Májköl Szkófild (aka. Michael Scofield) sikeres szökési kísérlete óta tudjuk, hogy nem létezik lehetetlen. A rácsok egyszerűen nem jelentenek akadályt, és mindig meg-meghúzódik a falak mögött egy másik út, egy csatornarendszer, egy mindenki által elfeledett titkos ajtó vagy esetleg egy ablak. Na ugye! S persze mindig akadnak olyanok, akik nem csak eljátszadoznak a gondolattal, hanem igen is a tettek mezejére lépve, akarva-akaratlanul elkészítik a fejükben a plant, hogy azt végrehajtva, ilyen flottul ment stílusban, és lebonyolításban már a falon kívül élhessenek, senkitől és semmitől nem zavartatva. De hát ez korántsem ily egyszerű! Mert alone ezt képtelen kivitelezni, kell a team, akikkel nagy az esély a kijutásra. Mit szóltok hozzájuk?
 |
A szitu rohadtul ismerős, ugye. Szóval adott az indíték, ami miatt egy valaki úgy dönt, hogy ő aztán nem fog tovább a hűvösön szenvedni, ott megrohadni. Mert egyszerűen nem teheti, van még neki egy olyan hátra maradt dolga, amit kint, a falakon kívül kell lerendeznie, mindenképp, anélkül nem hallhat meg, csak úgy. Jelen esetünkben ott az apuka, aki az egy szem bajba jutott kis nagylányát szeretné látni, még az élete hátralevő részében, akit mellesleg ki tudja mikor látott már utoljára. De most róla van szó, így nem tétovázik egy percre sem, azonnal dönt, mérlegel, és máris összeáll a terv.
Viszont amint már említettem, egyedül ez nem megy. Elég nagy a rizikófaktor, ekképpen feltétlenül szükséges még pár arc, akik jártasak ilyen-olyan területen, tehát egyszerűen hasznára lesznek a csapatnak, és növelik a sikeres kijutás, megmenekülés százalékát. Kell egy olyan, aki tudja és ismeri az épületet ajtóról-ajtóra, elölről hátulra, tisztában van ezekkel a dolgokkal, és nem utolsó sorban ő sem akar megöregedni ott bent. Nem árt, ha beteszünk egy rosszfiút a csapatba, aki még ha nem is annyira bad boy, de ért mindenhez, és az ereje se piskóta, ha arra lenne szükség. Valamint McGyver-t megszégyenítő módón használja fel a börtön eszközeit mások testi épséget sem kímélve. Ezek mellett jó ha van még egy afro-amerikai vegyészünk is, szavamra mondom. S nem most nem mintha bajom lenne itt bőrszínnel, stb…, de azért megszokott klisé, hogy egy embernek feketén, rasztásan bérelt helye van a csapatban. Vagyis ő gyártja a cuccot, az anyagot a többieknek, mindenkinek a börtön berkein belül (alliteráció), de ölni is tud a kavarással, meg „mágiával”, ért ő ahhoz is. A csapat majdnem fullos, viszont az új húsi, a cellatárs sem maradhat ki a buliból, akinek egyrészt a napjai meg vannak számlálva, másrészt pedig félő, hogy eljárna el a kis szája előbb és utóbb a szökési hadműveletről. Komplett a brigád, azonban még szükség van egy-néhány nehézfiúra a másik oldalról, ellenfélként, akik beleköphetnek a levelesbe, és keresztbe tehetnek a jól megkreált, előre kitalált dominós rendszernek.
