Itt és most, ebben az esetben, a Revolver esetében nem kertelünk, ez baromira bejött és kész. Kigondoltuk ám, hogy majd minden szép és jót leírunk a filmről, amit csak tudunk, azonban rá kellett jönnünk, hogy azzal csak rontanánk a filmélményt, így egy nagyon titokzatos, egyszerű kritika írására adtuk az áldásunkat, ami vélhetően majd fülekre talál, bár mi sem vállaljuk a garanciát az önfeledt szórakozásra.

 

Guy Ritchie filmje, nálunk, itthon, nem volt népszerű. Miért is lett volna, ugye? Hisz be se mutatták a nagyérdemű előtt, és még dvd-n se jelent meg. Azonban nem csak szép kis hazánkban, hanem külföldön se volt nagy jövője a Revolvernek, hisz, egy szó mint száz, bukta volt, sajnos, eddig, persze. Ilyenkor aztán tehetjük fel a nagy filozófusi kérdéseinket, meg hipotéziseinket a miértre, a miérttel kapcsolatban. Ám itt mégis nagyon egyszerű válaszokba botlunk, miután egy kicsit is belegondolunk ebbe, a helyzetbe, a tényekbe.

 

Guy Ritchie újat akart, ez szemmel látható. Maga mögött hagyta a Blöfföt, annak lazaságát, humorát, meg mindenét Brad Pitt-vel együtt. Aki tehát azt várta, hogy majd itt Guy folytatja azt a vonulatot (folytatás RocknRolla-ban), na annak már talán a két perc is sok volt ebből. Mondjuk, ez más, ez teljesen más, eltér attól, ez különbözik mindentől. Talán még kultfilm is válhat belőle, sok helyen pedzegetik… Van benne valami.

Ellentéte, mondhatnánk, a korábbi műveinek. Itt most nem a vígjátékot teszi középpontba, hanem a „mondanivalót”, a történetet, a történet mélységét, hisz az majd lefárassza az elménket, meg, megdolgozgatja az agytekervényeinket. Mert a történet, az komplex, meg összetett - kicsit gengszteres, kicsit gondolkodtató, de nagyon.

Ez van. Akinek fáj, vagy nehézére esik a gondolkodás, az inkább kerülje el ezt a darabot. Mert amondó vagyok, hogy elsőre ezt nem lehet megfejteni. Minden egyes replay során újabb és újabb kirakó kerül a helyére, és újabb megvilágítást nyer az xy-dik rész, pillanat, mondat, vagy képkocka.

Az emberek többsége nem érti, nem értette. És itt van, valamint kezdődik a legnagyobb baj. Hisz innentől fogva és kezdve két táborra szakad(t) a filmes nagyérdemű. Van aki nem érti, és soha többé nem akarja látni, és van a másik fél, aki érti, persze ő se tudja pontosan a válaszokat, de hajlik a második, a harmadik nézésre, csak hogy még inkább hatalmába kerítse a játék. Különös, furcsa, és érdekes ez.

 

A történet jó mélyre ás, ahogy az mondtam. De nagyvonalakban annyit el lehet mondani, amit talán már úgy is tud mindenki, hogy Mr. Green a börtönből szabadulva, és a nyerő formulákkal gazdagodva, egyre több és több pénzt kasszíroz. A játékban, lehet az, sakk vagy más, ő nyertes, mindig ő győz. Ellensége, aki börtönbe jutatta, Mr. Macha, a kaszinótulajdonos ebbe nem tud belenyugodni, és ezért menekülnie kell.

Ez a pár sor csak ízelítő gyanánt és kedvéért került ide ki. Mert a Revolver ezen felül gondolkodásra, gondolkodtatásra, agyalásra késztet. Aki szereti az ilyen filmeket, egy kicsit is mögéjük tekinteni, vagy a nagy feketeségben elveszni, na azoknak telitalálat ez a film.

 

A látvány pedig már magért beszél. Van itt neonfénytől elkezdve képregényes, animációs megoldásig minden. Valami azért visszajön a régiektől. Csak a történet nehezen emészthető. De ez nem baj. Zene füleinknek, amit hallottunk, hisz, már a muzsika is mennyire cool. Teljesen magával ragad, a képi világgal egyetemben. Ezért már megéri.

 

Jason Statham, Guy „kedvence” megint feltűnik. Mi több, főszerepben. És nem is játszik rosszul, sőt. Egyik legjobb alakítása ez, amit eddig tőle láthattunk. Komolyan. Tudom, sokan nem kedvelik, bírják a fazont, de itt még ő is kellemes csalódás.

Ray Liotta -se- rossz. De ő messze-messze a leggyengébb pontja, szerintünk a darabnak. Valahogy nem volt az igazi. Bár a neonfényben jól mutatott.

Továbbá feltűnik még André Benjamin, André 3000 az Outkastból, ugye. Meglepően jó húzás és választás volt.

 

Összefoglalva, a rendezés kiváló, a téma felettébb különös, egyesek számára csak zavaró(s), a zene, a látvány még dob egyet a pozitív megítélésünkön és akkor a színészekről még nem is beszéltünk. Kilences, tőlünk, megérdemli. Így azt hiszem már elég nyilvánvaló, hogy melyik táborba tartozunk. Van benne valami, ami sokadszori nézésre is különleges, különös. Tetszett, de van mit még megemészteni rajta, az, az egy pont. Elsőre nagyon bejött, azóta már kétszer visszatekertük, és valamennyivel okosabbak lettünk, de ez még mindig nem az igazi. Ahányszor megnézzük, annyiszor törnek fel bennünk az újabb kusza kérdések, melyre csak reménykedve várjuk a válaszokat.

