Nem, nem, és nem, jelentjük. Ez még nem az igazi. Nekünk ennél sokkal, de sokkal több kell. Nem vagyunk nagyigényű fogyasztói és kritikusai a filmiparnak tesszük hozzá, de el kell ismerni, hogy a vígjátékokra az utóbbi ínséges időkre visszagondolva nagyon nagy figyelmet fordítunk. Bár, ha jobban belegondolunk, akkor ez is egy amolyan humoros, romantikus dolog, ami minden, csak éppen nem vicces, és romantikus. Persze ennyire nem vészes a helyzet, vagy mégis?

 

Talán már a készítők neveit látva, tudhattuk, hogy ez itt, nekünk, nem lesz kellemes, hiába is szerették volna megmozgatni a rekeszizmokat. Mindig mondjuk, szeretünk mi nevetni, hahotázni, kacagni, mosolyogni. De csak, akkor, ha van min, és van miért. Már az előbb említett készítők korábbi munkáit, munkáikat (ahol kezük benne volt vastagon) végigböngészve, érezhettünk valami gyanúsat, ami ott motoszkált bennünk egészen a kezdésig, miszerint az ilyen Superbad, Knocked Up stb. Kft. társai se nyűgöztek le minket eddig, korábban. Sőt. Egyszerűen röhögés nélkül, szenvedéssel, meg mindenféle gusztustalan, szippancsós, büfögős, fingós és sorolhatnám elemekkel tarkított élmények maradtak meg fejünkben. Nulla poén nélkül, ami tényleg a legnagyobb probléma ez esetben. De mondanám, lehet velünk baj, ám a fent említett alkotások, tényleg mindennek nevezhetőek, csak nem viccesnek, azaz humorosnak. Azonban nem mi lennék, ha nem adnánk esélyt mindennek, és mindenkinek. Kell a nevetés, ugye, ránk fér, ezért megkapta a lehetőséget a Forgetting Sarah Marshall, tőlünk. 

 

A sztori a következő: főszereplőnket, neve Peter, elhagyja a nője (címből: Sarah Marshall), aki ezt nem tudja feldolgozni mind emberileg, mind lelkileg. Ezért elutazik - ilyenkor ez a szokás – jó messze az emlékektől, a lánytól, meg mindentől, persze Hawaiira. Hogy ott felejtsen, regenerálódjon (de szép szó), azaz újra feltöltődjön a szép csajok társaságában, s ha még szerencséje is van, akkor találkozhat már végleg álmai nőjével. Azonban nem minden úgy alakul, ahogy tervezte…

 

Forgatókönyv, bárki bármit mondjon, elég egyértelmű, elég kiszámítható, elég sablonos. Ez az elvesztettem a nőmet, elmegyek felejteni, és ott mégis összetalálkozok valakivel, de bennem továbbra is élnek még a szép emlékek, című történet elég klisés, hogy ne mondjam. De amondó vagyok, hogy ezen nem kell leragadni, eljutunk azért A-ból a B-be. A főszereplő által írt darab nem nagy dobás első hallásra, és látásra, szerintünk és számunkra. Mert a legnagyobb kérdés, hogy akkor ez most, egy lelkizős cucc, egy dráma, amely vígjáték elemekkel van kiegészítve, vagy éppen ellenkezőleg fordítva? Mi most arra jutottunk, mélyen magunkba nézve, hogy talán az első. De akkor nem kéne hangosan nevetős vígjátékként felkonferálni meg szétkürtölni. Na mindegy.

 

De nemcsak a sztorinak az elsődleges feladata hogy levegyen minket a lábunkról, hanem a humorbonbonoknak is, ez esetben, a vígjátékkal megáldott filmek, alkotások esetében. De ellentmondva iménti kijelentésünknek, azért a történet sem utolsó szempont, ugye. Ám hiába, térjünk a nevetés faktorra. Amiből elég vérszegény a felhozatal.

Dicsérhető azért, egyrészt, mert valamelyest elfordul a régebbi testvéreitől, és nem az iváson, a szipózáson, a szexen stb.. meg egyéb nyalánkságon van a hangsúly. Egy lépés előrelépve, és nem kettőt hátra, elfelejthetjük egy kis időre azokat fentebb említett szörnyűségeket. És komolyan ezt szűrtük le elsőre, a stáblista megjelenésekor. Kicsit, még ha nagyon apró lépésekkel is, de kezdünk közeledni a verbális humor szabályai és keretei közé. Azonban, azért, így is becsúszik, egy két erőltetett jelenet, a szokásos élvezkedés, szex-háború, meg farok mutogatás ezerrel, kinek a nagyobb na jah. Ennyi elég is ebből, maradjon meg mindenki számára tanulságként az, hogy van valami, a vígjáték táján alakulóban. Igaz, ezt nagyon halkan jegyezzük meg inkább.

A poénok, ahogy azt megszokhattuk, nem azok a sírva röhögős, fetrengős jelenetek. Hanem az egy pár beszúrt mondatos, fárasztóbb, egy pár karakterből adódó képkockás, inkább mosolygós, mint nevetős humor az, ami jellemzi a Forgetting Sarah Marshallt. De hát nagyon nem is vártuk mást.

