Hírnév? Siker? Pénz? Csillogás? Elismertség? Na igen, ismerősen és jól csengő fogalmak ezek mindenki számára, szerte a nagyvilágban. A legtöbb embernek ez egy kiút, egy nyitott ajtó, a kiskapu, amin keresztül olyan „életet élhet”, amiről csak korábban, addig álmodni sem mert, vagy éppen ellenkezőleg, álmodott már róla sokat, eleget. Így nem is lehet kérdés, nem is lehet meglepő, hogy nem habozik akkor, amikor van rá lehetősége. Van rá lehetősége, a kérdés már csak az, hogy tud-e élni vele, meg tudja ragadni és ki tudja használni azt, vagy sem. Ezek, az első lépések, a legfontosabbak és a legnehezebbek a hírnévhez vezető hosszú, és rögökkel teli útján. Annyi biztos, hogy megéri a pénzét, ergó szenvedni kell érte, mert ez se jön csak ingyen. Nagyon sok múlik rajtunk, hogy a fő pillanatokban mit teszünk, hogyan döntünk, s miképpen is cselekszünk. Elég egy kis hiba, egy botlás, s egy csapásra minden megváltozik, a hírnévnek pedig búcsút mondhatunk. Bár igaz, hogy egyelőre még csak bontogatjuk a szárnyainkat, de a várakozás ideje letelt. Tessék, most kell megmutatni! Ön a következő!

 

 

Annyit azért nem árt tisztázni még itt a legelején, hogy nem csak az álmok hajkurászásáról van szó, nem ám. Ez egy olyan lehetőség, ami páratlan, és ami nem mindennap adódik, akad egy fiatal számára. Egy olyan fiatal számára, aki a művészet megszállottja, aki jól táncol, aki jól énekel, s jól színészkedik, ha éppen a színpadra hívják. De vigyázat, mert a tehetség nem minden, a tehetség nem elég. Annál bizony több, sokkal több kell. Nem azt mondom, s senki se azt mondja, hogy ez egy fabatkát sem ér, mert mégis egy gyönyörű hanggal, egy hihetetlen ritmusérzékkel, egy komoly színészi, előadói vénával rendelkezni nem akármi, az nem terem csak úgy minden bokorban, viszont ez csak egy alap, amire építeni kell és szükséges. Nem szabad "hagyni veszni futni", azaz nem szabad a harcot feladni soha.

 

De, persze, mindezekről papolhat az ember, az álmodozó, a nagy álmokkal teli fiatalságnak, mert úgy se értik meg, úgy se tanulnak belőle. Bár ez nem az ő hibájuk, de valamennyire azért mégis. Gondolok itt arra, hogy amikor ott vannak a cél előtt egy centivel, akkor képesek meghátrálni, és nem mennek tovább. Gondolok itt arra, hogy akik már éltek "benne" (híresek lettek), azok se tudnak csupa szépet és jót mondani róla. Nem elég az, hogy az iskolai falai között, intézményében te vagy a híres, a kitűnő diák, ha az életben, kint az utcán már az első nagy komolyabb banánhéjon elcsúszol, nem egyszer, s nem kétszer.

 

A művészeti, a NY-i suliba nem egyszerű bejutni. De nem elég bejutni, hanem küzdeni kell. De nem elég csak küzdeni, hanem harcolni kell. Keményen, keményebben, hogy megizzadjál, hogy lássák rajtad, hogy csinálod, hogy komolyan veszed, és tényleg, ha már ott vagy, akkor akarod, azaz szeretnél valamit letenni az asztalra. Bár ebben az esetben, az se elég, ha harcolsz foggal-körömmel, mert az is kevés. Kevés, egyszerűen nem adsz bele apait-anyait, vagy azt hiszed, hogy az is elég. Aztán pár hónap múlva már azon veszed észre magad, hogy az álmaid egyre messzebb távolodnak el tőled, azaz rossz úton jársz a nagybetűs hírnév felé.

 

Van, akinek a tánc, van, akinek a zene, van, akinek a színpad az élete. Különböző emberek egyéniségek, a bőrszín pedig nem számít. A közös bennük, hogy fiatalok, nagyon fiatalok. Éretlenek, pimaszok, életvidámak, beképzeltek, félénkek, és persze álmodozók. Az is biztos, hogy egy célt már biztosan kipipáltak akkor, amikor beléptek a kapun, a művészeti suli ajtaján, az első „tanítási napon”. Bejutottak. De mindannyian tudják, hogy a java csak azután veszi kezdetét. Nehéz napok, nehéz döntések következnek és váltják egymást az évek alatt, miközben a fiatalok egyre jobban megismerik önmagukat, és másokat is, barátokat szereznek, kapcsolatokat építenek ki. Egy dolog, egy fogalom, egy érzés, mindig összeköti őket: a művészet. Akkor is, ha valaki éppen az egyik az utcáról esett be, a másik meg taxival hozatta magát és nem akármilyen puccos öltözékekbe hódít.