 

"Az egyetlen mód, hogy okosabb legyél az,
ha okosabb ellenféllel játszol."

Egy igazán jó filmhez szerintünk, - és a soron következő alkotás láttán, tekintetében - három dolog, tényező szükségeltetik, a képlet egyszerű: kell egy nagyon híres író bestsellere, egy öreg tapasztalt vén róka, azaz egy rendező, és egy nagyszerű színész. Ha ez a három megvan, akkor már biztos, hogy nem kell megijedni semmitől és senkitől, hisz a siker garantált. Mert a film ezek után, ezek ismeretében, tudatában, már csak jó lehet, ugye. Azonban nem minden arany, ami fénylik, mondjuk ezt azért elsősorban, mert nem mindig sikerül például kihozni az alapanyagból a legjobbat. Hiába van ott a nagy név a plakáton, a borítón, néha ez sem segít. Nem könnyű „visszaadni” vagy vászonra vinni a könyv történetét, a hangulatát másfél vagy két órán keresztül.

Vannak azonban olyan esetek, melyek áthidalják a könyv és film közti problémákat, átugorják a szakadékot, csak azért, hogy a néző, mi, ki legyünk engesztelve mind olvasói, mind filmes szempontból. És bizton állíthatom a Titokzatos folyó ebbe a kategóriába tartozik.

 

A film egyik tanulsága, hogy Dennis Lehane könyveire, bestsellereire lehet alapozni, mi több, kell is. Kell is, hogy azt vászonra vigyék, mert nem mindennapi dolgokat ír le újabb és újabb könyveiben. Ha valaki esetleg nem tudná, speciel a Hideg Nyomon című film anyagát is az ő írása szolgáltatta, ejha, és most, ha információink nem csalnak, akkor a Shutter Island című regényének megfilmesítési jogait már/még a megjelenés előtt megvették, szóval bő 1 év múlva erősen figyelni arra, előre szólók, szóltam.

De előtte még, neki lehet állni olvasni, mert megérné, megéri. A Vihar-szigetről egy kis élménybeszámoló, kritika mégpedig jamesb módra, tessék nézni, majd olvasni, engem meggyőzött.

 

De ne menjünk annyira előre az időben, hanem forgassuk vissza a kerekeket, mármint az időét, mégpedig 2003-ig, a Titokzatos folyó bemutatkozásáig a nagyérdemű előtt, mert nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni mellette. Nem is kell mondani D. H. bestseller regény alapján készült. Bárki, bárhol megtalálhatja és olvashatja kedvére, ha jól esik, de mi azt mondjuk, hogy a filmet se árt megnézni. És most szerények voltunk, de nagyon.

 

A történetet sokan ismerik, ismerhetik. Három emberről szól, akiknek a barátságuk még a múltban félbeszakadt, kettétört, de pár év múlva, újra összehozza őket a sors, miután egyiküknek eltűnik a lánya. A gyerekkori borzalmak, és a tragédia képei újra és újra előjönnek, amikor a három - már egymástól elhidegült - ember útjai ismét csak összefonódnak és mélyen magukba kell nézniük.

Az idő begyógyítja a sebeket, tartja a mondás. De hiába, sok év távlatából visszagondolva ugyanúgy gondolnak és emlékeznek arra a napra, mintha csak tegnap történt volna. A múltat nem lehet elfelejteni, nem lehet csak úgy átugorni felette, az mindig és mindörökké ott van és lesz a fejekben, amíg a világ a világ.

 

Zseniális forgatókönyv nem akármilyen drámával, színészi játékokkal, és rendezéssel, na meg kiforrott karakterábrázolással. Ilyen valóságos, és élethű karaktereket megnyilvánulni a vásznon már nagyon réges-régen láttam, komolyan. És ez a szereplők javait, munkáit dicséri elsősorban. Amit, ugye, két GG és két Oscar díjjal jutalmaztak, teljesen jogosan, persze. És ha már itt tartunk, akkor nézzük ezt a hármast: Sean Pennt, Tim Robbinst, és Kevin Bacont.

 

Sean Penn-től rossz teljesítményt eddig még nem láttam, lehet kövezni. Munkásságára mi csak az utóbbi időben figyeltünk fel igazán. Na igen, újabb szégyenfolt ez. De amit lá(t)tunk tőle, az maradéktalanul kiengesztel minket. Akár a Király összes emberében (micsoda alakítás volt az, kérem szépen), akár a Richard Nixon merényletben olyat nyújtott, melyet pár napig, vagy inkább soha nem feled el az ember, az biztos. A színész, csak így egyszerűen, bekerült a kedvenceink közé, és nem is érdemes koptatni a szánkat, mert itt is valami kegyetlenül jót produkált apaként. Szó se róla, ez megért egy Oscar meg egy Golden Globot, meg ki tudja hány díjat még ezen kívül.

Tim Robbins hasonló cipőben jár mint Sean, ami a díjazást illeti. Hisz ő begyűjtötte 2004-ben a „két nagyon” a mellékszereplői szobrocskát. Kitűnően vizsgázik a szemünkben. Egyszerűen jól hozta a különc embert, aki nem mer beszélni a múlton történtekről.