 

A szereplők se viszik túlzásba, sajnos. Főhősünk, Jason Segel valahogy leragadt annál a pontnál, hogy 1) megírta a forgatókönyvet, és, hogy 2) beleírta azt, hogy megmutatja a micsodáját jó párszor. Ennél aztán több kell. Egyelőre nem nagy kedvenc. Míg a csajok, a színésznők szépek voltak, de semmi több. Vizuális élménynek „elmentek”, lehet nem csak egyszer. De színészileg, mondom, van még mit fejlődni. Bízzunk benne, van hova még. Mila Kunis gyönyörű, Kristen Bell is szép, de ennyi. A legnagyobb arc Russell Brand volt. Amilyen mozgásokat levágott ott a színpadon, s ahogy énekelt, próbált énekelni, meg komolyan viccesnek tűnni, az mindenképp figyelemreméltó és megér egy piros pontot, tőlünk.

 

Kicsit komoly, kicsit vicces, kicsit erőltetett - ez a romantikus vígjátékokra az egyik legszebb, és legtöbbször elmondható jelző és tény. Amit, mi, itt, a Forgetting Sarah Marshall-ra is elsütnénk megint csak. A magyar címet inkább a végére hagytuk, Lepattintva. No comment. Ahogy olvassuk vissza sorainkat, és gondolunk vissza az élményekre, úgy látszik erőteljesen sikerült meggyőzni magunkat, megint csak. Kvázi, sikerült a rosszból, a kemény, és negatív, pesszimista kezdő sorokból egy egész tűrhető filmet, kritikát, és „élménycsomagot” kihozni, kihámozni. És ezért dobunk rá egy hat és felest, mielőtt végképp meggondolnák magunkat, és késő lenne. Az biztos, hogy egyszer még újranézzük, hátha akkor, már jobban elér a várva várt hatás, a röhögőgörcs. Ki tudja?

Ahány ház, annyi ember, ahány ember, annyi szokás. És lehetne ezt folytatni a végtelenségig. Ugye? De most mi csak ezzel, arra akartuk felhívni a kedves nagyérdemű figyelmét, hogy például a címben szereplő szerelemről, szeretetről, mint érzésről, vagy fogalomról mennyi, de mennyi dolog juthat eszünkbe első hallásra. Emlékek, saját élmények, rossz tapasztalatok, vagy jó pillanatok akár, és sorolhatnánk így tovább. A lényeg, hogy a film, ezt ragadja meg, ezt emeli fel, és ebből indul ki. Mégpedig nem szokványos módón teszi ezt, kérem szépen, hanem egy szkeccsfilm kíséretében. Azaz kisfilmekből összevágott, összeállított két órában próbálja, néhol kevesebb – inkább több sikerrel elérni a hatást, hogy megtudjuk egyeseknek, az adott kisfilm, epizód rendezőinek, vagy számunkra mit is jelent a szerelem, a szeretet végtére is, elsősorban.

 

A film, mint mondottam a szerelemről szól. Azonban, ez nem csak egy, a sok love story közül. Mert ez más, ez itt nagyon más. Van egy remek alap/forgatókönyve, melynek megvalósítása piros pontot érdemel, - persze nem minden esetben -, de összegezve így érezzük. Megpróbálja a szerelem minden egyes mozzanatát, fokozatát éreztetni velünk. A beteljesülő, a véget ért, az örök, a "meghalt", és az elmúlt szerelemről is kapunk képeket az egyes kerületek által, - melyek Franciaország fővárosának, a szerelem fővárosának, Párizsnak a kerületei.

 

Egy gyönyörű város, mely számtalan kuriózummal, látnivalóval, kerülettel bír és rendelkezik. És ezek jelentős szerepet kapnak és foglalnak helyet a nem mindennapinak ígérkező forgatókönyvben. Aki nem látta, volna még Paris hírességeit, az most még ha pillanatokra is, de megcsodálhatja, szóval egy látványnak se utolsó a mozi, az biztos, aki éppen nem ismerte volna, vagy nem volt oly tájékozott Párizs hírességeit illetően, az most itt kiélheti vágyait, vagy bepótolhatja eme szomorú lemaradását.

 

És akkor jöjjenek, a tények, a számok, melyek aztán mindent elmondanak a darabról. Van egy darab városunk, Párizs. Annak van 20 kerülete, mi ebből láthatunk különböző okok miatt (a történet folytonossága miatt) „csak” 18-at és ez által, egyúttal, 18 kis történetet. Ezek lényegében önmagunkban is megállnák a helyüket, de itt és most egy filmként lehet és kell tekinteni őket. Öt valamint hét percig tart egy kisfilm, tehát a koncepció nem más, mint új kerület, új szereplők, új történet. Ez igen.

Ami a sztorit illeti, már csak a bonyolítás kedvéért, 22 rendező „készített el”, akik között nehéz lenne választani, így inkább dobunk egy linket, aztán tessék csak ámulni-bámulni a hihetetlen nevekből felálló brigádon, tímen.

A színészekből is megkapjuk a nagy adagunkat, olyanokkal mint Steve Buscemi, Natalie Portman, Marianne Faithfull, Willem Dafoe, Gaspard Ulliel, Juliette Binoche, Maggie Gyllenhaal, Nick Nolte, Bob Hoskins, Elijah Wood, Emily Mortimer, vagy éppen Gérard Depardieu. Minden és mindenki, ami szem szájnak ingere. Itt aztán nem spóroltak a felhozatallal, jól tették, mert a végtermék, egy igen kellemes fogyasztható filmecske lett. Mely elsősorban eredeti, egyéni alapötletével, képeivel, a színészek játékaival, és néhány kiemelkedő kerületi történettel vesz le minket a lábunkról.

