Nem, nem, és nem, jelentjük. Ez még nem az igazi. Nekünk ennél sokkal, de sokkal több kell. Nem vagyunk nagyigényű fogyasztói és kritikusai a filmiparnak tesszük hozzá, de el kell ismerni, hogy a vígjátékokra az utóbbi ínséges időkre visszagondolva nagyon nagy figyelmet fordítunk. Bár, ha jobban belegondolunk, akkor ez is egy amolyan humoros, romantikus dolog, ami minden, csak éppen nem vicces, és romantikus. Persze ennyire nem vészes a helyzet, vagy mégis?

 

Talán már a készítők neveit látva, tudhattuk, hogy ez itt, nekünk, nem lesz kellemes, hiába is szerették volna megmozgatni a rekeszizmokat. Mindig mondjuk, szeretünk mi nevetni, hahotázni, kacagni, mosolyogni. De csak, akkor, ha van min, és van miért. Már az előbb említett készítők korábbi munkáit, munkáikat (ahol kezük benne volt vastagon) végigböngészve, érezhettünk valami gyanúsat, ami ott motoszkált bennünk egészen a kezdésig, miszerint az ilyen Superbad, Knocked Up stb. Kft. társai se nyűgöztek le minket eddig, korábban. Sőt. Egyszerűen röhögés nélkül, szenvedéssel, meg mindenféle gusztustalan, szippancsós, büfögős, fingós és sorolhatnám elemekkel tarkított élmények maradtak meg fejünkben. Nulla poén nélkül, ami tényleg a legnagyobb probléma ez esetben. De mondanám, lehet velünk baj, ám a fent említett alkotások, tényleg mindennek nevezhetőek, csak nem viccesnek, azaz humorosnak. Azonban nem mi lennék, ha nem adnánk esélyt mindennek, és mindenkinek. Kell a nevetés, ugye, ránk fér, ezért megkapta a lehetőséget a Forgetting Sarah Marshall, tőlünk. 

 

A sztori a következő: főszereplőnket, neve Peter, elhagyja a nője (címből: Sarah Marshall), aki ezt nem tudja feldolgozni mind emberileg, mind lelkileg. Ezért elutazik - ilyenkor ez a szokás – jó messze az emlékektől, a lánytól, meg mindentől, persze Hawaiira. Hogy ott felejtsen, regenerálódjon (de szép szó), azaz újra feltöltődjön a szép csajok társaságában, s ha még szerencséje is van, akkor találkozhat már végleg álmai nőjével. Azonban nem minden úgy alakul, ahogy tervezte…

 

Forgatókönyv, bárki bármit mondjon, elég egyértelmű, elég kiszámítható, elég sablonos. Ez az elvesztettem a nőmet, elmegyek felejteni, és ott mégis összetalálkozok valakivel, de bennem továbbra is élnek még a szép emlékek, című történet elég klisés, hogy ne mondjam. De amondó vagyok, hogy ezen nem kell leragadni, eljutunk azért A-ból a B-be. A főszereplő által írt darab nem nagy dobás első hallásra, és látásra, szerintünk és számunkra. Mert a legnagyobb kérdés, hogy akkor ez most, egy lelkizős cucc, egy dráma, amely vígjáték elemekkel van kiegészítve, vagy éppen ellenkezőleg fordítva? Mi most arra jutottunk, mélyen magunkba nézve, hogy talán az első. De akkor nem kéne hangosan nevetős vígjátékként felkonferálni meg szétkürtölni. Na mindegy.

 

De nemcsak a sztorinak az elsődleges feladata hogy levegyen minket a lábunkról, hanem a humorbonbonoknak is, ez esetben, a vígjátékkal megáldott filmek, alkotások esetében. De ellentmondva iménti kijelentésünknek, azért a történet sem utolsó szempont, ugye. Ám hiába, térjünk a nevetés faktorra. Amiből elég vérszegény a felhozatal.

Dicsérhető azért, egyrészt, mert valamelyest elfordul a régebbi testvéreitől, és nem az iváson, a szipózáson, a szexen stb.. meg egyéb nyalánkságon van a hangsúly. Egy lépés előrelépve, és nem kettőt hátra, elfelejthetjük egy kis időre azokat fentebb említett szörnyűségeket. És komolyan ezt szűrtük le elsőre, a stáblista megjelenésekor. Kicsit, még ha nagyon apró lépésekkel is, de kezdünk közeledni a verbális humor szabályai és keretei közé. Azonban, azért, így is becsúszik, egy két erőltetett jelenet, a szokásos élvezkedés, szex-háború, meg farok mutogatás ezerrel, kinek a nagyobb na jah. Ennyi elég is ebből, maradjon meg mindenki számára tanulságként az, hogy van valami, a vígjáték táján alakulóban. Igaz, ezt nagyon halkan jegyezzük meg inkább.

A poénok, ahogy azt megszokhattuk, nem azok a sírva röhögős, fetrengős jelenetek. Hanem az egy pár beszúrt mondatos, fárasztóbb, egy pár karakterből adódó képkockás, inkább mosolygós, mint nevetős humor az, ami jellemzi a Forgetting Sarah Marshallt. De hát nagyon nem is vártuk mást.

 

A szereplők se viszik túlzásba, sajnos. Főhősünk, Jason Segel valahogy leragadt annál a pontnál, hogy 1) megírta a forgatókönyvet, és, hogy 2) beleírta azt, hogy megmutatja a micsodáját jó párszor. Ennél aztán több kell. Egyelőre nem nagy kedvenc. Míg a csajok, a színésznők szépek voltak, de semmi több. Vizuális élménynek „elmentek”, lehet nem csak egyszer. De színészileg, mondom, van még mit fejlődni. Bízzunk benne, van hova még. Mila Kunis gyönyörű, Kristen Bell is szép, de ennyi. A legnagyobb arc Russell Brand volt. Amilyen mozgásokat levágott ott a színpadon, s ahogy énekelt, próbált énekelni, meg komolyan viccesnek tűnni, az mindenképp figyelemreméltó és megér egy piros pontot, tőlünk.

 

Kicsit komoly, kicsit vicces, kicsit erőltetett - ez a romantikus vígjátékokra az egyik legszebb, és legtöbbször elmondható jelző és tény. Amit, mi, itt, a Forgetting Sarah Marshall-ra is elsütnénk megint csak. A magyar címet inkább a végére hagytuk, Lepattintva. No comment. Ahogy olvassuk vissza sorainkat, és gondolunk vissza az élményekre, úgy látszik erőteljesen sikerült meggyőzni magunkat, megint csak. Kvázi, sikerült a rosszból, a kemény, és negatív, pesszimista kezdő sorokból egy egész tűrhető filmet, kritikát, és „élménycsomagot” kihozni, kihámozni. És ezért dobunk rá egy hat és felest, mielőtt végképp meggondolnák magunkat, és késő lenne. Az biztos, hogy egyszer még újranézzük, hátha akkor, már jobban elér a várva várt hatás, a röhögőgörcs. Ki tudja?