Kevin Bacon nem kapott díjat. Megérdemelte volna. Rendőrként volt jelen, és ahogy korábban már fogalmaztam, megszerettem a fazont, mert tényleg száz arca van. És mindenre képes. Nemsokára beérhet a sok munka gyümölcse számára is, hisszük.

 

Egy olyan krimi-dráma ez, melyben a személyes tragédiákon kívül még harc folyik a fájdalom csillapításáért, a bűnösök megbűnhődéséért.

Nem egy gyors lefolyású két óra ez, hanem inkább kellő feszültséggel, és izgalommal ellátott történet, mely egy pillanatig nem ereszt el, és végig rabul ejt a három ember gyötrődése, szenvedése az igazságért folytatott harcban. És amikor már azt hisszük, hogy a dráma elérte csúcspontját, akkor nagyot tévedünk, hisz a tragédia másban rejlik.

A lassú víz partot mos koncepcióra épült, amit elsősorban már csak a rendezőből kiindulva is igaznak vélünk. Hisz Clint Eastwood a rendezői székben brillírozik sokadára. Színészként is már letett valamit az asztalra, és azt most rendezéseivel megkoronáz(hatj)a. De ez már talán sikerült is neki. Itt is minden apró részletre figyel, nem sietünk sehova. De nem is baj ez. Ezzel a három kivételes talentumú színésszel méltóképpen vitte és filmesítette az amúgy is híres regényt. Itt minden összejött. És még a zene is jól szólt, csengett füleinknek.

Hiba talán nincs is nagyon. De a végét előbb kellett volna lezárni. De így se volt ezzel különösebb probléma.

 

Nekünk tetszett. Nagyon. Aki olvasta a könyvet az azért, aki nem olvasta, de ismeri a D.H. monogrammal ellátott és fémjelzett bestsellereket, na az meg azért üljön oda egyszer, mindenképp, hangsúlyozom mindenképp, a Titokzatos folyó elé. A pontszám kilences. Lehetne több is persze. Elsőre ez ennyire volt elég. Majd a duplázás már változtathat ezen. Így utólag belegondolva a cím is már mennyire különös, hihetetlen, az a folyó szimbolikus, meg misztikus, szóval titokzatos. Egy szó mint száz, ezt látni kell. 

Minden szempontból különleges lesz ez a 911 Mysteries címmel ellátott és fémjelzett posztunk. Vagyis inkább, mi ezt ígérjük, hangoztatjuk már itt a legelején. A most és soron következő filmünk doku jellegéből adódóan nem kap majd pontszámot, csak amolyan filmfelkeltés címszó alatt és gyanánt emlékezünk meg róla. Nem is kritikának kell felfogni, és venni elsősorban, hanem egyszerűen egy kis megemlékezésnek, egy kis összefoglalónak ajánlásnak akarjuk betudni az alantabb szedett sorainkat. És lehet, hogy ennek nem itt és most lenne az ideje, de mégis közeledve ahhoz a bizonyos naphoz, és látva ezt a darabot, valahogy sok minden elkezdett forogni az ember agyában, amit, ha most nem, akkor soha nem tudna lejegyezni az utókornak. Szűnni nem akaró kérdések, hipotézisek fogalmazódnak meg bennünk a film után is, de amondó vagyok tekintsük át, mi is történt pontosan 2001. szeptember 11-én.

 

„A nap, amely megváltoztatta a világot” – így nevezik a zsurnaliszták a 2001. szeptember 11-i történteket pár nappal a tragédia után. Egy dátum, egy fogalom ez, mely végérvényesen beleivódott - nem csak az amerikaiak, hanem - világszerte az emberek lelkébe, tudatába, és mindennapjaiba. Egy dátum, amit soha nem felejtünk el, és egy nap, amelyre az idők végezetig emlékezni fogunk, mert minden évben, most is, mindig is, eljön majd az.

Egy dátum, egy szomorú, borzalmakkal teli nap. Amikor megtörtént az, amire senki nem számított, vagy nem akart számítani. Nem akarta elhinni, hogy ilyen is megtörténhet. Két repülőgép csapódott New York-ban a WTC (World Trade Center – Világkereskedelmi Központ) ikertonyaiba és egy Washintogban a Pentangonba. A 2001. szeptember 11. –i terrortámadás több ezer áldozatot követelt. Amire a mai napig senki és semmi nem tudott értelmes magyarázatot felhozni, felmutatni, és azt kész érvekkel, tényekkel alátámasztani. Kezdettől fogva, mint mindig, a média karmai közé kerültünk. És csak azt hittük el, amit ott láttunk, hallottunk, hiába, ez van a XXI században, ugye. De kezdettől fogva, akik is egy kicsit jobban értenek, és otthon vannak akár a tudományokban, vagy akár ott voltak, és látták, hallották, átélték mindazt a borzalmat, azoknak mind-mind furcsának, megmagyarázhatatlannak tűnik a kormány válasza mindarra, ami akkor, azon a napon történt. Mindenki tudja legbelül és érezheti, hogy valakik, valamit nem akarnak elmondani nekünk, de legfőképp az amerikaiaknak, ehelyett inkább ilyen szedett-vedett állításokkal akarják elsimítani az ügyet és elkerülni a kényelmetlenebbnél-kényelmetlenebb kérdések viharát.

