Indul a mandula, forog a kerék, és bambi-zizi-körhinta; tessék-lássék, hangoztassék, megérkezett a legújabb folytatás, mégpedig az animációs részlegtől, műfajból. Kérem szépen, most legyenek szívesek kényelembe helyezni magukat, és feltenni az elfeledett pápaszemüket, mert itt a Madagaszkár kettő - kritikája. Persze, aki nem látta az egyet, na az ennél pontnál talán be is fejezhetné a további olvasást, de senkinek nem vesszem el a kedvét, Isten ments. Már csak azért se, mert ez a „mese” megér egy misét, azt mondom. Előre borítékolok egy üde, könnyed másfélórás szórakozást, mindenkinek, nemcsak Madagaszkár fanoknak. Úgy hiszem a beharangozó kiváltképp jóra, és filmfelkeltőre sikeredett, nézzük, vajon a nagy hype mögött mi rejlik…

 

A Dreamworks évek óta próbálja felvenni a kesztyűt több kevesebb sikerrel a Pixar-ral. De hiába, mert a Pixarnál, az utóbbi két évben - legalábbis, megmutatatták már, nekünk, nekik, hogy, hányas a kabát. Ergó egy kicsit (nagyon) rávertek DW-s munkákra. Akiknek így, a Madagaszkár újraélesztése, pórjaiból való feltámasztása jó jel vagy adódó alkalom lehetet (volna) a visszatérésre, s a megmérettetésre. Hiszen az első pozitív visszhangjából leszűrve nem volt egy halva szültetett dolog elővenni újra ezeket az Állatokat.

Azonban a Wall- E sikere mellett és mögött még a tök cool Kung Fu Panda is elvérzett, sajnos, nem sajnos. Következésképpen tehát ez a folytatás se indult gyaloggaloppnak, ám az első rész szerelmesei, akik azóta is riszálják úgyis-úgyis, na azok (köztük én is?) minden bizonnyal - DW ide vagy oda - várták a második csapót. Mert, mit érdekel engem(et), a filmszerető „remetenézőt”, hogy milyen égisz alatt született meg az adott „animációs mese”? Csak egy a lényeg, - és ezt jegyezd meg útravalóként ebből a bekezdésből minimum: kisgyerekeket meghazudtoló kíváncsisággal, és maximális beleéléssel jót és jól szórakozzunk főhőseink kalandjain, oszt’ ennyi.

 

A történet se változott sokat. Na ja, de minek is kellett volna? Egyszerűen csak elvitték (elutaztatták) Madagaszkárról az állatokat Afrikába, hogy ott egy régi őst (apát) előbányászva, egy fő gonival megspékelve a szokásos, klisés jelenetekkel vigyék végbe, ezt, a másodikat. Azaz, főállataink Alex, Marty, Melman és Gloria újra együtt kalandozik, és ez a fontos, semmi több.

 

A sztoriról annyit, hogy totál harmatgyenge. Ha nem lennének üdítő poénok, humorbonbonok akkor ez a kukában végezné, szerény véleményem szerint. A dráma erőltetetése az állatokra nagyon nem volt bejövős, hogy szépen fogalmazzak. Továbbra is rejtély marad tehát, hogy kinek, kiknek is akarják eladni ezt a végterméket a készítők. Mert egyrészt aranyos állatokkal a kisgyerek is jól elvan, de a tanmese részével nem csak ő, hanem mi sem tudunk mit kezdeni. Persze-persze azért voltak benne igazán jó utalások mi felénk (vagy filmekből), amiből lehet párat csak másodjára vesz észre az ember, de akkor is nem szégyen kijelenteni, hogy néhol mozgolódtam elég aktívan a fotelemben, ha már a nagyvásznon sok minden nem zajlott le éppen. Nagyon jól indul a film, good meg minden, de aztán lecsücsül jó párszor, és ebből csak az utolsó pár percre tud felállni. Ja és a riszálás meg jut eszembe, ha egyszer tört elő belőlem, akkor sokat mondtam.

A szerelemi szál, vagy apa-fia dialógus, diskurzus, bizony sokat nem tett bele a forgatókönyvbe. Ez olyan kötelező jelleggel szerepelt csak. Nem volt semmi új keletű dolog benne. Nosza ennél azért sokkal több kell a mai világban, szerintem.

