The Art of Travel (2008)

inmfc - 2009.01.12. - Szólj hozzá!

 

Avagy, mi is az utazás művészete, pontosan? Ez az a művészet kérem szépen, amit nem lehet gyakorlattal elsajátítani vagy csak örökölni, „vele” születni zseniként, tehetséggel. Nincs is iskola, ami doktorit adna azért. Ez egy életmód. A többség előtt bizony ismeretlen. Majdnem lehetetlen is elmagyarázni a barátaidnak otthon, egy egyszerű beszélgetés alatt. Vagy inkább ez egy érzés? Vagy egy öröm? Egy öröm, amit akkor élek át, amikor egy egyirányú vonatjegyet váltok egy olyan helyre, amiről még sosem hallottam. Na ez mind az utazás művészete, azaz eltérni az eredeti tervtől. Cool!
 
 
Roadmoviek. Na igen, ez az egyik kedvenc műfajom. Ennek keretében, s ezáltal én is eljuthatok olyan helyekre, ahova lehet, több mint valószínű, hogy nem fogok eljutni egyhamar vagy inkább soha. A képlet mindig ugyanaz, egy csávó bepattan a kormány mögé, a vonatra, a repülőre, és meg se áll addig, amíg elegendő szépet és jót nem látott, vagy el nem fáradt a sok utazásba. Bár ez utóbbi elég kizárt dolog. Szóval ez a fim is egy ilyen, amolyan roadmovie-nak tekinthető. Azért mondom ezt mind feltételes módban, mert a film annyira sokrétű, és annyi minden van benne, s annyi mindent lehet belőle kicsomagolni, kihámozni, hogy arra egy poszt nem is - lenne - elég. Hisz az utazásos dolog mellett, egy kis drámában, egy kis romantikában is van részünk. Valamint nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen dokus jellegét, ahogy végigpásztázunk, utazunk Közép-Amerikán, de leginkább annak dzsungelében.
 
A sztori középpontjában egy leérettségizett fiú áll, aki otthagyja (na jó ez majd kiderül) az oltárnál a barátnőjét, a még nem feleségét, és a ticketet megmarkolva, egy soha nem visszatérő esélyt megragadva indul el Amerika belsejébe, hogy aztán ott a kalandok tűzében, és által végre rájöjjön, hogy ki is ő valójában…
 
Hallom, hallom, hogy ebben nincs semmi újdonság, és némileg igaza is van a feldühödött olvasónak, de azért nem minden oly egyszerű, mint ahogy látszik egy ismertetőből. Ugyanis a film, mondjuk és ismételgessük a címet magunkban, folyamatosan, a The art of the Travel iszonyú jó hangulattal rendelkezik, amit nem lehet róla levakarni. Komolyan a film ¾-ig szerintem még a számat se csuktam be és nem is pislogtam egyszer se, mert ez annyira feelgood volt, hogy nem számítottam rá, komolyan mondom. Nagyon betalált, és elbűvölt, az az igazság. Bár most joggal kérdezheted, hogy mi történt abban az ¼-ben? Na az volt sajnos a film egyik gyengébb periódusa. Ha lehet úgy fogalmazni, akkor a film az elején nagyot robbant, és nagyra fújja fel a lufit, amit a végére leereszt, még ha nem is hagyja, hogy kipukkadjon. Na igen, ezek voltak, a kicsit romantikus szálak, amikor hirtelen megállunk egy pillanatra, visszaveszünk az addigi rohamos tempóból és kifújjuk az addig látottakat, megemésztjük, hogy maradjon egy kis hely még a the endre, ami szó-szó meg is menti a film becsületét. Hál’ Istennek. Így aztán tök cool kedvvel pattanhatok fel a fotelemből, hogy aztán én is elutazzak a Közép-Amerikába, vagy bárhova, még ha képzeletben is, sajnos. Bár a dzsungelbe így vagy úgy nem vágyom. Mert igen akkor kicsit kibontva a sztorit, annyit el lehet és érdemes is elárulni, hogy főhősünk még a dzsungelen is átküzdi magát egy csapattal, egy brigáddal, akik nem mindennapi tervvel, és őrültséggel vágnak bele ebbe az őserdős kalandba. S ebből bizony ő sem maradhat(ott) ki. Akkor is, ha sok bogárral, meg veszéllyel kell megküzdenie a nagy és merész vállalkozás közepette, szóval akkor is megérte, számára, mert rájött az utazás művészetének igazi értékére.
 