 

Az egyes kisfilmek, epizódok történeteinek elmesélésbe, elemzésébe nem nagyon lenne értelme belekezdeni, vagy nem lenne érdemes belevágni. Inkább meghagyjuk az élményt nektek, azoknak, akik még esetleg nem látták a Paris, je t’aime-t. De azért kedvcsinálóként megemlítenénk pár címszót az egyes történetekből, „szegmensekből” amelyek kedvünkre voltak, kvázi, melyek nagyon tetszettek nekünk. Kedvenceink: Pantomimok, a Coen tesók turistája a metróban, Tom Tykwer nevével fémjelzett szerelemi történet Natalie Portman-nel és egy vak fiúval, a megsebesült takarító utolsó kívánsága, Gus Van Sant a többnyelvűségre, a meg nem értésre, a kommunikáció hiányára utaló és figyelmeztető kisfilmje, az orvos és a piros ballonkabátos nő keserédes szerelme.

És ez csak pár darab volt a sok közül. Mert voltak itt még vámpírok is például és még sok más.

 

A film egyik nagy hibája, ami talán magától értetődő, hogy nem minden rendező tudott abban az öt vagy hét percben villogni, csillogni. Egyeseknek biztos kevés volt ez valahány perc, ezért sülhetett ki egy néhány, ha nem is rosszabb, de gyengébb periódus, történet a kínálatba. Nekünk valahogy nem tetszett a vámpíros, vagy a kínai fodrászos rész, egyszerűen nem tudott magával ragadni. De másoknak ezzel ellentétben nem jelentet gondot az idő rövidsége, és megoldották a feladatot. Gondolok itt a Coen fivérekre, Tom Tykwerre, Alexander Payne-re. Talán tőlük ez már el is várható.

 

Végezetül ajánlanám mindenkinek. Nem kiemelkedő alkotás, és megvannak a hibái, de a megvalósítás, és az elképzelés mind-mind megéri azt az egyszeri odafigyelést legalább. A színészek mindenképp odatették magukat abban a pár percben, jó volt látni a nagy „öregeket” is. És a rendezők is, ahogy azt említettem, kitettek magukért. Szóval ez részünkről egy nyolcas. Egy nagyon erős nyolcas. Aztán folytatás 2009-ben. Nagyon úgy látszik, van jövője ennek. És akkor Párizsból áttesszük székhelyünket New Yorkba, új szereplőkkel, új várossal, új történetekkel. De addig is, Paris, je t’aime, oui.

Most komolyan, ki hitte volna, hogy majd ennyire jól el tud szórakoztatni másfélórán keresztül Rambonak a fia. Igen, a fia, jól hallottad, de most ne ragadjál le ilyen dolgoknál, meg ne kezdjél el variálni, hogy volt é vagy nem volt é fia neki, nem ez a lényeg, hidd el! Mert hát már a sztori is sejtet valamit, azaz, hogy ez a film nem akarja komolyan venni magát, - persze néha sikerül neki, ez is célja egyrészt -, de ahogy az látható, ez komédia a javából, kérem szépen.

Persze sokan biztos az előzetest látva vagy az ismertetőt olvasva csak nagyvonalúan legyintenek rá egyet. Miközben azt morogják a bajszuk alatt, ezt most minek kell, erre minek van szükség. Nincs igazuk. Mert a Son of Rambow megmutatja, nekik, a kétkedőknek, a kételkedőknek, a pesszimistáknak, meg még ki tudja kiknek, hogy van élet a Rambon túl, haha, és kisgyerekek is jól elbánnak nem csak a kamerával, hanem a filmkészítéssel is, ha arra kerül már a sor. De persze a film ennél jóval többet sugall, sugároz mi felénk.

 

A „home videózás” mostanság nagyon felkapott téma lett, ami a filmeket illeti, persze, és hát az angolok se akartak már annyira lemaradni ebben, kvázi ők is megcsinálták a saját kis fekete humorral megálmodott, ellátott Be Kind Rewind „english vesiont”. De ne legyünk rosszmájúak persze, mert azért, ez, egy kicsit más, egy kicsit különb. Visszatérve a BKR-re, ha valaki még nem látta volna, - már csak a tisztánlátás, és a filmfelkeltés kedvéért -, annak annyit mondanánk, hogy az (is) egy ilyen régi idők mozija újrafeldolgozásos filmecske volt, a jobbik fajtából. Ellentétben a mostani alkotással, ott több darabot kellett újravenni, valamilyen sugárzás miatt, és ott felnőttek hajtották végre ezt a nem mindennapi feladatot. Fogták a kamerát, összeverbuválták az ismerősöket, és kezdődhetett a csapó egy, meg állj! 

 

Jelen esetünkben, a Son of Rambow esetében is éltek a sikerrecepttel, ami ezek szerint, a következő elemekből áll, szigorúan szerintünk:

Van két, azaz két darab fő, egy kameraman és egy főszereplő. Kell egy ok, egy indíték, egy kalóz dévédé (Rambo: Első vér című), melynek megnézése, hatással kell, hogy legyen az egyénre, oly mértékben, hogy az amatőr házis remake-re adja a fejét. Aztán kellenek barátok, tök ismeretlen fazonok, vagy színészpalánták, akik minden jutalom nélkül odaállnak a kamera elé, némi hírnév reményében és fejében. Persze kell egy kamera, helyszín, öltözék, meg olyanok, akik ellene van ennek a projektnek, már miért ne. A jó és a rossz. Ugye.

 

Rambo, alias Szilveszter már az év elején visszatért az új résszel, tehát a Son of Rambow akár még profitálhatott, de ezek után meg aztán tényleg profitálhat is ebből. Mert mint kiderült, már 2007 elején mutatkozott be a Sundance filmfesztivál alkalmával a nagyérdemű előtt, de még most, a mai napig is játsszák, s fogják vetíteni szerte a nagyvilágban, szóval a kezdő lökést a rambo akár meg is adhatta. Már akinek, tetszett az. De azért, ilyen killeresre itt nem fogják a figurát, mert hát mégis csak gyerekek vannak a középpontban, a sztori középpontjában. És mert mégis csak családi mozinak készült el, készítettek, vagy érezzük annak, s az is, elsősorban.

