Na lássuk csak, kinek mit mond Neil Burger neve? Hát, ha, senki nem válaszolna, akkor majd én megteszem. Az úriember két évvel ezelőtt tette le az asztalra, azt a bizonyos The Illusionist darabot, remeket, ami a mai napig képezi a szívem csücskét. Nem eresztett el azóta se, úgy bizony. De, elvégre, tovább kell lépni, nem elég megelégedni azzal, ami van, ha már a kisujjunkban van az írás, a rendezés, akkor merjünk nagyok lenni, azaz Neil Burger egy szó mint száz go back, végre valahára! Most a szimpla illuzionista mestert felváltja három iraki veterános történetével, akik felett és mellett elment az idő, rendesen, de ezt leginkább környezetükön érzik és tapasztalják meg úgy isteniesen. Ismerős? Ez más, kérem szépen!
 |
Már az előzetes félszemmel figyelése és nyomozgatása közben is akadt egy pár olyan kósza gondolatom, megérzésem, hogy ebből még a végén egy karakán roadmovie fog kikeveredni, kisülni, ami valljuk meg, elég meglepő húzásnak bizonyulna a nagy háborús körítés mellé. Felvetődik a kérdés ilyenkor: mi megy majd a másik kárára? Miből kapunk többet és kevesebbet? Hogyan kapcsolódik még mindehhez a humortényező is? Aztán a film megadta a válaszokat már első perctől kezdve. Azzal, hogy tudatosította bennem, itt mindennek meg lesz a helye, és mindenből csak annyit ad, amennyi az adott helyzetben szükséges, szükségeltetik. Semmiből se többet, se kevesebbet. S végtére is a roadmovie filing azért bejön, bár szó se róla a The Lucky Ones-ban a szereplők viszik a prímet, inkább.
Mindenképp jó húzásnak is bizonyulhat az, hogy nem megyünk bele nagyon komolyan a háborúba, annak miértjeibe, hibáiba, okaiba, stb… meg nem kezdünk el nagy igazságokat levonni, hanem csak messziről, egy-két snitt erejéig forrnak e miatt úgy igazán az indulatok. S meg kell mondjam féltem is ezért a mozitól, féltettem őt is, magamat is, hogy nagyon beáll a sorba, és amerikásan elkezdi vallani az igazát, a jól bevált, százszor lerágott csontú üzeneteivel, amelyeket sugall felénk, a világ felé. De szerencsére ez nem olyan hálivúdi tucatháborús klisés film, nem is kell ilyenre készülni. Neil Burger csak pár perc erejéig ad teret a háborúnak, míg a többiben előnyt élveznek a szereplők, a karakterek. Fura ezt így kijelenteni, mert mindvégig ott lóg a levegőben a háború, és érezhető a szaga is minden egyes képkockáján, és párbeszédén, valamint a főhőseink minden egyes cselekedetei is ennek köszönhető, ebből fakad, ebből indul ki, viszont ez nem válik erőltetetté egy pillanatra sem. Emlékszem egy Sereg nem Enged című alkotásra, ami ugyancsak ilyen hazatérő katonákról szólt, akik miután megérkeztek az édes otthon melegébe, azután szomorúan vették tudomásul, hogy környezetük továbblépett, egyet előre, mintha mi sem történt volna. Na igen, abban a filmben szó szerint drámaira vették a figurát, ami miatt sokszor nem is akart rendesen működni. Ottan sokat akartak a készítők, de nem bírták.
Itt, ebben az esetben is fel-feltűnnek a jól megszokott klisék, amik aztán rontják a hangulatot rendesen. Kiszámítható, sablonos is egy szinten, nem kell nagy „skills” ( aki látta a filmet érti ezt) ahhoz, hogy ne lásd előre a film végét. Ám mégis ennek ellenére meg szerethető filmecske kerekedik ki a The Lucky Ones-ból. Vannak hibái, néha már túlságosan is belassul, megáll, fölre zuhan, aztán mintha mi sem történt volna, új erőre kapva folytatja az utat, tovább és tovább. Kár volt a gyenge, mondhatom üres percekért, amelyeknek túlontúl is nagy feneket akartak keríteni, aztán nem lett belőlük semmi.
A középpontban tehát ott a három veterán katona, akik minél előbb szeretnének, egyéb okok miatt hazajutni, azonban a gépek nem indulnak, és így autót bérelnek. Négy keréken három különböző személyiség vág neki a hosszú útnak, amin aztán kalandok sorát élik át, és egyre jobban megismerik egymást. Egy nő, aki kissé álomvilágba élve, egy gitárral a kezében szeretne expasijának szüleihez menekülni. Mellette ott van két férfi, az egyik barátnőjéhez térne vissza némi betegséggel küszködve, a másik pedig feleségét akarja viszont látni… De változnak az idők…
A film nehezen indul be, majd feljebb kapcsol, rákapcsol, és egy idő után eléri azt a szintet, hogy szórakozhatsz rajta, s hogy élvezheted azt, amit látsz a két szép szemed előtt. Ez pedig természetesen a karakterek nagyon jó, alapos kibontásának eredménye, hisz ahogy fogynak a kilométerek egyre többet s többet tudunk meg a három emberről, akik átélnek minden jót és rosszat az utazás során. Vannak igen ötletes párbeszédek, de ezek mellett meg-megbújnak a már említett lagymatag részek, amelyek megtörik a jókedvet, sajnos. Persze drámáról lévén szó ebben nem lehetne hibát találni, és kívánni valót, ám néha tényleg uncsi lesz, bármennyire is nehéz ezt kimondani. Ezek után meg aztán nagyon nehéz olyanról nyilatkozni, hogy elkapott-e volna az egésznek a filingje? Ám mégis azt mondom igen, mert a sztori nagy részével elégedett vagyok, s mint fentebb is írtam, öröm látni, hogy nem akar elveszni a háború részleteiben, hanem kizárólag a főhősökre koncentrál, fókuszál. S ez nekem bejött, ezért megérte.
A színészekre sok panaszom nem lehet. Tim Robbins kisujjból hozza a figurát, neki ez nem volt nagy feladat. Michael Pena, akit láthattunk már sok filmben az utóbbi időben is tisztességesen helytáll, de a trió közül bizony ő lett a leggyengébb láncszem. A legerősebb pedig Rachel McAdams lett. A kisasszony nagyon érezte ezt a kicsit bohókás, tényleg álomvilágban élő kislányka szerepét.
Erről az egész iraki témáról, meg katonák hazautazásáról, és beilleszkedési, vagy inkább visszailleszkedési problémáiról, nehézségeiről láthatott már a nagyérdemű jó sok képkockát. Sok újdonsággal így nem is lehetett már előállni. Bár van egy olyan érzésem, hogy a direktor úr nem is akart, csak szimplán egy kicsit drámai, egy kicsit humoros, amolyan karakterközpontú utazásos mozit szeretett volna készíteni. Ami sikerült is neki, hét pontot megérdemli, várom a következőt. Búcsúzóul a tagline: "Three strangers with nothing to lose. And everything to find".
