A világ megint csak, újra, veszélyben van. Segítségre van szüksége, holott erről, az emberek mit sem tudnak. Szépen élik a szürke hétköznapok világát, miközben a gonosz, ott mászkál közöttük, alattuk, felettük, kinek hogy tetszik. De jobb is az nekik, ha nem tudnak a közelgő veszélyről,  mert egyedül, ők, az emberek, mi, úgy se mennénk semmire, ellenük. Kell egy hős, tudod, mint a képregényekben, a filmekben, aki majd a szupererejével elintézi a rossz arcokat, és Ő neki hála, majd visszatérhet újra a boldogság, a nyugodt, a gondtalan, és a félelem nélküli élet a világra/ba, az emberek szívébe, lelkébe egyaránt.

Azonban az ember nem tud békélni, békét kötni azzal, aki és ami, számára nem emberi. Fél mindentől, és sokszor félelme nem is tűnik alaptalannak. De vannak helyzetek, amikor meg kell, hogy bízzon másban, más valakiben, mert csak Ő tudja megmenteni a Földet, és az emberiséget a teljes pusztulástól. Őt nevezzük, hősnek, további alternatívái lehetnek szuper/ rajzfilm/képregény/fő hős. Egy a lényeg, hogy inkognitóban, az éjszakában, beöltözve, egy kis csapattal a háta mögött kell, hogy véghez vigye a küldetését. Amely minden esetben titkos, és veszélyes, de neki ez a dolga.

 

Vannak hősök, akik már egy kicsit megszokottak, egy kicsit kopottak, laposak, egy kicsit sablonosak, ezért úgy érezte Guillermo Del Toro, hogy itt az ideje az ördöggel cimborálni, és jó mélyre visszanyúlni a pokol legmélyebb bugyrába, hogy onnan elhozza az új, még ha nem is szimpatikus és első látásra kedves világmegmentőt, a Hellboyt. Piros, szarva van, sorsa már születésekor megpecsételődőt. De átkerült a mi világunkba, és onnantól kezdve valamint fogva már az embereket szolgálja, és segít, ahol csak tud. Ellentmondásos karaktere, mivolta, személysége, vagy kinézete nem éppen az álmunkban oly sokszor feltűnt hős glóriájának képe, hasonmása, de ahogy azt hangoztatjuk sokszor, a zord külső igen is érző lelket takar.

 

A Hellboy másodjára kápráztatja el a nézőket. Az elsőt, látva, átélve, megrágva, megemésztve, egy igen jó kis hangulatos darabnak ítéljük. Melyben van minden, ami talán a filmbuzinak kellhet. Egy kis fantasy, egy kis akció, meg hát vígjáték egy olyan főszereplővel, akinek már a megjelenése, karizmája, a szövege sokakat levett a lábáról, már akkor. És talán nem is kételkedtünk abban, hogy abból az egyből, egy nap, lesz még egy.

Már az első esetében is, azt éreztük, hogy nem egy kiemelkedő alkotás az, de nem is úgy kell tekinteni rá, hanem egy jó kis könnyed kétórás kikapcsolódásra. Amikor elfelejt mindent maga körül a néző, és végtére is, de tért nyer a fantáziája, mert olyat láthat, amihez hasonlót mostanság vagy akkortájt csak ritkán láthatott.

 

A kettő, avagy a The Golden Army névre keresztelt folytatás, szépen követi az első hagyományait. De amondók vagyunk, hogy mindenből, minden egyes részéből, részletéből még jobban vizsgázik és teljesít. A történet, ugye, a szokásos, ahogy azt már a legelején felvázoltam, pedzegettem. Hisz nincs menekvés, mert megérkezett az új ellenség Nuada herceg képében. Akinek álma, és vágya, hogy a címben szereplő sereget újra felkeltse álmából, hogy azzal majd véghez vigye a pusztító tervét. De az emberiség legnagyobb szerencséjére, ott van a Paranormális Kutató és Védelmi Iroda csapata, Hellboy-jal, Abéval, Lizzel, na meg az új segítséggel, Kraussal. És megkezdődik a harc, a koronáért, pergamenért, az életben maradásért.

 

Del Toro-n, a Hellboy szívén, kreatív igazgatóján, a rendezőn, a forgatókönyvírón nagyon látszik az, hogy ebben az esetben nagy fába vágta a fejszéjét. Kvázi, nagyot akart szakítani. Mondjuk ki, ez sikerült is neki. De a látvány most a TGA esetében megelőzi minden szempontból, és minden esetben a sztorit, a történetet. Nem szidjuk, és nem akarunk lándzsát törni a direktor úr feje felett, távol is álljon tőlünk az ilyesmi, egy ilyen alkotás kapcsán, de be kell vallani, hogy történet-ügyileg nem nagy szám, nem nagy dobás a Kettő. Mondjuk ezt azért, mert elég kiszámítható a történet, és ezen kívül erőltetett szálak, cselekmények jellemzik. Mint például Abé szerelme nagyon súlytalan számunkra, kicsit már közömbös is, de igaz, ami igaz, kellett, mert másképp, nem lett volna, soha vége.

