Ahogy az elején elmondtam, szeretem az „ismeretlenül nagyot szóló filmeket”. Sőőőt. Szeretem, ha egy filmen erősen kell gondolkodni, azért, hogy megértsük, hogy mit is láttunk valójában. Sőőőt. A kis költségvetésű független filmekkel sincs bajom, mivel tudnak valami újat, valami lebilincselőt mutatni ebben a rohanó világban. Szóval ezekután akár azt is mondhatnám, hogy egyszerűen ebben a filmben minden tökéletes, mivel az előbb felsorolt tulajdonságok mind-mind megtalálhatók benne. Azonban akad egy kis probléma. Méghozzá az, hogy ahogy egyre jobban próbálok gondolkodni a filmen, annál jobban belezavarodok. Persze ez semmit nem von le a film értékéből, sőt emiatt emeli maradandóvá és felejthetetlenné számomra. Azonban lehet, hogy velem van a baj, mivel a matek, a fizika, a kémia és egyéb ilyen „terrorizáló tantárgyak” sosem tartoztak a kedvenceim közé.

A történet

Szóval a sztori amilyen egyszerűen ki van találva, annál nehezebb megérteni. Nekem amúgy már az nagyon furcsa volt, hogy szinte sehol nem olvashatunk erről a filmről komolyabb leírásokat. Akárhova jutottam, csak ilyen megjegyzéseket találtam: „húú nem értem” , „most mivan??”  „hát ez értelmetlen film”.  Eme értelmes leírások után határoztam el, hogy nekem ezt látnom kell. Nem vártam sokat, de úgy érzem, annál többet kaptam. A film mindössze 70 perc, de ezalatt az idő alatt nem tudtam kikapcsolni egy percre sem az agyamat. Már a film eleje zavaros volt, hiszen Tesla tekercsek, meg folyékony hélium, meg 0, 05 századliter argon meg egyéb nyalánkságok. Egy élmény volt. J  De aztán később rájöttem, hogy ezek nem is fontosak. De mihelyt rájöttem, rá kellettem jönni arra is, hogy egy újabb problémába ütköztem: „másik én” „másik te” „fülvérzés” „fülhallgatón 3 másodperces előnnyel hallom a dolgokat” ezek ilyen kikapott kis félmondatok egy-egy beszélgetésből. Az „5. te korábban ment vissza a műhelybe”. -Mivaaan?? -Semmi gond nyugodj meg és nézd tovább - gondoltam magamban.

A film végén próbáltam összerakosgatni a kis puzzle darabkákat, azonban rá kellett jönnöm, hogy nincs mit összerakosgatni, mivel már a darabok sincsenek meg. Egy káosz uralkodott a fejemben. Próbáltam az agyam „fizikai faktorát” is bevonni a gondolkodásba. Semmi változás.

Ezt minimum még egyszer látnom kell ahhoz, hogy teljesen megértsem. Micsoda optimista vagyok

Szereplők

A szereplőkről sokat nem tudni, sőt szinte semmit, mivel mindenki adatlapján szinte csak ez az egy film szerepel. Említésre méltó Shane Carruth, aki a filmben Aaron-t alakította és nem mellesleg a film rendezését, produceri dolgait, zenéjét is magára vállalta. Nagy taps érte. 

Pozitívum

Nagy pozitívuma a filmnek, hogy nem akart többet kihozni abból, amire elég volt. Tehát gondolok itt arra, hogy nem veszett el az unalomban, mivel egy 70 perces filmnél ez a minimum. Mondjuk én már láttam unalmas 70 perces filmet, de ez legyen az én bajom.

Ki kell emelni a film alatti narrátort, akinek a segítségével néha-néha visszatudunk zökkeni a film menetébe.

Negatívum

Hát úgy nem nagyon tudnék kiemelni semmit. Talán ez a sok fizikai hülyeség, de ez megint csak az én problémám.

A történet:

New Yorkba érve az ezredes elárulja a fiúnak a „küldetés” valódi célját. Egy pazar hétvége után szét fogja loccsantani az agyát! Spórolt pénzén luxushotelben szállnak meg, előkelő éttermekben esznek, Slade a John Daniels-t sem veti meg. Ennek hála folyamatosan köpi az életbölcsességeit (nagy örömünkre). Hatalmas szövegek hangzanak el, melyek egyszerre nevettetik és késztetik gondolkodásra a nézőt. Még egy utolsót akar szeretkezni, aztán önkezével vetne véget nyomorult életének. Persze Charlie igyekszik a napok folyamán meggyőzni, hogy nincs erre szükség. Közben egyre közelebb kerülnek egymáshoz, már szinte apa-fiú kapcsolat alakult ki köztük.

