annyira. Vannak kifejezetten unalmas percek, ahol legszívesebben kifutnál a világból, és a kezdés is, az első fél óra ugyancsak elég nehézkesen vette kezdetét, ami a nézőt se tudja rendesen magával rántani, ebbe a való világos dologba, és élethelyzetbe.
 
Tehát, egy szó mint száz komoly témát ragadtak meg itt a készítők, az író, aki kicsit a saját életéből is merített, de egyszerűen a várt hatás elmaradt. Lehet, hogy némi (tragi)komikus helyzet, a már-már dokumentarista jelleg, az állandó kézikamerázás volt sok, de ezek meg inkább hozzáadtak, mintsem elvettek a sztoriból. Egyszerűen nem volt elég kemény, nem volt elég megdöbbentő, hogy aztán megérintsen, hogy aztán percekig meg se tudjál szólalni tőle. Pedig a párbeszédek rendben vannak, a zene is kiváló, de ez nem minden.
 
A színészek is kitesznek magukért. Anne Hathaway megérdemli az összes jelölést, meg díjat amit kap, ezért az alakításért, mert régóta a kedvencem, s itt is egy nagyon szép, erős alakítást láthattam tőle. Nincs is mit kertelnem, ő nélküle a film sehol sem lenne. És pont. A többiekkel sincs probléma, mindenki hozza azt amit kell, nem rajtuk úszott el a mozi, nah.
 

Mert elúszott, megfeneklett és így tovább. Nem váltja meg a világot, nem is kell, viszont akkor is kevés. A tanácsom az, hogy nem kell tőle sokat várni, s akkor talán még jobban befogadható is lesz. Nem tudom, nekem olyan érzésem van, hogy erre a filmre sokáig nem fogok emlékezni, lehet velem van a baj, de akkor is kevés volt. Amikor kellett nagyot szólt, máskor meg irtó módra lecsendesedett, és visszavonulót fújt. A hat és fél pontot kapja, ez nem kérdés, és Anne is csak szorgosan, hangyamódra gyűjtse szépen a díjakat ezért. Ám az igazság az, hogy még egyszer nem ülnék le oda elé, élet ide vagy oda, ez nem jött át.

Címkék: 6.5 rachel getting married

Resurrecting the FFK!

inmfc - 2009.02.19. - 13 komment

Hát nem akármilyen (borzalmas) napokon vagyok túl, annyi szent. Most miután újra megy a blog, legszívesebben megint sírnék, bár most ugye örömömben... Tényleg köszönöm a blog.hu-nak, hogy ilyen korrektül segítettek, és köszönöm mindazoknak, akik kommenteltek, akik írtak és biztattak, hogy ne adjam fel...Bár én is kicsit hibásnak érzem magam, ebben az egész ügyben, túlságosan is naiv vagyok, és mindenkiben megbízom...namindegy....jó példa volt nekem mindez, arra, hogy homlokegyenest megváltozzon erről a véleményem és hogy még jobban figyeljek, őrizzem az egy szem kis blogomat, a FilmFelKeltést..


Na egy a lényeg, köszöntök mindenkit újra! Amint lesz időm és energiám, pótlok pár bejegyzést, ami elmaradt ebben a pár napban... úgy ennyi jutott most hirtelen eszembe (ja és Virgo valamint Jamaicamaci is biztosan visszatér)

 

üdv:

Inmfc

The Escapist (2008)

inmfc - 2009.02.16. - 2 komment

Májköl Szkófild (aka. Michael Scofield) sikeres szökési kísérlete óta tudjuk, hogy nem létezik lehetetlen. A rácsok egyszerűen nem jelentenek akadályt, és mindig meg-meghúzódik a falak mögött egy másik út, egy csatornarendszer, egy mindenki által elfeledett titkos ajtó vagy esetleg egy ablak. Na ugye! S persze mindig akadnak olyanok, akik nem csak eljátszadoznak a gondolattal, hanem igen is a tettek mezejére lépve, akarva-akaratlanul elkészítik a fejükben a plant, hogy azt végrehajtva, ilyen flottul ment stílusban, és lebonyolításban már a falon kívül élhessenek, senkitől és semmitől nem zavartatva. De hát ez korántsem ily egyszerű! Mert alone ezt képtelen kivitelezni, kell a team, akikkel nagy az esély a kijutásra. Mit szóltok hozzájuk?

 
A szitu rohadtul ismerős, ugye. Szóval adott az indíték, ami miatt egy valaki úgy dönt, hogy ő aztán nem fog tovább a hűvösön szenvedni, ott megrohadni. Mert egyszerűen nem teheti, van még neki egy olyan  hátra maradt dolga, amit kint, a falakon kívül kell lerendeznie, mindenképp, anélkül nem hallhat meg, csak úgy. Jelen esetünkben ott az apuka, aki az egy szem bajba jutott kis nagylányát szeretné látni, még az élete hátralevő részében, akit mellesleg ki tudja mikor látott már utoljára. De most róla van szó, így nem tétovázik egy percre sem, azonnal dönt, mérlegel, és máris összeáll a terv.
 