 

Miről is szól végtére is? Gyerekekről, az ő fantáziájukról, a gyerekkorról, hitről, barátságról, családról, nevelésről, neveltetésről. Hogy csak párat említsek. Garth Jennings, tudjátok a Galaxis útikalauz stopposoknak rendezője egy kedves kis családi mozit készítetett itt, amelyben két gyerek barátságán túl, a filmkészítés rejtelmeibe is bekapcsolódhatunk, bepillantást nyerhetünk.

A történet szerint: Valamikor a nyolcvanas évek Angliájában két fiú elhatározza, hogy elkészítik a Rambo amatőr remake-jét. Tehát dzsungelharcosdit játszanak a kertben az iskolatéren, miközben erről csak ők tudnak, ez az ő titkuk. Más nem tudhatja, mert még véget vetne a home videózásnak, az akkori viszonyok tükrében, a gyülekezetek, konzervatívok ideje alatt, ugye. Ennyire egyszerű a történet. De mégis miden ami egyszerű, az jónak is tűnik és tűnhet, mert amondó vagyok, hogy élveztük, volt itt minden.

 

Hangulatilag rendben volt. Néha van egy-két leállás, egy-egy drámaibb periódus, ami a forgatókönyv hibája, gyengesége de összegezve tényleg hozta az előzetes által beharangozott jópofa kis jelzőt és hangulatot. Tényleg mindenkinek (apa-anya-gyerekek) megfelel, és mindenki megtalálhatja azt benne, amit szeret, vagy amit szeretne látni. Van akinek a régi idők Angliájára, van akinek az akkori vallási hovatartozásokra, neveltetésre, és van akinek egyszerűen csak a humorbonbonokra, egy szép mondanivalóval bíró, egyszer mindenképp nézhető kategóriába tartozó filmre fáj a foga. Így van ez rendjén. De a Son of Rambow mindenki éhségét csillapítja, és kívánságát kielégíti ez által, szerintünk. Akció, komédia, dráma. Aranyos, vicces, mi kell még?

A gyerekszínészek kifejezetten jól teljesítenek. Gyerekek voltak, gyerekeket alakítottak. Tudjuk ezt most hülyén vette ki magát, de hány darabról lehetne regélni, ahol már a gyerek se gyerekként viselkedett, hagyjuk. A lényeg, hogy remélem hallunk majd felőlük a későbbiekben is. Nekem, abszolút piros pont a játékuk. Ki ne volt gyerek - érzéssel, ugyebár. Az egyik, egy vallásos, konzervatív család legifjabb sarja, a másik pedig végtére is egy anya nélkül felnövő, minden hájjal megkent fiúcska, aki példaképként tekint bátyjára, miközben az, csak kihasználja. És ebből a világból lépnek ki, a filmkészítés útjára, ahol azok lehetnek, akik akarnak, akár főnökként (kajak hitleres nézése volt), akár hősként (cuki volt, jah) helytállva, szerepelve. A barátság mindennél többet ér.

 

Summa summarum jó volt ez. Nem kiemelkedő alkotás, de egyszer igen is nézhető darab a Son of Rambow. Amelynek értékeléséből, így utólag visszagondolva, kihagytam a francia cserediákokat, olyanok is voltak, nah. Figyelni rájuk, mert az egyik igen csak lazán nyomta. A film is laza, de nem eléggé, humorból nincs oly sok, mint amire számítottunk, a forgatókönyv se volt az igazi, de a hetest maximálisan megérdemli tőlem. Voltak tök cool jelenetek is, ahogy szerencsétlenkedtek ott a gyerkőcök, vagy a befejezés, az öreg rambo, a telefirkált könyv, meg... na de… szóval nem nosztalgiázok tovább, ez egy édes-mézes-mázos szerethető darabka volt, a javából.

Ha minden igaz, s emlékeim nem csalnak, akkor eddigi kritikai tevékenységem alatt, jó sokszor hagyta el a számat, az a mondat, hogy tudod te, van az a film, aminek megnézése után - akár könnyeiddel küszködve is - , de keresed a legszebb, a legjobb, a legtalálóbb szót arra, amit láttál, hallottál abban a másfélórában.

A Rails & Ties című remekre nyugodtan mondhatom ezt, az érzést, nagyon is igaznak véljük. Dráma, mert tényleg dráma volt a javából. Szép, kedves, egyúttal megható, és megindító ez a film, melynek magyar címe, lásd Sorsvonat valamennyire kiküszöböli a csorbát az utóbbi szinkron címek fájó élményeire visszagondolva. De amondó vagyok a film többet ér annál, mint hogy itt címekre pazaroljuk sorainkat, és mondandónkat, mert a vonat nem vár, elindult már.

 

Az élet nehéz, kibírhatatlan. Változik, forog körülötted. Néha a jó, néha a rossz oldalával találkozol és szembesülsz. Van úgy, hogy minden egyes percét élvezed, van úgy, hogy azt kívánod, bárcsak meg se születtél volna.

„Egy dráma, egy játék”, vagy annál több, amiben, mi csak, figurák vagyunk. A sorsunkat, az utunkat, mi irányítjuk, de mégis valami vagy valaki, legtöbbször, közbeszól. Nem mindig teszi ezt helyesen, és nem mindig érezzük jogosnak. Mondom, legtöbbször, nem.

