Ahány ház, annyi ember, ahány ember, annyi szokás. És lehetne ezt folytatni a végtelenségig. Ugye? De most mi csak ezzel, arra akartuk felhívni a kedves nagyérdemű figyelmét, hogy például a címben szereplő szerelemről, szeretetről, mint érzésről, vagy fogalomról mennyi, de mennyi dolog juthat eszünkbe első hallásra. Emlékek, saját élmények, rossz tapasztalatok, vagy jó pillanatok akár, és sorolhatnánk így tovább. A lényeg, hogy a film, ezt ragadja meg, ezt emeli fel, és ebből indul ki. Mégpedig nem szokványos módón teszi ezt, kérem szépen, hanem egy szkeccsfilm kíséretében. Azaz kisfilmekből összevágott, összeállított két órában próbálja, néhol kevesebb – inkább több sikerrel elérni a hatást, hogy megtudjuk egyeseknek, az adott kisfilm, epizód rendezőinek, vagy számunkra mit is jelent a szerelem, a szeretet végtére is, elsősorban.

 

A film, mint mondottam a szerelemről szól. Azonban, ez nem csak egy, a sok love story közül. Mert ez más, ez itt nagyon más. Van egy remek alap/forgatókönyve, melynek megvalósítása piros pontot érdemel, - persze nem minden esetben -, de összegezve így érezzük. Megpróbálja a szerelem minden egyes mozzanatát, fokozatát éreztetni velünk. A beteljesülő, a véget ért, az örök, a "meghalt", és az elmúlt szerelemről is kapunk képeket az egyes kerületek által, - melyek Franciaország fővárosának, a szerelem fővárosának, Párizsnak a kerületei.

 

Egy gyönyörű város, mely számtalan kuriózummal, látnivalóval, kerülettel bír és rendelkezik. És ezek jelentős szerepet kapnak és foglalnak helyet a nem mindennapinak ígérkező forgatókönyvben. Aki nem látta, volna még Paris hírességeit, az most még ha pillanatokra is, de megcsodálhatja, szóval egy látványnak se utolsó a mozi, az biztos, aki éppen nem ismerte volna, vagy nem volt oly tájékozott Párizs hírességeit illetően, az most itt kiélheti vágyait, vagy bepótolhatja eme szomorú lemaradását.

 

És akkor jöjjenek, a tények, a számok, melyek aztán mindent elmondanak a darabról. Van egy darab városunk, Párizs. Annak van 20 kerülete, mi ebből láthatunk különböző okok miatt (a történet folytonossága miatt) „csak” 18-at és ez által, egyúttal, 18 kis történetet. Ezek lényegében önmagunkban is megállnák a helyüket, de itt és most egy filmként lehet és kell tekinteni őket. Öt valamint hét percig tart egy kisfilm, tehát a koncepció nem más, mint új kerület, új szereplők, új történet. Ez igen.

Ami a sztorit illeti, már csak a bonyolítás kedvéért, 22 rendező „készített el”, akik között nehéz lenne választani, így inkább dobunk egy linket, aztán tessék csak ámulni-bámulni a hihetetlen nevekből felálló brigádon, tímen.

A színészekből is megkapjuk a nagy adagunkat, olyanokkal mint Steve Buscemi, Natalie Portman, Marianne Faithfull, Willem Dafoe, Gaspard Ulliel, Juliette Binoche, Maggie Gyllenhaal, Nick Nolte, Bob Hoskins, Elijah Wood, Emily Mortimer, vagy éppen Gérard Depardieu. Minden és mindenki, ami szem szájnak ingere. Itt aztán nem spóroltak a felhozatallal, jól tették, mert a végtermék, egy igen kellemes fogyasztható filmecske lett. Mely elsősorban eredeti, egyéni alapötletével, képeivel, a színészek játékaival, és néhány kiemelkedő kerületi történettel vesz le minket a lábunkról.

 

Az egyes kisfilmek, epizódok történeteinek elmesélésbe, elemzésébe nem nagyon lenne értelme belekezdeni, vagy nem lenne érdemes belevágni. Inkább meghagyjuk az élményt nektek, azoknak, akik még esetleg nem látták a Paris, je t’aime-t. De azért kedvcsinálóként megemlítenénk pár címszót az egyes történetekből, „szegmensekből” amelyek kedvünkre voltak, kvázi, melyek nagyon tetszettek nekünk. Kedvenceink: Pantomimok, a Coen tesók turistája a metróban, Tom Tykwer nevével fémjelzett szerelemi történet Natalie Portman-nel és egy vak fiúval, a megsebesült takarító utolsó kívánsága, Gus Van Sant a többnyelvűségre, a meg nem értésre, a kommunikáció hiányára utaló és figyelmeztető kisfilmje, az orvos és a piros ballonkabátos nő keserédes szerelme.

És ez csak pár darab volt a sok közül. Mert voltak itt még vámpírok is például és még sok más.

 

A film egyik nagy hibája, ami talán magától értetődő, hogy nem minden rendező tudott abban az öt vagy hét percben villogni, csillogni. Egyeseknek biztos kevés volt ez valahány perc, ezért sülhetett ki egy néhány, ha nem is rosszabb, de gyengébb periódus, történet a kínálatba. Nekünk valahogy nem tetszett a vámpíros, vagy a kínai fodrászos rész, egyszerűen nem tudott magával ragadni. De másoknak ezzel ellentétben nem jelentet gondot az idő rövidsége, és megoldották a feladatot. Gondolok itt a Coen fivérekre, Tom Tykwerre, Alexander Payne-re. Talán tőlük ez már el is várható.

 

Végezetül ajánlanám mindenkinek. Nem kiemelkedő alkotás, és megvannak a hibái, de a megvalósítás, és az elképzelés mind-mind megéri azt az egyszeri odafigyelést legalább. A színészek mindenképp odatették magukat abban a pár percben, jó volt látni a nagy „öregeket” is. És a rendezők is, ahogy azt említettem, kitettek magukért. Szóval ez részünkről egy nyolcas. Egy nagyon erős nyolcas. Aztán folytatás 2009-ben. Nagyon úgy látszik, van jövője ennek. És akkor Párizsból áttesszük székhelyünket New Yorkba, új szereplőkkel, új várossal, új történetekkel. De addig is, Paris, je t’aime, oui.