Viszont amint már említettem, egyedül ez nem megy. Elég nagy a rizikófaktor, ekképpen feltétlenül szükséges még pár arc, akik jártasak ilyen-olyan területen, tehát egyszerűen hasznára lesznek a csapatnak, és növelik a sikeres kijutás, megmenekülés százalékát. Kell egy olyan, aki tudja és ismeri az épületet ajtóról-ajtóra, elölről hátulra, tisztában van ezekkel a dolgokkal, és nem utolsó sorban ő sem akar megöregedni ott bent. Nem árt, ha beteszünk egy rosszfiút a csapatba, aki még ha nem is annyira bad boy, de ért mindenhez, és az ereje se piskóta, ha arra lenne szükség. Valamint McGyver-t megszégyenítő módón használja fel a börtön eszközeit mások testi épséget sem kímélve. Ezek mellett jó ha van még egy afro-amerikai vegyészünk is, szavamra mondom. S nem most nem mintha bajom lenne itt bőrszínnel, stb…, de azért megszokott klisé, hogy egy embernek feketén, rasztásan bérelt helye van a csapatban. Vagyis ő gyártja a cuccot, az anyagot a többieknek, mindenkinek a börtön berkein belül (alliteráció), de ölni is tud a kavarással, meg „mágiával”, ért ő ahhoz is. A csapat majdnem fullos, viszont az új húsi, a cellatárs sem maradhat ki a buliból, akinek egyrészt a napjai meg vannak számlálva, másrészt pedig félő, hogy eljárna el a kis szája előbb és utóbb a szökési hadműveletről. Komplett a brigád, azonban még szükség van egy-néhány nehézfiúra a másik oldalról, ellenfélként, akik beleköphetnek a levelesbe, és keresztbe tehetnek a jól megkreált, előre kitalált dominós rendszernek.
 
Hosszú gondolatmenetem után mindenkiben kirajzolódhatott a forgatókönyv, ami így vagy úgy nem tartalmaz, tartalmazhat nagy újdonságokat (erről még). Bár az is igaz, hogy ebben a megszökéses témában most a legutóbbi PB azért rendesen csillapította az étvágyunkat, és kellőképpen le is hűtött minket egy ideig, eddig a szent pillanatig, a The Escsapist-ig, ami aztán a jól bevált formulát felrúgja, és kidobja a kukába, egyszóval megpróbál ebből a klisés szituból valami többet, valami újat kihozni. Nem lövöm le a poént, hogy sikerült-e neki, inkább olvass tovább…
 
Szökések, szökések, szökések. Emlékeim mély bugyrában kutatva már jó régen elhagytam Alcatraz romjait, na igen. Sok börtönben jártunk már, s igaz, hogy nem mindegyikben volt a középpontban a szökés, hisz a bandák, a túlélés és egyéb más finomságok is képezték a gerincét egy-néhány darabnak. De ahol a hőseink fejükbe vették ezt az ideát, ott aztán kő kövön nem maradt, hosszas gondolkodás, tervezgetés után csaptak, vágtak neki a last chance-nak. Aztán jöttek kisebb-nagyobb bakik, hibák, problémák, és problémahegyek, de ezek egyszerűen nem tudták hőseinket megakadályozni a terv kivitelezésében, megvalósításában. Egy szónak is száz a vége, itt sincs nagy újdonság kialakulóban, mármint sztori szinten, de ahogy azt írtam pár sorral feljebb, sikerül kitörni a középszerből, és ezért már megéri bepróbálni egyszer ezt a múvit.
 
Hogy miről is van szó pontosan? Vétek lenne elárulni mindent, ezért csak annyit tennék a kíváncsi néző, olvasó elé, amitől biztos, hogy menüjének szerves részét képezi majd ez a darab, nemsoká'. Nincs itt semmiféle lineáris történetvezetés, hanem állandó ugrálás az időben, ami által megismerhetjük a hőseinket, akik elvileg, az egyik pillanatban még szöknek, a másikban meg épphogy tervezgetik az egész(et) csínját- bínját, persze az idő kerekét visszatekerve. S ez a megvalósítás nekem elnyerte a tetszésemet.
 