„Egy vonat”, ami síneken halad, és bármikor kisiklódhat. Egy vonat, amibe be és felszállunk a terheinkkel, a gondjainkkal együtt, és egy ideig nem szabadulunk, szabadulhatunk onnan. A cél/végállomás ismeretlen, nem tudni, hol van, mikor érünk oda, de egyszer csak, hirtelen a semmiből, ott találjuk magunkat. Tudod, mint a film végén, amikor leperegnek előtted az utolsó képkockák. Onnan, már nincs visszaút. Itt nem lehet újra kezdeni, ezt nem lehet újrajátszani. Ez egyszeri és megismételhetetlen. Ez az élet.

 

És a film, a Sorsvonat, ezt ragadja meg, ebből indul ki, annak is a fájóbb, rosszabb oldalát mutatva meg, és hozva közelebb hozzánk. Ettől válik annyira életszerűvé, mert ez tényleg erről szól, annak utolsó pillanatról, a feledésről, felejtésről, a hibákról, a mindennapi problémákról, kapcsolatról, és betegségről. Az életről, amikor egy vonat, és talán most ebben az esetben nem is csak képletesen, de megváltoztatja három ember életét. Akik közül, az egyik már elveszített valakit, a másik el fog veszíteni valakit, a harmadik pedig már „el van veszve”, tudja ő, nemsokára leszáll arról, a bizonyos vonatról. Kőkemény érzelmek, és egy erős dráma nyitja fel szemünket az elmúlásra. Amit nem akarunk, átélni, és átérezni. Hisz az élet úgy a legkönnyebb, ha van valaki mellettünk, s ott áll mögöttünk mindig, mindenkor. De, ha nincs senki, akkor egyedül maradunk és elveszünk.

 

A film, mint mondottam három meggyötört emberi lélekről, sorsról szól. Egy asszonyról, aki súlyos betegségben szenved, és szembe kell néznie a szomorú és könyörtelen igazsággal, hogy élete véget ér, s nincs menekvés. Egy férfiról, az asszony férjéről, aki a legnehezebb napjaiban, óráiban nincs felesége mellette. Mozdonyvezetőként szeretne minél messzebb jutni a gondoktól, a problémáktól, az igazságtól. S egy fiúról, akinek anyja halála után családra, érzelmekre, szeretetre van szüksége, így útra kel, hogy megtalálja nem csak az otthont, hanem az új életet is.

 

Alison Eastwood. Ezt a nevet ettől a perctől fogva megjegyezzük, az emlékezetünkbe véssük, mert legyen igazam, hogy sokat hallunk majd felőle a későbbiekben is. Volt kitől tanulnia, mindenki ismeri azt a nevet, hogy Clint Eastwood, aki másod-harmatvirágzását éri/éli a kamerák mögött, a rendezői székben, úgy, hogy nem akármilyen alkotások, remekek kerülnek ki a kezéből a közönség felé. És ahogy az látható, a lány se esett messze a fájától, értjük ezalatt, hogy színészként még nem volt alkalmunk látni, de a rendezői szerepkörben már van mire büszkének lennie.

Hisz a rendezés, csodálatos. A forgatókönyv az egyszerűen csak az élet. A képek és a zene is, lehangoló, elgondolkodtató és végtére is szomorú. Egyetlen kis apró hiba a szemünkben a befejezés, s a klisék néha-néha. De ezentúl és ezenkívül egy rossz szót nem lehet szólni a Sorsvonatra. Amely még a szereplői játékokkal teszi fel a pontot az i-re.

 

Kevin Bacon, már ki tudja hányadára ölt új maszkot. De neki, sikerül. Mert ő színész. Mert ő megformálja azt, akit kell, és benne már nem lehet csalódni. A lélegzet, és a Halálos ítélet után ezzel már végérvényesen helye van a legjobbak között, nem csak a mi meglátásunk és szívünk szerint.

Ám Marcia Gay Harden se tud hibázni. Be kell vallanunk nagyon nem figyeltünk fel rá, legfeljebb a legutolsó Ködös ripacsosnak nevezhető alakításánál akadt meg rajta szemünk, amennyire jól hozta a szerepét. De itt annál, sokkal, de sokkal többet nyújt. Egyszerűen „csodálatos” volt a játéka. Ott a piros pont.

 

Aki tehát drámára vágyik, vágyakozik, annak nagyon, de nagyon ajánlanám a Sorsvonatot. Mert tetszett, és nem is hisszük el, hogy csak ennyire futotta az erőnkből ez esetben. Pedig erről, lehetne reggelig, vagy estig is regélni. Mert megérdemelné. De tényleg. Azonban a pontszámot illetően végül egy nyolc és felest adnánk rá. Tudjuk, tudjuk, hogy merészebbnek kéne lenni, de egyszerűen nem tudtunk dönteni. De most nem is az lényeg, meg az ide-oda beszurkált fél meg egész pontok, hanem, hogy látni kell mindenkinek, legalább egyszer, aki egy kicsit is szeretne az élet nem napos oldalába belepillantani. Mert az élet nem csak arról szól.

