Milyen furcsa, különös, és egyben szép, a filmélet, a filmipar! Míg egyik pillanatban még a táncoló, vonuló, vándorló pingvineket figyelhetünk magunk előtt, addig már a másikban egy róka és egy gyerek barátságáról láthatunk egy gyönyörű kis történetet. Ejha.

Luc Jacquet rendező, operatőr, forgatókönyvíró a híressé vált Pingvinek vándorlása után megint csak egy ilyen doku meg természetfilm jelleges filmet, darabot tár elénk. Amelyben az állat(ok) mellett most már egy ember, egy szereplő, egy vörös, szeplős kisleányzó is feltűnik, látható a főszerepben. Tehát itt már emberi érzelmek is megnyilvánulnak, s előtérbe kerülnek, de persze továbbra is az állatunkon van a fő hangsúly. Mondhatnánk, hogy ez állati volt, annyi szent. Akár a tévékészülékek spektrumját megszégyenítő felvételek, és látvány fogadja azt, akinek erre, az eredeti franciás címén, a Le Renard et l'enfant-ra esik a választása.

 

A forgatókönyv, ahogy mondottam egy amolyan 10 év körüli kislányról és a ravaszdi állatáról szól, és a kettejük közt kibontakozó barátságról. A kislány miután megpillantja az állatot, beleszeret, és hónapokon át keresi az erdőben, hogy újra láthassa, megtalálja, és vele lehessen, - mindez a festői szépségű Alpokban, Franciaországban történik, persze.

A film egyrészt mindvégig egy meséhez hasonlít. Tudod, amikor az anyuka mesél a fiának, régi, felejthetetlen élményeiről, amikor még ő is gyerek volt.

Másrészt pedig gyerekkori emlékekre, élményekre építkezik, melyet a rendező élt át, és melyet nem feledet el a mai napig, mint például a rókával való találkozást, vagy a szülőföld iránti szeretetét.

 

Luc Jacquet másodjára is megcsinálta. Megint csak egy aranyos, egy kedves filmet tesz le a nagyérdemű elé, asztalára, mely majd mindenkinek jól esik, vagy jól kell, hogy essen, hisz mindenki volt gyerek, és mindenkinek van legalább egy története, ami biztos, hogy állatokhoz kapcsolódik, fűződik. Mert az állat az ember legjobb barátja, ugye. De Jacquet mégis olyat tesz, és egy olyan négylábút választ, melyről a hiedelem, vagy akár szerény tudomásunk is eddig csak rosszat hallott. Mert a mi főhősünk a róka, egy ravasz állat, vagy hát ez maradt meg bennünk, rögzült az ősidőktől kezdve és fogva. De mégis ennek ellenére és talán ezért is, egyúttal, egy nagyon közkedvelt karakter, és figura a mesékben, elég csak a Holló és a Róka történetére, fabulájára gondolni, vagy Fekete István Vuk című meséjére. Jacquet azonban nem titkolja, és nem tudja hányszor ismételni, hangoztatni, hogy az ő rókája ott a filmben, az nem szimbolikus, az nem csak egy mese hőse, hanem az egy igazi róka, a róka, az állat, a természetben, „természetes valójában”.

Bár kinek teszik, vagy nem tetszik, a lényeg, hogy a róka is egy állat, egy vadállat, amin talán még most látható alkotásunk, vagy a most látottak se tudtak elfeledtetni velünk. És végtére is a film ezt is megmutatja, nekünk, számunkra, és erre fel is hívja a figyelmünket.

 

Amikor ilyen mesés (bár ez nagyon messze tőle) filmeket tekintünk meg, akkor sokszor feltesszük magunkban azt a kérdést, hogy vajon létezik-e, ember és állat között barátság. Létezik, biztos, mondjuk ki. Lehet az róka, lehet egy kutya, egy macska, egy a lényeg, hogy hol kevesebb, hol több idő leforgásával egyre közelebb tudunk kerülni, kerülhetünk, a kedvenc állatunk szívéhez. És ezért, talán kicsit meg is értjük, együtt is érzünk, a főszereplő kislánnyal, aki hideget-meleget kibírva akarja megtalálni majd „az ő rókáját és vele együtt átélni a kalandjait, az útjait az erdőben.

 

Egy igazi kaland ez, végtére is. A gyerek nem enged, és kíváncsisága, naivitása nem ismer határokat. Minél előbb szeretne találkozni vele, legyen tavasz vagy tél, ő ott van, ő hívja, keresi, hogy végre megpillanthassa. Míg közben láthatjuk a négylábút, amint éli életét félelemben, szeretetben, szerelemben.

 

A róka meg a gyerekben hiányoznak a nagy párbeszédek, dialógusok. Mert hát a kislány beszél a rókájához (ahogy azt mi is tesszük néhányszor), de persze ő nem válaszolni neki. A készítők inkább, ennek tudatában, elsősorban a látottakból szeretnének, és akarnak érzelmi megnyilvánulásokat kiváltani a nagyérdeműben és nagyérdeműből. És arra akarja késztetni őket, minket, hogy gondolkozzunk már el egy pillanatra, hogy az adott helyzetben mi mit tennénk gyerek vagy éppen felnőtt fejjel.

Tehát a film hiába látszik elsőre egy egyszerű történetnek, sokkal több van mögötte, mint azt az ismertető elolvasása érezteti velünk. Bár az is igaz, hogy sok és nagy újdonsággal nem rendelkezik.

De a látvány nem tud elereszteni. Az Alpokban, és az Olasz parkban felvett jelenetek, tájak, gyönyörűek. A képek magukért beszélnek. És a zene is/az még, ami kiemelhető. Hisz szépen közvetíti, sugallja nekünk a szereplők, legyen az állat, vagy ember, érzelmeit, érzéseit. Szép.

 

Ez azon filmek, közé tartozik szerintünk és számunkra, melyet egy idebiggyesztett pontszám nem tudna pótolni, és helyettesíteni soha, de soha. És jelen esetünkben a mi hetesünk is csak egy szám, ami nem sokat jelent. Mert ezt látni kell és kéne. Elsősorban persze inkább családoknak, rókabarát szeretőknek, természet és dokumentumfilm iránti rajongóknak tudjuk ajánlani. Egészségükre.