 

A csúfos leégéstől, a már említett poénok, a jó kis zenék (Hans Zimmer ott van), és a szinkron hangok (már az elsőben is király volt) mentik meg a Madagaszkár kettőt.

A humor sok esetben mentőöv számomra, számunkra, és a sztori számára. Utóbbit jó sokszor ki is húzza a bajból. Végtére is, az állatok hozzák azt, amit már megszoktunk, megszokhattunk tőlük az első részben / a pingvinek továbbra is ászok/, de borzasztóan lerí, ez a nem kell megmagyaráznom a bizonyítványom hangulat. Azaz, hogy figyeltek mindenre, minden apró részletre zusammen pont úgy, mint a három évvel korábbiban, korábban. És a film szépen le is követeti, le is másolja azt, ha úgy tetszik B verziója annak, de itt kidurrant a lufi. Ismételni tudom magam ennél azért több kell, jóval több.

 

Na de ne legyek ennyire ünneprontó, mert a célját úgy-ahogy elérte. Szórakoztatott. Még ha csak kis időnként is dobott meg minket értékelhető humor bombával, áh, egy fene a hat és fél pontomat megkapja. Mert visszagondolva volt pár hangosabb nevetés is. Szóval, azért, csak óvatosan vigyázni a Madagaszkár kettővel, kéretik tisztelettel. Ne hogy felsüljünk, vagy megégjünk vele. A röhögés garantált, de szódával. Ne üljünk be nagy várakozással elé, akinek a madagaszkári kaland tetszett, na annak bizonyára, én hiszem, hogy az afrikai kiruccanás is fogyasztható lesz. Addig is szóljon, dübörögjön: I like to move it, I like to move it…

A Station Agent - lásd Állomásfőnök - láttán, óta és után alig ha akadt olyan filmszerető ember a földkéregségen, aki ne várta volna tűkön ülve Thomas McCarthy második „nagy”filmjét, a Visitort.

Igen jól hallottad a másodikat! Pedig a fentebb említett író-rendező személytől, úrtól, azért ezek láttán a telhetetlenség nagy fokában többet is elvárnánk (elvárnék). Hisz most is több mint öt évet kellett várni, amibe az ember majd beleőszült. De jelentem tisztelettel, megérte várni. Nem csalódtam, egy pillanatra se. Sőt.

 

Azért egy bekezdés erejéig nem árt megemlékezni az Állomásfőnökről. Mert hát annyira feelgood volt, hogy az már csodálatos. Aki nem látta, az bizony vessen magára. Bár jómagam is csak pár hónappal ezelőtt pótoltam be, de már akkor nem volt kérdés, hogy a jelenlegi, mostani darabunknak kötelező lesz a megtekintése számomra nézve.

 

Visszatérve tehát a Visitorra! Ahogy említettem pár sorral feljebb, nem csalódtam. De nem ám! Thomas McCarthy, akinek nevét jobb ha megjegyzed, nem felejtetett ám el filmet készíteni, szerencsémre, szerencsénkre. Bár hazugság lenne azt állítani, s kijelenteni, hogy az SA óta „nem csinált semmit”, mert egy-két műben azért jócskán benne volt a keze, de higgyem azt, inkább, erre készült már évek óta, ugye.

 

Az alapszitu a következő: Van egy profunk, - egyedülálló, magányos, szürke, megcsömörlött élettel - aki NY-ba megy konferenciára. Ezért ott felkeresi az évek óta üresen álló lakását, hogy aztán pár napig álomra hajthassa a fejét. Amikor azonban betoppan a saját lakásába, idegenekbe botlik. Illegális bevándorlókba, akiknek annak rendje és módja szerint el is kell hagyniuk az otthon édes melegét. De profunk visszafogadja a párt, akik attól a pillanattól kezdve megváltoztatják életét. Ám egy nap, letartóztatják az egyiket…

 

A Visitor története első hallásra tényleg hozza a kötelezőt, a szokásos klisékkel megáldva. Megcsömörlött prof a középpontban, és egy ember, aki képes megváltoztatni az addigi szürke hétköznapjait. És ennyi. Itt nincsen kis ember, hanem egy elszigetelt valaki, akin „segítenek” akarva-akaratlanul ismeretlenek. Lényegében bárhonnan is nézem ez az SA hagyományit követi, - amint azt szokták mondani, a bevált „csapaton” forgatókönyvön ne változtass. 