Van egy másik történeti szál is: Charlie és egyik iskolatársa, George (Philip Seymour Hoffman) szemtanúja lesz a film elején egy durva diákcsíny előkészületének. A csíny be is következik az igazgató (James Rebhorn) kárára, melynek következményeként közlik a fiúkkal, hogy vagy beköpik elkövető társaikat, vagy repülnek a suliból. Charlie a hétvége folyamán telefonon tartja a kapcsolatot George-al. Persze az ügyből csak Charlie-nak lehet komolyabb baja, ugyanis a többiek kőgazdagok. Neki viszont ugorhat a harvardi ösztöndíja és ezáltal az élete is.

A filmben több tetőpont is van: vacsora Frank bátyjáéknál (kiderül, hogy Frank hogyan vakult meg), az éttermi tangó, száguldás a Ferrarrival, az öngyilkossági kísérlet, az iskolai beszéd. Ezekről nem írok bővebben, mindenképpen látni kell őket.

A kiváló rendezésen és színészi játékon kívül Thomas Newman érzéki muzsikája csalhat elő belőlünk érzelmeket és lelki önvizsgálatot. A tangós jelenetben Carlos Gardel Por una cabeza című világhírű tangózenéje hangzik el.

A szereplők:

Al Pacinoval kezdeném, hiszen főleg miatta foglal ez a film olyan előkelő helyet a szívünkben. Alakítása több mint nagyszerű. Nem sorolom a magasztaló szavakat, helyette csak annyi, hogy az Akadémia neki ítélte a szobrot a vak, cinikus, megkeseredett ezredes alakjának megformálásáért. Egyszerűen uralja a vásznat, vele sírsz, vele nevetsz. Persze a film elején még lehet, hogy unszimpatikus a számunkra, na de a végére…

Chris O’Donnell is remekül játszik. Sajnos azóta karcolnia sem sikerült e teljesítményét. A többi mellékszereplő is nagyon jól teljesít: a fiatal Hoffman mint gazdag úrigyerek, Rebhorn mint kemény diri, és Gabrielle Anwar mint szende szépség.

Pozitívum:

Színészi játék, érzelmek, történet, hatalmas dumák.

Negatívum:

Nincs

Mindig elmondom, hogy szeretünk nevetni, de csak akkor ha van min. És most volt min. Már nem is emlékszem mikor nevettem utoljára ennyire jóízűen. Egyszerűen jó volt, és vígjáték volt javából. De azért a feketeség az bőven kellett ahhoz, hogy jól szórakozzunk.

A történet

Alig kezdődik el a film, és már is van miért röhögnöd. Bár meg kell vallani, hogy maga az alapsztori is furcsának hat alapjában véve, hisz egy temetésen történnek meg a viccesebbnél viccesebb helyzetek. Helyzetkomikumok. Szeretjük az ilyet. Szóval már az elején feldobják jó magasra a labdát. És ezt érezteti velünk már a bevezetőben látható képsorok feltűnése. Jó pont.
Majd ahogy belebonyolódunk a cselekményekbe, és megismerünk mindenkit, annak minden baját, annak minden bánatát még jobban tért nyernek a kicsit morbid humor elemei, amit nem bánnunk. Aztán előkerül az a titokzatos idegen, akiről kiderülnek még fontos dolgok, amik azon délutánon egy újabb lavinát indítanak el főhőseink körében. Akikre kicsit kitérve, elemezve elmondható, hogy Daniel még mindig családjával él, az ő és felesége bánatára, mert hát új lakásra nem telik, és akkor még a temetést is neki kell állnia, meg a beszédet is neki kell tartania, holott ezt mindenki Roberttől, a testvértől várná, hisz ő író, azt hiszem, NY-ból érkezik ide a temetésre. Továbbá meg kell említeni az unokahúgot, és annak barátját, Simont, aki egy bizonyos gyógyszer hatása alatt mindent zöldnek lát. De ezen kívül van itt még, egy kerekes székes papink is, aki nem válogatja meg a szavait, és ha az nem lenne elég, akkor feltűnik egy törpe is, az a már említett titokzatos idegen. Visszatérve erre a részre jót mulattunk, jó helyzetek, komikumok alakulnak ki és mennek végbe, mindig újabb és újabb fejlemények látnak napvilágot, amelynek nem biztosak, hogy mindig az elhunyttal kapcsolatosak, szóval ott a pont.

Aztán a végkifejlet felteszi a pontot az i-re. Lezajlik a temetés, mindenki nyugodtan hátra dőlhet, vagy mégse?