Ugyancsak kérdezheted, hogy mitől filgúd annyira? Hisz vannak benne szép tájak, gyönyörű képek, sok helyszín, számtalan országon meg dzsungelen átívelő szkript, ami azért egy roadmovie esetében nem új keletű, ez hozzátartozik, ez benne van a repertoárban. S igazad van, azonban a film annyira felszabadult és humoros, hogy ne lehet fapofával végigülni, vagy csak a szemedre hagyatkozni a szép tájak miatt. A mosoly bizony odaköltözik az orcádra, már az első perctől fogva, és alig lehet levakarni onnan, egészen a végfőcímig. Mert igen, meg-megbújik egy humor ott a párbeszédek között, és ettől lesz csak igazán marha hangulatos a mozi, ami miatt egyszerűen lehet szeretni. Persze néha azért becsúszik egy komolyabb fejezet, rész, ami egyáltalán nem zavaró, hisz a film ezzel is sikeresen „operál”, azaz eléri célját és működik. Nem lóg ki nagyon a lólába, nem megy át giccsbe, és nem hálivúdosodik el, hanem minden ízléshatáron belül mondja el a „magáét”, az üzenetét egy fiatalról, akinek az élet öröm, de csak az utazással tud kiteljesedni, és azzá válni, amilyen szeretett volna lenni, és amilyen akart is lenni, talán kiskorától fogva. Ő a nagy utazó, akinek ez az élete.
 
Zene, zene, zene. Általában, mindig, minden esetben elengedhetetlen feltétele egy ilyen mozinak a muzsika, ami esetleg a rádióból szól, vagy éppen a tábortűz mellett hallható gitár boy kísérettel. S ez itt sincs másként, hogyan is lehetne, történhetne ez meg, egytől-egyig kiváló és autós lejátszóban a helyük. Kicsit latinos, de ezen azt hiszem nincs is mit meglepődni.
 
Meg mernék rá esküdni, hogy Christopher Masterson-t láttam már valahol valamelyik múviban, no mindegy, majd valamikor csak eszembe jut. De amíg ezen agyalok, addig mondanám, hogy a fiú nagyon lazán vitte végig a filmet. Nem jut eszembe kételkedni egy képkocka erejéig se, hogy ő aztán nem utazik sehova…tetszett a játéka, na. Rajta kívül még voltak csinos lányok, akik jócskán emelték, fokozták az amúgy se lapos hangulatot, mint például Brooke Burns..ugye…
 

Ez a leginkább csak filmfesztiválokon edződött The art of Travel nekem bejött. Habár lehet vitázni, hogy jó hangulatban ért el, kapott el, de szerintem ez mit sem von le az érdemeiből, mert anélkül is egy nagyon jó másfélórát garantál minden filmszerető utazó ember számára. A great place meg different cultures mellett azért van mire, másra is figyelni, jó poénok és zene is ott megadja valamint fenntartja a film élvezeti minőségét, amiből csak néha veszt, de akkor vesztére. Végezetül azt kell mondjam, hogy az elég egyszerű sztorit, nosza, a hozzávalók tették hét pontossá, ami egy igen tekintélyes pontszám végiggondolva milyen roadmovie-kat láthat egyáltalán, ha láthat, napról-napra a néző. Kalandra fel!