Az emberek azonban nem felejtenek. Persze kénytelenek. De filmek sora emlékezik meg erről a szörnyű tragédiáról. A United 93, vagy a World Trade Center-en kívül is, egyre több olyan darab születik meg, melyet ezek az események befolyásoltak, ihlettek leginkább. Nem mondunk új dolgot, azóta valami megváltozott a filmiparban is. Amerika, azon belül New York, nem tud, és nem akar szó nélkül elmenni a terrortámadás ténye mellett.

 

És mi sem. Tesszük hozzá. Persze sokaknak most bökheti a csőrét, miket is beszélünk itt a bajszunk alatt, mert hát magyarok vagyunk, és Amerika az Amerika, egyszóval magának kereste a bajt, a háborúval és a többivel. Mégis azonban, aki aznap, hét évvel ezelőtt ott ült és figyelt a tévére, látta mindazt több millió embertársával együtt, az nem tudja kitörölni emlékéből azt, amikor emberek végső elkeseredésükben leugrottak a toronyból, vagy ahogy a tornyok kártyavárként dőltek össze. A tornyok acélszerkezetei nem bírták a becsapódást és az azt követő tűzet, meg a nagy hőséget, és megroggyantak összedűltek, és eltűntek örökre. De miért is? Hogyan? Teszi fel a kérdést a mi filmünk, innen aztán nem lesz menekvés, az igazság most a filmben van.

Bár utóbbi kijelentésünk kicsit elhamarkodott volt, mert az igazság soha, de soha nem fog kiderülni, úgy igazán. De ez a dokumentumfilm azért megteszi az első lépést. Már csak a tisztánlátás végett. Ne akarjuk, hogy manipuláljanak, becsapjanak minket!

 

A 911 Mysteries készítőit feldühítették az összefüggés elméletek teóriái a szeptember 11-i történtekkel kapcsolatban, és ezért éjt-nappallá téve dolgoztak azon, hogy bebizonyítsák például Eric Hufschmid Painful Deceptions című sztorija egy fabatkát sem ér. Tévedett, és valótlant állított minden egyes mondatában, szavában.

Tehát 2006-ban készült el a végleges verzió 911 Myteries Part 1: Demolitions címre hallgatva. Amelyet akár a jó öreg neten, némi angol nyelvtudás ismeretében bárki megnézhet, mindenféle illegális dolgok végrehajtása nélkül.

 

A film középpontjában az ikertornyok állnak. Melyek nagy valószínűséggel, nem a gépek becsapódásai és azt követő tüzek miatt dőltek össze, csak úgy. Az acélszerkezet nem adja meg magát olyan könnyen a füsttől, mert az, amit láttunk, pár lángcsóvát, azt alig ha lehet tűznek nevezni, több ezer fok kell ahhoz, hogy az acél legalább meggörbüljön. Valamint alig 10 másodperc leforgása alatt, egy ilyen épület, hogy tud összedőlni, és miért van az, hogy a déli torony, melybe a gép később csapódott be, az előbb adta meg magát? Egy a lényeg, ott valami más történt. Egy robbanás, egy robbantás, szerintük. Ami előre meg volt tervezve. Vagyis ezt próbálják bizonyítani nekünk, meg még sok mást a másfélóra alatt.

Túlélők mesélnek és emlékeznek a támadást megelőző hetekről, majd a végzetes napról, amikor túl sok olyan dolog történt, ami egyáltalán nem stimmel, stimmelt a hivatalos verzióval. Hiába akartak lépést tenni ez ügyben, nem is hallgattak rájuk. Most itt, mindent elmondhattak, amit talán addig nem is szabadott volna. Mint például: különös fehér füstről, kisebb robbanásokról, rejtélyes áramkimaradásokról, és munkálatokról az emeleten szeptember 11-ét megelőzően.

Továbbra is valami nem stimmel. Ha most azt mondanánk valakinek, hogy az ikertornyok mellett még összedőlt valami, az biztosan nem hinne a fülének. Pedig igaz. A hetes épület, a WTC hetes épülete is romba dőlt, de… ahol titkos anyagok, akták, mappák is voltak. Na igen.

Az azbeszt kérdése is nagyon nagy lavinát indíthatott el. Hisz senki és semmi nem meri elárulni, bevallani a halott munkások, kutyák számát, akik 11-ét követően segédkeztek az „eltakarításában”. Pedig még azt lehetett olvasni, hogy a nagy hőtől „levált” az azbeszt..

De számtalan újabb kérdést tesz fel még a 911 Mysteries. Mint, hogy mi történt az alagsorban? A squib-ek, hogy nem tűntek fel senkinek? Miért távolították el a bombakereső kutyákat és miért volt olyan nagy por az épületben? Mi történt a 34. emeleten? A termit és a fém reakciója mi mindent hajthatott végre? Robbantás volt ez? Vagy rosszmájúan jól járt-e ezzel valaki?

 

Erre talán csak egy második rész adhat választ. Mi csak egy ajánlót tudtunk itt felvázolni. Az biztos, hogy semminek nem lehet hinni a világon. És az igazság soha nem fog kiderülni. De vannak, akik nem tőrödnek bele ebbe a kusza helyzetbe, és teljesen jogosan válaszokat akarnak kapni.

