Egy igazán jó filmhez szerintünk, - és a soron következő alkotás láttán, tekintetében - három dolog, tényező szükségeltetik, a képlet egyszerű: kell egy nagyon híres író bestsellere, egy öreg tapasztalt vén róka, azaz egy rendező, és egy nagyszerű színész. Ha ez a három megvan, akkor már biztos, hogy nem kell megijedni semmitől és senkitől, hisz a siker garantált. Mert a film ezek után, ezek ismeretében, tudatában, már csak jó lehet, ugye. Azonban nem minden arany, ami fénylik, mondjuk ezt azért elsősorban, mert nem mindig sikerül például kihozni az alapanyagból a legjobbat. Hiába van ott a nagy név a plakáton, a borítón, néha ez sem segít. Nem könnyű „visszaadni” vagy vászonra vinni a könyv történetét, a hangulatát másfél vagy két órán keresztül.

Vannak azonban olyan esetek, melyek áthidalják a könyv és film közti problémákat, átugorják a szakadékot, csak azért, hogy a néző, mi, ki legyünk engesztelve mind olvasói, mind filmes szempontból. És bizton állíthatom a Titokzatos folyó ebbe a kategóriába tartozik.

 

A film egyik tanulsága, hogy Dennis Lehane könyveire, bestsellereire lehet alapozni, mi több, kell is. Kell is, hogy azt vászonra vigyék, mert nem mindennapi dolgokat ír le újabb és újabb könyveiben. Ha valaki esetleg nem tudná, speciel a Hideg Nyomon című film anyagát is az ő írása szolgáltatta, ejha, és most, ha információink nem csalnak, akkor a Shutter Island című regényének megfilmesítési jogait már/még a megjelenés előtt megvették, szóval bő 1 év múlva erősen figyelni arra, előre szólók, szóltam.

De előtte még, neki lehet állni olvasni, mert megérné, megéri. A Vihar-szigetről egy kis élménybeszámoló, kritika mégpedig jamesb módra, tessék nézni, majd olvasni, engem meggyőzött.

 

De ne menjünk annyira előre az időben, hanem forgassuk vissza a kerekeket, mármint az időét, mégpedig 2003-ig, a Titokzatos folyó bemutatkozásáig a nagyérdemű előtt, mert nem lehet csak úgy szó nélkül elmenni mellette. Nem is kell mondani D. H. bestseller regény alapján készült. Bárki, bárhol megtalálhatja és olvashatja kedvére, ha jól esik, de mi azt mondjuk, hogy a filmet se árt megnézni. És most szerények voltunk, de nagyon.

 

A történetet sokan ismerik, ismerhetik. Három emberről szól, akiknek a barátságuk még a múltban félbeszakadt, kettétört, de pár év múlva, újra összehozza őket a sors, miután egyiküknek eltűnik a lánya. A gyerekkori borzalmak, és a tragédia képei újra és újra előjönnek, amikor a három - már egymástól elhidegült - ember útjai ismét csak összefonódnak és mélyen magukba kell nézniük.

Az idő begyógyítja a sebeket, tartja a mondás. De hiába, sok év távlatából visszagondolva ugyanúgy gondolnak és emlékeznek arra a napra, mintha csak tegnap történt volna. A múltat nem lehet elfelejteni, nem lehet csak úgy átugorni felette, az mindig és mindörökké ott van és lesz a fejekben, amíg a világ a világ.

 

Zseniális forgatókönyv nem akármilyen drámával, színészi játékokkal, és rendezéssel, na meg kiforrott karakterábrázolással. Ilyen valóságos, és élethű karaktereket megnyilvánulni a vásznon már nagyon réges-régen láttam, komolyan. És ez a szereplők javait, munkáit dicséri elsősorban. Amit, ugye, két GG és két Oscar díjjal jutalmaztak, teljesen jogosan, persze. És ha már itt tartunk, akkor nézzük ezt a hármast: Sean Pennt, Tim Robbinst, és Kevin Bacont.

 

Sean Penn-től rossz teljesítményt eddig még nem láttam, lehet kövezni. Munkásságára mi csak az utóbbi időben figyeltünk fel igazán. Na igen, újabb szégyenfolt ez. De amit lá(t)tunk tőle, az maradéktalanul kiengesztel minket. Akár a Király összes emberében (micsoda alakítás volt az, kérem szépen), akár a Richard Nixon merényletben olyat nyújtott, melyet pár napig, vagy inkább soha nem feled el az ember, az biztos. A színész, csak így egyszerűen, bekerült a kedvenceink közé, és nem is érdemes koptatni a szánkat, mert itt is valami kegyetlenül jót produkált apaként. Szó se róla, ez megért egy Oscar meg egy Golden Globot, meg ki tudja hány díjat még ezen kívül.

Tim Robbins hasonló cipőben jár mint Sean, ami a díjazást illeti. Hisz ő begyűjtötte 2004-ben a „két nagyon” a mellékszereplői szobrocskát. Kitűnően vizsgázik a szemünkben. Egyszerűen jól hozta a különc embert, aki nem mer beszélni a múlton történtekről.

Kevin Bacon nem kapott díjat. Megérdemelte volna. Rendőrként volt jelen, és ahogy korábban már fogalmaztam, megszerettem a fazont, mert tényleg száz arca van. És mindenre képes. Nemsokára beérhet a sok munka gyümölcse számára is, hisszük.

 

Egy olyan krimi-dráma ez, melyben a személyes tragédiákon kívül még harc folyik a fájdalom csillapításáért, a bűnösök megbűnhődéséért.

Nem egy gyors lefolyású két óra ez, hanem inkább kellő feszültséggel, és izgalommal ellátott történet, mely egy pillanatig nem ereszt el, és végig rabul ejt a három ember gyötrődése, szenvedése az igazságért folytatott harcban. És amikor már azt hisszük, hogy a dráma elérte csúcspontját, akkor nagyot tévedünk, hisz a tragédia másban rejlik.

A lassú víz partot mos koncepcióra épült, amit elsősorban már csak a rendezőből kiindulva is igaznak vélünk. Hisz Clint Eastwood a rendezői székben brillírozik sokadára. Színészként is már letett valamit az asztalra, és azt most rendezéseivel megkoronáz(hatj)a. De ez már talán sikerült is neki. Itt is minden apró részletre figyel, nem sietünk sehova. De nem is baj ez. Ezzel a három kivételes talentumú színésszel méltóképpen vitte és filmesítette az amúgy is híres regényt. Itt minden összejött. És még a zene is jól szólt, csengett füleinknek.

Hiba talán nincs is nagyon. De a végét előbb kellett volna lezárni. De így se volt ezzel különösebb probléma.

 

Nekünk tetszett. Nagyon. Aki olvasta a könyvet az azért, aki nem olvasta, de ismeri a D.H. monogrammal ellátott és fémjelzett bestsellereket, na az meg azért üljön oda egyszer, mindenképp, hangsúlyozom mindenképp, a Titokzatos folyó elé. A pontszám kilences. Lehetne több is persze. Elsőre ez ennyire volt elég. Majd a duplázás már változtathat ezen. Így utólag belegondolva a cím is már mennyire különös, hihetetlen, az a folyó szimbolikus, meg misztikus, szóval titokzatos. Egy szó mint száz, ezt látni kell.