Újra bebocsátást nyertünk, nyerhetünk, az ismeretlenül nagyot szóló filmek világába. Abba a világba, melyből néha-néha csurran cseppen, kerülnek ki olyan említésre méltó alkotások, amelyek többet érdemelnek három sornál, és melyekre biztosan emlékezni fogunk majd a későbbiekben is. Filmje válogatja, úgy hisszük, az utóbbi sorainkat, megállapításainkat. De mindenképp, felettébb jó érzés, ha látunk egy gyöngyszemet, egy ékkövet, ami nem annyira csillog, és fénylik, mint amennyire azt megérdemelné, nem csak szerintünk. Nem minden nagy reklámot elkerülő és nélkülöző darab rossz, számtalan példát említhetnénk erre az esetre ugyebár, de ha, mint mondottam sokszor, a pénz az úr, akkor nincs mit tenni. Ilyenkor mi, a közönség felkarolhatjuk az adott darabot, és népszerűvé, kedveltté tehetjük azzal, azáltal, hogy melegen ajánljuk, és felnyitjuk a szemeket mindenki számára a darab iránt, elsősorban. És ebben az esetben, a Felon esetében ezt nagyon is igaznak véljük. Hisz előre borítékolnánk azt a tényt, miszerint, nekünk tetszett, innentől fogva aztán nincs menekvés, a cellák kísérik utadat.

 

A börtön valakinek egyenlő a halállal, míg másnak csak egy hely a túlélésre, ahonnan szeretne a lehető leggyorsabban távozni. Persze mindenféle zűr, kavarás, és bonyodalom nélkül. Van, aki okkal, s van aki „ok nélkül” ül, csücsül a cellájában. Van, akit már nem várnak kint, s nem látogatnak, és elhagytak, de van, akit nem felednek, és várnak háza, mindig, mindenkor. Van, aki társra lel, és tag lehet, vagy akár „főnökvezér”, de van, aki nem találja a helyét a nagy bandák közepette. Azonban, mindenkire ugyanúgy vonatkoznak az alábbiak: Ha élni akarsz, akkor azt kell tenned, amit mások mondanak neked. Ha élni akarsz, akkor nem szabad félned a holnaptól, és nem szabad feladnod egy percre sem. A múlttal nem érdemes, és nem kell törődnöd, csak arra kell figyelned, hogy egy autóban legyél a többiekkel, más különben elveszett ember fia vagy. Ne add fel!

 

A Felon-ból egy igen jó kis börtönös drámát, egy filmet, sikerült összehozni a készítőknek, s azt nagyvászonra vinni a nagyérdeműnek elsősorban. Ami nagyon úgy néz ki, hogy fülekre és szemekre is talált. Hisz igazán biztató pozitív visszhangja, és Imdbs pontszáma is azt mondatta velünk, és próbálta belénk beszélni a soha nem alvó kisördög, hogy a nem túl erős színészbrigáddal, és a második (?) rendezésével feltűnő Ric Roman Waugh-val együtt, felállva, igen is megérné azt a másfélórát az életünkből, legalább.

Ismételve korábbi soraimat, mondhatom, állíthatom, hogy nem döntöttünk rosszul, és nem dönt az se rosszul, akinek éppen egy börtönfilmre fáj a foga, vagy annál többre. Mondjuk ezt azért is, mert a dráma mindvégig ott van és érezhető a cselekmények forgatagában.

 

A sztoriról annyit elárulhatunk, hogy egy leendőbeli férj, az apa, egy éjszaka egy ütéssel megváltoztatja addigi terveit, és romba dönti nem csak az ő, hanem az egész családja életét. Pedig, csak feleségét, na meg gyermekét óvta és védte volna meg az éjszaka kellős közepén az illetéktelen betolakodótól, besurranótól. De, hiába a börtönben köt ki, ahol az ember egyedül nem tud létezni, amit az ember egyedül nem tud túlélni, és hát neki is, kell tartoznia valahova, valakikhez, hiába is szeretne minél előbb szabadulni onnan.

 

Oké, a forgatókönyv nem nagy szám, de mondom nagyon rendben és a helyén volt. Jól összerakott filmecske, mely aztán így messze-messze elkerüli a várt bés filinget. A börtön téma nagyon jó választás volt a készítők részéről. Hisz egyrészt ki nem emlékezne egy régebbi jó kis „börtönös” darabra, a múltból. Másrészt, már régen láttunk bele a börtöni hétköznapok mindennapjaiba, de tettek róla, hogy ne is akarjunk ezek után, soha, de soha.

A börtön életét, eddig, így vagy úgy, már úgy is megismertük (kaptunk azért mást), így próbáltak jobban a drámára fókuszálni, és arra helyezni a főbb hangsúlyt. Bár a rácsok mögötti életről is kapunk hideget-meleget bőséggel.

A drámai rész arra vezethető vissza, és onnan indul el, hogy bárkivel, bármikor ez megtörténhet a mai világban. És onnan, ahogy az látható volt, már nincs visszaút, nincs menekvés. Hiába küzdesz ellene, te is azzá válsz, te is olyan leszel, mint ők. Miközben egyre inkább eltávolodnak tőled szeretteid, és egyre csak távolodnak a napok is, amikor végre először karjaidban tarthatod újra gyermekedet, aki biztos, hogy haza vár téged, a messzi-messzi útról. Kegyetlen az élet, és a sors. Különösen akkor, ha ennyire nem szeret téged.

 

Mi azonban a színészi játékokat szerettük. Pedig annyira, de annyira, nagy nevek, nem is szerepeltek és futkároztak a filmben. Például Val Kilmer-t, ki tudja mikor láttuk utoljára. Rá sem ismertünk, az biztos, egyrészt a mutatott játéka miatt, mert mondanám jó volt, figyelni rá, megmutatta, nem szabad elfeledkezni róla; másrészt, mert igen csak „megizmosodott” nagydarab lett a pali, holott korábban azért talán vékonyabb volt. Nem mintha ez zavaró tényező lett volna, azért. A másik főhős Stephen Dorff, az apuka, az új rab szerepében nyújt sokkal többet, mint, elfogadhatót. Teljesen jól hozta azt az emberi figurát, aki el se tudta magát képzelni a dutyiban ülve. Megdöbbenés volt ez számára, a játéka meg számunkra. Tehát itt sincs nagyon hiba.

