Na, valami ilyesmire szokás azt mondani, hogy csalódás. Csalódás egy olyannak, egy olyan embernek, aki talán túlontúl is, nagy kedvvel, nagy örömmel, felfokozott kíváncsisággal várta Fernando Meirelles legújabb alkotását, az Isten Városa, és az Elszánt Diplomata után. Mert igen, a direktor úr megérdemli, vagy inkább kiérdemelte az eddigi darabjait látva, hogy ne úgy készüljek, tekintsek a Blindnessre, mint egy átlagos világvégi mozira. Azonban a végfőcím nagy felsóhajtása arra mer és ad következtetni, hogy ez most nem sikerült, ez most nem jött össze, neki. Bár nem temetném már itt a legelején a filmet, mert igen is vannak pozitív dolgok benne, és mert van miért egy külön posztot szánni rá, csak egyszerűen nehéz feldolgozni mindazt, amit a nagy fehérségben tapasztaltam… Lehet, hogy már én se látok?
Akár egy rossz előjel is lehetett volna számomra, hogy a darabot senki se szerette. Mondom, vak voltam, és nem akartam meglátni a baljós „árnyakat”. Tudniillik, a kritikusok nem zengtek ódákat róla, talán ők is többet vártak a direktortól, sőt ez biztos. Ők is csalódtak, rendesen, és még ha némi iróniával élve is, de elmondták ezt mindennek, ami valljuk meg, sok jót nem jelent, a filmeskönyvek szerint, úgy általában. Bár nem kell mindig rájuk hallgatni, és velük egyetérteni, de ez esetben bizony van valami, abban, amit hangoztatnak úton-útfélen a Blindnessel kapcsolatban. Ezután már mindenkinek megeredt a nyelve, és az ollója. Hisz míg egyesek nem voltak hajlandóak az első, az eredeti, vágatlan verziót szárnyuk alá venni, melléállni, és bólogatni percenként, hogy milyen jó lett, addig az ollók is előkerültek a fiókból, és a nagy figyelmeztetés, hogy nem engedik bemutatni a mozit, az már erőteljes vágásra kényszeríttette Fernando Úrat, aki nem akarta cserbenhagyni a moziját, a rajongóit, na meg a pénzét, és ezért beadta a derekát. Egy szó, mint száz, amit itt láttam ebben a szűk két órában, az már meg volt vágva, de koránt sem kellően.
Hiába is húzom, meg „oltom” le a filmet sorról-sorra, azért nem tudnám betenni, a rosszul sikerült ilyen apokaliptikus filmek dobozába, mert ha hiszed, ha nem, vannak neki reménysugarai, azaz reménypercei. Mikor egy időre, még ha kis időre is, de az ember mégiscsak élvezi a látottakat, s elkezdi bele képzelni magát ebbe az egész nagy üres fehér helyzetbe, amikor nem lát semmit, de nem, mert akkor meg belerondítanak az egész gépezetbe, egyszerűen oda nem illő és vágó képsorokkal, amikor azt kérdezed magadban, ezt minek kellett már, ide. Sok ilyen volt, az igazat megvallva.
Oké, hogy megvágták szegényt, de a sztori akkor is kevés. Nagyon kevés. Persze most megint lehet kibúvókat találni, meg titkos ajtókat keresni, ahova elmenekülhet a kritikus is veszély esetén, kvázi, hogy ebben a témában nehéz újat mutatni, hisz annyiszor, de annyiszor volt már itt világvége. Példa okán, jöttek a zombik, 28 nappal előbb meg később, valamint legendákkal, és mad-maxes újjászületett kolóniával is foglalkozhattunk, és láthattunk az utóbbi időben, hogy csak párat említsek, párat, valami emlékezeteset. Vajon ezek szerint akkor a Blindness emlékezetes marad, vagy sem? Nem hinném…sajnos. Pediglen még ez a vakság is elég ínycsiklandóan hangzik a nézőnek, de kötve hiszem, hogy valaki ezután megnyalja a tíz ujját.
Vakság, amit nagyon nehéz megérteni, és megemészteni. Egy börtönbe zárva, semmit se látva kell leélni az életet, úgy, hogy nem láthatjuk a napot, a kék éget, vagy csak a kedves arcát, nap mint nap. Ez egy nagy emberpróbáló folyamat, és tényező, amit nem lehet csak úgy kikerülni, előle elmenekülni, de küzdeni se ellene, legtöbbször. Az ember úgy érzi, érezheti, hogy ki van szolgáltatva. Csak egy nehezék mások életén, és nem tudja elviselni, hogy állandóan másokra kell támaszkodnia. De ilyenkor mutatkozik, mutatkozhat meg egy vagy több ember ereje, kitartása, véget nem érő küzdelme, akik nem adják fel, és élik az életüket. Meg tanulnak ők is élni, velünk együtt élni. S nincs is annál örömtelibb, mint látni valakit, aki nem lát, és mégis leküzdve az akadályokat, halad előre, nem tör meg, nem áll meg félúton.