Már ahogy belekezd Leonard Cohen muzsikájával, egyből megadja az egésznek a hangulatát, amire aztán szépen építget, bár kétség kívül sok helyen elvesz belőle, de azért a dominós elgondolás, vagy a befejezés is megérne egy külön misét, ezt elhiheted nekem. S oké, hogy nem nagy szám a The Escapist, viszont annyira egyszerűen és nagyszerűen tálalja a cselekményt, és annyira jól összerakott darabka, hogy ezt még a színészek se tudják elrontani, na de miket is beszélek…
 
Brian Cox - cool! Már a Red-ben is megmutatta nekem, nekünk, hogy kell vele számolni, ugye. S tényleg, ezeket a szerepeket annyira jól hozza, hogy nem lehet egy rossz szót se találni rá. Itt is maximálisan teszi a dolgát, egyre jobban kedvenc lesz, s a listámon is egyre feljebb és feljebb lépeget, nem hiába, és nem érdemtelenül, ilyen filmeket látva. Mellette még feltűnik Damian Lewis, Joseph Fiennes vagy éppen Lian Cunningham, akik talán mondanak is valamit…Kvázi jó kis csapatot sikerült ebbe a moziba belepréselni. Éljen!
 

Hát, simán el tudom képzelni, hogy ilyen kis körben kialakul - majd, már - egyfajta magja, tábora, akik biztosan éltetni, vagy csak ajánlani, szeretni fogják a mozit. Mondom ezt akkor is, ha nem lehet róla szuperlatívuszokba beszélni, már csak a téma, vagy éppen az olykor-olykor befutó kilengések miatt. Viszont bejött, működött, nagyon egyben volt. S tessék, én be is állnék a sorba, mert engem megvett, pedig ez a szökéses dolog igazándiból nem sok jóra kecsegtetett, aztán nem kérdezett az első pillanattól kezdve, hanem rögtön beindult, s meg se állt a végig. Nyolc pont, nincs ezen, min többet, mi mást ragozni. Szerényen visszavonulót fújok, s a kezemet dörzsölve várom a legújabb Rupert Wyatt és Brian Cox produkciót. No escape!

Címkék: 8 the escapist

Kérdőív - help me

inmfc - 2009.02.15. - 1 komment

Kérdőív kitöltése

A képet a Képfeltöltés.hu tárolja.

Web 2.0 és hatása
Előre is köszönöm az együttműködést, a kérdőív kitöltésére áldozott idejét (P.D.) 

 

Nos, majd mindenki életében eljő’ az a pillanat, amikor meg kell írnia a saját kis szakdolgozatát. S tessék, az én esetemben, életemben ez most van, ez most jött el. Innen nincs visszaút és nincs menekvés. De hogy miért is posztolok erről?
 
Ha jól gondolom, akkor az új kritikára kiéhezett FFK fan most csak sír magában, hogy most ilyen szakdoga dolgokról esik szó, amikor itt feketén-fehéren a napi menünek kéne következnie. Viszont a helyzet az, hogy ezt nem lehet máshova csúsztatni, ennek most jött el az ideje, és itt kell a help me, de nagyon!
 
Az én web 2.0 - s szakdogámnak egyik elengedhetetlen feltétele, eszköze a kérdőív, amit ugye sok-sok emberrel célszerű kitöltetni. Mivel nagy örömömre én is rendelkezek egy ilyen „webkettőpontnullás” szolgáltatással (haha), így aztán akarva-akaratlanul, ez kapóra jön nekem. S így jöttök a képbe Ti, mint a leghűségesebb felhasználóim vagy inkább olvasóim, de gonosz vagyok, ugye.
 
Eddig se szoktam nagyon kertelni, ezért egy nagyon nagy kéréssel fordulok Hozzátok, ami azt hiszem a napnál is világosabb a fentiek ismeretében. Azaz, szeretnék megkérni minden olvasót, akinek van egy perce, vagy csak pont annyi ideje, amíg átolvasna egy itteni kritikát, hogy legyen szíves, kérem szépen kitölteni nekem egy példányt, és visszajuttatni azt a megadott címre. Gondolhatjátok mekkora segítség (lesz) lenne ez nekem, szóval komolyan mondom.
 
A mindenféle szavazási, felmerési, gúgli oldalak mellett most a jó öreg fapados szolgáltatást veszem igénybe, a dokus-t. Amit majd az adott oldalról lehet elérni (letölteni) majd azt követően kitölteni, és végül pedig eljutatni nekem. Hogy minden egy helyen legyen, összehoztam itt egy ilyen kis dobozka féleséget (fent), amit akárki, bárki ennek a txt állománynak a másolásával, beillesztésével tud sokszorosítani, és a saját oldalán is „reklámozni”, ha akar, s ha úgy tartja, hogy neki tetszik a dolog, és szívesen szárnyai alá venné a kérdőívemet…
 
Jó sokat fecsegtem már itt össze, nézzük csak: kérni kértem, már le is guggoltam képzeletben két kezemet összetéve, ezek után más nem jut az eszembe, mint hogy előre is köszönetet mondjak azoknak, akik eleget tesznek ennek a nagyon nagy kérésemnek. Hát...

 

süti beállítások módosítása