 

A zenét még kiemelném az utolsó szó jogán. Nem mintha olyan különleges lett volna, de ez is a helyén volt. Úgy ahogy az egész film is. Hosszas töprengés után adok rá egy nyolc és felest. Hmm. Nekem nagyon bejött. Ha valakinek hiányozna a másik fél, annak üzenném, hogy másodszori nézésre lehet, hogy azt is megkapja a Felon. Amelyet egyszer jó ha megtekintünk, mert ahogy kezdtem az értékelést, ez többet ért három sornál, erre érdemes időt szánni, keríteni, szerintünk.

 

Vigyázz. Kész. Rajt.

 

De mielőtt még kezdetét venné a nagy verseny. Induljunk el, a kezdetektől, azaz miből lett a cserebogár. Vagy leegyszerűsítve a dolgokat, nézzük is, hogyan jutunk el majd az általánostól a konkrétig ebben az esetben, a Speed Racer esetében. Szerintünk, legalább is.

 

A rajzfilm a film(művészet)nek az a műfaja, amelyet kicsitől elkezdve a felnőttön át, az öregebb generációkig bárki megnéz, szívesen, bármikor, ha alkalma adódik rá, kvázi kortól függetlenül élvezhetjük azt a nap minden egyes percében. A rajzfilm a filmnek az a műfaja, amely igazán, sokat tehet a gyereki én megreformálásért, és még ha nem is nagyban, de azért valamennyivel hozzájárulhat a gyermek növekedéséhez, neveltetéséhez, egyaránt. A rajzfilm a filmnek az a műfaja, mely nem csak szórakoztatással, humorral, akcióval, hősökkel, light izgalmakkal él elsősorban, hanem, a már említett neveltetés funkció eszközét is sikeresen hordja magánál a forgatókönyveiben, és azt táplálja, sugározza az egyénbe. A jó és a rossz küzdelme, a boszorkány és hercegnő kontrasztja, a csalás bűntette, a hős imádata, a kicsi, s a nagy ellentéte, a gazdagság és szegénység szerepváltása mind-mind szépen kirajzolódik egy-egy mesében vagy annak részében, mintegy a fabula követőjeként számszerűsítvén. Tanmeséként illusztrálva, és abból építkezve rejti el, vagy ellenkezőleg a középpontba állítja az ilyen és ehhez fogható tanulságok sorát a gyermeki szem és lélek számára.

A rajzfilm, vagy ha valakinek úgy tetszik anime, továbbra is egy nagyon fontos ágazata a filmiparnak, habár ma már, nem készülnek olyan remekek, mint korábban, évekkel ezelőtt azt megfigyelhettük, de a régisége(in)kre továbbra is büszkék vagyunk, nagyon, de nagyon. És ezekből az úgynevezett fapados mesékből ma is találunk jó néhányat - a szülők legnagyobb örömére - a műsorújságok hasábjain, vagy a kockakészülékek adóin néha-néha.

És ha mélyen magunkba nézünk legalább egy pillanatra is felnőtt-fejjel, akkor be kell ismernünk nincs az az ember, aki ne tudna legalább öt kedvencet megemlíteni gyerekkorából, s annak élményéből.

 

Vélhetően így nem csak nekünk, hanem Andy és Larry Wachowski-nak is valami ilyesmi gondolatmenet száguldhatott át elméjében, mielőtt meghozta a nagy döntést a Speed Racer-el kapcsolatban. Amiről érdemes annyit tudni, hogy valamikor '60-as évek tájékán vált népszerű rajzfilmsorozattá Japánban, és azon kívül. Ötven valahány részt élt meg, és nagy népszerűségnek örvendett nem csak hazájában -intrójába érdemes belesasolni, elég érdekes. De animációs úttörőként is számon tartják, és most, ma már, azt is elmondhatja magáról, hogy igaz cgikkel telepakolt, de filmet is készítettek belőle, adaptációról lévén szó.

A technika és egy híres testvérpár tehát tett arról, hogy ne feledjük el, emlékezzünk rá, vagy ámuljunk-csodáljunk az adott, neve magyarosan Totál Turbó (khm) című filmecskében, annak anime élőszereplős változatában.

 

A sztorit gondolom, jó sokan vagy mindenki ismeri már. Így ezen átugornánk szíves engedelmetekkel, és csak egy pár filmfelkeltő mondat erejéig állnánk meg egy pillanatra. Mint például: Versenyzés életre-halálra. Vagy a család, a harmónia mindennél fontosabb. Nem mindenki az, aminek el(s)őre látszik. A sport is csak egy üzlet, melyet a pénz diktál (ez ma is így van, tesszük hozzá sejtelmesen). És utolsók között: Lépj ki testvéred árnyékából, tedd meg az utolsó lépést. Érezd, érezned kell legbelül az autót. (mondják ezt a Kresz alatt is)

Ha jól hisszük, már pedig miért ne hinnénk jól, akkor a fent említett címszavas mondatokkal sikerült érzékeltetni, hogy a film úgy ahogy van, egy nagy kliséhalmaz. Amely már sokaknak böki a csőrét, és akkor a látványról még nem is beszéltünk, ajaj.