Amit mi még hozzátehetünk ehhez az egész, hogy megéri-e egyáltalán ennyit rágódni a múlton? Biztos. Mert egyszer talán eljön az a nap is, amikor végre minden titokra fény derül. De az is lehet, ez csak hiú ábránd, számunkra, számukra, mindannyiunknak.

Milyen furcsa, különös, és egyben szép, a filmélet, a filmipar! Míg egyik pillanatban még a táncoló, vonuló, vándorló pingvineket figyelhetünk magunk előtt, addig már a másikban egy róka és egy gyerek barátságáról láthatunk egy gyönyörű kis történetet. Ejha.

Luc Jacquet rendező, operatőr, forgatókönyvíró a híressé vált Pingvinek vándorlása után megint csak egy ilyen doku meg természetfilm jelleges filmet, darabot tár elénk. Amelyben az állat(ok) mellett most már egy ember, egy szereplő, egy vörös, szeplős kisleányzó is feltűnik, látható a főszerepben. Tehát itt már emberi érzelmek is megnyilvánulnak, s előtérbe kerülnek, de persze továbbra is az állatunkon van a fő hangsúly. Mondhatnánk, hogy ez állati volt, annyi szent. Akár a tévékészülékek spektrumját megszégyenítő felvételek, és látvány fogadja azt, akinek erre, az eredeti franciás címén, a Le Renard et l'enfant-ra esik a választása.

 

A forgatókönyv, ahogy mondottam egy amolyan 10 év körüli kislányról és a ravaszdi állatáról szól, és a kettejük közt kibontakozó barátságról. A kislány miután megpillantja az állatot, beleszeret, és hónapokon át keresi az erdőben, hogy újra láthassa, megtalálja, és vele lehessen, - mindez a festői szépségű Alpokban, Franciaországban történik, persze.

A film egyrészt mindvégig egy meséhez hasonlít. Tudod, amikor az anyuka mesél a fiának, régi, felejthetetlen élményeiről, amikor még ő is gyerek volt.

Másrészt pedig gyerekkori emlékekre, élményekre építkezik, melyet a rendező élt át, és melyet nem feledet el a mai napig, mint például a rókával való találkozást, vagy a szülőföld iránti szeretetét.

 

Luc Jacquet másodjára is megcsinálta. Megint csak egy aranyos, egy kedves filmet tesz le a nagyérdemű elé, asztalára, mely majd mindenkinek jól esik, vagy jól kell, hogy essen, hisz mindenki volt gyerek, és mindenkinek van legalább egy története, ami biztos, hogy állatokhoz kapcsolódik, fűződik. Mert az állat az ember legjobb barátja, ugye. De Jacquet mégis olyat tesz, és egy olyan négylábút választ, melyről a hiedelem, vagy akár szerény tudomásunk is eddig csak rosszat hallott. Mert a mi főhősünk a róka, egy ravasz állat, vagy hát ez maradt meg bennünk, rögzült az ősidőktől kezdve és fogva. De mégis ennek ellenére és talán ezért is, egyúttal, egy nagyon közkedvelt karakter, és figura a mesékben, elég csak a Holló és a Róka történetére, fabulájára gondolni, vagy Fekete István Vuk című meséjére. Jacquet azonban nem titkolja, és nem tudja hányszor ismételni, hangoztatni, hogy az ő rókája ott a filmben, az nem szimbolikus, az nem csak egy mese hőse, hanem az egy igazi róka, a róka, az állat, a természetben, „természetes valójában”.

Bár kinek teszik, vagy nem tetszik, a lényeg, hogy a róka is egy állat, egy vadállat, amin talán még most látható alkotásunk, vagy a most látottak se tudtak elfeledtetni velünk. És végtére is a film ezt is megmutatja, nekünk, számunkra, és erre fel is hívja a figyelmünket.

 

Amikor ilyen mesés (bár ez nagyon messze tőle) filmeket tekintünk meg, akkor sokszor feltesszük magunkban azt a kérdést, hogy vajon létezik-e, ember és állat között barátság. Létezik, biztos, mondjuk ki. Lehet az róka, lehet egy kutya, egy macska, egy a lényeg, hogy hol kevesebb, hol több idő leforgásával egyre közelebb tudunk kerülni, kerülhetünk, a kedvenc állatunk szívéhez. És ezért, talán kicsit meg is értjük, együtt is érzünk, a főszereplő kislánnyal, aki hideget-meleget kibírva akarja megtalálni majd „az ő rókáját és vele együtt átélni a kalandjait, az útjait az erdőben.

 

Egy igazi kaland ez, végtére is. A gyerek nem enged, és kíváncsisága, naivitása nem ismer határokat. Minél előbb szeretne találkozni vele, legyen tavasz vagy tél, ő ott van, ő hívja, keresi, hogy végre megpillanthassa. Míg közben láthatjuk a négylábút, amint éli életét félelemben, szeretetben, szerelemben.

 

A róka meg a gyerekben hiányoznak a nagy párbeszédek, dialógusok. Mert hát a kislány beszél a rókájához (ahogy azt mi is tesszük néhányszor), de persze ő nem válaszolni neki. A készítők inkább, ennek tudatában, elsősorban a látottakból szeretnének, és akarnak érzelmi megnyilvánulásokat kiváltani a nagyérdeműben és nagyérdeműből. És arra akarja késztetni őket, minket, hogy gondolkozzunk már el egy pillanatra, hogy az adott helyzetben mi mit tennénk gyerek vagy éppen felnőtt fejjel.