 

Eltérő karakterek, figurák, egyéniségek nyolcan. Mi, a néző pedig az ő négy évükbe nyerhetünk bepillantást. Izgulhatunk, sírhatunk, nevethetünk végig abban a picit több mint két órában. A teljesség igénye nélkül van itt: olvasási nehézségekkel küzdő utcagyerek, meleg fiú, félénk zsidó kislány, érző lelkületű szájhős, discos zenezseni, álmai után futó gazdag csemete, hírnévre áhítozó briliáns hangú, és gyenge, harc nélküli lány is többek között.

 

Tele vannak erővel, vidámsággal, még több szomorúsággal, titkokkal és érzésekkel. Melyeket vagy nem tudnak, vagy nem mernek kimondani. Hazudnak, csábítanak, küzdenek, de nem adják fel a végsőkig. Folyamatosan változnak, miközben hozzák a rossz döntéseket, a hibákat. De az ember a hibáiból tanul, ugye. Ott vannak a tanárok, akik jót akarnak persze, viszont ez nem mindig egyenlő a diák akaratával, és kívánságával. Nevelnek, és értékeket közvetítenek. Művészembereket kreálnak. Ott vannak még a családok, akik jobban ki vannak éhezve a sikerre. Alig várják, hogy a gyerek megmutassa magát az élet nagy színpadán.

 

Nem elírás volt, ez a gyerek, mert a felnőtté válás folyamata a szemünk láttára megy végbe, azaz első kézből láthatjuk az egyéni sorsokat. Ahogy mindenki őszintén vall magáról, a belső eltitkolt érzelmeiről és múltjáról, valamint ahogy megáll egy percre körülötte az élet, amint meghallja a muzsikát, amint meglátja a színpadot. Egyszerre nehéz és egyszerre felszabadult alkotás ez a Fame. Szépen egyensúlyoz, egy pillanatra se lehet azt érezni, hogy annak a képkockának ott nem lenne helye. Vagy hogy az a monológ már túl sablonossá, csöpögössé válna, esetleg a dialógus totál feleslegessé, értelmetlenné. Mondom ezt, és hangsúlyozom azért, mert látva a mai világ musicalnek nevezett csodáit ez a mindig a perdöntő, tipikus hiba, amibe minden gond nélkül, direkt (?) szaladnak, futnak bele, sokan.

 

Persze a kicsit klisés karakterek, meg a gyengébb percek itt is a képbe zavarhatnának, de annyi jó pillanatot áraszt felém a mozi, hogy nem. Sőt, akkor még, tényleg azon gondolkoztam a nézés közben, mikor is volt utoljára már ilyen, nekem, azaz ilyenben részben: ami ennyire humoros, kiváló zenékkel és briliáns táncjelenetekkel „megáldott” lett volna. A Soundtrack is nagyon király, ezek a régi zenék, amik időtállóak, komolyan. Nem hiába oscar- díjazottak. A mosoly faktor is működik egész végig, habár néha komorabb lesz a hangulat. A hangulat, ami gyönyörű és leírhatatlan. Egyszerűen nincs jobb szó rá, mint hogy átjött. Nem volt benne semmi mellébeszélés, vagy időhúzás, hanem színtiszta, zsír fain, cool hangulat, amihez foghatót régen éreztem, szavamra mondom.

 

Az összes színészt felsorolhatnám itt és most, mert mindenki profi volt. Csak azt sajnálom igazán, hogy a legtöbbjükről a mai napig egy árva szót sem lehet hallani. Eltűntek a nagy semmiben, ahogy írtam, a könnyen jött hírnév, el is ment. Persze nem minden esetben, oké, de példaként felhozom Irene Cara-t, akinek a hangja már megér egy misét egy nézést, és akkor színészként is megállta a helyét. Nagy kár, nagy kár…

 

A Fame-ben kérem szépen minden meg van ami egy jó musical-hez kell, kellhet, akár filmszinten is. Nézzük csak: volt belőle tv-műsor, meg a Broadwayen is bemutatkozott, gondolom azóta is játsszák, sőt feldolgozása pont ebben az évben kerül bemutatásra, szóval van neki a mai napig élete, utóélete, nem feledkeztek el róla csakúgy. Hogyan is fordulhatott volna ez elő, kérdem én, mikor a film is az utcai tánccal, a nagy énekekkel, vagy akár csak a standuppal, a mozis jelenettel örökre befészkelte magát az elmémbe, az elménkbe. Időtálló, bármikor lehet újranézni, csak tessék. Ez egyszerűen tízes. Valaki, kérdés? Jó kezdés, csomó vidámsággal, és lazasággal megáldott tánc s zeneszkénák, nyitott befejezés, azaz egy kitűnő szkript. Egy élmény, hangulatbomba, amiben a remake - már borítékolhatóan - nem tud majd nyomába se érni. De ne érdekeljen az, forgassuk vissza az idő kerekét, gyerünk, hadd halljam: Fame, s indulhat a tánc.