Szóval, van ez az akkor és most, régen és ma meg múlt és jelen közötti ellentét, határvonal, ám a híressé válás, a kitörés a szürkeségből, az ismeretlenségből továbbra sem megy könnyen, továbbra sem tud sétagalopp lenni. Még 29 év után sem kérem. Bár ne legyünk telhetetlenek, mert napjainkban a kandikamerák, a videómegosztás, a tehetségkutató meg egyéb szép nevekkel ellátott többhetes, hónapos rendezvények is sokat segítenek már az álmok megvalósulásában. Mert pölö ott a média, a feneketlen nagy hájp meg más egyéb csupa jóság, amivel könnyen fel lehet jutni a csúcsra, hogy csak a pozitív oldalát tegyem ki ide elétek. Persze a kemény munka is számít, meg a kapcsolatok - szó se róla, de minden a felvételinél dől el. Hogy bejutsz-e a művészeti suliba, hogy megkapod-e ezt az ötszörös jelentőséggel bíró esélyt, ami nem minden halandónak adatik meg éppen. Rajtad múlik…csak rajtad.
Innen kezdődik, vagy folytatódik ez a fame történet akkor, ami való igaz: nem nagyon, nem sokban tér el az original 1980-as klassziktól. Itt is kiemelnek néhány bátor, merész, álmaikért élő, harcoló nebulót, akiknek aztán először az iskolapad mögött, a táncparketten, a színpadon kell helytállniuk, majd a falakon kívül is, az életben. Mindannyian jók is valamiben, egy közös célért is hajtanak, de különbözőek nagyon. Valaki őstehetség, valakinek minden erejét össze kell kaparnia ahhoz, hogy elérje a szintet, megint másnak ez nem megy, nem tud küzdeni, nincs meg benne az a plusz, ami másokban. De nagyon fiatalok még, sokaknak a szülői háttér jelenti a támaszt, így például kikerülvén a nagy és barátságtalan világba sok pofont kell összeszedniük, hogy megtanulják a szabályokat, törvényeket. Mint hogy, az álmok nem egyik napról a másikra válnak valóra, hogy csak a legközhelyesebbel éljek. Azt hiszem, valahogy így lehetne summázni a lényeget - kis belemagyarázással természetesen.
Maga a film egyébként a megszületésétől kezdve halálra, bukásra volt ítélve. Már csak azért is, mert akinek volt szerencséje az eredetiben gyönyörködni, ott Irene Cara hangjába beleszerelmesedni vagy éppen az utcai jelenetet elcsípni újra és újra, annak a remake csak egy újabb bőrlehúzást jelentett, semmi mást, semmi többet. Egy olyat, ahol a pénz diktál, ahol a jóképű, cukilányok és fiúk próbálkoznak színészkedni, s ahol mindent az újkor maga alá temet. Ez utóbbival talán nem is lenne probléma, lásd a szteppelőket akár a modern kor technikát vagy a rap zenét éppen, mert változik a világ persze, de a hangulatból így sem jön át semmi. Nincsenek szerethető, megkedvelhető karakterek, nincsenek olyan új fülbemászó dallamok, amelyek visszahoznák, vagy esetleg megalkotnák azt a fame filinget, amiben régen volt része az embernek. Vannak azért értékelhető szárnypróbálgatások, nem erről van szó, de annyira lebutítottá vált, annyira egyszerűvé, hogy abból azonnal következik a generációk szétválása, különbsége. Célzok itt arra, hogy ez a film inkább a fiatal (tini) korosztálynak, szegmensnek készült, mintsem azoknak, akik a miért vagy te Rómeón eldobáltak pár szmájlit. S ez itt a nagy igazság.
Egyszerűen minden rosszat, amiben a réginek része volt, azt itt felváltotta a csilivili szemléletmód. Kevés helyen kapjuk meg az élet másik, rossz oldalát, inkább az üres locsogás-fecsegésben hangzik el ez, ahelyett, hogy közelebb hoznák. Az ember nem akarja, de mégis kénytelen a régit felhozni, mert az alapanyagot ugye azt szállította, még ha egykét helyen picit megváltoztatták is. Az unalom honol helyenként, a szkriptnek ebben (is) nagy szerepe van, úgy ahogy az ost sem nevezhető olyan csiszolatlan gyémántnak, mint amilyen a régi volt. Voltaképpen az erőltetettség volt az, ami rányomta a bélyegét az egész darabra azáltal, hogy ámeriká újfent azt hitte, hogy mindenre képes, még 29 év után is. Ebből azonban több kára származott a fame titulusnak, mint haszna. Azt mondom, tessék inkább a porosodó polcról előszedni Alan Parker megunhatatlan moziját, mert abban nem lehet csalódni never ever. I’m gonna live forever...