Címkék: 7 the art of travel

Golden Globe'09 Winners

inmfc - 2009.01.12. - 8 komment

 

 
Mit is lehet mondani egy ilyen lista után ? Hisz a Slumdog Millionaire tarolt, ez nem kétség. A Benjamin Button sehol, ezt kicsit szomorúan konstatálom, de hát ez van... Kate Winslet duplázott is, ami nagyon szép teljesítmény, s ezek után alig ha lehet majd tőle elvenni az Oscart is. A Wrestler is kapott kettőt, már csak szépítés kedvéért, amit a Slumdog főlényesen, kiütéssel nyert meg. Mickey Rourke alakítása minden bizonnyal megér egy misét. Ha ezek után is tovább szemezgetünk a listában, akkor a Vicky győzelmének örülhetünk, valamint bő egy hónappal ezelőtt Sally Hawkins sikerére is kitűnően fogadtam, a megérzések tehát nem hagytak cserben. Colin Farrell így vagy úgy azért bezsebelte a neki járó dijacskát, úgy ahogy Heath Ledger is, megérdemelte. A Wall-e kategóriájában messze a legjobb, tehát nem is volt kérdés a győzelme, azonban a legjobb idegen nyelvű film izraeli győztese mindenképp megemlítendő, ugye ez az, amit már játszanak hazánkban is. A zene mondhatom jó helyre került így utólag, tudniillik a Slumdog zenéje, zenei anyaga mindent visz.
Bár nem mindig mérvadó ez a GG-s győztes lista, mert az Oscar néha-néha azért máshogy, és másképp szokott kinézni, szóval akik még bizakodnak a kedvenceikben, azoknak van még egy esélyük, de a GG akor is megmutatta, hogy a Danny Boyle visszatért, és vigyázni kell vele, mert iszonyat jó filmet tett le az asztalra, az év egyik legjobbját.
 
 
Legjobb film (dráma)
Slumdog Millionaire
The Curious Case Of Benjamin Button
Frost/Nixon
The Reader
Revolutionary Road
 
Legjobb női alakítás (dráma)
Kate Winslet (A szabadság útjai)
Anne Hathaway (Rachel Getting Married)
Angelina Jolie (Elcserélt életek)
Meryl Streep (Kétely)
Kristin Scott Thomas (Il y a longtemps que je t'aime)
 
Legjobb férfi alakítás (dráma)
Mickey Rourke (The Wrestler)
Leonardo DiCaprio (A szabadság útjai)
Frank Langella (Frost/Nixon)
Sean Penn (Milk)
Brad Pitt (The Curious Case Of Benjamin Button)
 
Legjobb film (vígjáték vagy musical)
Vicky Cristina Barcelona
Égető bizonyíték (Burn After Reading)
Happy-Go-Lucky
Erőszakik (In Bruges)
Mamma Mia!
 
Legjobb női alakítás (vígjátékban vagy musical)
Sally Hawkins (Happy-Go-Lucky)
Rebecca Hall (Vicky Cristina Barcelona)
Frances McDormand (Égető bizonyíték)
Meryl Streep (Mamma Mia!)
Emma Thompson (Last Chance Harvey)
 
Legjobb férfi alakítás (vígjátékban vagy musical)
Colin Farrell (Erőszakik)
Javier Bardem (Vicky Cristina Barcelona)
James Franco (Ananász expressz)
Brendan Gleeson (Erőszakik)
Dustin Hoffman (Last Chance Harvey)
 
Legjobb női mellékszereplő
Kate Winslet (A felolvasó)
Amy Adams (Kétely)
Penélope Cruz (Vicky Cristina Barcelona)
Viola Davis (Kétely)
Marisa Tomei (The Wrestler)
 
Legjobb férfi mellékszereplő
Heath Ledger (A sötét lovag)
Tom Cruise (Trópusi vihar)
Robert Downey Jr. (Trópusi vihar)
Ralph Fiennes (A hercegnő)
Philip Seymour Hoffman (Kétely)
 
Legjobb animációs film
Wall-E
Volt (Bolt)
Kung Fu Panda
 
Legjobb idegen nyelvű film
Libanoni keringő (Izrael)
Der Baader Meinhof Komplex (Németo.)
Maria Larssons Eviga Ögonblick (Svédo.-Dánia)
Gomorra (Olaszo.)
Il y a longtemps que je t'aime (Franciao.)
 