Ám Del Toro próbál egy kicsit beleásni a karakterekbe, többet megmutatni abból, hogy igenis ők mások, nekik is vannak érzelmeik stb… ami sokaknak gondolom igen, másoknak pedig nem nyeri (nyerte) el tetszését. De mi azért kijelenthetjük kellő magabiztossággal, hogy a várva várt folytatásban nem kellett csalódnunk. A név garancia volt a minőségre. És méltó folytatásként vonul be a filmes könyvekbe.

 

Hangulatilag valami olyat nyújt ez, amiben azért jócskán előzi elődjét. Egyszerűen az első képkockák legördülése után a kellemes, üdítő, néhol vicces, néhol drámai hangulat nem ereszt el egészen a stáblista megjelenéséig. Komolyan filgúd hatás kerítette hatalmába a nézőt. Mert mind, amit láttunk, vagy amit hallottunk az egyszerűen nagyon jó volt. Humorból jelesre vizsgázik nálunk. De tényleg. Többet kacagtunk rajta, mint a korábban látott vígjáték nevezett dolgokon. És ez tényleg szuper.

A látvány se utolsó szempont az ilyen fantázis darabok esetében. A CGI nincs nagymértékben jelen, a vásznon. Inkább e nélkül vitték végre, véghez a különbözőbbnél-különbözőbb, furcsábbnál-furcsább lények, alanyok varázslatos bemutatását, színre vitelét. Jól tették, és mindenképp piros pont, hogy itt aztán nem spóroltak meseországgal, hanem beletettek troll piactól – fogtündérekig mindenkit, ami csak szem-szájnak ingere. Éljen a fantáziavilág.

Zene, zene, zene. Nem lövöm le a poént, Isten ments. Hatalmas. De azért a zenét a yutubról belinkelem ide, mert komolyan ütős, és megérdemli. I can’t smile without you…

 

A szereplőbrigád nem változott, nem is volt miért lecserélni. A „kiöregedett” Ron Perlman itt aztán, Hellboy szerepében végre úgy fickándozhat, ahogy azt szeretne. Már az első után is nyugtáztuk a napot, hogy milyen jó választás volt ő. Selma Blair most sem váltja meg a világot. Örülünk, hogy ott van a színen. Aztán ennyi.

Nuada herceget alakító Luke Goss, szépen hozza a gonosz figurát. Bár nagyon nem ijedtünk meg tőle. Az is igaz.

 

És akkor most térjünk rá arra, ami már nagyon aktuális lenne, az első sortól kezdve. Azaz, mi ránk, magyarokra. Számos magyar színész kapott lehetőséget, és egy kis szerepecskét a forgatókönyvben. Feltűnik például Kamarás Iván a film elején, de Oroszlán Szonja is felismerhető a gyerekével. Persze vannak ott mások is, mondatja ezt az adatlap is, velünk, nekünk, számunkra.

Ha a Suzuki, a mi autónk, akkor, ha már megengeditek ezzel, az erővel, a Hellboy II is a miénk, de csontra. Mert igazi hazafiként, büszkék lehetünk arra, amit mi, magyarok tettünk ezért a filmért. Oké, most nem kéne többes számban felszólalni, szóval büszkék lehetünk azokra, akik szívüket, lelküket adták egy ilyen ennyire sikeres projekt megvalósításához. Benne van a kezük majd mindenben. Magyar statiszták tették oda névjegyüket és nevüket örökkön örökké ehhez a második részhez. Mindenképp innen az FFK bőrfoteljéből, szeretnénk gratulálni nekik, jó érzés volt.

 

Mit is mondhatnék, írhatnék még ezek után? Nem sokat, már csak a pontszám kérdéses. Ami tényleg összegezve, a hangulattól, látványtól, a humortól, a magyar kezeken át egészen Del Toro-ig megérdemli tőlünk azt a nyolc és felest, komolyan. Bizton állíthatjuk, jobbra sikeredett ez, mint azt vártuk az első részt megtekintve. Aki szeretne végre kikapcsolódni, nevetni, kalandot, akciót látni, annak vétek  a Hellboy II –t kihagyni. Ajánlom, melegen, nagyon. Nem tudom ismételni magam százszor. Nézni. Amit így a végére hagytam, az egyik) hogy a Pokolfajzatból a második részre Hellboy lett – címszinten. Nah? Míg a másik) hogy most én hallottam rosszul, vagy tényleg más a szinkronja Pirosnak?