De mi előre leszögeznénk szíves engedelmetekkel, hogy nekünk bejött, nem volt rossz, mint azt annyira előre vetítették számunkra. Adni kell egy esélyt mindennek és mindenkinek, aztán az már csak a filmen múlik, hogy él azzal a páratlan lehetőséggel a nagy negatív utó/visszhang ismeretében.

 

A Speed Racer az elejétől a végéig pengeélen táncol, néha meg is csúszik a banánhéjon legnagyobb hibájára, ami sokaknak, már biztos, túl sok volt egyszerre, két órában. A film nem tudta egyértelműen meghúzni a határvonalat, és kimondania a döntő a szót a célközönséget illetően. Mert így egy se gyerek, se felnőtt két órát készítettek, amelyből csak talán a gyerekes felnőttek, vagy szebben fogalmazva, a gyereki mivoltukat még magukban hordozó egyének számára lehet egy jó kikapcsolódás, ez a mű. De a viccet félretéve, a 12 éven aluli gyerkőc, alig ha fog ezen jókat szórakozni, legfeljebb a színek tetszenek meg neki, míg a családok/felnőttek pedig többet várnának, nem klisészerű halmazt amerikásan tálalva. Amondó vagyok, dönteni kellett volna, hogy kinek készül elsősorban, a Speed Racer.

 

De mi csatlakoznánk ahhoz a lényegesen kisebb táborhoz, akiknek tetszett, mert mint hatalmas rajzfilmzabáló és rajongó felnőtt fejjel is élveztük, bár ez kicsit túlzás, szerettük a film majd minden egyes pillanatát. Persze mi se tudunk szuperlatívuszokba beszélni róla, de minket a látvány, meg a suta forgatókönyv mégis megvett kilóra. Ki hitte volna? Mi nem! Az biztos.

 

A szereplők is azért csendben, a háttérben, szépen helyt álln(t)ak. Emile Hirsch elég furcsán adta ki magát a film első pár percében még, aztán utána már megszoktuk. Sok mindenért nem lehet dicsérni. Ám Ricci kisasszony már annál jobb volt. Egyetértek azokkal a megállapításokkal, hogy ő aztán, azzal a fejjel, egy tuti jó választás volt. Matthew barátunk hál’ Istennek sokáig inkognitóban mászkál, továbbra se tartjuk valami nagy dobásnak, mint színészt, kell hogy megváltozzon a véleményem, de ezen az itt látható produkció nem változtatott. Láthatjuk itt még J. Goodmant, apa szerepben is például, meg a kisfiút a majmával együtt. Na ők aztán totál beleélték magukat ebbe az egész anime projektbe, az kitűnik messziről. Színészileg nem nyűgöztek le, de nem is vallottak frontális kudarcot.

 

Száguldásból, versenyekből nem látunk sokat, sajnos. Ebből kellett volna több és több. A készítők inkább a drámára, mint sem hogy a versenyzésre fókuszáltak volna jobban. Ehhez a részhez tartózik abbéli főbb kommentárom, hogy nem titok senki számára, a kocsi, autó, járgány és csodái miatt figyeltem fel rá anno erre, mert minden, ami gurul a filmben, vagy azon kívül (ha még piros is), az már csak jó lehet. Szóval vártuk a nagy versenyzést, aztán kaptunk belőle majd 3 futamot, sajnos. Ezen talán már nem is lehet meglepődni. De én itt próbálom jóhiszeműen mondogatni magamba, hogy ez a pár sorral fent említett rajzfilm mondanivalóját, tanulságát akarta le/követni és ábrázolni a nagyérdemű felé. Ezért fordulhatott ez elő, hogy a drámai szálak már majd hangsúlyosabbak, mint a gyorsulás, a driftelés, meg a versenyzés úgy egyáltalán. Igen, biztosan így van ez. A régi idők mozijából, rajzfilmjéből ezt sikerült kihozni. Nem akarunk itt lándzsát törni a Wachowski fivérek feje felett úgy, hogy még az eredetit se láttuk, ők látták, ők tudják.

Aztán ott vannak a színek, a látványvilág, amelynek megemésztését megint csak embere válogatja. Nevezték, csicsásnak, ódivatúnak, „chili-vilinek”, giccsesnek is. Mi nekünk még a kellő ízlésvilágunkon belül tartózkodott ez a vizuális orgia, de az ugyanezzel a szavakkal illetett sztori is. Itt aztán a szem tényleg nem marad szárazon, és CGI csodák kápráztatják (már akit) a közönséget, minket. A mi kis bőrfotelünkből megállapítva a CGI rendben volt, ez kábé olyan most, mint a színek feldolgozottsága, lefedettsége ennyi és ennyi perckor 100%. A győztes a Speed Racer, kijelenthetjük. Néha már tényleg túl sok volt a jóból, de minket az annyira nem zavart. A szivárvány meg elbújhat a felhők mögé a 7 színével (vörös, narancs, sárga, zöld, kék, indigó, ibolya).

 

A Speed Racer, most így már megrágva, megemésztve, leírva, kiadva magunkból, az a fajta film, amely egyedi, és sokaknak csak elrettentetéssel, bíró stílussal jár, és stílusból építkezik. Aki ezt „be tudja fogadni”, fel tudja dolgozni, annak vélhetően tetszeni fog, az, amit látni fog játékidő leforgása alatt. Mi ide tartózunk, bár, persze nem tudunk szemet hunyni a hibák felett, de azért hangulatilag valami megérintett, megkapott. Itt és most, Speed Racer és társai Kft. megérdemlik tőlünk a hat és fél pontot legalább. Újranézésre bizton vallom lesz és van lehetőség. De lényegében egyszer az igazi. Szóval vigyázz, kész, rajt.