Legjobb rendező
Danny Boyle (Slumdog Millionaire)
Stephen Daldry (A felolvasó)
David Fincher (The Curious Case Of Benjamin Button)
Ron Howard (Frost/Nixon)
Sam Mendes (A szabadság útjai)
 
Legjobb forgatókönyv
Slumdog Millionaire (Simon Beaufoy)
The Curious Case Of Benjamin Button (Eric Roth)
Kétely (John Patrick Shanley)
Frost/Nixon (Peter Morgan)
A felolvasó (David Hare)
 
Legjobb filmzene
Slumdog Millionaire (A. R. Rahman)
The Curious Case Of Benjamin Button (Alexandre Desplat)
Elcserélt életek (Clint Eastwood)
Defiance (James Newton Howard)
Frost/Nixon (Hans Zimmer)
 
Legjobb betétdal
The Wrestler (The Wrestler)
Down To Earth (Wall-E)
Gran Torino (Gran Torino)
I Thought I Lost You (Volt)
Once In A Lifetime (Cadillac Records)

Bolt (2008)

inmfc - 2009.01.11. - Szólj hozzá!

 

Az a helyzet, hogy ezt is sikerült jól benézni. S oké, most nem a szokásosnál is gyengébbre sikeredett magyar címre gondolok, s utalok (Volt?), hanem magamra, elsősorban. Legfőképp azért, mert nagy animáció és mesefanatikusként bizony nem sok esélyt adtam ennek a darabnak, látva a film felett pompázó Disney feliratot, és logót. Valamint az se egy utolsó szempont ez esetben, hogy aki mostanság tényleg a Pixar és a Dreamworks műveken edződik, vagy aki látott már utoljára jó Disney égisz alatt napvilágot látott animációs mesét, az így vagy úgy, sajnos vagy nem sajnos, nem számít, számíthat egy jó darabra. Mondottam sokszor ez amolyan megbélyegzős dolog. Nem túlzottan szerencsés „tevékenység” ez, de van neki jó oldala is, amit pofáraesésnek nevezhetünk. S ez az, ami megadja az egésznek a varázsát, a szépségét. No tehát a Bolt esetében erről van szó, kérem szépen. Futás neki!
 
 
Milyen lehet egy szuperkutya élete? Biztosra vehetjük, hogy nem unalmas. Izgalom, akció, meg kaland vár rá, mindennap. Bolt is egy ilyen hős, aki kamerák kereszttűzében éli az életét. Emberek millió nézik őt csodálattal és ámulattal, meg bámulattal. Penny-vel, társával, gazdájával „mentik meg” a világot, részről-részre. Azonban este, miután kialszanak a fények, Bolt egyedül marad a filmstúdióban. Egyedül, a négy fal között, miközben az igazi élet azon kívül zajlik, egy hozzá hasonló kutya számára. Aztán egy nap véletlenül elkeveredik, és NY-ba találja magát, egyszerű kutyaként, szuperképességek nélkül.
 
Most majd lehet nagyokat nézni, meg meghökkeni, de akkor is be kell vallanom, be kell ismernem, hogy ez nagyon bejött, és tetszett. Mondanám, hogy a semmiből tűnt fel, a nagy ismeretlenségből, azonban ez nem teljesen lenne igaz. Hiszen egy percig nem volt kérdés, hogy megtekintsem... Tehát tetszett.
 