Nagyon sok dolgot nem tudtam, s nem akartam közétenni, mert látni kell. Így is elég sok információt, talán túl sokat is, mondtam el a darabbal kapcsolatban, pedig nem állt szándékomban, csak hát az emlékek, a poénos jelenetek még mindig előttem vannak. Úgy hogy talán egy második nézés sincs kizárva részemről.

Szereplők

Danielt Matthew Macfadyen (Büszkesség és Balítélet – 2005) alakította, idősebb testvérét Rupert Graves játszotta, mindketten jók voltak. Azonban aki a legjobb, leghálátlanabb szerepet töltötte be a darab során az Alan Tudyk volt, aki Simont alakította, és az egyik kedvenc figurává nőtte ki magát – a törpe mellett – a film nézése közben.

Pozitívum

Végre vígjáték, szereplők játéka, angol humor

Negatívum

Telhetetlenek vagyunk – több kellett volnaJ

Rég láttam olyan filmet, ami úgy igazán megfogott volna. De ez olyan volt, egyszerűen nagyszerű. Hogy igaz történet, az már nálam egy plusz pontot ér, és akkor a többi fantasztikusan megkomponált részletre még nem is tértem ki, majd most.

A film néhány részében elsősorban a megbénult férfi belső szemhéját látjuk (ilyenkor az egész kép narancssárga színű), majd belülről látjuk szempilláit, vele együtt pislogunk, vele együtt nézünk először körbe a kórházi kórteremben, vele együtt sírunk, és általa látjuk az embereket, azoknak minden egyes szavát, lépését, mozzanatát. Az ő szemszögéből láthatjuk a történések több mint kilencven százalékát.

A történet

A kezdésben, főhősünk magához tér több hónapig tartó komájából, majd egy kis idő után ráeszmél, hogy senki nem hallja, és csak magának beszél (és ezt a belső monológot halljuk az egész mű során) a korábban már említett bezártság szindróma miatt. Kiderül a fájó igazság, hogy egész testére lebénult, csak a bal szemét tudja mozgatni egyedül. Mindenképp egy erős startként jellemezném a látottakat, hiszen a főbb kérdések még megválaszolatlanok maradtak, míg a kezdő képsorok már tudatták, hogy nem mindennapi „élményben” lesz részünk.

Aztán a folytatás során már válaszokat is kapunk, és még nagyobb drámaisággal találkozhatunk. Bepillantást nyerhetünk főhősünk minden egyes apró tevékenységére, amit vele tesznek, és amit ő tesz. Majd megjelenik egy valaki, aki arra akarja rávenni főhősünket, hogy mondja el gondolatait. Amit egy speciális jelrendszer elsajátításával tud véghez vinni, és megértetni magát a külvilággal, hogy először betűnként, majd mondatonként tudja kifejezni magát. Kisebb-nagyobb problémák után ez a fajta kommunikálás beválik annyira, hogy Bauby elhatározza könyvet ír, amelynek lépéseként tudunk meg mindig a múltról, egyre több és több információt. Holott a könyvről talán csak két utalás hangzik el eme alkotásban, mégis a háttérben szerves része van a múlt felidézésében.

A végkifejlet szépen lezárja ezt a gyönyörű, de egyben szomorú alkotást.

Igazából ezen nincs mit szépíteni, hiszen néhány jelenet jócskán arcul ütött, elég csak a szemhéjak összevarrására gondolni a legelején, vagy a fürdetésre. Nagyon erős képet kapunk, amit sokan lehet már túl drámainak is találnának, és ezt némileg egyensúlyba hozza Bauby karaktere. Aki sokszor viccesen mondja el mondanivalóját nem csak magának, hanem nekünk is, így van olyan amikor az ember akarva akaratlanul egy mosolyt vél felfedezni akár a saját arcán. Ez egy újabb plusz pontja nálam a darabnak, hiszen nagyon jól meg volt komponálva a dráma és a humor közti egyensúly választóvonala. Külön dicséret ezért is.

Amiről még nem esett szó a zenéről, ami igencsak tetszetős volt az előbb említett dolgokon kívül. Talán egy Soundtrack hallgatást megér. Nálam mindenképp. Jó pont.

Szereplők

Mathieu Amalric, aki igen csak jót nyújtott. Alakítása nálam teljes mértékben a kitűnő kategóriát súrolja. És elsősorban hangjával tudott komoly hangulatokat kiváltani a nézőből. Szép volt.

Max von Sydow, aki kétszer látható a vásznon, de ennek ellenére abban a pár percben meggyőzött minket, egyszerűen jó volt.

Pozitívum

Színészek játéka, rendezés, zene, operatőri munka

Negatívum

Hosszabb lehetett volna és némi hiányérzet a mondanivalóval kapcsolatban, kicsit lassú