Szépen leköveti a már jól bevált, megszokott sikerreceptet. Azaz kiforrott karakterek a mai világban, minket érintő problémákkal. És ez egy olyan jó elegyet alkot, hogy arra senkinek, és semminek nem lehet egy rossz szava sem. Klisékről pedig itt szó nincs, nagyon ügyenesen tör kiebből a helyzetből, problémából a Visitor, oly annyira, hogy a fotelből való felállás után azonnal neikesnék másodjára is. Miért?

 

A film legnagyobb ereje, az, hogy borzasztóan reális, realista, élethű meg meg így tovább. Jóformán a véletlenekből épül fel, mint a mi életünk néha-néha, legtöbbször?! Ezek az emberek talán, sőt biztos, hogy soha nem találkoztak volna, ha nem futnak és akadnak össze akkor ott a lakásban. De ettől szép a történet s az élet. Mert a találkozástól kezdve, még ha másfélóra alatt is, de emberünk kilép a saját kis világából, és szétnéz arra/abba a világra(ba), amiben eddig élt, de ő nem tudott róla.  Végigkövethetjük a jellemfejlődését, s azt, hogy mennyire meg tud változni, egy valaki miatt, egy valakiért.

Nagyon szépen felépített történettel áll elém a Visitor. S ebben McCarthy stílusa, könnyedsége, hangulata (kitűnően filgúd) az valami lehengerlő, emiatt is bátorkodom kijelenteni, hogy ez, nem egy tucatfilm, hanem sokkal több annál. Ahogy ezt a romantikus drámát végigviszi az ából a bébe, a kezdéstől a szuper befejezésig, csattanóig, az gyönyörű, s leírhatatlan. Egyszóval stílusos. Főhősünkkel már az első perctől kezdve együtt érzek, s sokszor még mosoly is elhagyja orcámat. Mindvégig szimpatizálok vele, azért is mert olyan emberi. Mint ha csak az utcáról tért volna be a forgatás helyszínére. Igen, a már említett kiforrott karakterek. Itt is még egy pluszt adnak hozzá az élvezeti és filmélmény tényezőjéhez.

 

De a film még mást is sugall számomra, számunkra, s talán az amerikaiak számára leginkább. Azonban, ez az üzenet nem erőltetett, s nem hatásvadász jelenetek által nyomja a képembe az igaz valót, hanem csak a végén tudatosul bennem, az, illegális bevándorlókkal/ról kapcsolatban. Akikkel a szomorú történtek óta még inkább s még többet (mint kellene) foglalkoznak ott kint. S legtöbbször ártatlan embereket toloncolnak ki az országukból, minden magyarázat nélkül.

 

Színészek? Richard Jenkins nagyon nagy. Eddig be kell ismernem sok filmben nem volt alkalmam látni, de ez itt, mármint a produkciója minden(ért)t kárpótolt. Csak miatta is megéri megnézni. Bizony a kedvencek között a helye.

 

Mielőtt elfelejteném, a filmzenét is dicséret is illeti. Ez az afrobeat műfaj eléggé megtetszett. A Soundtrack hallgatás is kötelező érvényű lesz ez esetben.

 

A Visitor, nagyon szép, stílusos darab a maga nemében, műfajában. Egy nagyon kedves – de egyben szomorú – történettel, belecsempészett romantikus szállal, egy csipetnyi mondanivalóval, és egy marha jól játszó Richard Jenkins-szel. Nyolc és fél pont ez, mert felejthetetlen, és  a második nézés bőven benne van a pakliban. Aminek utána már csak egy kérdés bánt engemet: vajon mikor fog ez elérkezni kis hazánkban, milyen formában, és milyen címmel?

A mostani posztnak sok köze nem lesz a filmekhez, ezt előre leszögezném. És nem is lesz szép dolog részemről. Inkább csak tudakozó és kérés jellegű lesz. Aki esetleg tudja majd a választ a lentebb olvasott kérdésre, az ne fojtsa vissza magába. A kérdés:

Melyik Magyarország legrégebbi étterme?

A válaszokat nagyon nagy örömmel fogadnám. Ez egy kis kihasználás persze, de hogy ha valaki a környezetében tud egy-két nagyon régi éttermet, na annak is nagyon nagy hasznát venném, és megköszönném.

Jutalmat nem tudok ajánlani, legfeljebb kritikát:)