Lassie esetét látva, levonhatjuk a tanulságot, a konklúziót, hogy mennyire tudunk egy elkallódott, elveszett kutyáért izgulni, vele együtt kalandokat átélni, csak azért, hogy könnyes szemekkel átélhessük, ahogy ő gazdájához visszajut, vagy hazatalál. Tehát a sikerrecept adott volt. Legfeljebb felturbózták, szuperképességekkel, még több disney-s, amerikais nagy igazsággal, pár csöpögős jelenettel. De le sem vakarhatja magáról a Bolt, hogy bizony a kezdő lépés, az ihlet, az alapok onnan származnak. Viszont ezzel nincs baj meg probléma, hisz végtére is fején találták a szöget a készítők. Bár még hozzátenném, hogy a Nagyon Vadon háziasított mackója is belejátszik ebbe a sztoriba, aki ugyancsak nem volt elég mackós a vadonhoz, csak a két fal között pásztázta a tévét, amíg valaki nem sietett a segítségére.  
 
Szóval Bolt is elindul a nagy úton, és még ha néha klisék is keresztezik útját, de azért az ember mégis tud e felett szemet hunyni, mert kisebb megállások, nagyra fújt párbeszédek mellett egy igazán élvezhető másfélóra kerekedik ki a filmből, amiért tényleg nagy dicséret illeti. A hangulat tehát, már az első perctől adott, különösen úgy, hogy sokáig még tévhitben is éltem, hisz én naiv, el is hittem, az előzetest, vagy az ismertetőt kihagyva, nélkülözve, hogy kutyánk igazi szuperkutya. S ennek eredményeképp a film marhára jól indul, ha gyerek lennék, akkor talán még tízszer is visszanézném, mert annyira telitalálat volt. Aztán ezek után, ahogy az lenni szokott, de rossz ezt mondani, lejjebb kapcsol, visszavesz a tempóból, és az akciót félretéve kicsit, a párbeszédekre, meg a nagy sablon szövegekre tér át. Amiket azért lehet emészteni, de mindenképp jó nézni, hogy nem megy át annyira erőltetettbe, hanem megpróbálja a disney experte a humoros, vicces oldaláról megfogni ezt a részt. Aminek aztán meg is lesz gyümölcse, hisz kisebb kitérő után, visszatér a jól kitaposott mezsgyére, és ott folytatja ahol anno abbahagyta. S nem lehet elfelejteni ez esetben a hörcsög nevét, és szerepét, hisz igazán neki köszönhető az, hogy újra feltámad a moziból a hamvaiból, mert a macsek bizony kevés volt egy idő után. Na de jön a nagy hármas, közbe-közbe még össze is bratyiznak, aztán ott találjuk magunkat a végbe, ami persze le sem tagadhatja hálivúdi mivoltát. Viszont ahogy mondottam ez nem zavaró oly mértékben, hogy nyálassá váljon.
 
A Bolt szépen adagolja a vicceket, amelyek miatt már fél óra után meg lehet számolni egy kezemen azok (humorbonbonok) számát, ami csak növekszik és növekszik, amikor összejön a triumvirátus. Vannak igazán hangosan nevetős poénok, de a kicsik is elérik céljukat, a kezdetektől fogva jokeresre áll az ember szája, ami csak néha tűnik el egyszer-egyszer. Mindent összevetve jó szórakozás és kikapcsolódást nyújt. A galambok voltak a legnagyobb arcok, a hörcsög mellett, csak miattuk is skubizni...
 
Persze most megint lehet azon lovagolni, hogy a kis gyerkőc itt hogyan éli túl a kisebb kitekintést, és felnőtt fejjel érthető dolgokat, mondanivalókat, de talán addig is megszereti Bolt-ot, a macsekuszt, meg a hörcsögöt. Manapság azért igen nehéz olyat találni, ami a gyereknek is tetszene, talán a L’ecsó és a Wall-e után lehetne egy választóvonalat húzni, azonban erről inkább tényleg őket kéne megkérdezni. Bár annyit mondhatok, hogy számukra ez se lesz az igazi, de egyszer mindenképp vizsgálhatják, hogy mire képes a mozi. Szerethető, na.
 