Tehát a film hiába látszik elsőre egy egyszerű történetnek, sokkal több van mögötte, mint azt az ismertető elolvasása érezteti velünk. Bár az is igaz, hogy sok és nagy újdonsággal nem rendelkezik.

De a látvány nem tud elereszteni. Az Alpokban, és az Olasz parkban felvett jelenetek, tájak, gyönyörűek. A képek magukért beszélnek. És a zene is/az még, ami kiemelhető. Hisz szépen közvetíti, sugallja nekünk a szereplők, legyen az állat, vagy ember, érzelmeit, érzéseit. Szép.

 

Ez azon filmek, közé tartozik szerintünk és számunkra, melyet egy idebiggyesztett pontszám nem tudna pótolni, és helyettesíteni soha, de soha. És jelen esetünkben a mi hetesünk is csak egy szám, ami nem sokat jelent. Mert ezt látni kell és kéne. Elsősorban persze inkább családoknak, rókabarát szeretőknek, természet és dokumentumfilm iránti rajongóknak tudjuk ajánlani. Egészségükre.

A szállító, egy ember, akinek ez a munkája. Szállít dolgokat, A pontból a B pontba. De, hogy pontosan mit, miket, azt Ő se tudja. Nem érdekli, mert neki szabályai vannak, s eszerint, így végzi a dolgát, a munkáját, melyben szemmel láthatóan nem tud hibázni. Profi. Pontos, precíz, elegáns. Nem késik, mert ő nem szokott késni. Nem beszél sokat, csak akkor, ha kérdezik. Ha probléma adódik, akkor sincs baj, gondolva zsoldos múltjára, és vezetési képességeire. Ő a tökéletes ember, erre a munkára.

Ám mégis, egyik szállítása közben olyat tesz, amire korábban nem volt példa. És ezzel veszélybe sodorja nem csak az ő életét, hanem a csomag tartalmát is.

 

2002-t írunk, amikor is bemutatkozik a nagyérdemű előtt, a Szállító első része. Amint azt tudjuk, és láttuk, a film "igen" jól szerepelt kasszáknál. Így nem is volt kérdéses Luc Besson számára, hogy belekezdjen a második megírásába, ami kimondva kimondatlanul már nem hozta az első színvonalát. Gyengébbre sikeredett, más rendezővel, suta forgatókönyvvel, még több agyatlan helyzettel, de amondó vagyok, ne menjünk előre ennyire az időben, hanem maradjunk az első résznél, amiben azért találunk jó és rossz dolgokat, egyaránt.

 

A történet nem nagy erőssége a Szállítónak, de úgy gondolom ezzel, nem mondtam sok újdonságot senkinek. A befejezés például már erőltetett, és azért a dialógusok, a párbeszédek is jócskán a háttérbe szorulnak. Mindent az akcióért elv, ugye. Ismerős ez. Talán ez a felfogás lehetet volna nyerő is, a készítők részéről. Ám ők, ezzel a lehetőséggel, nem éltek. Kisebb-nagyobb hibákat felhalmozva nem éppen jó emlékek maradnak meg bennünk a Szállítót illetően. De az akciójelenetek, melyek többé-kevésbé azért ott voltak a szeren, azok valamennyire elfeledtetik velünk a forgatókönyv gyengeségeit. Így csak a stáblista megjelenésekor gondolunk vissza, és eszmélünk rá, hogy mit is láttunk, abban a bizonyos másfélórában. Na mit?

 

Akció, akció, akció. Néha már nem is hiszünk a szemünknek. De ez kell a népnek, az akciófannak. Ahogy mondottam, azért sokszor túlzásba viszik, ám mégse esnek át a ló túloldalára, csak néha sikerül a banánhéjon elcsúszni egy-pár logikai bukfenc miatt. Azonban a látvány kárpótol, és rabul ejt. Luc Besson nem hazudtolja meg önmagát ez esetben sem. Szereti kicsit elengedni a fantáziáját, az biztos, s ez meglátszik itt is. Autós üldözés Taxi emlékekkel, olajbirkózás kínai módra, ezer számban töltények a tárban, és James Bondot meg társait meghazudtoló, megszégyenítő mutatványok, harci jelenetek, kvázi, csihi-puhi az életben maradásért, vagy inkább a szórakoztatásért.

 

Mert be kell vallani, azért jól szórakoztunk. Kellemesen csalódtunk. De pozitívan. Lightos akcióorgia nekünk, egy szíp leányzóval a férfi szemeknek, egy macsó, sármos kinézetű rossz fiúval a főszerepben. Mi kell még? Jó beszólások, dumák, a hangulatot tetéző és fokozó muzsikák, na meg autócsodák Franciaországgal, egy kis tengerrel. A készítők, ahogy az észrevehető és látható volt, beleadtak apait-anyait, - bár ez túlzás-, hogy ebből kisüljön egy jó kis akciófilmecske - amerikai módra, olyan popcorn mozinak való.

 

Jason Statham ellentmondásos figura a színészvilágban/berkekben. Sokan nem tudnak vele megbékélni, van benne valami, tesszük hozzá, nem nagy színészóriás a fazon. De mégis lelkesen csinálja, és játszza a piti kis bűnöző szerepeit. Ez áll jól neki és végtére is annyira nem vészes. Megérett már egy komolyabb szerepre, mondom. Bár itt sem viszi túlzásba a dolgot. Hozza azt, amit szokott. De nekünk tetszik.