Főhőseink elraktározhatták magukban az utolsó képeket, amikor, és amiket még láttak. Mert egyik pillanatról a másikra vesztették el látásukat, valamilyen különös és megmagyarázhatatlan vírus folytán, amely miatt egy üres vakító fényt, fehérséget látnak. Miután egyre többen és többen kapják el a vírust, s lesznek a vakság áldozatai, ezért karanténba zárják őket, hogy ne terjedhessen az tovább. Majd lesznek terem-vezetők, aztán valaki királynak nevezi ki magát, szóval a farkastörvények életbe lépnek, nem mindenki ehet, csak úgy kedvére, annak ára is van. De egy valaki közöttük nem az, akinek „mondja” magát…
Már most előre borítékolnám a tényt, hogy sokaknak fél óra se fog kelleni, és nagy mérgelődés közepette hagyják majd ott a Blindness-t. Miért is? Senki ne számítson itt (nem is számíthat, na) nagy izgalmakra, hiába is van itt a világvége, thriller meg "mittomén", néha annyira kizökkent egy-két jelenet, szereplő maitt, és unalomba fullad, hogy nem tudod átérezni a vakságot, ami percenként ordít rád vakító fehér fényben. Elég lassúcska kezdés, aztán be-beindulnak az események, de mint ahogy az lenni szokott, ez is rálép a fékre, visszavesz abból nem túl erős kezdésből, és megadja magát. Tényleg néha már csak a színésznő, meg a produceri teendők, azaz a látottak mentik meg a filmet, a szememben. Talán a királyosdit játszva indul el igazán az az echte világvége filing, meg azután, de addigra már minden reményed elveszett, a kukába landolt, amit egy elég érdekes (szépen fogalmaztam) befejezéssel sikerül bevégezni, lefejezni.
Fontos lenne a hangulathoz a zene is, de ez nem érkezik meg. Vannak ígéretes „feszültséggel teli” dallamok, de valahogy nem tud belédívódni, és azt mondani neked, figyuzz haver itt a világvége! Ehelyett ilyen feszültségoldó zenékkel kompenzálja a semmit.
S hogy ezek után, mi is lehet egyáltalán szép a Blindnessben? Hát az látvány, kérem szépen. Klisés mondás, de győztes csapaton ne változtass. A direktor nem is változtatott, hozta a partnerét, a IV produceri székéből, a nevét mindenképp fel kell jegyezni: César Charlone-t, aki egymaga viszi a hátán a több sebből vérző sztorit, az egész Blindnesst, meg ő hozzá csatlakozik még a színésznő is. Na de látvány. Az első képkockától kezdve az utolsóig egy szó nem érheti a ház elejét. Annyira korrekt és alapos munka, hogy az már szemkápráztató. Csak emiatt érdemes belenézni a darabba. Gyönyörű és piszkos is egyszerre. Néhol megvakít, néhol meg megdöbbent. Egész végig ez tartja ébren a nézőt, csak hogy újabb és újabb képekben gyönyörködhessen, vagy éppen ellenkezőleg. A karantén minden egyes jelenete, és a kihalt utca képei mind-mind visszahozzák az ember erejét, és életkedvét a Blindness világába. Köszönhetjük ezt neki…
meg a sokat és sokszor emlegetett színésznőnek, Julianne Moore-nak is. A feleségnek, akinek alakítása a legdicséretesebb dolog a földön. A legjobb produkció, színészi teljesítmény fűződik a nevéhez. Mark-ról inkább szót se ejtek, mert a férfiak között a várva várt, Gael García Bernal menti meg a haza becsületét, a diktátor szerepében. Itt sincs mit ragozni, vagy mellébeszélni, az előbb említett két emberen kívül, a többiek csúfos kudarcot vallottak, bizony.
Hát, csak mondandóm végére értem! Miközben gépeltem e sorokat, magam is azon tűnődtem, hogy ez egy amolyan átlagos világvégis tucatfilm. Lenne. De ezt már írtam pár sorral feljebb, hogy mi is húzza ki a szarból a filmet… Kap egy hatost, se többet. Már kezdem én is vaknak érezni magam, ez olyan megvesztegetés dolog volt, aminek sokan vesztesei lesznek, és azok is. Nagyot álmodtam, de be kellett érnem annak csak egy kis szeletével. Jó lenne még átlapozni a regényt, amiből készült ez a film, de a látottak után, s okán, erre se adok már sok esélyt, bár azért nem ártana pár dolgot tisztába tenni a számtalan nézés közben megfogalmazott „miérttel” kapcsolatban. Én inkább, kéretik tisztelettel, várom a következőt, mind a direktor úrtól, mind a műfajtól.