Én, mint felnőtt gyerek fejjel (hmm) élveztem. Bár tudom szívem mélyén legbelül, hogy sokszor táncolt pengeélen a mozi, amibe bele is bukhatott volna, de végül sikeresen kimászott mindannyiszor a slamasztikából, és megpróbálta a mese jellegét mindvégig fenntartani. Az animációról nem esett szó, senki ne várjon nagy dolgot, mert azért a disney ezen a téren le van maradva a kollégákhoz képest, de történet-ügyileg azonban nem tudnak hibázni, és ezt senki nem veheti el tőlük. Apropó az akciójelenetek nagyon fainok lettek, főként a lassítások voltak odatéve, kicsit meg is lepődtem azokon, elsőre, de te inkább ne lepődj meg a hetesemen, amit én adok a Boltnak, mert minden másodpercéért megérte, mondom. Ja és kutyákból sosem elég. Vaú!

Címkék: bolt 7 volt

Napló

inmfc - 2009.01.10. - Szólj hozzá!

 

A mai hosszúlére eresztett kritika helyett, inkább több kisebbel próbálok élni, melyeket a megújult naplóban, az inmfc SAW'09 alatt láthattok. Annyiban változott az egésznek a szerkezete, hogy most már a linkes és pontszámmal ellátott filmek mellett azokra is szánok pár sort, melyekről nem igen akarnék, tudnék, többet írni, idő vagy éppen kedv hiányában. Szóval ennyi lenne a változás az ezelőtti naplóhoz képest. Már van is, s található is pár darabka ebben a hónapban, ilyen pársoros eredményeképp.  Persze a Röviden Tömören rovat nem szűnik meg, folytatódik az majd tovább…

Állást ajánl az FFK

inmfc - 2009.01.10. - 8 komment

 

Figyelem! Figyelem!
 
Már régóta tervezgetem, de csak most határoztam el magam, - abban -, hogy jó lenne, jól jönne még valaki, aki besegít Virgonak és nekem ebben az igen nehéz és szívmelengető projektben, az FFK-ban. Azaz nem tudom mennyi az esély arra, és hogy eleve halott dolog-e, de akkor itt és most, e poszt keretében keresek egy (több?) szerzőtársat, akinek lenne kedve (és természetesen ideje) irogatni filmekről, random. Sokat nem kérek, ezt bizonyítja Virgo is, nem vagyok én olyan kemény, és hidegvérű boss ... Nem tudom, de remélem, akad olyan, aki nagy mosollyal az arcán konstatálná, hogy felvételt nyert a FilmFelKeltésre, még ha nem is pénzért csinálná ezt, hanem csak színtiszta szórakozásból. 
 
Tehát ha van kedved csatlakozni, akkor jelezd ezt nekem, ezen az e-mailen, vagy itt a kommentek között. Ha akarsz, írhatsz egy kritikát, de az se baj, ha ezt a lépést kihagyod.
 
Biztos sokakban felmerül a kérdés, vajon miért döntök így, hisz most igen csak ötös fokozatban születnek napról-napra (jobb-rosszabb) cikkek, és megy a szekér, szerintem is. Azonban ez változni fog, sajnos az élet közbeszól, és másra (szakdolgozat, ott is kérem majd a segítségeteket, nemsoká') kell összpontosítani a figyelmemet, persze a filmek mellett. Szóval egyáltalán nem szeretném cserbenhagyni az olvasókat, akkor se, addig se, és azután se.
Jelentkezz, na!

Revolutionary Road (2008)

inmfc - 2009.01.09. - 9 komment

 

A szabadság útjai? Nem, nem hiszem. Nem hiszem, hogy ez lenne a legideálisabb és legjobb cím, ami egy ilyen kaliberű filmhez kell, hogy tartozzon. Bár kétség kívül van benne valami. Mindenkinek meg kell találnia magában, a szabadságot, és az ahhoz vezető utat, de én azt mondom, az álmokat is egyúttal. Márpedig a szabadságot és az álmokat nem lehet pénzért megvenni. Azokért szenvedni kell, akár az ötvenes években, Amerikában, akár manapság, kis hazánkban. S tessék bizonyítékul itt egy család, akik nem akartak az élet rabjai lenni, hanem csak is a saját álmuk szerint élni, éldegélni máshol, más viszonyok közepette, különlegesen. Ám ez nagy kérésnek bizonyult…
 