Shu Qi azonban még annyit se csinál, mint Statham. Jó, hogy ott van a vásznon, félre értés ne essék, nézni jó, de a játéka már nem nyűgözött le annyira, minket. Végül is a főhős mellett csak másodhegedűsként jöhetett számításba – minden szempontból. Ez van.

 

Érdekes egy film a Szállító, mert hibái ellenére azért szerethető. Nem az a brutális, észveszejtő, kegyetlen akciófilm, hanem az egyszer nézem, jól szórakozom rajta -féle. Kicsit pörgős, akciódus, meg izgalmas, de semmi különös, semmi extra. Ebből a sztoriból azért, lehetet, volna sokkal többet kisajtolni, még jobb rendezéssel, de érjük be ennyivel. Ennek tudatában és ezek ismeretében azért a film még így is megérdemel hat egész pontot, tőlünk. Lehet köveket dobálni. Nekem ennyire jött be ez az, ereszd el a hajam filing. Nem érdemes és kell összevetni másokkal, más művekkel, kérem szépen. A másodikat átugorva jön a harmadik. Várjuk?

A világ megint csak, újra, veszélyben van. Segítségre van szüksége, holott erről, az emberek mit sem tudnak. Szépen élik a szürke hétköznapok világát, miközben a gonosz, ott mászkál közöttük, alattuk, felettük, kinek hogy tetszik. De jobb is az nekik, ha nem tudnak a közelgő veszélyről,  mert egyedül, ők, az emberek, mi, úgy se mennénk semmire, ellenük. Kell egy hős, tudod, mint a képregényekben, a filmekben, aki majd a szupererejével elintézi a rossz arcokat, és Ő neki hála, majd visszatérhet újra a boldogság, a nyugodt, a gondtalan, és a félelem nélküli élet a világra/ba, az emberek szívébe, lelkébe egyaránt.

Azonban az ember nem tud békélni, békét kötni azzal, aki és ami, számára nem emberi. Fél mindentől, és sokszor félelme nem is tűnik alaptalannak. De vannak helyzetek, amikor meg kell, hogy bízzon másban, más valakiben, mert csak Ő tudja megmenteni a Földet, és az emberiséget a teljes pusztulástól. Őt nevezzük, hősnek, további alternatívái lehetnek szuper/ rajzfilm/képregény/fő hős. Egy a lényeg, hogy inkognitóban, az éjszakában, beöltözve, egy kis csapattal a háta mögött kell, hogy véghez vigye a küldetését. Amely minden esetben titkos, és veszélyes, de neki ez a dolga.

 

Vannak hősök, akik már egy kicsit megszokottak, egy kicsit kopottak, laposak, egy kicsit sablonosak, ezért úgy érezte Guillermo Del Toro, hogy itt az ideje az ördöggel cimborálni, és jó mélyre visszanyúlni a pokol legmélyebb bugyrába, hogy onnan elhozza az új, még ha nem is szimpatikus és első látásra kedves világmegmentőt, a Hellboyt. Piros, szarva van, sorsa már születésekor megpecsételődőt. De átkerült a mi világunkba, és onnantól kezdve valamint fogva már az embereket szolgálja, és segít, ahol csak tud. Ellentmondásos karaktere, mivolta, személysége, vagy kinézete nem éppen az álmunkban oly sokszor feltűnt hős glóriájának képe, hasonmása, de ahogy azt hangoztatjuk sokszor, a zord külső igen is érző lelket takar.

 

A Hellboy másodjára kápráztatja el a nézőket. Az elsőt, látva, átélve, megrágva, megemésztve, egy igen jó kis hangulatos darabnak ítéljük. Melyben van minden, ami talán a filmbuzinak kellhet. Egy kis fantasy, egy kis akció, meg hát vígjáték egy olyan főszereplővel, akinek már a megjelenése, karizmája, a szövege sokakat levett a lábáról, már akkor. És talán nem is kételkedtünk abban, hogy abból az egyből, egy nap, lesz még egy.

Már az első esetében is, azt éreztük, hogy nem egy kiemelkedő alkotás az, de nem is úgy kell tekinteni rá, hanem egy jó kis könnyed kétórás kikapcsolódásra. Amikor elfelejt mindent maga körül a néző, és végtére is, de tért nyer a fantáziája, mert olyat láthat, amihez hasonlót mostanság vagy akkortájt csak ritkán láthatott.

 

A kettő, avagy a The Golden Army névre keresztelt folytatás, szépen követi az első hagyományait. De amondók vagyunk, hogy mindenből, minden egyes részéből, részletéből még jobban vizsgázik és teljesít. A történet, ugye, a szokásos, ahogy azt már a legelején felvázoltam, pedzegettem. Hisz nincs menekvés, mert megérkezett az új ellenség Nuada herceg képében. Akinek álma, és vágya, hogy a címben szereplő sereget újra felkeltse álmából, hogy azzal majd véghez vigye a pusztító tervét. De az emberiség legnagyobb szerencséjére, ott van a Paranormális Kutató és Védelmi Iroda csapata, Hellboy-jal, Abéval, Lizzel, na meg az új segítséggel, Kraussal. És megkezdődik a harc, a koronáért, pergamenért, az életben maradásért.