Hosszú gondolatmenetem után mindenkiben kirajzolódhatott a forgatókönyv, ami így vagy úgy nem tartalmaz, tartalmazhat nagy újdonságokat (erről még). Bár az is igaz, hogy ebben a megszökéses témában most a legutóbbi PB azért rendesen csillapította az étvágyunkat, és kellőképpen le is hűtött minket egy ideig, eddig a szent pillanatig, a The Escsapist-ig, ami aztán a jól bevált formulát felrúgja, és kidobja a kukába, egyszóval megpróbál ebből a klisés szituból valami többet, valami újat kihozni. Nem lövöm le a poént, hogy sikerült-e neki, inkább olvass tovább…
Szökések, szökések, szökések. Emlékeim mély bugyrában kutatva már jó régen elhagytam Alcatraz romjait, na igen. Sok börtönben jártunk már, s igaz, hogy nem mindegyikben volt a középpontban a szökés, hisz a bandák, a túlélés és egyéb más finomságok is képezték a gerincét egy-néhány darabnak. De ahol a hőseink fejükbe vették ezt az ideát, ott aztán kő kövön nem maradt, hosszas gondolkodás, tervezgetés után csaptak, vágtak neki a last chance-nak. Aztán jöttek kisebb-nagyobb bakik, hibák, problémák, és problémahegyek, de ezek egyszerűen nem tudták hőseinket megakadályozni a terv kivitelezésében, megvalósításában. Egy szónak is száz a vége, itt sincs nagy újdonság kialakulóban, mármint sztori szinten, de ahogy azt írtam pár sorral feljebb, sikerül kitörni a középszerből, és ezért már megéri bepróbálni egyszer ezt a múvit.
Hogy miről is van szó pontosan? Vétek lenne elárulni mindent, ezért csak annyit tennék a kíváncsi néző, olvasó elé, amitől biztos, hogy menüjének szerves részét képezi majd ez a darab, nemsoká'. Nincs itt semmiféle lineáris történetvezetés, hanem állandó ugrálás az időben, ami által megismerhetjük a hőseinket, akik elvileg, az egyik pillanatban még szöknek, a másikban meg épphogy tervezgetik az egész(et) csínját- bínját, persze az idő kerekét visszatekerve. S ez a megvalósítás nekem elnyerte a tetszésemet.
Már ahogy belekezd Leonard Cohen muzsikájával, egyből megadja az egésznek a hangulatát, amire aztán szépen építget, bár kétség kívül sok helyen elvesz belőle, de azért a dominós elgondolás, vagy a befejezés is megérne egy külön misét, ezt elhiheted nekem. S oké, hogy nem nagy szám a The Escapist, viszont annyira egyszerűen és nagyszerűen tálalja a cselekményt, és annyira jól összerakott darabka, hogy ezt még a színészek se tudják elrontani, na de miket is beszélek…
Brian Cox - cool! Már a Red-ben is megmutatta nekem, nekünk, hogy kell vele számolni, ugye. S tényleg, ezeket a szerepeket annyira jól hozza, hogy nem lehet egy rossz szót se találni rá. Itt is maximálisan teszi a dolgát, egyre jobban kedvenc lesz, s a listámon is egyre feljebb és feljebb lépeget, nem hiába, és nem érdemtelenül, ilyen filmeket látva. Mellette még feltűnik Damian Lewis, Joseph Fiennes vagy éppen Lian Cunningham, akik talán mondanak is valamit…Kvázi jó kis csapatot sikerült ebbe a moziba belepréselni. Éljen!
Hát, simán el tudom képzelni, hogy ilyen kis körben kialakul - majd, már - egyfajta magja, tábora, akik biztosan éltetni, vagy csak ajánlani, szeretni fogják a mozit. Mondom ezt akkor is, ha nem lehet róla szuperlatívuszokba beszélni, már csak a téma, vagy éppen az olykor-olykor befutó kilengések miatt. Viszont bejött, működött, nagyon egyben volt. S tessék, én be is állnék a sorba, mert engem megvett, pedig ez a szökéses dolog igazándiból nem sok jóra kecsegtetett, aztán nem kérdezett az első pillanattól kezdve, hanem rögtön beindult, s meg se állt a végig. Nyolc pont, nincs ezen, min többet, mi mást ragozni. Szerényen visszavonulót fújok, s a kezemet dörzsölve várom a legújabb Rupert Wyatt és Brian Cox produkciót. No escape!