 
Sokan, sokat, és sokszor gondoltunk már arra, milyen jó lenne, úgy élni, ahogy azt álmainkban elképzeltük. Mert igen ott, az álmokban, minden szép és jó. Az álmainkat ne adjuk fel, s csak azért éljünk, - mondják ezt nap mint nap a szülők, s majd körülötted mindenki. Hogy merjél élni, próbáljál kiutat találni a középszerből, onnan, ahova saját meglátásod szerint te sem tartozol. Te több vagy annál, sokkal különlegesebb, te ezt (el)hiszed, aztán egy idő után már tudod is. S ha már, megvannak az álmaid, megvannak az elképzeléseid, akkor pedig ne legyél rest, elmenni máshova, oda, ahol talán megtalálod a saját utad, és nem fogsz beleolvadni a szürke környezetedbe.
 
De az álmaink nem mindig válnak valóra. S lehet, hogy most közhely-közhely hátán lovagolok sorok óta, de igen a film erre épít, s ebből indul ki. Szóval fejünkben a nagy tervvel, menekülnénk egy másik országba, egy másik városba. Ami jelen esetben Párizs, a szabadságot jelképezi, jelenti a főhőseink számára. Akik a nagybetűs emberek, senki mások, egy reális, egy valódi világban. Amely nem festett, nem kitalált, hanem bőrünkön érezzük ezt akár ma is, napról-napra. Tehát emberek, akiknek, mint mondottam, vannak álmaik, de a problémák közbe szólnak, és megnehezítik az oda való eljutást. Meg kell küzdeni egymással, de legfőképp saját magukkal. Meg kell tenni azokat a lépéseket, amelyek elengedhetetlen feltételei az útnak. Lelkileg. Önmaguk feltérképezése, legyőzése, a legfontosabb. Csak ekkor mondhatják ki teljes bizonyossággal, hogy meg vannak azok az alapok, amelyek az álom beteljesülésének első fontos lépései. Azonban, ez nem csak rajtuk múlik.
 
Felmerülhet a kérdés, mi elől menekülnek? Adott egy házaspár, akik különlegesek. Vagy inkább a szomszédok, a lakók így tartják. De ők legbelül érzik, hogy eljött a változás ideje, mielőtt még nem késő. Hiszen akármennyire nem szeretnének, annyira beleszürkülnek az életbe, ahogy azt látják, úton útfélen. Nekik ez nem elég, nem akarnak egy ilyen életet. Ahogy mondják a nagy reményteli ürességben megrekedni. Kell a szabadság, Párizsban, ahol végre jobb életet élhetnek, és nem kell attól rettegniük, hogy nem különlegesek.
 
A Revolutionary Road tehát a Wheeler család nagyratörő álmait, és kapcsolatrendszerét vizsgálja, boncolgatja két órán keresztül. De úgy, hogy abban még kivetni valót se találhatok. Miután a végfőcím is „megvolt”, azután, azon töprengtem, hogy ez lesz az a film, amit egyazon okok miatt, fog valaki „szeretni”, más pedig nem szeretni. Viszont ez a szeretet a film esetében nem  nagyon találó. Hisz minden egyes porcikája, és perce nyomasztó, amely nem ereszt el, állandóan ég, de annyira, hogy sokszor már befejeznéd, kimennél, s kikapcsolnád. Egyszerre utálatos és irritáló. Lehet, miért utálni. Már egy fél óra után azt veszed észre, hogy beszippantott ez az egész depresszív valós élet. S felfordul a gyomrod, meg felzaklat, ha éppen újabb veszekedésre kerül sor. Nagyon tömény, nem sokat cicózik. Egyből leránt a szakadék mélyére, és még a végén se szabadulsz, szabadulhatsz onnan, a nagy katarzis árnyékában. Egyszerűen megrázó. Valahogy azt érzi az ember, legbelül, hogy ez nem akar ennyire betalálni, s mégis sikerül neki. Talán a szereplők játéka miatt, fordulhat ez elő. Nem tudom, keresem a választ erre. Az biztos, hogy nem akármilyen élményt ad, bárkinek. Erőteljes, s hatást gyakorol rád. Nem az a világmegváltó, már csak a néhol kiszámítható történet, a néhol túlzott műre átcsapó színészi játék, vagy a sokszor felcsengő muzsika miatt is, de hiába nincs nagy új keletű üzenete, akkor is működik, drámának drámai, és elgondolkodtat, rendesen: a mai világról. A sanyarú sorsokról. A(z emberi) kapcsolatokról. A viszályokról. És talán saját életemről, életünkről is. Amikor tényleg megálltjuk egy percre a világot, és elképzeljük a nagy szabadságot, ahogy álmaink beteljesülnek, amint éppen azt tesszük, amit akartunk már, évek óta.
 