 

Del Toro-n, a Hellboy szívén, kreatív igazgatóján, a rendezőn, a forgatókönyvírón nagyon látszik az, hogy ebben az esetben nagy fába vágta a fejszéjét. Kvázi, nagyot akart szakítani. Mondjuk ki, ez sikerült is neki. De a látvány most a TGA esetében megelőzi minden szempontból, és minden esetben a sztorit, a történetet. Nem szidjuk, és nem akarunk lándzsát törni a direktor úr feje felett, távol is álljon tőlünk az ilyesmi, egy ilyen alkotás kapcsán, de be kell vallani, hogy történet-ügyileg nem nagy szám, nem nagy dobás a Kettő. Mondjuk ezt azért, mert elég kiszámítható a történet, és ezen kívül erőltetett szálak, cselekmények jellemzik. Mint például Abé szerelme nagyon súlytalan számunkra, kicsit már közömbös is, de igaz, ami igaz, kellett, mert másképp, nem lett volna, soha vége.

Ám Del Toro próbál egy kicsit beleásni a karakterekbe, többet megmutatni abból, hogy igenis ők mások, nekik is vannak érzelmeik stb… ami sokaknak gondolom igen, másoknak pedig nem nyeri (nyerte) el tetszését. De mi azért kijelenthetjük kellő magabiztossággal, hogy a várva várt folytatásban nem kellett csalódnunk. A név garancia volt a minőségre. És méltó folytatásként vonul be a filmes könyvekbe.

 

Hangulatilag valami olyat nyújt ez, amiben azért jócskán előzi elődjét. Egyszerűen az első képkockák legördülése után a kellemes, üdítő, néhol vicces, néhol drámai hangulat nem ereszt el egészen a stáblista megjelenéséig. Komolyan filgúd hatás kerítette hatalmába a nézőt. Mert mind, amit láttunk, vagy amit hallottunk az egyszerűen nagyon jó volt. Humorból jelesre vizsgázik nálunk. De tényleg. Többet kacagtunk rajta, mint a korábban látott vígjáték nevezett dolgokon. És ez tényleg szuper.

A látvány se utolsó szempont az ilyen fantázis darabok esetében. A CGI nincs nagymértékben jelen, a vásznon. Inkább e nélkül vitték végre, véghez a különbözőbbnél-különbözőbb, furcsábbnál-furcsább lények, alanyok varázslatos bemutatását, színre vitelét. Jól tették, és mindenképp piros pont, hogy itt aztán nem spóroltak meseországgal, hanem beletettek troll piactól – fogtündérekig mindenkit, ami csak szem-szájnak ingere. Éljen a fantáziavilág.

Zene, zene, zene. Nem lövöm le a poént, Isten ments. Hatalmas. De azért a zenét a yutubról belinkelem ide, mert komolyan ütős, és megérdemli. I can’t smile without you…

 

A szereplőbrigád nem változott, nem is volt miért lecserélni. A „kiöregedett” Ron Perlman itt aztán, Hellboy szerepében végre úgy fickándozhat, ahogy azt szeretne. Már az első után is nyugtáztuk a napot, hogy milyen jó választás volt ő. Selma Blair most sem váltja meg a világot. Örülünk, hogy ott van a színen. Aztán ennyi.

Nuada herceget alakító Luke Goss, szépen hozza a gonosz figurát. Bár nagyon nem ijedtünk meg tőle. Az is igaz.

 

És akkor most térjünk rá arra, ami már nagyon aktuális lenne, az első sortól kezdve. Azaz, mi ránk, magyarokra. Számos magyar színész kapott lehetőséget, és egy kis szerepecskét a forgatókönyvben. Feltűnik például Kamarás Iván a film elején, de Oroszlán Szonja is felismerhető a gyerekével. Persze vannak ott mások is, mondatja ezt az adatlap is, velünk, nekünk, számunkra.

Ha a Suzuki, a mi autónk, akkor, ha már megengeditek ezzel, az erővel, a Hellboy II is a miénk, de csontra. Mert igazi hazafiként, büszkék lehetünk arra, amit mi, magyarok tettünk ezért a filmért. Oké, most nem kéne többes számban felszólalni, szóval büszkék lehetünk azokra, akik szívüket, lelküket adták egy ilyen ennyire sikeres projekt megvalósításához. Benne van a kezük majd mindenben. Magyar statiszták tették oda névjegyüket és nevüket örökkön örökké ehhez a második részhez. Mindenképp innen az FFK bőrfoteljéből, szeretnénk gratulálni nekik, jó érzés volt.

 

Mit is mondhatnék, írhatnék még ezek után? Nem sokat, már csak a pontszám kérdéses. Ami tényleg összegezve, a hangulattól, látványtól, a humortól, a magyar kezeken át egészen Del Toro-ig megérdemli tőlünk azt a nyolc és felest, komolyan. Bizton állíthatjuk, jobbra sikeredett ez, mint azt vártuk az első részt megtekintve. Aki szeretne végre kikapcsolódni, nevetni, kalandot, akciót látni, annak vétek  a Hellboy II –t kihagyni. Ajánlom, melegen, nagyon. Nem tudom ismételni magam százszor. Nézni. Amit így a végére hagytam, az egyik) hogy a Pokolfajzatból a második részre Hellboy lett – címszinten. Nah? Míg a másik) hogy most én hallottam rosszul, vagy tényleg más a szinkronja Pirosnak?