Valamilyen kurzuson hallottam olyan dolgokról, mint szerepekről. Amit, játszunk a környezetünkkel. Hogy mindenkinek van két énje, s hasonlók. Van, amit megmutat az ember magából szerepeket játszva, de általában nem az az igazi. A nagy idill, mosoly mögött bizony megbújik a szomorúság csírája, a fájdalom, ami a valóságból ered, s annak köszönhető. Itt ezek az emberek, akik különösek, mosolyognak a világra, de a négy fal között már nem olyan rózsás a helyzet. Boldogtalanok, s hiába akarnak ez elől elmenekülni, nem tudnak. Veszekedések, indulatok, összeütközések, düh, s bonyolult, veszélyes érzelmek szabadulnak el. Amiken nem tudnak uralkodni. S csak azon veszik észre magukat, hogy nincs menekvés ebből a világból.
 
Oscar-díjas alakítások? Hát…ebben is van valami. Leonardo DiCaprio a férj, aki mindent megtesz, hogy a családot összetartsa. De nem tud férfi lenni, csak egy mintapolgára a mai világnak. Kiváló alakítás. Kíváncsi vagyok, mire lesz ez elég. Kate Winslet is jól hozza az asszony, a nő szerepét, aki hajtja, űzi a menekülést, szabadulna ebből a világból, és keresné a boldogságot, a szerelmet, a szeretet, bármi áron is…
A matematikus, „elmebeteg” szerepében játszó színész egyszerűen sokkoló volt. Csodálkoznék, ha egy jelölést se kapna. Talán a legerősebb, legnyomasztóbb percek az ő nevéhez fűződnek. Hihetetlen volt, s micsoda szerep volt az övé. Nem fogom elfelejteni egyhamar biztos, ahogy az asztalnál elmondta az igazságot a pár szemébe. Erről is lehetne például sokat írni, hogy ő mennyire látja át a dolgokat.
 

Csak annyit tudok tanácsolni mindenkinek, hogy készüljön fel erre a darabra, mert ezt látva, nyugodtan, biztos nem fog aludni. Itt nem sírás-rívás lesz, hanem kőkemény élet, és egy felkavaró dráma két órában, tessék. A kilencest adom, ez nem lehet kérdés. S így a végére érve, még adós maradtam a rendező nevével: Sam Mendes-szel, vagy a regénnyel, amiből készült a film, vagy azzal a nagy elképesztő nézőcsalogató nagy ki és bejelentéssel, hogy itt aztán újra együtt szerepelt, egy darabban, blablabla a Titanic óta először Leo meg Kate. De mondanám ez mind eltörpül a film mellett és fellett, ami azért beáll a sorba, és nullanyolc egyik legjobbja címét ő is bátran, minden kétséget kizáróan, megkérdőjelezhetetlenül viseli, viselheti büszkén, taps.

Címkék: 9 revolutionary road a szabadság útjai

süti beállítások módosítása